Természetes szülésre készültem, császár lett belőle

Fekszem a sötétben a kórházi ágyon, már újra érzem a lábam, a szülésznőm és egy ápolónő segítettek a fürdésben az imént, lecsutakoltuk az elmúlt nap verejtékét. Örülök, hogy egyedül vagyok a kórteremben, ez igazi áldás most. Nem tudok aludni, pedig 24 órája fent vagyok, az újszülött kislányom a csecsemősöknél van, én pedig pörgetem vissza az eseményeket. Hosszúra nyúlt ez a fájdalmas és egyben csodálatos nap.

Kicsivel éjfél után kezdődtek a fájások, tízpercenként jöttek, gyanúsan húzódott össze az egész hasam. Ilyen még nem volt, ezek már elütöttek a szokásos jóslófájásoktól. Izgatott is lettem. Lehet, hogy végre beindul a várva várt szülés? Próbáltam visszaaludni, de tízpercenként összerándult a méhem, jó fél percig feszült és fájt. Kiültem a kanapéra a nappaliban, hadd pihenjen még egy kicsit legalább a férjem, ha már én nem tudok. Vettem egy jó kis zuhanyt is. Két órával később egyre sűrűsödtek a fájások, viszonylag stabil ötpercesek lettek. Hajnali 4 óra volt, felhívtam a szülésznőmet, mondván akció van. Örömmel vette tudomásul, és kiadta a parancsot: irány a kórház. 

Ez már tényleg a szülés

Mivel túl voltam a 40. héten, már nem volt kérdés, hogy bent maradok - így egyből át kellett öltöznöm. A CTG szépen mutatta az ötperceseket, az ügyeletes orvos is bő két ujjnyi tágulást mért. Én pedig két fájás között boldogan, békességben ücsörögtem és vártam. Mivel már nem volt sok hátra a reggeli váltásig, a szülésznő nem is riasztotta jóval előbb az orvosomat. Vajúdtam hát még egy jó órát nyugalomban a férjem mellett. Nem is akartam sehova sem sietni, az idő nekem dolgozott - gondoltam akkor én. 

 

[caption id="attachment_879" align="aligncenter" width="326"] (Kép: Kristina Servant, Flickr)[/caption]

 

Fél 8 után megérkezett a szülészorvos, majd betessékeltek az egyik szépen felszerelt szülőszobába. 8-kor burkot repesztettek, tiszta volt a magzatvíz. Mondták, hogy nemsokára erősödnek majd a fájások. Eleinte a menstruációszerű görcsön kívül nem éreztem semmit. Felálltam, sétáltunk egyet a férjemmel a folyosón, ha jól rémlik valamit ki akartam vele vetetni az öltözőben lévő táskából. Nagyban vigyorogtam a folyosón trécselő orvosokra, majd, ahogy elhaladtam az enyém előtt, belém hasított egy erősebb fájdalom. Pont amikor megkérdezte, hogy jönnek-e már. Mondtam, hogy azt hiszem, éppen ebben a pillanatban...

A burokrepesztéstől számítva félórán belül tehát valóban erősödtek és apránként sűrűsödtek a fájások. Picit sétálgattam, labdáztam: amikor jött egy fájás a bordásfalba kapaszkodva ringatóztam a fittballon. Dél körül zuhanyoztam is egyet a férjem segítségével. Ekkor már elképesztően fájtam, de a meleg vízsugár enyhített valamelyest ezen.

A fürdőben egyébként éreztem, hogy véges az erőm, szédültem, az ájulás határán voltam, de még tartottam magamat. A férjem meg is jegyezte, hogy nagyon sápadt vagyok. Ahogy visszaértünk a szobánkba ettem egy kis szőlőcukrot, de majdnem kihánytam. A szülésznő ennek örült. Azt mondta, a hányinger azt jelenti, hogy túl vagyunk a 3 ujjnyi táguláson.

Gyorsan be is kötött egy infúziót - emlékeim szerint valamilyen glükózos cucc volt. Jobban is lettem tőle, kicsit visszatértem a kábaságból. És valóban 3 ujj volt már a tágulás. 

A fájások ugyanakkor még sűrűbbek lettek, én pedig azt éreztem, hogy nem bírom tovább, feladom. Én ugyan nem vettem észre, de a férjem később mesélte, hogy az orvosom és a szülésznőm is látta rajtam a kimerültséget, össze is súgtak, majd a doki kedvesen megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e epidurális érzéstelenítést. Én pedig kapva-kaptam az alkalmon.

Úgy indultam neki, hogy megcsinálom érzéstelenítés nélkül, de már 12 órája vajúdtam, alig aludtam éjszaka, alig ettem, csak az infúziók csorogtak belém. És borzasztóan fáradt voltam. Nem emlékszem mindenre pontosan, de arra igen, hogy abban a pillanatban már semmilyen testhelyzet nem volt jó. A fekvést szerencsére nem erőltették, az a pozíció volt a legrosszabb (pedig szívem szerint aludtam volna egy jót).

Megbeszéltük az orvossal, hogy továbbra is fogom érezni a fájásokat, csak jóval tompábban, és, hogy a kitolási szakasz egy picit emiatt el fog húzódni, de legalább lesz erőm a későbbiekhez. Eszembe jutott egy barátnőm, aki azt mondta, hogy ő még egy picit bóbiskolt is az EDA beadása után, így gyűjtve energiát a szülés utolsó részéhez.

Amikor megérkezett az anesztes, és beadta az érzéstelenítőt, fellélegeztem. Egy jó negyed óráig nem is igen éreztem fájdalmat. Azonban sajnos a fájások észlelése szükséges a kitoláshoz, így kaptam egy kis oxitocint is, hogy valamelyest visszaerősödjenek. Faramuci helyzet: megszüntetik a fájdalmat, hogy aztán mesterségesen újra előidézzek azokat. Tisztában voltam egyébként azzal, hogy ez így működik, nem ért meglepetés. Egy picit legalább valóban tudtam pihenni. És talán nem is lett volna olyan vészes az oxitocinnal megtámogatott méhösszehúzódás, ha nem húzódik el órákig.

Láttam, hogy a szülésznő már csomagolja ki a bébi érkezéséhez szükséges pakkot, és készíti elő azokat egy kis asztalkán. Elvileg nem lett volna sok hátra. 

 

Megakadtunk a kitolásnál

Egy ponton azonban megálltunk. Hiába nyomtam minden erőmből, a baba feje csak nem akart lejjebb jönni. A fájások pedig egyre durvábbak lettek, úgy tűnt, szinte nincs köztük szünet. Vagy ha volt is, kevesebb ideig tartott, mint maga a fájás. Őszintén bevallom, pokoli érzés volt.

Nem mondtam ki hangosan, de azt kívántam, bárcsak most azon nyomban kiszedné valaki valahogy azt a gyereket a hasamból, mert én ezt nem bírom tovább. Mindegy hogyan, csak szabadítsanak meg ettől az érzéstől.

 

[caption id="attachment_880" align="aligncenter" width="540"] (Kép: gabi menashe, Flickr)[/caption]

 

Igyekeztem tartani magamat, de éreztem, hogy félig önkívületi állapotban vagyok. Nem is igen akartam megszólalni. A férjem kérdezte, hogy mit csináljon: simogassa a hátam, borogassa a homlokom? Amikor hozzám ért csak annyit bírtam kinyögni, hogy "légyszi, ne". Senkinek sem esett jól a közelsége. Teljesen magamban voltam. 

Mivel az orvos azt gyanította, hogy a gyerek feje nem forgott be rendesen a szülőcsatornába, a szülésznővel kértek, hogy 4-5 fájást az egyik, majd újabb 4-5-öt a másik oldalamra fekve vészeljek át. Aztán állnom is kellett, megtámasztva magamat az ágy szélénél, hogy segítsen a gravitáció. 

Nem tudom pontosan meddig tartott, szerintem egy-másfél órát eltöltöttünk azzal, hogy a megfelelő pozícióba próbáljuk  ilyen csellel beforgatni a fejét. De csak nem sikerült. Kiderült, hogy a méhnyak egyik oldala nem simult el rendesen, és a pici feje valahogyan beékelődött - az orvos szerint nagy valószínűséggel nem a jó irányba néz. 

Végül meglengették a császármetszés lehetőségét. Abban a lelki és fizikai állapotban, amelyben akkor voltam, számomra ez egy tökéletes megoldásnak tűnt. A doki viszont még kérte, hogy próbáljuk meg még egyszer az oldalra fordulásokat, hátha segít mégis. 

Sajnos nem segített, én pedig már nyüszítettem minden egyes fájásnál. Próbáltam átlélegezni, de már az sem ment. Szétestem.

 

A szülőszoba után a műtőben kötöttem ki

Nekem egy örökkévalóságnak tűnt, a valóságban azonban nagyjából fél óra lehetett míg összeállt a császáros csapat a műtőben. Nem vagyok büszke rá, de ahogy a műtős fiú felemelt, ordítottam a fájdalomtól. Minden egyes pozícióváltás egy kínszenvedés volt. Alig vártam, hogy végre megkapjam a spinális érzéstelenítőt, és ne érezzek semmit.

A műtőben aztán nagyon gyorsan zajlottak az események. Belém nyomták a spinálist, fél perc múlva hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. És ezzel együtt egy szűnni nem akaró remegés. A kis csíptetős mérő az ujjamon nem tudta mérni a pulzusomat, annyira remegett a felsőtestem. Az aneszteziológus fogta a karomat, hogy picit enyhítsen rajta. 

Úgy rémlik, talán 10 perc telhetett el, és hirtelen a ponyva mögül egy babát mutatott fel diadalmasan az orvos. Picikét véres volt, picikét mázas, és hatalmas grimasz ült ki az arcán. De ott volt, épen és egészségesen!

 

[caption id="attachment_881" align="aligncenter" width="341"] (Kép: Kelly Sue DeConnick, Flickr)[/caption]

 

Elvitték, letisztogatták, majd visszahozták nekem, miközben az orvosok összevarrtak. Csak a kezemmel tudtam a kis homlokát megsimogatni. Még nem is igazán fogtam fel, hogy kicsi Zs. megszületett. Pár perc múlva elvitték, hogy apuval "szőrkontaktba" kerüljön. Húsz percig hagyták pihenni a gyereket a férjem mellkasán, ami igazán felbecsülhetetlen lehetőség.

Úgy készültünk, hogy hüvelyi úton szülöm meg a kislányom, és miután kibújt egyből megkapom a mellkasomra, egyből cicire teszik. Miután a neonatológus is megvizsgálta visszahozták volna a szülőszobára, ahol még egy órát eltölthettünk volna hármasban, kihasználva az aranyórát. 

Mivel a kicsi lány másként döntött, és császárral jött a világra, ezért változott a forgatókönyv. 

 

Mi lett volna ha...?

Ahogy feküdtem a szülés utáni éjszaka a kórházi ágyamban, azon gondolkodtam mi lett volna, ha nem lett volna burokrepesztés, nem lett volna epidurál és oxitocin? Akkor talán beforog rendesen a pici feje és elsimul magától a méhnyak? Talán abban is hibáztam, hogy én is siettettem őt, amiért nem akart megszületni a 40. hétre és úgy éreztem sürget az idő?

Jó néhányszor átforgattam ezt magamban. Csak pár nappal később tudtam helyretenni a dolgokat, mikor már itthon voltunk, és végre kisírhattam magam nyugalomban. Amikor hazajöttünk, és mindent elrendeztem, leültem a kanapéra. Éreztem, hogy a 17 órás vajúdás görcsei még mindig bennem vannak. Az állkapcsom még mindig be volt feszülve. Kértem a férjem, hogy masszírozza át a vállam és az állkapcsom. És akkor kijött belőlem minden. A görcsök, a fájások, az ijedelem, az erőlködés, a csalódottság magamban, amiért úgy éreztem, hogy véges az erőm. De ott volt még az érzéstelenítő utáni órákig tartó remegés lenyomata is, és a megilletődöttségé, amikor végre először megpillanthattam és megérinthettem a lányomat.

Nem csak kicsi Zs. született meg aznap, hanem én is újjászülettem: anya lettem. 

 

[caption id="attachment_882" align="aligncenter" width="569"] (Kép: Brian McLaughlin, Flickr)[/caption]

 

Azt gondolom, hogy egy természetes lefolyású szülés is megterhelő lelkileg és fizikailag. Főleg, ha az első gyermekét hozza a világra az ember. Nyilvánvalóan vannak szerencsések, akikből csak kipottyan a gyermek, azonban a többség biztosan egyetért azzal, hogy arra a típusú fájdalomra, amely a szülőszobán éri az ember lányát nem igen lehet felkészülni. Mégis, ez is része a szülés fantasztikus élményének. 

Nálam még megspékeltük a dolgot egy kis ijedtséggel is a nem megfelelően forgó fejecske miatt. Utólag az orvos elmagyarázta, hogy a pici tarkója nem "kifelé", mellfelé, hanem hátrafelé a keresztcsontom felé nézett, az arca pedig a szeméremcsont irányába, vagyis hátsó koponyaforgásban volt. Így pedig a koponya formája miatt nagyon nehezen fért volna ki a méhszájon, vagyis kvázi beakadt.

Átgondolva a dolgokat, lehetett volna erőltetni a hüvelyi szülést, addig-addig próbálkozni, amíg be nem forog végül a feje, vagy át nem töri úgy, ahogy van a méhszájamat. Lehet, hogyha nincs császár szétszakadok lent. És ki tudja, hogy az elhúzódó vajúdás miatt, nem sérült volna meg komolyabban a gyerek...

Bármennyire is fáj, hogy nem élhettem át a kitolás részét a szülésnek, és csak jóval később kaphattam meg a picit szülés után, mint, ahogy terveztük, úgy érzem, hogy az orvos a lehető legjobb döntést hozta meg, figyelembe véve mindkettőnk egészségét. És ezért végtelenül hálás vagyok neki. (Egyébként azóta több hasonló történetet végigolvastam és a forgásnak semmi köze az epihez meg az oxihoz, ez egy egyéni pech és kész.)

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Szeretem több oldalról körbejárni a dolgokat. Hát most jól körbejártam: vajúdtam is jó hosszan, és szike alá is kerültem. Mindkét részét át kellett élnem. 

Minden szülés egy fájdalmas elválás is egyben, kiszakadás az egységből, amelyben 9 hónapon keresztül anya és gyermeke létezett. A császár talán kicsit durvább elválás, valóságos kiszakítás. Néha érzem a lányomon, hogy benne van még az élmény. Amikor a mellkasomon fekszik szoptatás után, és már szinte alszik, le-le csukódik a szeme, de mégis néha felsandít rám, ellenőrzi, hogy még itt vagyok, hogy nem mentem el váratlanul. 

De nem volt mit tenni aznap, a szülésnél: ő ezt az utat választotta. Én pedig mindig itt leszek neki.

 

Hát én már sosem szülök meg?!

Komolyan azt hittem a 38. héten, hogy már csak napok vannak hátra a szülésig. De két héttel később még mindig itt állok terhesen, gyerek a pocakban, én meg kezdek hisztis frusztrált lenni.

Egyébként köszönöm szépen, jól vagyok, éppen hogy betöltöttem a terminust. A gyereknek semmi baja, jó a szívfrekvenciája, nem kakilt bele a magzatvízbe, és alapvetően a nehezített, bálnaszerű mozgáson kívül nekem is pöpec a fizikai állapotom (na jó, azért 25 lépcső megmászása után kifulladok és bármikor elalszok a kanapén, amint vízszintbe kerülök...).

Csak ez a határidő-mizéria ne lenne!

Nem is tudom, melyik a frusztrálóbb: a barátok, rokonok folytonos hívogatása vagy az orvosi protokoll, amely a 36-37. héttől heti CTG-t és rendszeres vizsgálatokat ír elő, a 40. héttől meg egyenesen úgy kezeli a helyzetet, mintha anomália, "túlhordás" lenne?

 

[caption id="attachment_857" align="aligncenter" width="542"] (Kép: Dafne Cholet, Flickr)[/caption]

 

Kezdjük az ismerősökkel. Imádom őket és igen szívmelengető, hogy izgulnak értem, értünk. Mégis elgondolkodtam, hogy legközelebb, ha lesz második baba, inkább két héttel későbbi időpontot mondok majd be nekik. Már több, mint egy hete úgy veszem fel a telefont és válaszolok a "mi újság veled" -kezdetű üzenetekre, hogy "még egyben vagyok". Baromi fárasztó ám egy idő után. 

Jó persze, tudom, ez is belőlem jön. Ha én oké lennék a szituációval, akkor nem zavarna, hogy folyton érdeklődnek, kipottyantottam-e már a babát. A dolog viszont úgy áll, hogy én már hetek óta szeretnék megszülni. 

Amikor a 36. héten a doki konstatálta, hogy nyílik a méhszáj, valamint két héttel később egy ujjnyi tágulást tapasztalt, baromira megörültem, hogy lám, lám, milyen szépen megy nekem az elengedés, és milyen jól készül fel a szervezetem a gyermek világra hozatalára. A szülésznő is megerősített:  milyen jó ez így, mert órákat nyerek majd a vajúdásból. Na mármost, én, a kis tapasztalatlan azt hittem, hogy akkor már tényleg csak pár nap, maximum egy hét van vissza. Jóslófájásaim már régóta voltak, valami nyákdugó-féleség is távozott belőlem egyik reggel fürdés közben.

Azt hittem, sínen vagyunk.

Voltaképpen még mindig azon vagyunk, de ahogy telnek a napok és a hetek, úgy leszek egyre feszültebb. Már mindent előkészítettünk a babának, másfél hónapja a kórházi pakk is készen áll, ragyogó tisztaság van a lakásban, kínomban már a hűtőt és a sütőt is kisuvickoltam. Még a sütésre is rávetemedtem, pedig nem vagyok egy nagy cukrászfenomén. 

Közben a kismamás Facebook csoporttársak is tolják fel az újszülött fotókat, no meg a két szerzőtársam babái is világra jöttek nemrég - aminek fantasztikusan örülök és innét is hatalmas ölelés nekik még egyszer!

Én azonban még mindig várok. Néha elkap a pánik, hogy ez a gyerek nem akar megszületni. Ugyanaz az érzés tör elő bennem mint, amikor a fogantatási gondokkal küzdöttünk. Hogy ebből már soha nem lesz semmi. Amely érzés ez esetben tökéletesen abszurd, hiszen itt van a kislányom a pocakomban, vígan lubickol a magzatvízben, és még csak elkésve sincs. Minden oké - mondogatom magamban -, közben meg türelmetlenül várom, hogy elfolyjon a magzatvíz vagy elkezdődjenek az igazi fájások (ez is milyen hülyeség már, hogy az ember lánya azt várja, hogy fájdalmai legyenek, eh...).

 

[caption id="attachment_858" align="aligncenter" width="581"] (Kép: Joanna Sweeny, Flickr)[/caption]

 

Nem elég, hogy én idegesítem magamat, erre még rátesznek egy lapáttal a magyar kórházi szokások is. Az egyik külföldön élő barátnőm mesélte, hogy az ő amerikai tapasztalata az, hogy szinte alig törődnek a várandós anyukákkal. Nos, ehhez képest itthon hímes tojásként bánnak velünk. Ami egyfelől megnyugtató, másfelől pedig olykor felesleges stresszt okoz. Őszintén - és ezt szerintem bármelyik szülész alátámasztja - a heti szintű CTG-knek a magzat szívfrekvenciájának figyelésén kívül sok értelme nincs. A méhösszehúzódásokról adott pillanatnyi kép bolhafingnyit sem ér. Hány olyan sztorit hallottam, ahol a kismama vígan baktatott haza a CTG-ről, amely alapján nulla volt a fájástevékenysége, majd pár órával később a szülőszobán volt. És fordítva is, nekem is volt már dimbes-dombos, enyhe méhösszehúzódásokat jelző papírkám, mégsem szültem meg azóta sem. 

Azonban a heti vizsgálatok még hagyján, az igazi feketeleves a 40. héten jön: ettől kezdve minden áldott nap jelenés van a kórházban CTG-n és rendszeresen végeznek amnioszkópiát is. Ez utóbbival a magzatvíz tisztaságát nézik egy speciális cső segítségével. Nem mondom, hogy repesek az örömtől, amiért közvetlenül a méhburok elé világítanak be minden második nap. Az az őrült nagy szerencsém, hogy esetemben nyitott a méhszáj, így ez a beavatkozás számomra nem jár különösebb fájdalommal. Ellenben el tudom képzelni milyen pokoli kínt él át az a kismama, aki még zárt. De a protokoll az protokoll, meg kell róla győződni, hogy nincsen baj, mert úristen, a szülés még nem indult meg...

Nos, ezek után ne érezzem magam frusztráltnak? Orvosi szempontból már kint vagyok féllábbal a nagykönyvből. 

Egyébként meg könyörgöm, miért lenne baj, ha a kiírt időponthoz képest pár nappal, ne adj'isten egy-két héttel később születne meg a baba? Nem olvasnak ezek a gyerekek statisztikát meg orvosi könyveket, nem tudják, hogy legkésőbb a 40. hétig ki kell pottyanniuk az anyaméhből.

Nem akarok pálcát törni az orvosok felett. A sajátom felett meg különösen nem, hiszen ő legalább volt olyan értelmes, és sosem prognosztizált a vizsgálatok alkalmával időpontot a szülésre, nagyon diplomatikusan csak annyit mondott mindig, hogy várakozó állásponton vagyunk. Viszont nem tartom túl szerencsésnek, hogy szegény kismamákat a 40. hét betöltése után ilyen módon egzecíroztatják. Nagy lelki nyomás ez, folyamatosan azt éreztetik, hogy "szüljél már meg, mert akár még bajod is lehet". Ez pedig nemigen hat serkentőleg a vajúdás megindulására.

És ha a szülés nem indul meg magától, akkor jön az indítás. Orvos- és intézményfüggő, hogy mikor: általában plusz egy hetet szoktak csak várni, tovább nem akarnak, nem mernek. Kicsit szomorú a helyzet, hiszen szoros ellenőrzés alatt mégis mi baja lehetne a babának? Lehet egyedül vagyok vele, de én úgy érzem, a szülésbeindítás elvesz egy kicsit a nőiességemből, megfoszt attól a képességemtől, hogy magamtól vajúdjak, hogy a testem diktáljon és induljon be egy természetes folyamat. De ez már egy másik történet.

 

Lábjegyzet: egyébként pedig jól tudom, ez is, mint minden ezen a világon, értem van. Türelmet kell tanulnom, nem siettetni a dolgokat, várni, kivárni. Minden a maga idejében történik meg. Ha még nem vagyok készen teljesen, nem jön el a nagy pillanat. A minap is, ahogy vártam a vizsgálatra a szülőszobán, egy vajúdó nő nyögései, kiabálása hallatszott át hozzám. Olyan ősi, elementáris erő és sistergő feszültség volt ezekben a kiáltásokban, hogy egyszerre öntött el az ijedtség, a segíteni akarás, a félelem és a megilletődöttség. Meg persze be is tojtam, de már nem lehet visszacsinálni. Azon gondolkodtam, hogy még nem biztos, hogy a szívem mélyén felkészültem a szüléssel, születéssel járó lelki megrázkódtatásra. Ekkor esett le igazán, hogy a szülőszobán nincsenek már gátak, maszkok, megjátszás. Csak a lecsupaszított ember van, és ez rémisztő. A kocsiban hazafelé azért sírtam egy sort. 

Ez is vajúdás része.

 

 

A császárom után öt órával már dolgoztam

Érzem, provokatív a cím, pedig igazán önazonosra sikerült a szülésem. Elmesélem az elejétől, hogy értsétek, milyen is az, amikor olyasvalaki vállal babát, akinek örökké ott van a zabszem a fenekében, amolyan Duracell-nyusziként. :) Minden hencegés nélkül, inkább csak a jelenséget kicsit belülről is ismertetve - hogy nem feltétlen hibbant asszonyság az, aki mondjuk dolgozik akár egészen pici baba mellől... (Minden sztereotípiát szeretnék már az elején szétbombázni: nem vagyok csitti-fitti üzletasszonyos alkat, nem hordok körömcipőt, nem sminkelek, fésülködni időm se nagyon akad, nemhogy frizurát készíteni, és a másik tábort sem erősítem, szőrös lábú, zsíros hajú ősanya sem vagyok. Csak egy végtelen energiával megáldott fiatal nő, aki utálja a semmittevést. Akkor is, ha terhes, akkor is, ha szül.)

Utolsó percig a laptopommal

Az első terhességemet végigdolgoztam, a szülés beindulása előtt néhány órával még adtam le projekteket a főnökömnek, aki már eleve úgy osztotta rám a 38. hét végén a dolgokat, hogy tudja, nem biztos, hogy megleszek vele, de ha vállalom, szívesen bízza rám. Naná, bevállaltam.

Nos, az utolsó munkáimmal éppen becsúsztam két és fél éve a rajtvonalon, aztán mentünk a férjemmel a szülőszobára, soha jobb időzítést! Aztán alig telt el két hét az első császárom után, összerázódtam a fiammal, minden klappolt, vissza is tértem a munka világába, szabadúszóként, olykor éjjel, olykor hajnalban dolgozgatva, csakis annyit, amennyi jól esik. Általában akkor tudtam erre időt szakítani, amikor a fiam és a férjem édesen aludt, szóval senki nem sínylette meg ezt a kötelesség (vagy hivatás?)tudatot, ami bennem dolgozott. Nekem pedig nagyon jól esett, hogy számítanak rám a cégemnél, nem merülök feledésbe addig sem, míg babázom. Két szoptatás, kendőkötési bénázás, pelenkabaleset rendezése között igazán felüdülés volt a hivatásomnak is hódolni, minden mártírság nélkül, örömmel. (Érzem, ezen a ponton mindenkit meg kell nyugtatnom, a fiam abszolút kötődően nevelt, hordozott és a mai napig szoptatott kis egyed, akivel úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt munka és babázás között. És nem, nem bébiszitter nevelte, de még csak nem is nagymama. Én erre akartam időt áldozni, nem a sorozat-/filmnézésre vagy bármi másra, ami meg más anyukának esik jól. Pont.)

Szerencsére mindig hosszú határidőkkel számolhattam, mert az összes főnököm több gyermekes anyuka, aki pontosan ugyanígy akart benne maradni a vérkeringésben gyes/gyed/tgyás/csed (ahogy éppen nevezték) alatt, amikor ő vállalt babát. Vagy hogy idézzem egyiküket: "mi nem hiszünk abban, hogy csak szüjjé', oszt kussojjá' otthon!" És ez nagyon nagy önbizalmat ad egy anyukának, aki nem jár be napi szinten az amúgy viharos tempóban változó munkahelyére.

Ketteske a pocakomban vs. munka

Aztán most jött a második terhességem, aminek a vége napokon át tartó, 10 perces fájásokkal tarkított várakozás volt, elég kimerítően, éjjel-nappal. Sokat sírtam, nagyon fájt. Eleve nyűgösebb volt ez a babavárás, a munkáim nagyját is tudatosan leadtam már a kiírt időpont előtt két-három héttel, nem is volt már kedvem, erőm bevállalni mást. És bevallom, már koncentrálni se tudtam - nemhogy bármilyen céges projektre, de a be-beeső céges levelekre sem nagyon. A terhességem 33-34. hetében eleve vészesen korai jóslófájásokkal parancsolt ágynyugalmat az orvosom, és azt is hozzátette, olyan gyógyszert fog írni, amitől nem mozognak az ujjaim, ha az kell ahhoz, hogy tényleg lecsituljon a bennem nyüzsgő sajtkukac énem.

Végül nem csituló fájásokkal szédültem be a kórházba, ahonnan már haza sem engedtek egy dimbes-dombos CTG után, és bár tényleg napokig vajúdtam itthon szó szerint, megint császár lett a dolog vége.

[caption id="attachment_842" align="aligncenter" width="403"] A kép csak illusztráció (Flickr, Salim Fadhley, innen)[/caption]

Már tudtam, mi vár rám, félni sem volt időm, azon kaptam magam, hogy a műtét gyorsan megvolt, és már ott is fekszem kiterítve, deréktól lefelé érzéstelenedve a szülészeten egy kórteremben, és már hozzák a babámat szoptatni. Pihenni nem tudtam, kattogott az agyam, vártam, hogy leteljen a 6 óra, hogy felállhassak és aztán ellássam a ketteskét. Közben már záporoztak a gratulációk Facebookon, sms-ben, e-mailben - ezekre simán tudtam fekve válaszolni, és remekül el tudtam vele ütni az időt, ilyen kiszolgáltatott pozícióban.

Aztán egy órával a tervezett lábra állításom előtt hívást kaptam a főnökömtől, akinek gyorsan sms-ben válaszoltam, hogy éppen megszültem, békapózban fekszem, mindenféle cső lóg ki belőlem, úgyhogy írjon inkább, ha valami sürgős van. Itt már röhögtem nagyon, hogy megint hű vagyok magamhoz: még csorog az infúzió, még a homokzsák a hasamon, de én már intézkedem és igyekszem felvenni a fonalat. Végül még fekve lezavartam pár telefont a szobatársak engedélyét kikérve (egyszerűbb és gyorsabb volt így, és ők is telefonálgattak, bár ők barátnőkkel és családtagokkal), írtam pár céges e-mailt, hiszen egy olyan projekttel akadt probléma, ami a terhességem alatt bevállalt legnagyobb munkám volt, és tényleg csak én tudtam elhárítani a hirtelen felmerült akadályokat. Az utolsó telefon után röhögve húztam fel térdben a lábaimat, konstatáltam, hogy legalább hasznosan töltöttem az utolsó érzéstelenítős órát, a szobatársaim pedig csak néztek rám kérdőn, hogy ez mi a bánat volt. Hangosan röhögtem volna, ha nem fájt volna piszkosul a műtét helye, de csak annyit mondtam, hogy ez nálam szokásos. És a felettesemnél is - többek között ezért értjük meg jól egymást.

Este hatkor aztán bejött a szülésznőm, pikk-pakk lefürdetett, összeszedtem magam (jóval könnyebbnek tűnt, mint az első után), megérkezett hozzám a nagyfiam és a férjem, kikértem az újszülöttet a csecsemősöktől, és késő estig le sem ültem már akkor. Éjszakára nem adtam be a babámat (bár mindenki erre biztatott), és jó döntés volt, egy (eddig) jól alvó kisdedet kaptam ezúttal, akivel hamar összerázódtunk.

[caption id="attachment_838" align="aligncenter" width="344"] Második szülöttem[/caption]

Híre ment a kórházban

Másnap jött be hozzám az orvosom, hogy hallja, nem bírok a véremmel - egy nővérke fültanúja lehetett a műtét utáni dolgozós jelenetemnek, és elmesélte neki, hogy mit alkottam friss műtöttként  - gyorsan kötést cserélt, megveregette a vállam, hogy szinte nem is várt mást tőlem, ennél csak az lett volna jobb, ha műtét közben csinálom ugyanezt. Összenevettünk.

Láblóga? Az nem én vagyok

Most egyhetes a babám, lassan megszokom, hogy milyen is két gyerekkel lavírozni, napi 2-3 órás alvásokkal számolni, tandemben szoptatni, együtt aludni családilag, az összes pulyával, mert hát ilyenkor a nagyobbik is visszaesik, nyilván. És már kezd be-bekúszni a fejembe a gondolat, hogy miképpen fogom tudni befűzni a napirendünkbe a kisebb munkákat. Bemelegítésképpen tegnap sütöttem egy tál szalagos fánkot a családnak, mostam egy csomót és teregettem. Én már három nap itthonlét után sem bírom ezt a "semmittevést", na...

 

Támogató női közösség - avagy mégiscsak jó néha várandósok között

Az elutasítástól a felismerésig

Amikor a terhesség elején elmentem az első szülésfelkészítő foglalkozásra a klinikára, szinte sokkolt a kb. 50 db várakozó, várandós nő látványa, és nem tudtam megmagyarázni, de nagyon kellemetlenül éreztem magam közöttük, egy eddig teljesen új helyzetben. Valami olyasmi járhatott a fejemben, hogy ezentúl már nem lesz más témám a has növekedésén, a terhességi panaszokon, a vizsgálati eredményeken kívül, és íme, ez itt az én társaságom, ide tartozom, el kell fogadni, pedig ezt a társaságot pedig nem én választottam. 

Valami ilyesmivel magyaráztam azt is, hogy nem szívesen járnék el otthonról tornázni, jógázni sem, jó nekem a várandósfitnesz DVD (a 10. lejátszásnál már kívülről tudtam, mi jön), meg az online jóga (ezeknél nem mindig lelazulni, mert vagy eszembe jutott, hogy mit kellene még itthon megcsinálni, vagy épp éhes/szomjas voltam, nem volt meg az a stúdiós nyugi, hogy csak magamra figyeljek. 

Aztán ahogy abbahagytam a munkát a 33. héten, kezdtem lassan elfogadni, hogy igen, már nem dolgozó nő vagyok, hanem egy a "terhes társaságból". A pocakos kismamák, a babakocsit tologatók is kezdtek rámmosolyogni az utcán, én meg vissza. Összeszedtem magam, és hogy ne otthon üljek állandóan, elkezdtem járni kismamajógára, és legnagyobb döbbenetemre, elkezdtem jól érezni magam a várandósok között. Ami még nagyobb meglepetés volt, hogy ha óra előtt kialakult beszélgetés, akkor nemcsak a a has növekedése, a terhességi panaszok, és a vizsgálati eredmények volt a téma, hanem teljesen hétköznapi női dolgok is. 

 

[caption id="attachment_792" align="aligncenter" width="500"] kép: pinterest[/caption]

 

"A lányok versengenek, a nők erősítik egymást"

De akár írhattam volna "asszonyokat" is. A női közösségben rejlő erőt a modern, nagyvárosi nőnek talán már nehezebb megtapasztalni, mint ősanyáinknak - pedig a női közösségek, csoportosulások mindig is jelen voltak a történelem folyamán. Tény, hogy ez az egységben levő női erő, energia létezik, nem véletlenül működik ma is számos női kör, ahol a férfiakat kizárva, egymás közt  nem riválisokként, hanem támogatóként, az ősi női bölcsességet, tudást segítségül hívva segítik egymást, függetlenül attól, ki milyen  életszakaszában tart, milyen problémákkal küzd. A csoportos jógaórákon, és egy szülésfelkészítő workshopon sikerült is időnként ebből megérezni valamit - és hálás vagyok érte, hogy végül nyitottan tudtam én is hozzáállni, sőt, hasznomra is váltak a mások, jelen esetben a hasonló helyzetben levő leendő anyukák tapasztalatai. A tömegközlekedésben pedig szinte kivétel nélkül mindig a nők/asszonyok adták át a helyet, mióta láthatóan is "gyerekkel vagyok". 

Női körök az online térben?

Bár az interneten sok olyan fórum van, ahol alapigazságként leírnak mindent, és annak az ellenkezőjét is, és nem kivételek ez alól a kismamás, babás fórumok, facebook csoportok sem. Már leszoktam arról, hogy ha valamilyen szokatlan tünetem van, akkor a google keresőjéből kiindulva kezdjek el kutakodni (az orvosom is felhívta a figyelmem, hogy ne vegyek mindent készpénznek, amit az interneten olvasok terhesség-szülés témakörben sem, és a szintén e témában írt horrorsztoriktól is kíméljem inkább magam, mert abból is van bőven, magát szakértőnek tartó oldalakon is). Azonban léteznek olyan hiteles, támogató netes közösségek, ahol naprakész információkat talál a kismama/kezdő anyuka, erről ITT írtunk bővebben. 

Mégis létezik a bizalom 

Mindezen tapasztalatok alapján aztán ránéztem kicsit a saját mikrokörnyezetemre is, és arra jöttem rá, hogy biztos, hogy a legközelebbi barátnőimmel is nem véletlenül hívjuk egymást "asszony"-nak, "aszonykáknak" - tettük ezt már akkor is, amikor még egyikünk sem volt férjnél; a "lányok, csajok" megszólítás ritkán hangzott/hangzik egymás között :-) . És vajon véletlen-e, hogy az összes orvos (gyógyító), akihez járok, kivétel nélkül mind nő - a fogorvos, a bőrgyógyász, a nőgyógyász, sőt, még a háziorvos is... szóval mégis létezik bennem az "ősbizalom"a nők irányába (immár a várandósokéba is), csak minderre újra rá kellett jönnöm.

Persze azért léteznek kivételek, akadnak kismamák, akik lazán beelőznek a klinikán egy-egy vizsgálat előtt, és majd kérdezzétek meg a szülés után, egy fullra nők között töltött néhány kórházi nap fényében, mennyire rajongok még a női közösségekért :-)

 

[caption id="attachment_804" align="aligncenter" width="564"] kép: goddessrising.org[/caption]

 

34-37. hét: akkor mostantól várakozunk!

Azt mondják, nyolc hónap szélsebességgel elrepül, az utolsó 3-4 hétben azonban csigalassúsággal telik az idő. Nos, ezt tanúsíthatom, pedig még el sem értük a terminust. 

Valójában nem mondanám, hogy a terhességem eddigi része alatt csak úgy szaladt volna az idő. Voltak hetek, amikor tűkön ültem, várva, mikor jön már a következő vizsgálat. Ez főként az első trimeszterre volt jellemző, a 8. héttől kezdve ugyan szinte minden héten mentem valahová (nőgyógyász, nulladik ultrahang, védőnő, háziorvos, labor), de igazán akkor eresztettem le, amikor túlestünk a híres 12. heti nagy ultrahangon. Ekkor már láttuk a babaformájú magzatot, és azt is, hogy minden rendben van vele, és itt tudtuk meg azt is, hogy nagy valószínűséggel kislány.

Ettől kezdve egy darabig szinte nem is éreztem magam terhesnek, a pocakomon sem látszott a dolog egészen az 5-6. hónapig, és az energiaszintem is kiváló volt végig a második trimeszter alatt. A nyár így gyorsan eltelt. 

 

[caption id="attachment_814" align="aligncenter" width="513"] (Kép: obelixicek, Flickr)[/caption]

 

Augusztus végén visszavonulót fújtam a munkahelyemen, majd teljes elánnal a babára és a felkészülésre koncentráltam. Végre elkezdtük beszerezni a szükséges holmikat, szerencsénkre sok mindent kaptunk használtan és/vagy kölcsönbe. Azt gondolom, nem estünk túlzásokba a babakelengyét illetően, bár számolgatva a szeptember havi kiadásokat, igencsak elkerekedett a szemem. No de ez van, a bababiznisz legalább olyan jól menő iparág, mint az esküvői ;)

Szépen lassan a lakás rendbetételének is nekikezdtem. Nem mintha koszfészekben élnénk, de mégis csak megpucoltuk az ablakokat, kimostuk a függönyt, kitisztítottuk a mélyhűtőt. Ki tudja, mikor lesz erre megint kapacitásom az elkövetkezendő hónapokban.

A kis ruhákat, takarókat, törülközőket, textilpelenkákat is módszeresen kimostam (szigorúan öblítő nélkül, nehogy allergizáljon!), kivasaltam. Ez utóbbit persze anyukám szerint nem kell majd túlzásba vinni, nem vagyunk ebolások, amúgy sem lesz energiám a vasalgatásra, miután megszületett a pici. Azt hiszem, ezt felírom a top tanácsok közé.

Mivel kaptunk egy mikrós sterilizálót is, uccu nekifogtam a mellszívó és a cumisüvegek fertőtlenítésének is. Eleinte ódzkodtam tőle, hiszen a konzervatív megoldás, a forró vizes sterilizálás is pont ugyanolyan jónak tűnt. De ha már itt volt a sterilizáló, kipróbáltam. Nos, azt hiszem egyszerűbb ebbe belepakolni a cuccokat, öt percre bedobni a mikróba, majd miután kész csak meg kell várni míg megszárad. Nincs plusz lábas, meg vizezés. Végtére is, nem hülyeség.

 

[caption id="attachment_813" align="aligncenter" width="552"] (Kép: Pixabay)[/caption]

 

A 37. héten elértem a teljes készültségi fokot. A kiságyat összeszerelte a férjem (10 perc volt), a bodyk és rugdalózók bekészítve, szépen összehajtogatva várnak a szekrényben, és már a kórházi csomagom is ott figyel a sarokban. Ebből egyébként három is van: egy a szülőszobára, egy az ötnapos ott-tartózkodásra és egy a babaruháknak. Rendesen felszerelkeztem, még aranyérkenőcsöt is vettem... Meg szőlőcukrot, rögtön két zacskóval. Mert hallomásból tudom, hogy egyes kispapák hajlamosak felfalni az egészet a hosszú vajúdás nagy izgalmak közepette. :-)

A 34. héten elmentünk a kórházi szülésfelkészítőre is.  Ami igen hasznos volt, jó másfél órát beszélt a doktornő a szülés folyamatáról: hogyan tágul a méhszáj, hogyan vékonyodik a méhnyak, milyen fájásokkal érdemes elindulni, milyen vizsgálatok vannak a vajúdás alatt, milyen szakaszokon megy keresztül a kismama a szülés alatt. Egyetlen egy dolog ijesztett meg: amikor a vákuumról mesélt. Össze is néztünk a férjemmel, ez bizony elég félelmetesnek hangzik, lehet, kihagynánk. Mindenesetre alapjáraton elég baba- és mamabarát a kórház (Leboyer meg társai), úgyhogy remélem - amennyire a protokoll engedi - hagynak szépen vajúdni.

Bár a dokim is elmondta ezerszer, ez nem csak rajta múlik, hanem rajtam is. Kettőnkön (pontosabban a szülésznővel együtt: hármunkon) áll a vásár. Fontos a kooperáció, az, hogy amennyire csak tudok laza legyek, ne essek szét (mintha az olyan könnyű lenne szülési fájdalmakkal), és akkor talán még a gátmetszést is megúszom. 

Mindenesetre, úgy tűnik hatott kicsi Zs.-re is a dolog, mert már a 35. héten kezdett nyílni a méhszáj. Aminek én rettenetesen örülök, mert ezzel talán pár órányi plusz vajúdást megúszok. A 37. hét végére már sikerült egy ujjnyi tágulást produkálni, némi CTG-n is kimutatható jóslófájás és folyamatosan tartó alhasi nyomásérzés, húzódás kíséretében. 

Szóval most az van, hogy várunk. Lehet ebből még szülés bőven a terminus betöltése előtt. Meg az is lehet, hogy pontosan időre érkezik. Egy ideje azonban vannak spontán vizualizációim elalvás előtt: látom, hogy beteszem a kiságyba a gyereket, látom, hallom, ahogy szuszog, nyögdécsel, kalimpál.

Szerintem készülődik ő is szépen, hogy felfedezze a kinti világot. Végtére is ezért van itt, köztünk.

(Folyt. köv.)

 

Lappföldön nem a Mikulás hozza a babákat - szüléstörténet Finnországból

Franciska finn férjével már jó ideje Lappföldön él, az északi sarkkörön. Rovaniemiben hozta világra pár hete kisfiukat is. A magyar anyuka már régóta vezeti a Suomi blogot, ahol beszámol finnországi élményeiről, itt mesélt a várandósságáról és a szüléséről is. Az ő engedélyével közlünk részleteket az írásaiból.

 

[caption id="attachment_773" align="aligncenter" width="531"] Fények az északi sarkkörön (kép: Rayann Elzein, Flickr)[/caption]

 

A finnek egyszerűen békén hagynak, ha terhes vagy

„Azt tudtam, hogy a finn egészségügyben viszonylag nagy mozgásteret engednek a természetes kiválasztódásnak. Kiderült, hogy ez az elv a terhesgondozás területén is érvényesül. 

Január közepén derült ki, hogy kisbabát várok. Mivel több barátnőm is szült itt az elmúlt időszakban, azzal tisztában voltam, hogy nem kell kapkodni, mert az első három hónapban nagyjából semmi nem fog velem történni. Azért bejelentkeztem a neuvolába, vagyis a tanácsadóba. Mivel telefonálni csak akkor lehet, amikor én suliban vagyok, végül írtam nekik egy e-mailt.

Jó fejek voltak, mert egyből összekötöttek a területileg illetékes védőnővel, aki még aznap válaszolt is. Feltett néhány kérdést, majd amikor erre reagáltam, közölte, hogy akkor február 19-én vár szeretettel. Ha mód van rá, hozzam a Kispapát is. Ettől kicsit megnyúlt az arcom, mert azt jelentette, hogy még egy hónapig kell malmoznom otthon, mielőtt bármi is történne.

Eszembe jutott a román barátnőm, aki mesélte, hogy mivel az elején vele sem foglalkozott senki, néha olyan érzése volt, hogy ez az egész terhesség dolog csak a fejében létezik. Mintha csak kitalálta volna. Mivel hamarosan elkezdtem émelyegni és a farmeromat is pillanatok alatt kihíztam derékban, afelől kétségem sem volt, hogy valami történik. De voltak mélypontjaim, amikor azt gondoltam, hogy már egy sima vérvétellel is boldog lennék.

Csak csinálna már valaki valamit, hogy egy kicsit megnyugodjak és tudjam, hogy a babával minden rendben van. Persze, ezek csak pszichés dolgok, mert ha nem fáj semmi, akkor minden rendben van. Ha meg valami nincs rendben, akkor úgysem tudnak semmit csinálni. Az a néhány hét mindenesetre végtelenül hosszúnak tűnt.

Ahogy túljutottam az első trimeszter megpróbáltatásain, én annyira megnyugodtam, hogy szerintem sikerült teljesen belesimulnom ebbe a finn terhesgondozási rendszerbe. Ebben bizonyára nagy szerepe van annak is, hogy (lekopogom!), az ég világon semmi bajom nincsen.

Mikor kiderült, hogy kisbabánk lesz, azt hiszem, az egyetlen dolog, amitől nagyon tartottam, az a 12 hetes ultrahang volt. Pontosabban az, hogy majd nehogy elkezdjenek izélgetni a korom miatt és a magzatvíz-vizsgálat felé terelni pusztán csak azért, mert már ilyen “öreg” vagyok, egy két lábon járó rizikófaktor.

Ha jól emlékszem, még nem töltöttem be a harmincat, amikor a nőgyógyászom otthon nem is nagyon burkoltan célozgatott rá, hogy nem ártana már szülnöm.

Itt sok mindent kérdeztek tőlem az elmúlt hónapokban és sok adatot felírtak rólam, de az, hogy 38 éves leszek, mire megszülöm az első gyerekemet, soha, egyszer sem volt terítéken. Egyszer sem éreztették velem azt, hogy túlkoros lennék, és soha, senki nem próbált meg elbizonytalanítani csak azért, mert közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Egyszerűen békén hagynak.”

 

Van vizitdíj, de a kórházban még melltartót is adnak, ha kell

„Valószínűleg a mintaterhességem miatt azzal az eshetőséggel nem számoltam, hogy valami probléma adódik, és úgy leszek a kórházban, hogy még nem szülök. Természetesen szombat késő délután kezdődtek a gondok, mikor máskor? A szaunából rángattam ki Jolut és mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be a kórházba, mert fáj a hasam és szerintem valami nem stimmel.

Ahogy beértünk, kifaggattak, hogy pontosan mik a panaszaim, mit érzek és azonnal CTG-re raktak, hogy megnézzék, mi a helyzet Inarival. Aztán az eredményt megmutatták az orvosnak, aki úgy döntött, ultrahanggal is megvizsgál. Alaposan megnézett mindent, ő is kikérdezett és amikor végzett a vizsgálattal, közölte, hogy szeretné, ha itt maradnék éjszakára. Közölte, hogy mi a helyzet, nem titkolta el az esetleges kockázatokat, de igyekezett megnyugtatni, hogy egyelőre nem kell aggódni, és ami a legfontosabb: Inari tökéletesen jól van. A nővérekkel finnül beszéltünk, amikor kellett, Jolu fordított, de az orvosnál átváltottunk angolra. Nem csinált ügyet belőle.

Az éjszakát az őrzőben töltöttem, egy kétágyas szobában, ahol az éjszaka közepéig egyedül voltam, majd bekerült mellém valaki. Az ágyon már várt kikészítve a hálóing, bugyi, köntös és egy pár papucs. Végül csak a hálóinget vettem fel, úgy döntöttem, maradok a saját holmimnál.

 

[caption id="attachment_769" align="aligncenter" width="525"] A kórházi bugyi (kép: Franciska, www.soumiblog.hu)[/caption]

 

Vasárnap reggelre jobban lettem, úgyhogy az őrzőből kitettek az osztályra egy szintén kétágyas szobába. A szobák két-háromágyasak. A babák az anyukákkal vannak egy szobában. Van egy családi szoba is az osztályon, ahol apuka is végig bent maradhat, miután megszületett a baba.

Az egészségügy Finnországban nem ingyenes, vizitdíjat, illetve kórházi napidíjat kell fizetni.  A sima kórházi ellátás a szülészeten 40 euró naponta (12 200 Ft). A családi szobában pedig 60-70 euró per éjszakáért (18 300 - 21 400 Ft) lehet tartózkodni . Ez utóbbit lefoglalni nem lehet, szólni kell, ha szeretnéd és érkezési sorrendben lehet igénybe venni, ha felszabadul.

Úgy tudom, hogy problémamentes szülés esetén két-három nap után kiengednek, császárosoknak itt is öt nap. A szobák tiszták, az ágynemű rendes, tiszta. Minden szobában van tévé és saját fürdőszoba, WC. Az ágyakat függöny választja el egymástól. Lehet beszélgetni, de ha magányra vágysz vagy pihenni szeretnél, az is teljesen rendben van.

A nővérek normálisak, segítenek mindenben és egy ponton már szinte kényelmetlenül éreztem magam, hogy én csak itt fekszem, ők meg “körülugrálnak”. Mielőtt bejönnének a szobába, kivétel nélkül mindenki kopog. Akkor is, ha én nyomtam meg a nővérhívót.

Az első találkozáskor a nővér és az orvos is bemutatkozik, elmondja, hogy mi lesz a szerepe a kórházi tartózkodásod alatt és csak ezután fog bele a mondandójába. Nem beszélnek el a fejed fölött, nem néznek levegőnek és sosem mulasztják el megkérdezni, hogy értettél-e mindent és hogy van-e további kérdésed. Ha van, arra is nyugodtan válaszolnak.

A folyosón van egy polc az anyukáknak. Itt találsz magadnak hálóinget, köntöst, bugyit és melltartót is. A fürdőszobában nagy csomag Tena, szappan, tusfürdő. Egy másik polcon a babáknak van kikészítve ágynemű, mindenféle ruha, pelenka.

Az őrzőbe behozták a reggelimet, de amúgy az étkezés a folyosó végén az étkezőben zajlik. Olyan, mint egy amerikai konyha. Reggeli-ebéd-uzsonna és vacsora van, illetve ebéd után kávé keksszel. A konyha hűtője önkiszolgáló, fel van töltve különféle tejtermékekkel, aszalt gyümölcsökkel, felvágottakkal és kenyér is mindig van kitéve. Lényegében az étkezések között is annyit és akkor eszel, amennyit, amikor csak akarsz. Az asztalon egy tálban két-háromféle friss gyümölcs van. Mondták, hogy vigyek be magammal kaját, ha megéheznék a két étkezés között, de az én étvágyamat kielégítette a kórházi koszt.

Úgy vettem észre, hogy itt nem szokás a rokonoknak, barátoknak bejönni babanézőbe. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy nagy a kórház vonzáskörzete, illetve a családok sokszor távol élnek egymástól. A családi csoportban, ahová jártunk, öt párból csak egy volt helybeli. Az összes többinek ugyanúgy távol élt a családja, mint nekünk és hozzám hasonlóan arra készültek, hogy nem lesz a férjükön kívül segítségük a gyermekágyi időszakban vagy akár később.

A baráti-ismerősi körömben is az a tapasztalatom, hogy itt a szülés és az első napok főleg anyáról, apáról és a babáról szólnak. A családtagok csak később kerülnek a képbe. A szülészeten a látogatási rend is ebben a szellemben van kialakítva. Tesók, rokonok napi másfél-két órát látogathatnak, apukáknak viszont reggel tíztől este nyolcig szabad a bejárás.

Ahogyan ígérték, hétfőn megvizsgált az orvos és rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy hazamehetek. Mivel a panaszaim elmúltak, Inari már akkor is jól volt, mikor bejöttünk és azóta is, plusz közel lakunk a kórházhoz, nem látta értelmét annak, hogy tovább ott tartson.

Mivel itt nincs fogadott orvos, sem hálapénz, mindig más orvos vizsgál. Egyedül a védőnő állandó. Leleteket én még soha nem kaptam kézbe papíron. Bizonyos adatokat a kiskönyvembe írnak, minden mást egy számítógépes rendszerben rögzítenek. Így rögtön látták az összes vizsgálati eredményemet a terhességem alatt, a védőnő is meg tudja nézni, hogy mi történt velem a kórházban. Hiába más és más az orvos, de az információáramlás folyamatos, az ellátás ugyanolyan színvonalú és egyáltalán nem érzem hiányát annak, hogy legyen egy külön bejáratú orvosom vagy szülésznőm.

Bár csalódott voltam, hogy Inarit még mindig a pocakomban vittem haza a kórházból, összességében az egész ott tartózkodás jó élmény volt. Mondtam Jolunak, hogy fogjuk fel úgy, hogy leteszteltük a kórházat.”

 

Megindul a szülés: a másodikkal majd könnyebb lesz? 

„Szeptember 6-án, kedden, 39 hetesen, egy héttel a kiírt időpont előtt, enyhe görcsökkel indultunk el a bevásárlóközpontba. Mivel arra rájöttem, hogy az autókázás segíti az összehúzódásokat, minden nap tettünk egy kört munka után Joluval. Hátha. Iszonyú elégedett voltam, mert végre elintéztünk egy csomó mindent, amit már ezer éve halogattunk. Például visszavittük a csillárt, amit a nappaliba szántunk, de nem passzolt a foglalatba. Aztán hoztunk egy bevásárlókocsit és elindultunk befelé, hogy vegyünk valami kaját vacsorára.

Abban a pillanatban, ahogy átléptünk a beléptető kapun, éreztem, ahogy valami forró végigfolyik a combomon. Megtorpantam: – Jolukám. Elfolyt a magzatvizem! Végre! Megyünk szülni!

A szülészeten már ismertük a járást és ők is minket. Mikor közöltük, hogy elfolyt a magzatvíz, azonnal kaptam egy ágyat, rátettek CTG-re, megvizsgáltak… aztán nem történt semmi. Fájásaim ugyanis nem voltak. Következett az, amiben már hatalmas gyakorlatunk volt. Vártunk.

Szerda délutánra kezdtem ideges lenni, mert senki nem mondott semmit, viszont a 24 óra a végéhez közeledett. Érdeklődésemre a nővér közölte, hogy telt ház van, nincs szabad szülőszobájuk és mivel mi szerencsére jól vagyunk, ezért várakozunk.

Mikor Jolu beért munka után, rászabadítottam a nővérre. Mondtam, hogy legyen határozott. Engem nem érdekel, hogyan oldják meg, de nem vagyok hajlandó tovább a hasamban tartogatni ezt a gyereket! Szülünk és kész! Láss csodát, tíz perccel később a nővér boldogan közölte, hogy éppen most szabadult fel egy hely. Mi következünk.

 

[caption id="attachment_770" align="aligncenter" width="283"] A szülészet folyosóján egy táblán jelzik, hogy melyik hónapban mennyi baba született (kép: Franciska)[/caption]

 

A szülőszoba tágas volt és tiszta. Középen egy ágy, mellette monitor, a falon tv. A fal mellett hintaszék, labda és egy felgöngyölt matrac apukának, ha esetleg elfáradna. Rám kötötték az infúziót, a CTG-t, meg még a fene tudja mit. Az orvos megvizsgált kézzel, és ha jól emlékszem, egy kézi ultrahanggal is, mindent rendben talált. Szerda este 7-kor elindították az oxitocint, és ezzel kezdetét vette életünk egyik leghosszabb éjszakája.

Finnországban a szülést szülésznők vezetik. Orvost jobb nem látni, mert ha ő felbukkan, az mindig azt jelenti, hogy valami baj van. Egy fiatal szülésznő volt az éjszakásunk. Finnül-angolul beszélgettünk. Kértem, vázolja fel nagy vonalakban, hogy mi vár ránk. Beszéltünk a fájdalomcsillapításról is, mondtam neki, hogy arra biztosan szükségem lesz, de kérem, hogy segítsen, mikor mivel érdemes próbálkozni. Abban maradtunk, hogy nem megyünk verébre ágyúval, fokozatosan fogunk haladni, és ha már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, szóljak, mert kaphatok epidurális érzéstelenítést. Miután tisztáztuk a játékszabályokat és a kezem ügyébe helyezte a nővérhívót, magunkra hagyott minket. Hamarosan megérkeztek az első fájások, innentől egy kicsit ködös minden.

11 óra tájt aztán olyan fájdalmaim voltak, hogy szóltam, most már örülnék, ha kapnék valami ütősebbet. Ekkor jött az altatóorvos, még egy nővér és viszonylag zökkenőmentesen bekötötték az epit. Üröm volt az örömben, hogy később elzsibbadt a bal lábam, úgyhogy a wc-re többet nem tudtam kimenni.

A szülésznő mindig azonnal jött, ha hívtam. Határozott volt, de kedves, egyszerre volt jelen és maradt a háttérben. Hálás voltam érte, hogy amennyire lehetséges, elviselhetővé tette számomra a helyzetet és minden kérdésemre válaszolt.

Nem hitegetett, hogy mindjárt vége, de igyekezett megnyugtatni és mindig elmagyarázta, hogy mit miért csinál. Éjfél körül segített valamennyire kényelmesen elhelyezkedni, Jolunak leterítette a matracot és mondta, hogy próbáljunk meg aludni. Mást most úgysem tehetünk, várjuk, hogy táguljak.

A tolófájások reggel 7-kor, szinte percre pontosan a reggeli műszakváltáskor kezdődtek meg. Kétszer is becsöngettem a nővért. Mondtam neki, hogy tudom, hogy nekik ez most nem alkalmas, de értse meg, nyomnom kell. 39 hete plusz 12 órája várom, hogy elinduljon végre ez a gyerek kifelé. Ugye nem baj, ha nem próbálom meg visszatartani?

Az éjszaka bódultsága egy csapásra kitisztult a fejemből, amint megéreztem az első tolófájások erejét. A fájdalmat, ha lehet még fokozta, hogy előtte az epitől viszonylag jól éreztem magam. Ez a fájdalom a semmiből jött és egyből a magas cén kezdte.

Előkerült egy másik szülésznő, mindenáron rá akart venni, hogy térdeljek fel, mert hogy úgy könnyebb nyomni. Mondtam neki, hogy valamiért annyira fáj az alhasam meg a derekam – a tolófájástól függetlenül -, hogy egyelőre megmozdulni is nagy kihívás, nemhogy feltérdelni. Maximum a hátamra vagyok képes átkínlódni magam az oldalamról, de be kell érnie ennyivel. Kaptam helyi érzéstelenítést bőr alá, az valamit enyhített azon az alhasi fájdalmon, de sajnos nem tartott sokáig.

Na, előkerült az orvos, megvizsgált, ultrahangozott, tanakodtak, mi legyen, mert nem látták semmilyen okát a fájdalmamnak. A gyerek szerencsére jól volt, beállt irányba, csak ki kellett volna nyomni. Az meg nekem eleinte nem nagyon ment, mert a tolófájások között sem tudtam erőt gyűjteni. Míg ők tanácskoztak, nekem azon járt az eszem, van-e vajon valami mód rá, hogy ez a fájdalom valahogy mostazonnal megszűnjön. Egy hajszál választott el tőle, hogy rájuk szóljak: – Eleget vártunk már! Valaki vegye ki végre belőlem ezt a gyereket!!!

A doktornő régi motoros volt. Láttam a szemében, hogy mit gondol rólam, ez mondjuk engem rohadtul nem érdekelt, de volt annyi rutinja, hogy ne tegyen rám megjegyzést. Végül a következő kompromisszumos megoldást javasolta: ha nyomom még egy kicsit, megsegít a végén vákummal. Na, ez többet ért minden fájdalomcsillapítónál, végre felderengett a fény az alagút végén. A szülésznő állt az egyik oldalamon, Jolukám támasztotta a hátam és fogott a másik oldalról, aztán együttes erővel nekiálltunk nyomni.

A vákuumról én mindig azt képzeltem, hogy olyan, mint egy erős porszívó. Hogy kiszippantja belőled a gyereket. Ehhez képest egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Inari mind az ötven centije végigcsúszott bennem, éreztem a könyökét, minden kiálló és kevésbé gömbölyű porcikáját.

Na, de aztán kint volt végre! Szeptember 8-án csütörtök reggel 10.33-kor felsírt a fiunk. 4105 g volt a súlya és 50 cm a hossza. Makkegészséges, sima bőrű, sötét hajú baba.

[caption id="attachment_771" align="aligncenter" width="273"] Inari (aki végül Misha lett) pár órával a születése után a kórházi "csomagolásban" (kép: Franciska)[/caption]

 

A szülés után a nővérek rutinosan tették a dolgukat. Kaptunk kávét, reggelit és készítettek rólunk családi fotót is. Később, ahogy kicsit összeszedtem magam, a szülésznő arról faggatott, milyen élmény volt, hogy éltem át a szülést. Nem tudom, hogy ez a rutin része-e, kicsit szürreálisnak hatott abban a pillanatban. Mondtam neki, hogy nem ez volt életem legkönnyebb 16 órája, de örülök, hogy minden rendben ment, hogy a fiam egészséges és hogy végre itt van velünk. Együtt érzőn rám nézett és ennyit fűzött hozzá: – Nem baj, a másodikkal már könnyebb lesz!

Nekem elkerekedett a szemem, mert az utolsó dolog, amire ebben a pillanatban gondolni szerettem volna, az egy újabb szülés volt. Elütöttem a dolgot valamivel, aztán hagytam, hogy kitámogasson a wc-re. Itt rögtön megállapítottam, hogy ez egy igazán termékeny nap, mert a “zseniális dolgok, amik könnyebbé teszik az életünket” listámra azonnal felvehettem még egy dolgot, a kézi zuhanyt is. Finnországban a legutolsó kocsmában is van kézi zuhany a wc mellett. Én idáig nem sokszor használtam, de azonnal megtapasztaltam, mennyivel könnyebb egy friss gátsebbel wc-re menni, ha közben tudom magamra folyatni a vizet. Mikor ezzel megvoltunk, a szülésznő szabadkozva kérte, hogy csomagoljunk össze, átkísér bennünket az osztályra. Nagyüzem van, ugyebár, jönnének a helyünkre mások is szülni.

Még mindig hihetetlen a számomra, hogy minden különösebb probléma nélkül képes voltam világra hozni ezt a hatalmas gyereket. Olyan ez nekem, mint egy újjászületés, egy második születésnap. Megszültem egy óriásbébit és még élek!  Valószínűleg ez az energia lendít át a kialvatlanságon azóta is. Akárhányszor a fiamra nézek, mindig elönt a boldogság: Megcsináltuk! Itt vagy végre!

Egészséges, nyugodt, mint az apja és gyönyörű. Ennél többet nem is kívánhatnék.”

 

Olvass még többet Franciskáék lappföldi életéről:

Szoptatsz? Miért nem?

Szabad-e terhesen szaunázni? 

Finnország felé félúton a Facebookon is

 

FELHÍVÁS! Ha te is külföldön szültél vagy nevelsz gyereket, és szeretnéd velünk valamint az olvasókkal megosztani a tapasztalataidat, írj nekünk az anyaklikk@gmail.com-ra.

8+1 Facebook-csoport, amihez anyukaként érdemes csatlakoznod

Elég nagy a világháló ahhoz, hogy ne mindig találja meg egy (kezdő) édesanya azokat az információkat, amelyek hitelesek, naprakészek, és valóban segítenek baj, kérdés esetén. Arról, hogy mennyi, de mennyi tévhit kering még a szakértők (régen végzett orvosok, védőnők, dietetikusok stb.) között is a gyermeknevelést, a táplálást, fejlődést illetően, még ezer és ezer posztot tudnék írni az elmúlt 2,5 év tapasztalatai alapján. Volt, amibe én magam is belefutottam kezdő anyaként, volt, amire még időben rájöttem és nem engedtem magam befolyásolni.

Nagy segítségem volt a Facebook ebben: több tucat csoporthoz csatlakoztam első gyermekem érkezése előtt és után, többől ki is léptem, mert szépen lassan leesett, hogy melyikre lehet érdemben építeni, melyikre nem. Bloggertársaim kérdezték egy múltkori posztom alkalmával, hogy mégis mely közösségekre esküszöm a neten, így most megosztom veletek azokat a támogató csoportokat, amelyekben valódi szakértők dolgoznak, friss tudással, friss nemzetközi ajánlásokat figyelembe véve, és úgy végezve ezekben a csoportokban admintevékenységet. Nekem ez adja a hitelességet, hogy nem laikusok osztják az észt, hanem olyanok, akiknek ez a szakmája, és missziójuk a tudást szabadidejükben, ingyen és bérmentve is terjeszteni.

Tipp: Mielőtt bármelyikbe kéred a felvételed, olvasd végig a csoportszabályzatot! Ha beléptél, ne kérdezz azonnal, olvasgatás nélkül, hiszen lehet, hogy két gördítéssel lejjebb pontosan ugyanazt kérdezte valaki előtted. Ezzel megkönnyíted az adminok sokszor véres-verítékes munkáját és a többi tag idegeit is!

 

Természetes? Szülés! - kérdezz-felelek

Mi ez? Egy olyan csoport, amelynek célja az anyák támogatása a várandósság-szülés-gyermekágy időszakában. Segít a tájékozott döntések meghozatalában és családi céljaik elérése érdekében, információkkal és érzelmileg; és itt bizonyítottan korszerű perinatális ismeretekhez juthatsz hozzá.

Kik hitelesítik ezt a közösséget? bábák, dúlák, szülésznők, szoptatási- és hordozási tanácsadók

 

[caption id="attachment_748" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Eric Lanning, Flickr (innen)[/caption]

Császárvonal - támogató csoport császármetszés előtt és után (szakértőkkel)

Mi ez?  Császárral szült édesanyák támogatása, segítése, elfogadó légkörben, kötődő szemlélettel (szoptatáspárti) szakértőkkel, akik maguk is érintettek. A császár itt nem bélyeg, hanem egy közös pont. Nem a császár melletti kiállás a cél a csoportban, hanem az információátadás, egymás segítése, és a közösség ezzel is hozzájárul ahhoz, hogy a császárral kapcsolatos közvélemény is változhasson (ez ugyanis nem az egyszerűbbik, könnyebbik út, de kiáll a csoport amellett is, hogy az egyszer császár nem mindig császár, sőt.).

Kik hitelesítik ezt a közösséget? Gyógytornászok, szülésznő, dúlák, védőnők, coach-ok, korai fejlesztésben jártas szakemberek, dietetikus, szülésznők, perinatális tanácsadók.

 

Szoptatási tanácsadás - kérdezz felelek

Mi ez? Egy szoptatással kapcsolatos kérdések megválaszolására született (immár óriási) csoport, ahol gyakorló édesanyák és szoptatásban képzett szakemberek segítenek valóban szoptatásbarát tanácsokkal segíteni az édesanyákat.

Kik hitelesítik ezt a közösséget? IBCLC (International Board Certified Lactation Consultants; Nemzetközi Vizsgabizottság által minősített laktációs szaktanácsadók) szakértők, LLL tanácsadók (=La Leche Liga, nemzetközi szoptatástámogató szervezet), szoptatásban jártas gyógyszerész, fogorvos, gyermekgyógyász, védőnő, pszichológus, bába, dúla stb. szakemberek hada. Őket "kiemelt válaszadóként" (kv) találod meg a csoportban.

 

Alvás, altatás - kérdezz, a hordozo.hu alvásszakértői válaszolnak

Mi ez? A csoport célja, hogy segítsen alvási és altatási kérdésekben. Segít információt, tapasztalatokat gyűjteni, bemutat olyan, modern kutatásokat alapul vevő alvási/altatási megoldásokat, lehetőségeket, melyek a különböző korú gyerekekhez és a különböző élethelyzetekhez alkalmazkodnak, és a gyermek és szülő igényeit is kielégítik

Kik hitelesítik ezt a közösséget? Két alvással, szoptatással és hordozással kapcsolatban képzett szakértő, aki civilben is gyakorló édesanya.

[caption id="attachment_750" align="aligncenter" width="600"] Fotó: David Clow, Flickr (innen)[/caption]

Babahordozás - kérdések és válaszok

Mi ez? Babahordozással (nem az autós hordozók!), hordozóeszközökkel, hordozási módokkal kapcsolatos kérdések és válaszok kapnak helyet ebben a csoportban, szigorúan az anatómiailag (=baba fejlődése szempontjából) helyes eszközökre, módszerekre hagyatkozva, a modern ajánlásoknak megfelelően.

Kik hitelesítik ezt a közösséget? Végzett hordozási tanácsadók, szerte az országból. Őket "ht" jelzéssel szűrheted ki a hozzászólók között, így jelölik magukat, ha szakértőként szólnak hozzá kérdésedhez.

BLW - "Falatkás" avagy darabos, igény szerinti hozzátáplálás

Mi ez? Tapasztalat- és receptcsere a hozzátáplálás azon módszeréről, melynek lényege, hogy a baba nem pürék, pépek formájában kap az anyatej vagy a tápszer után más táplálékot, hanem szilárd étkezések bevezetésével, az ő igényeit figyelembe véve (Baby Led Weaning, azaz a baba irányításával végzett). Itthon most van terjedőben a módszer, mely a(z igény szerint táplált) babáknál segít tovább vinni a hozzájuk igazodó, "nem tukmáló" hozzátáplálást.

Kik hitelesítik ezt a közösséget? A BLW szakirodalmával folyamatosan foglalkozó, édesanyák támogatásában jártas anyatársak (akik között egyébként nem kevés dietetikus, hordozási tanácsadó található stb.)

Mozgásfejlődés - Kérdezz Felelek

Mi ez? Egy szülőket és szakembereket tömörítő csoport, melyben csecsemők és kisgyermekek mozgásfejlődésével kapcsolatban lehet kérdéseket feltenni, tapasztalatot megosztani.

Kik hitelesítik ezt a közösséget? Konduktorok, gyógypedagógusok, gyógytornászok

[caption id="attachment_754" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Hogan, Flickr (innen)[/caption]

Beszédfejlődés - Kérdezz Felelek

Mi ez? Az előző csoport társcsoportja, melyben kisgyermekek nyelv- és beszédfejlődéséhez, kommunikációjához kapcsolódó témákkal foglalkozik a közösség. Bátran lehet kérdezni, elmélkedni a csoporttagokkal.

Kik hitelesítik ezt a közösséget? Logopédusok, gyógypedagógusok, pedagógusok

+ egy Anyaklikk-tipp: Édesanyák - Édesanyák ❤ (Szakértői Csoport)

Mi ez? Magyarország első, a várandósság, a gyermeknevelés,- gondozás és családi ügyintézés szinte minden szegmensének szakértőit összefogó, támogató csoportja. Az Édesanyák fő irányvonalait a mindenkori WHO-ajánlások és a válaszkész gondoskodás alapvetései határozzák meg. Édesanyák nem kommentelhetnek, hogy a csoport szakmaisága megmaradjon, vagyis nem anyai társalgó, ennek ellenére rendkívül népszerű és nélkülözhetetlen segítség a babás mindennapokban.

Kik hitelesítik ezt a közösséget? Több mint 150 szakértő, orvosok, pszichológusok, dúlák, szoptatási,-hordozási tanácsadók stb.

A poszt nyitóképe:  Jurgen Appelo, Flickr (Innen)