2017. november 21., kedd

„Nálunk sikerek is érik a gyerekeket, nem csak kudarcok” – kerekasztal beszélgetés a Toldi Tanoda pedagógusaival


Táboroztatásnak indult. Először csak az iskolaszünetekben szerveztek a gyerekeknek foglalkozásokat, majd kiderült: nagy igény van arra, hogy rendszeresen együtt tanuljanak velük és fejlesszék őket - ha már az iskola nem tudja hatásosan kezelni a hátrányos helyzetű és/vagy mélyszegénységben élő diákok tanulmányi előrejutását.


2017. november 9., csütörtök

13 hónapja nem alszom

És pont. Nem akarok sem panaszkodni, sem nagy tanulságokat levonni, sem pedig magamban keresni a hibát, hogy vajon hol rontottam el, inkább csak egy kis megnyugtatással szolgálni a hasonló cipőben járóknak, meg magamnak, hogy túl lehet élni, meg lesz ez még jobb is. 


A cím persze ebben a formában azért nem igaz, helyesebb lenne, ha úgy írnám: 


13 hónapja nem alszom 5 óránál többet egyhuzamban (ja, az is csak egyszer volt), szóval inkább 3 óránál többet. Kisfiam születése óta egyszerűen nem jó alvó. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy eleve a negatívból indultunk, mert úgy kezdődött, hogy a nappalokat alapból felcserélte az éjszakákkal (értsd: nappal szinte egész nap hortyogott, este, fürdés után pedig indult a vidámkodás).


Szóval lehettem én bármilyen eltökélt és bátor, hogy mostaztánvégigalszodazéjszakát, már annak is örültem, mikor elhagyta a felcserélősdit és este 8-kor hajlandó volt álomra hajtani a buksiját. Azóta vannak jobb-rosszabb éjjelek, de átlagban minimum háromszor kel fel egy éjszaka alatt. Ha szerencsém van, 8-tól éjfélig, fél 1-ig alszik, ha nem, akkor korábban, és utána reggelig még legalább kétszer ébred. 
Többször megkaptam már, hogy miért veszem fel egyáltalán, ha sír, miért szoptatom még mindig, miért nem alvástréningezem, miért nem hagyom ordítani éjjel is, majd megtanulja... 


 


[caption id="attachment_2446" align="aligncenter" width="600"] kép: Jordan Whitt - Unsplash[/caption]


Először is, azt gondolom, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy tudja. Én így tudom. Nem vagyok képes sírni hagyni órákig, nem tudom magára hagyni, csak azért, hogy "megtanulja"... mit is? Hogy az anyukája nem figyel rá, nem próbálja megvigasztalni, ha problémája van. Szerintem ez a kezdeti időszak az, amikor azt tanulja meg, hogy ha "szól", jelez, figyelnek rá. Hogy bízhat bennem, ott vagyok neki. És egy idő után ez lesz neki a természetes. Az ősbizalom, a bizalom az édesanyjában, és ennek a bizalomnak nemcsak éjszakánként lesz jelentősége, hanem mindig, és ez a bizalom megmarad, annyira, hogy később is hozzám fordul majd, nemcsak akkor, ha segítségre van szüksége.


Korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy ennyi alvással is lehet létezni. De mint annyi minden máshoz, valahogy ehhez is adaptálódik az ember szervezete. Működöm napközben is, főzök-mosok-takarítok, néha agymunkát is végzek (jójó, időnként elfelejtem, miért is mentem be a boltba, minden mást megveszek, és azt az egy dolgot hagyom ott, amiért bementem, de ez korábban is előfordult). 



Nem állítom, hogy ezalatt a tizenhárom hónap alatt nem voltak mélypontok és nem éreztem többször is, hogy elértem a határomat, kész, vége, nem érdekel, jöjjön az alvástanítás. Többször ismételgettem, hogy akkor most egy drasztikus módszerhez fogok nyúlni. Mikor azt éreztem, hogy ennyi alvással nem tudok kreatív kosztot alkotni, és jön az üveges menü, nem bírok takarítani és szalad a lakás, és nem találok egyetlen tiszta harisnyát sem és előkerül a tegnapi... aztán persze nem lett belőle semmi. Mert jött egy jobb éjszaka (csakkétszerkelt), vagy újraolvastam valamelyik sírnihagyós metódust, amit alkalmaznom kéne és újfent sokkot kaptam. 



Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, és mindenkinek így kellene. Azt hiszem, nincs is egyetlen, mindenki számára alkalmazandó tökéletes módszer, bár még reménykedem, hogy a közeljövőben felfedezi valaki, és meg is osztja a nemalvó anyatársadalommal.



Addig is, ott van nekünk a jó öreg kávé, kinek habbal, kinek anélkül.


 


[caption id="attachment_2443" align="aligncenter" width="600"] kép: Toa Heftiba - Unsplash[/caption]

 


 


kiemelt kép: Ben Blennerhassett - Unsplash

 


 

2017. november 1., szerda

„Az oktatásban nincs presztízse annak, ami nem mérhető” – csapatépítés az iskolában

Egy maréknyi fiatal pedagógus, a Közterem csapata időről-időre beveszi az iskolákat, és komolytalanul komoly órákat tart a diákoknak. Fő céljuk az osztályok csapattá kovácsolása, ám ami mögötte van, az bőven túlmutat egy klasszikus csapatépítőn. Lencse-Csík Orsolyával, a Közterem program megálmodójával, egyben szakmai vezetőjével beszélgettem, valamint bekukkantottam egy középiskolás osztály Köztermes foglalkozására is.


Az utolsó meleg őszi napok egyikén, kora délután találkozom egy budapesti iskola előtt Orsival és a három másik trénerrel: Tamival, Dórival és Bertával. Ők - egyikőjük kivételével - már mind végzett pedagógusok, ám a lendületük, lelkesedésük és fiatalos bájuk igencsak beleillik a környezetbe. Laza öltözetben vannak, farmerben. Egyedül a Közterem feliratú póló különbözteti meg őket a diákoktól. Meg is jegyzem magamban, ha én lennék most gimnazista, valószínűleg sokkal motiváltabb lennék, ha korban és stílusban hozzám közelálló felnőtt osztaná az észt.


Ezen a ponton azonban ki kell javítsam magamat: Orsiék nem osztják az észt, pont ez a lényeg! Ahogy igen hamar kiderül számomra, a Köztermes foglalkozás cseppet sem hasonlít a szokásos frontális tantermi órához, és szó sincs arról, hogy megmondanák a kamaszoknak, mit és hogyan kéne csinálniuk.


 


[caption id="attachment_2428" align="aligncenter" width="588"] Padok félredobva, informális beszélgetés, laza keretek (kép forrása: Lencse-Csík Orsolya)[/caption]

 


Orsival és Tamival tartok egy 15 fős csoporthoz; a közel 30 fős osztályt készakarva bontják mindig ketté, hogy hatékonyabban lehessen velük együtt dolgozni (a csoportokat alkalomról alkalomra keverik, az alcsoportok nem állandóak). Már a hatvanperces foglalkozás legelején megváltozik a szín: a lányok arra kérik a diákokat, hogy rakják félre a padokat és egy kört alkotva üljenek le a székekre. Nincsenek asztalok (válaszfalak) a trénerek és a diákok között, senki nem ül háttal senkinek, mindenki látja egymást. Orsi és Tami is gyorsan beülnek a körbe, kezdetét veszi a „tréning”.


 Az elején kicsit lendületbe hozzák a tanulásban megfáradt kamasz-agyat: a diákoknak közösen kell a lehető legtovább számolniuk, úgy, hogy egyszerre csak egy ember mondhat egy számot, előre kialakított sorrend viszont nincs. A srácok először összevissza kiabálják be, hogy 1, 2, 3....  Ötnél tovább azonban nemigen jutnak, egyszerre két ember ugyanis nem mondhatja ugyanazt a számot, ilyenkor újra kell kezdeni. Nincs kec-mec, muszáj odafigyelni az osztály többi tagjára is, észlelni, hogy ki mikor akar megszólalni. Naná, a csoportdinamika is szép lassan kirajzolódik, vannak a hangosabbak és vannak a visszahúzódók. Pár perc után az egyik fiúban felötlik, hogy ahogyan körben ülnek, úgy kéne sorban haladniuk. Először nem megy, mert csak-csak beletrollkodnak a vicceskedők. Végül győz a csapatszellem, és 30-ig is eljutnak így a számolásban.


A bemelegítő gyakorlat után már egy ismerkedős, páros gyakorlat következik. A párokat véletlenszerűen alakítják ki, elkerülvén, hogy a barát a barátot válassza. Ennek célja, hogy közelebb hozzák egymáshoz azokat, akik nem feltétlenül beszélgetnének egymással.


A Közterem szakmai vezetője szerint a gyerekek az iskolában kis túlzással élve, többet vannak együtt, mint a családjukkal. A saját gimnáziumi éveim, de még az általános iskolai traumáim is azt támasztották alá, hogy egy jól működő közösségnek mekkora támogató ereje lehet az egyénre nézve is – mondja Orsi. Kulcsfontosságúnak gondolom, hogy egy osztály képes legyen az összetartásra, egymás támogatására, a másság elfogadására, a nyitottságra. Legyenek klikkek, persze! De ne átjárhatatlan, ne szélsőséges módon. Lehessen bemenni “furcsa” kinézettel, lehessen más a véleményünk, tudjunk egymástól segítséget kérni és adni.


 


[caption id="attachment_2421" align="aligncenter" width="361"] Lencse-Csík Orsolya, a Közterem megálmodója (kép forrása: Lencse-Csík Orsolya)[/caption]

 


Amikor felteszem neki a kérdést, hogy milyen készségeket tartanak fontosnak a program során fejleszteni, Orsi az együttműködést, a kommunikációt és a konfliktuskezelést emeli ki. Valamint azt, hogy a diákokat érzékenyítsék az őket körülvevő ügyek iránt.


Azon túl, hogy valódi közösségként szeretnénk, hogy funkcionáljon az osztály, – folytatja a Közterem szakmai vezetője – fontos célunk, hogy olyan fiatalok váljanak belőlük, akik tudatosak, kritikusak, érdeklődőek az őket körülvevő világra, a problémákra, a lehetőségekre. És képesek a változásra, változtatásra. Mindemellett természetesen az általuk kért témákkal is szívesen foglalkozunk, például klikkesedés, bullying, vagy aktuális, a közösségi médiában felbukkanó tartalmak.


A Köztermes órákra egyébként bármelyik iskolából jelentkezhetnek az osztályok,  a 7.-től egészen a 12. évfolyamig. Teljesen „egyénre”, osztályra szabható a program – szögezi le Orsi. Minimum hatszor 60 percet kérünk egy félévben, ami persze lehet több is. Annak örülünk a leginkább, ha rendszeresen, például kéthetente mehetünk az osztályba egy-egy órára. Remek a folyamatosság, a mélyülés, és a srácoknak is természetessé válik a “KT óra”. Persze a tömbösített alkalmaknak is megvan az előnye, hiszen sokkal intenzívebb élményt tud adni, ám hiányzik a folytonosság, a tartalmak hosszabb távú egymásra épülése.


A tanárok részéről pozitív a fogadtatás. Fontosnak és hasznosnak tartják a diákok szociális kompetencia fejlesztését és a közösségépítést. A diákok pedig imádják, hogy kiszakadhatnak a hagyományos keretek közül: kihívást jelent ez az óra, ahol ők maguk a főszereplők.


Orsi szerint azonban a motiváltság iskolafüggő is. Paradox módon azokban az iskolákban, ahol a teljesítmény a lényeg, a csapatuk többször ütközött már ellenállásba: nem látták értelmét a „játéknak” a kamaszok.


A Közterem foglalkozásokon nincs elvárt teljesítmény (illetve van, de más módon): ez számukra sokszor komolytalan – sóhajt fel Orsi. De kicselezzük őket és viszünk pár “komolyabb feladatot”, amivel a céljainkat természetesen ugyanúgy elérhetjük. Csak más nyelven.


Trükkökben és kreativitásban egyébként a trének kiválóak. A fent említett órán, amelyen részt vettem, volt egy zseniális feladat. Három csapat játszott egymás ellen. Mindegyiknek két perce volt a feladat végrehajtására. A csapattagok felálltak egy vonalra, amelyet tilos volt átlépni, és innét, három méter távolságból kellett elfújniuk egy gyertyát. Lehetetlen küldetés? Az. De nem megoldhatatlan - a poént most nem lövöm le (tessék gondolkodni!).


 


[caption id="attachment_2423" align="aligncenter" width="600"] Csoportban az erő (kép forrása: unsplash.com/rawpixel.com)[/caption]

 


A Közterem iskolába behozott foglalkozásai látszólag könnyedek, szórakoztatóak. Kívülről nézve “csak játszunk” – mondja Orsi. Azonban sokszor olyan, az iskolában nehezen vagy ritkán kialakuló helyzeteket hozunk létre a csoportokban, amelyekben a gyerekeknek alkalmuk nyílik önmaguk és a társuk más perspektívából való szemlélésére, megismerésére. Beszélgetünk. Kíváncsiak vagyunk a diákokra - a véleményükre, a kritikájukra, mindenre. Ez már önmagában is profit. De előfordul, hogy meg kell küzdenünk a tanárokkal és olykor magukkal a diákokkal is a foglalkozások fenti mivolta miatt: ami nem, vagy kevéssé mérhető, annak ugyanis nincs presztízse.


A Közterem a 2013-as fennállása óta eddig 22 osztállyal – vagyis közel 650 diákkal – foglalkozott. Orsi álma az, hogy minél több iskolában legyenek jelen rendszeres órákkal. Ehhez hamarosan szükségük lesz támogatókra is, hogy anyagilag is fenntartható legyen a kezdeményezés. A későbbiekben szeretnék kiterjeszteni a programot, valamint tanártovábbképzésben is gondolkoznak, hogy a tanárok maguk is képesek legyenek ilyenfajta foglalkozás megtartására.


A visszajelzések  nagyon jók, a gyerekek élvezik, hogy csapatként működhetnek együtt, hogy újabb perspektívákat nyitnak meg előttük a kommunikáció és problémamegoldás terén.


Jómagam csak ültem az osztályteremben és örömmel néztem, ahogy egy-egy feladat után leesett a kamaszoknak a tantusz és komolyan elgondolkodtak a trénerekkel való beszélgetés alatt, hogy mit miért csinálnak, mit hogyan élnek meg.


Zárásként pedig muszáj egy tételmondatot kiemelni (én napokig forgattam még az agyamban). A gyertyás feladat után Tami és Orsi megbeszélték a diákokkal, hogyan érezték magukat a feladat közben, kitértek arra, is hogy milyen megoldások jöhettek volna szóba. Orsi így summázott: „versenyhelyzetben hajlamosak vagyunk csak magunkra figyelni, ám iszonyatosan fontos azt is észrevenni, hogy egy helyzetben nem csak én lehetek a nyertes, hanem akár a másik tíz is.”


 


Ha érdekel a Közterem, még több infót találsz a program honlapján vagy a Facebookon!