Fekszem a sötétben a kórházi ágyon, már újra érzem a lábam, a szülésznőm és egy ápolónő segítettek a fürdésben az imént, lecsutakoltuk az elmúlt nap verejtékét. Örülök, hogy egyedül vagyok a kórteremben, ez igazi áldás most. Nem tudok aludni, pedig 24 órája fent vagyok, az újszülött kislányom a csecsemősöknél van, én pedig pörgetem vissza az eseményeket. Hosszúra nyúlt ez a fájdalmas és egyben csodálatos nap.
Kicsivel éjfél után kezdődtek a fájások, tízpercenként jöttek, gyanúsan húzódott össze az egész hasam. Ilyen még nem volt, ezek már elütöttek a szokásos jóslófájásoktól. Izgatott is lettem. Lehet, hogy végre beindul a várva várt szülés? Próbáltam visszaaludni, de tízpercenként összerándult a méhem, jó fél percig feszült és fájt. Kiültem a kanapéra a nappaliban, hadd pihenjen még egy kicsit legalább a férjem, ha már én nem tudok. Vettem egy jó kis zuhanyt is. Két órával később egyre sűrűsödtek a fájások, viszonylag stabil ötpercesek lettek. Hajnali 4 óra volt, felhívtam a szülésznőmet, mondván akció van. Örömmel vette tudomásul, és kiadta a parancsot: irány a kórház.
Ez már tényleg a szülés
Mivel túl voltam a 40. héten, már nem volt kérdés, hogy bent maradok - így egyből át kellett öltöznöm. A CTG szépen mutatta az ötperceseket, az ügyeletes orvos is bő két ujjnyi tágulást mért. Én pedig két fájás között boldogan, békességben ücsörögtem és vártam. Mivel már nem volt sok hátra a reggeli váltásig, a szülésznő nem is riasztotta jóval előbb az orvosomat. Vajúdtam hát még egy jó órát nyugalomban a férjem mellett. Nem is akartam sehova sem sietni, az idő nekem dolgozott - gondoltam akkor én.
[caption id="attachment_879" align="aligncenter" width="326"]
(Kép: Kristina Servant, Flickr)[/caption]
Fél 8 után megérkezett a szülészorvos, majd betessékeltek az egyik szépen felszerelt szülőszobába. 8-kor burkot repesztettek, tiszta volt a magzatvíz. Mondták, hogy nemsokára erősödnek majd a fájások. Eleinte a menstruációszerű görcsön kívül nem éreztem semmit. Felálltam, sétáltunk egyet a férjemmel a folyosón, ha jól rémlik valamit ki akartam vele vetetni az öltözőben lévő táskából. Nagyban vigyorogtam a folyosón trécselő orvosokra, majd, ahogy elhaladtam az enyém előtt, belém hasított egy erősebb fájdalom. Pont amikor megkérdezte, hogy jönnek-e már. Mondtam, hogy azt hiszem, éppen ebben a pillanatban...
A burokrepesztéstől számítva félórán belül tehát valóban erősödtek és apránként sűrűsödtek a fájások. Picit sétálgattam, labdáztam: amikor jött egy fájás a bordásfalba kapaszkodva ringatóztam a fittballon. Dél körül zuhanyoztam is egyet a férjem segítségével. Ekkor már elképesztően fájtam, de a meleg vízsugár enyhített valamelyest ezen.
A fürdőben egyébként éreztem, hogy véges az erőm, szédültem, az ájulás határán voltam, de még tartottam magamat. A férjem meg is jegyezte, hogy nagyon sápadt vagyok. Ahogy visszaértünk a szobánkba ettem egy kis szőlőcukrot, de majdnem kihánytam. A szülésznő ennek örült. Azt mondta, a hányinger azt jelenti, hogy túl vagyunk a 3 ujjnyi táguláson.
Gyorsan be is kötött egy infúziót - emlékeim szerint valamilyen glükózos cucc volt. Jobban is lettem tőle, kicsit visszatértem a kábaságból. És valóban 3 ujj volt már a tágulás.
A fájások ugyanakkor még sűrűbbek lettek, én pedig azt éreztem, hogy nem bírom tovább, feladom. Én ugyan nem vettem észre, de a férjem később mesélte, hogy az orvosom és a szülésznőm is látta rajtam a kimerültséget, össze is súgtak, majd a doki kedvesen megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e epidurális érzéstelenítést. Én pedig kapva-kaptam az alkalmon.
Úgy indultam neki, hogy megcsinálom érzéstelenítés nélkül, de már 12 órája vajúdtam, alig aludtam éjszaka, alig ettem, csak az infúziók csorogtak belém. És borzasztóan fáradt voltam. Nem emlékszem mindenre pontosan, de arra igen, hogy abban a pillanatban már semmilyen testhelyzet nem volt jó. A fekvést szerencsére nem erőltették, az a pozíció volt a legrosszabb (pedig szívem szerint aludtam volna egy jót).
Megbeszéltük az orvossal, hogy továbbra is fogom érezni a fájásokat, csak jóval tompábban, és, hogy a kitolási szakasz egy picit emiatt el fog húzódni, de legalább lesz erőm a későbbiekhez. Eszembe jutott egy barátnőm, aki azt mondta, hogy ő még egy picit bóbiskolt is az EDA beadása után, így gyűjtve energiát a szülés utolsó részéhez.
Amikor megérkezett az anesztes, és beadta az érzéstelenítőt, fellélegeztem. Egy jó negyed óráig nem is igen éreztem fájdalmat. Azonban sajnos a fájások észlelése szükséges a kitoláshoz, így kaptam egy kis oxitocint is, hogy valamelyest visszaerősödjenek. Faramuci helyzet: megszüntetik a fájdalmat, hogy aztán mesterségesen újra előidézzek azokat. Tisztában voltam egyébként azzal, hogy ez így működik, nem ért meglepetés. Egy picit legalább valóban tudtam pihenni. És talán nem is lett volna olyan vészes az oxitocinnal megtámogatott méhösszehúzódás, ha nem húzódik el órákig.
Láttam, hogy a szülésznő már csomagolja ki a bébi érkezéséhez szükséges pakkot, és készíti elő azokat egy kis asztalkán. Elvileg nem lett volna sok hátra.
Megakadtunk a kitolásnál
Egy ponton azonban megálltunk. Hiába nyomtam minden erőmből, a baba feje csak nem akart lejjebb jönni. A fájások pedig egyre durvábbak lettek, úgy tűnt, szinte nincs köztük szünet. Vagy ha volt is, kevesebb ideig tartott, mint maga a fájás. Őszintén bevallom, pokoli érzés volt.
Nem mondtam ki hangosan, de azt kívántam, bárcsak most azon nyomban kiszedné valaki valahogy azt a gyereket a hasamból, mert én ezt nem bírom tovább. Mindegy hogyan, csak szabadítsanak meg ettől az érzéstől.
[caption id="attachment_880" align="aligncenter" width="540"]
(Kép: gabi menashe, Flickr)[/caption]
Igyekeztem tartani magamat, de éreztem, hogy félig önkívületi állapotban vagyok. Nem is igen akartam megszólalni. A férjem kérdezte, hogy mit csináljon: simogassa a hátam, borogassa a homlokom? Amikor hozzám ért csak annyit bírtam kinyögni, hogy "légyszi, ne". Senkinek sem esett jól a közelsége. Teljesen magamban voltam.
Mivel az orvos azt gyanította, hogy a gyerek feje nem forgott be rendesen a szülőcsatornába, a szülésznővel kértek, hogy 4-5 fájást az egyik, majd újabb 4-5-öt a másik oldalamra fekve vészeljek át. Aztán állnom is kellett, megtámasztva magamat az ágy szélénél, hogy segítsen a gravitáció.
Nem tudom pontosan meddig tartott, szerintem egy-másfél órát eltöltöttünk azzal, hogy a megfelelő pozícióba próbáljuk ilyen csellel beforgatni a fejét. De csak nem sikerült. Kiderült, hogy a méhnyak egyik oldala nem simult el rendesen, és a pici feje valahogyan beékelődött - az orvos szerint nagy valószínűséggel nem a jó irányba néz.
Végül meglengették a császármetszés lehetőségét. Abban a lelki és fizikai állapotban, amelyben akkor voltam, számomra ez egy tökéletes megoldásnak tűnt. A doki viszont még kérte, hogy próbáljuk meg még egyszer az oldalra fordulásokat, hátha segít mégis.
Sajnos nem segített, én pedig már nyüszítettem minden egyes fájásnál. Próbáltam átlélegezni, de már az sem ment. Szétestem.
A szülőszoba után a műtőben kötöttem ki
Nekem egy örökkévalóságnak tűnt, a valóságban azonban nagyjából fél óra lehetett míg összeállt a császáros csapat a műtőben. Nem vagyok büszke rá, de ahogy a műtős fiú felemelt, ordítottam a fájdalomtól. Minden egyes pozícióváltás egy kínszenvedés volt. Alig vártam, hogy végre megkapjam a spinális érzéstelenítőt, és ne érezzek semmit.
A műtőben aztán nagyon gyorsan zajlottak az események. Belém nyomták a spinálist, fél perc múlva hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. És ezzel együtt egy szűnni nem akaró remegés. A kis csíptetős mérő az ujjamon nem tudta mérni a pulzusomat, annyira remegett a felsőtestem. Az aneszteziológus fogta a karomat, hogy picit enyhítsen rajta.
Úgy rémlik, talán 10 perc telhetett el, és hirtelen a ponyva mögül egy babát mutatott fel diadalmasan az orvos. Picikét véres volt, picikét mázas, és hatalmas grimasz ült ki az arcán. De ott volt, épen és egészségesen!
[caption id="attachment_881" align="aligncenter" width="341"]
(Kép: Kelly Sue DeConnick, Flickr)[/caption]
Elvitték, letisztogatták, majd visszahozták nekem, miközben az orvosok összevarrtak. Csak a kezemmel tudtam a kis homlokát megsimogatni. Még nem is igazán fogtam fel, hogy kicsi Zs. megszületett. Pár perc múlva elvitték, hogy apuval "szőrkontaktba" kerüljön. Húsz percig hagyták pihenni a gyereket a férjem mellkasán, ami igazán felbecsülhetetlen lehetőség.
Úgy készültünk, hogy hüvelyi úton szülöm meg a kislányom, és miután kibújt egyből megkapom a mellkasomra, egyből cicire teszik. Miután a neonatológus is megvizsgálta visszahozták volna a szülőszobára, ahol még egy órát eltölthettünk volna hármasban, kihasználva az aranyórát.
Mivel a kicsi lány másként döntött, és császárral jött a világra, ezért változott a forgatókönyv.
Mi lett volna ha...?
Ahogy feküdtem a szülés utáni éjszaka a kórházi ágyamban, azon gondolkodtam mi lett volna, ha nem lett volna burokrepesztés, nem lett volna epidurál és oxitocin? Akkor talán beforog rendesen a pici feje és elsimul magától a méhnyak? Talán abban is hibáztam, hogy én is siettettem őt, amiért nem akart megszületni a 40. hétre és úgy éreztem sürget az idő?
Jó néhányszor átforgattam ezt magamban. Csak pár nappal később tudtam helyretenni a dolgokat, mikor már itthon voltunk, és végre kisírhattam magam nyugalomban. Amikor hazajöttünk, és mindent elrendeztem, leültem a kanapéra. Éreztem, hogy a 17 órás vajúdás görcsei még mindig bennem vannak. Az állkapcsom még mindig be volt feszülve. Kértem a férjem, hogy masszírozza át a vállam és az állkapcsom. És akkor kijött belőlem minden. A görcsök, a fájások, az ijedelem, az erőlködés, a csalódottság magamban, amiért úgy éreztem, hogy véges az erőm. De ott volt még az érzéstelenítő utáni órákig tartó remegés lenyomata is, és a megilletődöttségé, amikor végre először megpillanthattam és megérinthettem a lányomat.
Nem csak kicsi Zs. született meg aznap, hanem én is újjászülettem: anya lettem.
[caption id="attachment_882" align="aligncenter" width="569"]
(Kép: Brian McLaughlin, Flickr)[/caption]
Azt gondolom, hogy egy természetes lefolyású szülés is megterhelő lelkileg és fizikailag. Főleg, ha az első gyermekét hozza a világra az ember. Nyilvánvalóan vannak szerencsések, akikből csak kipottyan a gyermek, azonban a többség biztosan egyetért azzal, hogy arra a típusú fájdalomra, amely a szülőszobán éri az ember lányát nem igen lehet felkészülni. Mégis, ez is része a szülés fantasztikus élményének.
Nálam még megspékeltük a dolgot egy kis ijedtséggel is a nem megfelelően forgó fejecske miatt. Utólag az orvos elmagyarázta, hogy a pici tarkója nem "kifelé", mellfelé, hanem hátrafelé a keresztcsontom felé nézett, az arca pedig a szeméremcsont irányába, vagyis hátsó koponyaforgásban volt. Így pedig a koponya formája miatt nagyon nehezen fért volna ki a méhszájon, vagyis kvázi beakadt.
Átgondolva a dolgokat, lehetett volna erőltetni a hüvelyi szülést, addig-addig próbálkozni, amíg be nem forog végül a feje, vagy át nem töri úgy, ahogy van a méhszájamat. Lehet, hogyha nincs császár szétszakadok lent. És ki tudja, hogy az elhúzódó vajúdás miatt, nem sérült volna meg komolyabban a gyerek...
Bármennyire is fáj, hogy nem élhettem át a kitolás részét a szülésnek, és csak jóval később kaphattam meg a picit szülés után, mint, ahogy terveztük, úgy érzem, hogy az orvos a lehető legjobb döntést hozta meg, figyelembe véve mindkettőnk egészségét. És ezért végtelenül hálás vagyok neki. (Egyébként azóta több hasonló történetet végigolvastam és a forgásnak semmi köze az epihez meg az oxihoz, ez egy egyéni pech és kész.)
Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Szeretem több oldalról körbejárni a dolgokat. Hát most jól körbejártam: vajúdtam is jó hosszan, és szike alá is kerültem. Mindkét részét át kellett élnem.
Minden szülés egy fájdalmas elválás is egyben, kiszakadás az egységből, amelyben 9 hónapon keresztül anya és gyermeke létezett. A császár talán kicsit durvább elválás, valóságos kiszakítás. Néha érzem a lányomon, hogy benne van még az élmény. Amikor a mellkasomon fekszik szoptatás után, és már szinte alszik, le-le csukódik a szeme, de mégis néha felsandít rám, ellenőrzi, hogy még itt vagyok, hogy nem mentem el váratlanul.
De nem volt mit tenni aznap, a szülésnél: ő ezt az utat választotta. Én pedig mindig itt leszek neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése