A szomszéd szülőszobája mindig zöldebb?! - történet Ausztriából

A szomszéd fűje mindig zöldebb - tartja a mondás, de hogy a szülés és a terhesgondozás esetében is így van-e, ha Magyarországot és Ausztriát vetjük össze, az az alábbi történetből kiderül.

Kriszti a kislánya születése előtt Ausztriában dolgozott, és bár a két állam közötti egyezség alapján itthon is világra hozhatta volna a babáját, mégis inkább egy eisenstadti kórház mellett döntött. Egyrészt azért, mert a "bababarát" itt nemcsak egy üres jelző: a babák születésüktől fogva az anyák mellett vannak, igyekeznek a kismamát alternatív módon támogatni a szülés természetes folyamatában, és az igény szerinti szoptatást szorgalmazzák, ami számára nagyon fontos volt. Mindemellett rengeteg odafigyelést, törődést, kedvességet kapott a kórházban az orvosoktól és a teljes egészségügyi személyzettől:

"Csak pozitív benyomásokat szereztem. Ugyanúgy bántak a külföldiekkel is, mint bármely osztrákkal. A határ közelsége miatt nagyon sok magyar szül kint, ezenkívül szlovákok, törökök is nagy számban hozzák világra gyermeküket Eisenstadtban. Így az orvosok, szülésznők, ápolónők (akik között szintén nemcsak osztrák van) hozzá vannak szokva a külföldi kismamákhoz."

A várandósság alatt néhány vizsgálatot itthon tudott le, a kombinált tesztet és a 20 hetes szervátvizsgálást (Organscreening). Ezeket leszámítva az összes vizsgálatot az osztrák nőgyógyásza és az ő asszisztensei végeztek el (ottani tb által, teljesen ingyen, időpontra, és mégis olyan színvonalon, mintha magánpraxisba ment volna). Ausztriában egyébként tilos az orvosválasztás, ahogy a hálapénz sem elfogadott, sőt, ha valamilyen ajándékkal kedveskedne a páciens, azt sem fogadják el. 

Ausztriában 5 alkalmat írnak elő ultrahangos vizsgálatra, Kriszti ezen felül kétszer ment még, de ezekért már külön fizetett. Mivel védőnői hálózat itt nincs, ezen alkalmakkor minden olyan szükséges vizsgálatot elvégeztek, amit Magyarországon a védőnők végeznek és amire terhesgondozáson kerül sor - még a vérvételre sem kellett a kórházba mennie, azt is egy ultrahang vizsgálat alkalmával végezte el a nőgyógyásza. A kórházba csak 36 hetesen ment először, a kötelező CTG vizsgálatra (majd 38 és 40 hetesen). 

Első kisbabáját várva Kriszti sem bízott a véletlenben: egyik éjjel éjfél körül 10-12 perces fájásokat kezdett érezni, és ugyan aludni már nem tudott, de azért egy kicsit várni akart még. 3 óra körül már keltette a párját, hogy itt az idő, indulni kellene. Akkor már 5-7 percenként, bár rendszertelenül jöttek a fájások. Mivel 20 percnyire laknak Eisenstadt-tól, így hamar be is értek. Az éjszakás szülésznő rögtön CTG-gépre tette, közben kérdezgette, majd megnézte, hogy mennyire van kitágulva. Mivel csak egy-másfél ujjnyira volt és gond nélkül tudott még vele kommunikálni, javasolta, hogy inkább menjenek még haza, de rájuk bízta a döntést. El is hagyták a kórházat, és egész másnap reggel fél 8-ig bírta, akkor indultak ismét útnak.

 

[caption id="attachment_2061" align="aligncenter" width="600"] kép: LuciFross / flickr[/caption]

"Mivel első terhességem volt, nem szerettem volna a végsőkig húzni otthon a vajúdást. Mikor beértünk és megvizsgáltak, már jobban ki voltam tágulva, de még mindig nem voltak elég erősek a fájások (bár én nagyon annak éltem meg)... Természetesen már nem akartunk újra hazamenni, így megkaptam az ágyam (4 ágyas szobában), ahol tovább vajúdtam. Délután 2 körül ismét megnézte az akkori ügyeletes szülésznő a tágulást és még mindig csak 2-3 ujjnyi volt. Közben viszont az erőm már egyre fogyott a fáradtságtól is, mivel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ekkor a nagyon kedves szülésznő azt javasolta, hogy a párom menjen haza, engem pedig elvisznek a vajúdó helyiségbe (a szülőszoba mellett van), kapok homeopátiás golyókat, meg egy lazító kúpot, és próbáljak meg a fájások között ellazulni, pihenni. A szobát besötétítették, mindent megtettek azért, hogy tudjak relaxálni."

6 órakor volt a műszakváltás, az előtt a szülésznő elköszönt, és minden jót kívánt, majd jött a délutános hölgy.
"Ekkor már alig volt erőm, a derekam majdnem leszakadt és nagyon fáradtnak éreztem magamat." A homeo golyókat folyamatosan kapta, felajánlottak több alternatív vajúdási eszközt, módot, de csak egy meleg zuhanyt vett. "Este 8 óra körül azt mondta a szülésznő, hogy az is lehet, hogy 5, de az is, hogy 15 óra múlva lesz csak meg a baba, alig akartam hinni a fülemnek. Epidurális érzéstelenítő nem került szóba. Aztán hirtelen felgyorsultak az események, este 10 óra körül már 8 cm-re kitágultam, így át is sétáltam a szülőszobába (Kreissaal, kör alakú ágyra fektettek). Velem párhuzamosan egy fekete anyuka is világra hozta a kisfiát, így mikor én az utolsó egy-másfél órámban vajúdtam, a szülésznő, gyerekorvos és a nőgyógyász a mellettünk lévő, másik Kreissaal-ban segítette világra a babát. Amennyire hosszú és kemény volt a vajúdás, a vége annyira gyorsan haladt, ennek ellenére gátmetszésre nem került sor."

Miután a kötelező vizsgálatokat elvégezték, a vajúdó helyiségben töltötték az aranyórát, illetve inkább aranyórákat, amire kint nagyon nagy hangsúlyt fektetnek. Kislányát egyből mellre helyezték (előzőleg megkérdezték, hogy szeretné-e szoptatni) és a párja is végig velük lehetett. A szülésznő persze rendszeresen benézett, hogy minden rendben van-e, főleg mikor a baba nagyon sírt. Még a szülés előtt arra is felkészítették, hogy császármetszés esetén az apa mellkasára tették volna a babát, úgyhogy itt nagyon nagy hangsúly van a kötődés kialakulásán, kialakításán. 

 

[caption id="attachment_2059" align="aligncenter" width="600"] kép: Richard Feliciano /flickr[/caption]

 

"Ez a kórház abszolút a természetes szülés híve. Ez az én esetemből is leszűrhető, hiszen majdnem 24 órás vajúdásnál is hagyták természetesen megszülni a kislányomat, amiért egyébként nagyon hálás vagyok nekik." 

Szintén pozitívumként említi még a nagyon komoly laktációs részleget, a szülést követő napon rögtön rövid előadást tartott az egyik laktációs tanácsadó hölgy a szoptatásról az előző napon szült édesanyáknak, felhívva a figyelmet sok fontos dologra, teret adva a frissen szült anyukák kérdéseinek is.

Hogy jobb-e Ausztriában szülni? Ezt a kérdést ugyan nem tettük fel így, de jöjjön a konklúzió kismamánk szavaival:

 

"Csak végső esetben (mikor már a baba egészségügyi állapota indokolja) végeznek császármetszést, nem használnak oxytocint… És egy hihetetlenül baba-mama közti kötődést, szoptatást támogató kórház. A babák a születésüket követően végig az anyukájuk mellett vannak (kiskocsiban vagy a saját ágyukban alszanak), még a vizsgálatokra is mentünk velük. Addig voltam csak 'távol' a kislányomtól, míg tisztálkodtam. Nekem ez nagyon pozitív és nagyon fontos. Mivel éjfél előtt szültem, az egész éjjel arról szólt, hogy jobb cici, bal cici, jobb cici, bal cici… a kedves éjszakás nővér "utasítása" szerint (bocsi, csajok!). 
Amint a kislányom sírdogálni - na jó, üvölteni - kezdett, máris ott volt a nővér és segített is mellre helyezni. Szóval alvás nem volt... De abban az euforikus állapotban az ember, az anya már nem is érezte magát fáradtnak. A sok jobb és bal váltogatásnak pedig meglett az eredménye, mert a második éjjelre beindult a tejem, és a kislányomat azóta is tudom szoptatni - 20 hónapos múlt. Tápszert csak a kórházban kapott, mert annyira sírt és azt gondoltam, hogy nem elég az előtejem, ezért kértem neki…. Kaptunk, és azt is fecskendővel, ami egy újabb pozitívum volt nekem, cumisüveg és cumi szóba se jöhetett, nehogy cumizavart okozzunk. Azóta tápszerre nem volt szükség, amiért szintén nagyon hálás vagyok. Még egyszer is itt szülnék."

 

kiemelt kép: pixabay

 

Szülés olasz módra - történet Milánóból

Kinga egy Milánó melletti kisvárosban él a családjával. Érettségi után, tanulni érkezett Olaszországba, de a szerelem végül idekötötte:  itt ismerte meg olasz férjét, akivel lassan 13 éve alkotnak egy párt. Kisfia jövőre már óvodás lesz, de az Anyaklikk kedvéért nosztalgiázott egy kicsit, és elmesélte az ő történetüket.

Amikor a terhességi tesztje pozitív lett, rögtön kért beutalót a háziorvosától ultrahangra, ott tudta meg, hogy nem ez lenne a sorrend, hanem előbb nőgyógyászhoz kellett volna mennie - ahogy nagyjából itthon is ezt diktálja a protokoll. Nem sokat gondolkodott, kért időpontot attól az orvostól, akinél legutóbb járt rákszűrésen és szimpatikusnak tűnt számára, és ugyan nem a kórházban rendelt, de tb ellátás alapján fogadta a már várandós Kingát. Az első találkozás után ő utalta be a következő vizsgálatokra és hozzá is ment vissza az eredményekkel. A nőgyógyásznál “csak” súly- és  vérnyomásmérés, illetve magzati szívhang és méhszáj vizsgálat volt. A kötelező vizsgálatok nem térnek el a hazaiktól és mind ingyenes, ha van épp szabad időpont, amikorra kell… Kismamánk különböző helyeken volt ultrahangon, magánrendelőben, ahová épp kapott időpontot, pluszban csak a kombinált tesztet végeztette el, ami ott sem olcsó, 170 eurót fizetett érte. 

Ami kicsit másképp működik Olaszországban: itt nincs védőnői hálózat. Magánúton lehet fizetni szülésznőt, aki végigkíséri a terhességet és szülés után is segít, Kinga azonban nem élt ezzel a lehetőséggel.

Ugyanakkor a kórházakban is szerveznek szüléselőkészítő tanfolyamokat, ez nemcsak azért hasznos, mert felkészítenek magára a szülésre és a szülőségre, hanem mert emellett már előre meg lehet ismerkedni a személyzettel, a hellyel. Ugyanígy a kórházban volt lehetőség csatlakozni ingyenesen egy zártkörű baba-mama kör foglalkozásaihoz, ahol a várandósok megoszthatták a tapasztalataikat, beszélgethettek a kételyeikről, egy-egy alkalommal gyerekorvos vagy szülésznő volt a vendég, akiktől kérdezni lehetett. Babamasszázs tanfolyam is volt a kórházban, jelképes összegért.

"A 7 hónap környékén megállapították, hogy a magzat lassabban nőtt, mint kellett volna" - meséli Kinga. "Gondoltam elmegyek a legjobbhoz és foglaltam időpontot a szülészet főorvosának a magánrendelésére.  Ő sem tudta megmondani az okát, viszont annak ellenére, hogy szóltunk előre, nem szeretnénk tudni a baba nemét, megkérdezte, mi lesz a kisfiú neve. Mindezt majdnem százezer forint körüli összegért..." 

 

[caption id="attachment_1891" align="aligncenter" width="600"] kép: Brennaval / flickr[/caption]

 

Innentől kezdve az anyukának gyakrabban kellett ultrahangra mennie, főként persze magánrendelésre,  mert a kórházakban nem volt szabad időpont... Ennek ellenére külföldiként nem érzett semmilyen negatív megkülönböztetést, szerinte Milánóban hozzászoktak a jelenlétükhöz, sőt úgy emlékszik, két kórházban is látta, hogy a hét egyik napján kínai tolmács is jelen van. 

Sajnos abban a kórházban, ahol szülni szeretett volna, és ahol aneszteziológussal is egyeztetett egy esetleges epidurális érzéstelenítésről, nem volt szabad szülőszoba, mikor beindultak a fájások. Így miután elvégezték a kötelező vizsgálatokat (szívhang, ultrahang, méhszáj) mentővel átszállították egy másik kórházba.

"Itt már nagyon gyakoriak voltak a fájások. Mikor odaértünk, elkezdték felvenni az adataimat, neve címe stb… fájásokkal tűzdelve... majd megvizsgáltak, és bevittek a szülőszobába, ahol a férjem végig velem lehetett." Nem volt fogadott orvosa, az ügyeletes pedig "nem volt benn, néha láttam, hogy benézett az ajtón, de a közelembe nem jött... végül epidurálist nem kaptam, mert már késő volt. Azt hallottam, hogy mindenkinek ezt mondják és csak kiváltságosak kapnak, de nem tudom, hogy tényleg így van-e." A hálapénz intézménye itt azonban nem létezik.
A szülés utáni órákra pedig  pedig így emlékszik vissza: "Amint megszületett a baba, a mellkasomra rakták és hagytak minket ismerkedni hármasban. Nem tudom, mennyi idő telt így el, talán egy óra, majd míg én kaptam pár öltést, a babát megmosdatták, felöltöztették, majd mondták, hogy álljak fel és toljam át a kisfiamat a kórterembe."  

A szülés után általában 3 napot kell a kórházban tölteni, Kingáék többet voltak egy fertőzés miatt.
"Annak ellenére, hogy iszonyatosan lepukkant volt a kórház, pergett le a vakolat, jó emlékem maradt róla. Volt egy szülésznő, aki nagyon szorgalmazta a bőrkontaktust az újszülöttekkel (nem csak a koraszülöttekkel), mindig mondta, hogy meztelen mellkasra tegyük – apukák is – a levetkőztetett babát. Ez nagyon jó dolog, de azt hiszem, ez inkább a szülésznőn múlt és nem a kórházon." 
Javasolják a szoptatást, legalább 6 hónapig kizárólagosan és 2 éves korig, vagy amíg a baba és a mama úgy kívánják (persze itt is vannak olyan gyerekorvosok, akik ajánlják a tápszert vagy a kiegészítést.) Bár a kórházban a 3 óránkénti szoptatást javasolták, az anyuka azóta is, vagyis 2,5 éve igény szerint szoptat, és ezt a környezetében mindenki elfogadja, és a gyerekorvosuk is pozitívan áll hozzá.

Negatívumként említi azonban azt a trendet, ami az oltásellenességet illeti: Olaszországban is erős ez a mozgalom és fennáll a veszély, hogy rég elfelejtett betegségek újra feltámadjanak. A kötelező oltásokon felül (difteria, tetanusz, hepatitis B, gyermekbénulás elleni) Kinga véleménye szerint erősen ajánlott a haemophilus, meningococcus c, kanyaró, mumpsz, szamárköhögés, pneumococcus, rubeola elleni, ezeket ők be is adatták. 

A kórház elhagyása után kell gyerekorvost választani, de miután nincs védőnői hálózat, kicsit úgy érezte, hogy a kismama magára marad a szülés után. Van ugyan egy kontroll a kórházban, de nagyjából ennyi. Viszont a baba 3 hónapos korától adott a lehetőség egyfajta “bölcsibe” járni hetente kétszer, ami nekik nagyon bejött, és még most is járnak.  Ez állami dolog, évi 50 euróba kerül. (Nagyon kevésnek hangzik, de ez ne tévesszen meg senkit, az igazi bölcsi jóval drágább).

Ugyanakkor nagyon sok kisgyereket íratnak be bölcsődébe, mert az anyukáknak gyakran vissza kell menni dolgozni. Kinga kisfia jövő évtől fog járni óvodába, az ő városukban 2 állami óvoda van, a jelentkezési lapon kell jelölni, melyik a szimpatikusabb, de nagy valószínűséggel nem lesz probléma a kiszemeltbe kerülniük. Egy csoportban 25 gyerek van, úgy véli, nincs nagy különbség a magyar és az olasz óvodák között. Csak az étkezést kell fizetni, ami 4-5 euró naponta.

 

[caption id="attachment_1894" align="aligncenter" width="600"] a kép illusztráció, forrás: pixabay[/caption]

 

Amikor arról kérdeztük, hogy lát-e különbséget a magyar apák és a külföldi apák között, illetve mennyire vonódnak be a gyereknevelésbe, így nyilatkozott:

"Én Milánóról tudok mesélni, és itt a hozzáállás szerintem nem nagyon tér el Magyarországtól. A baráti körben, ismerőseink között gondoskodó apukák vannak, akik kiveszik a részüket a gyereknevelésből, de akár a házimunkából is."

 A kötelező szülési szabadság egyébként 2+3 hónap, 2 hónappal a szülés előttől 3 hónappal a szülés utánig (ezt orvosi igazolással meg lehet változtatni 1+4-re. ) Ezután lehet kivenni fakultatív szabit plusz 180 napra, ekkor a fizetés 30 %-a jár. 

Ha vannak a közelben nagyszülők, akik segítenek és ha a babát beíratják a bölcsibe, megoldható a munka. A baba egy éves koráig kap a kismama napi 2 óra "szoptatási engedélyt."

Érdekesség még, hogy szüléskor el lehet adományozni a köldökzsinórt, viszont olyan macerás a bürokratikus része, hogy végül sokan nem foglalkoznak vele (egyes kórházak pedig pl. éjszaka vagy hétvégén nem fogadják el – nem tárolják.)

 

kiemelt kép: Mariano Mantel, flickr

 

Lappföldön nem a Mikulás hozza a babákat - szüléstörténet Finnországból

Franciska finn férjével már jó ideje Lappföldön él, az északi sarkkörön. Rovaniemiben hozta világra pár hete kisfiukat is. A magyar anyuka már régóta vezeti a Suomi blogot, ahol beszámol finnországi élményeiről, itt mesélt a várandósságáról és a szüléséről is. Az ő engedélyével közlünk részleteket az írásaiból.

 

[caption id="attachment_773" align="aligncenter" width="531"] Fények az északi sarkkörön (kép: Rayann Elzein, Flickr)[/caption]

 

A finnek egyszerűen békén hagynak, ha terhes vagy

„Azt tudtam, hogy a finn egészségügyben viszonylag nagy mozgásteret engednek a természetes kiválasztódásnak. Kiderült, hogy ez az elv a terhesgondozás területén is érvényesül. 

Január közepén derült ki, hogy kisbabát várok. Mivel több barátnőm is szült itt az elmúlt időszakban, azzal tisztában voltam, hogy nem kell kapkodni, mert az első három hónapban nagyjából semmi nem fog velem történni. Azért bejelentkeztem a neuvolába, vagyis a tanácsadóba. Mivel telefonálni csak akkor lehet, amikor én suliban vagyok, végül írtam nekik egy e-mailt.

Jó fejek voltak, mert egyből összekötöttek a területileg illetékes védőnővel, aki még aznap válaszolt is. Feltett néhány kérdést, majd amikor erre reagáltam, közölte, hogy akkor február 19-én vár szeretettel. Ha mód van rá, hozzam a Kispapát is. Ettől kicsit megnyúlt az arcom, mert azt jelentette, hogy még egy hónapig kell malmoznom otthon, mielőtt bármi is történne.

Eszembe jutott a román barátnőm, aki mesélte, hogy mivel az elején vele sem foglalkozott senki, néha olyan érzése volt, hogy ez az egész terhesség dolog csak a fejében létezik. Mintha csak kitalálta volna. Mivel hamarosan elkezdtem émelyegni és a farmeromat is pillanatok alatt kihíztam derékban, afelől kétségem sem volt, hogy valami történik. De voltak mélypontjaim, amikor azt gondoltam, hogy már egy sima vérvétellel is boldog lennék.

Csak csinálna már valaki valamit, hogy egy kicsit megnyugodjak és tudjam, hogy a babával minden rendben van. Persze, ezek csak pszichés dolgok, mert ha nem fáj semmi, akkor minden rendben van. Ha meg valami nincs rendben, akkor úgysem tudnak semmit csinálni. Az a néhány hét mindenesetre végtelenül hosszúnak tűnt.

Ahogy túljutottam az első trimeszter megpróbáltatásain, én annyira megnyugodtam, hogy szerintem sikerült teljesen belesimulnom ebbe a finn terhesgondozási rendszerbe. Ebben bizonyára nagy szerepe van annak is, hogy (lekopogom!), az ég világon semmi bajom nincsen.

Mikor kiderült, hogy kisbabánk lesz, azt hiszem, az egyetlen dolog, amitől nagyon tartottam, az a 12 hetes ultrahang volt. Pontosabban az, hogy majd nehogy elkezdjenek izélgetni a korom miatt és a magzatvíz-vizsgálat felé terelni pusztán csak azért, mert már ilyen “öreg” vagyok, egy két lábon járó rizikófaktor.

Ha jól emlékszem, még nem töltöttem be a harmincat, amikor a nőgyógyászom otthon nem is nagyon burkoltan célozgatott rá, hogy nem ártana már szülnöm.

Itt sok mindent kérdeztek tőlem az elmúlt hónapokban és sok adatot felírtak rólam, de az, hogy 38 éves leszek, mire megszülöm az első gyerekemet, soha, egyszer sem volt terítéken. Egyszer sem éreztették velem azt, hogy túlkoros lennék, és soha, senki nem próbált meg elbizonytalanítani csak azért, mert közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Egyszerűen békén hagynak.”

 

Van vizitdíj, de a kórházban még melltartót is adnak, ha kell

„Valószínűleg a mintaterhességem miatt azzal az eshetőséggel nem számoltam, hogy valami probléma adódik, és úgy leszek a kórházban, hogy még nem szülök. Természetesen szombat késő délután kezdődtek a gondok, mikor máskor? A szaunából rángattam ki Jolut és mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be a kórházba, mert fáj a hasam és szerintem valami nem stimmel.

Ahogy beértünk, kifaggattak, hogy pontosan mik a panaszaim, mit érzek és azonnal CTG-re raktak, hogy megnézzék, mi a helyzet Inarival. Aztán az eredményt megmutatták az orvosnak, aki úgy döntött, ultrahanggal is megvizsgál. Alaposan megnézett mindent, ő is kikérdezett és amikor végzett a vizsgálattal, közölte, hogy szeretné, ha itt maradnék éjszakára. Közölte, hogy mi a helyzet, nem titkolta el az esetleges kockázatokat, de igyekezett megnyugtatni, hogy egyelőre nem kell aggódni, és ami a legfontosabb: Inari tökéletesen jól van. A nővérekkel finnül beszéltünk, amikor kellett, Jolu fordított, de az orvosnál átváltottunk angolra. Nem csinált ügyet belőle.

Az éjszakát az őrzőben töltöttem, egy kétágyas szobában, ahol az éjszaka közepéig egyedül voltam, majd bekerült mellém valaki. Az ágyon már várt kikészítve a hálóing, bugyi, köntös és egy pár papucs. Végül csak a hálóinget vettem fel, úgy döntöttem, maradok a saját holmimnál.

 

[caption id="attachment_769" align="aligncenter" width="525"] A kórházi bugyi (kép: Franciska, www.soumiblog.hu)[/caption]

 

Vasárnap reggelre jobban lettem, úgyhogy az őrzőből kitettek az osztályra egy szintén kétágyas szobába. A szobák két-háromágyasak. A babák az anyukákkal vannak egy szobában. Van egy családi szoba is az osztályon, ahol apuka is végig bent maradhat, miután megszületett a baba.

Az egészségügy Finnországban nem ingyenes, vizitdíjat, illetve kórházi napidíjat kell fizetni.  A sima kórházi ellátás a szülészeten 40 euró naponta (12 200 Ft). A családi szobában pedig 60-70 euró per éjszakáért (18 300 - 21 400 Ft) lehet tartózkodni . Ez utóbbit lefoglalni nem lehet, szólni kell, ha szeretnéd és érkezési sorrendben lehet igénybe venni, ha felszabadul.

Úgy tudom, hogy problémamentes szülés esetén két-három nap után kiengednek, császárosoknak itt is öt nap. A szobák tiszták, az ágynemű rendes, tiszta. Minden szobában van tévé és saját fürdőszoba, WC. Az ágyakat függöny választja el egymástól. Lehet beszélgetni, de ha magányra vágysz vagy pihenni szeretnél, az is teljesen rendben van.

A nővérek normálisak, segítenek mindenben és egy ponton már szinte kényelmetlenül éreztem magam, hogy én csak itt fekszem, ők meg “körülugrálnak”. Mielőtt bejönnének a szobába, kivétel nélkül mindenki kopog. Akkor is, ha én nyomtam meg a nővérhívót.

Az első találkozáskor a nővér és az orvos is bemutatkozik, elmondja, hogy mi lesz a szerepe a kórházi tartózkodásod alatt és csak ezután fog bele a mondandójába. Nem beszélnek el a fejed fölött, nem néznek levegőnek és sosem mulasztják el megkérdezni, hogy értettél-e mindent és hogy van-e további kérdésed. Ha van, arra is nyugodtan válaszolnak.

A folyosón van egy polc az anyukáknak. Itt találsz magadnak hálóinget, köntöst, bugyit és melltartót is. A fürdőszobában nagy csomag Tena, szappan, tusfürdő. Egy másik polcon a babáknak van kikészítve ágynemű, mindenféle ruha, pelenka.

Az őrzőbe behozták a reggelimet, de amúgy az étkezés a folyosó végén az étkezőben zajlik. Olyan, mint egy amerikai konyha. Reggeli-ebéd-uzsonna és vacsora van, illetve ebéd után kávé keksszel. A konyha hűtője önkiszolgáló, fel van töltve különféle tejtermékekkel, aszalt gyümölcsökkel, felvágottakkal és kenyér is mindig van kitéve. Lényegében az étkezések között is annyit és akkor eszel, amennyit, amikor csak akarsz. Az asztalon egy tálban két-háromféle friss gyümölcs van. Mondták, hogy vigyek be magammal kaját, ha megéheznék a két étkezés között, de az én étvágyamat kielégítette a kórházi koszt.

Úgy vettem észre, hogy itt nem szokás a rokonoknak, barátoknak bejönni babanézőbe. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy nagy a kórház vonzáskörzete, illetve a családok sokszor távol élnek egymástól. A családi csoportban, ahová jártunk, öt párból csak egy volt helybeli. Az összes többinek ugyanúgy távol élt a családja, mint nekünk és hozzám hasonlóan arra készültek, hogy nem lesz a férjükön kívül segítségük a gyermekágyi időszakban vagy akár később.

A baráti-ismerősi körömben is az a tapasztalatom, hogy itt a szülés és az első napok főleg anyáról, apáról és a babáról szólnak. A családtagok csak később kerülnek a képbe. A szülészeten a látogatási rend is ebben a szellemben van kialakítva. Tesók, rokonok napi másfél-két órát látogathatnak, apukáknak viszont reggel tíztől este nyolcig szabad a bejárás.

Ahogyan ígérték, hétfőn megvizsgált az orvos és rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy hazamehetek. Mivel a panaszaim elmúltak, Inari már akkor is jól volt, mikor bejöttünk és azóta is, plusz közel lakunk a kórházhoz, nem látta értelmét annak, hogy tovább ott tartson.

Mivel itt nincs fogadott orvos, sem hálapénz, mindig más orvos vizsgál. Egyedül a védőnő állandó. Leleteket én még soha nem kaptam kézbe papíron. Bizonyos adatokat a kiskönyvembe írnak, minden mást egy számítógépes rendszerben rögzítenek. Így rögtön látták az összes vizsgálati eredményemet a terhességem alatt, a védőnő is meg tudja nézni, hogy mi történt velem a kórházban. Hiába más és más az orvos, de az információáramlás folyamatos, az ellátás ugyanolyan színvonalú és egyáltalán nem érzem hiányát annak, hogy legyen egy külön bejáratú orvosom vagy szülésznőm.

Bár csalódott voltam, hogy Inarit még mindig a pocakomban vittem haza a kórházból, összességében az egész ott tartózkodás jó élmény volt. Mondtam Jolunak, hogy fogjuk fel úgy, hogy leteszteltük a kórházat.”

 

Megindul a szülés: a másodikkal majd könnyebb lesz? 

„Szeptember 6-án, kedden, 39 hetesen, egy héttel a kiírt időpont előtt, enyhe görcsökkel indultunk el a bevásárlóközpontba. Mivel arra rájöttem, hogy az autókázás segíti az összehúzódásokat, minden nap tettünk egy kört munka után Joluval. Hátha. Iszonyú elégedett voltam, mert végre elintéztünk egy csomó mindent, amit már ezer éve halogattunk. Például visszavittük a csillárt, amit a nappaliba szántunk, de nem passzolt a foglalatba. Aztán hoztunk egy bevásárlókocsit és elindultunk befelé, hogy vegyünk valami kaját vacsorára.

Abban a pillanatban, ahogy átléptünk a beléptető kapun, éreztem, ahogy valami forró végigfolyik a combomon. Megtorpantam: – Jolukám. Elfolyt a magzatvizem! Végre! Megyünk szülni!

A szülészeten már ismertük a járást és ők is minket. Mikor közöltük, hogy elfolyt a magzatvíz, azonnal kaptam egy ágyat, rátettek CTG-re, megvizsgáltak… aztán nem történt semmi. Fájásaim ugyanis nem voltak. Következett az, amiben már hatalmas gyakorlatunk volt. Vártunk.

Szerda délutánra kezdtem ideges lenni, mert senki nem mondott semmit, viszont a 24 óra a végéhez közeledett. Érdeklődésemre a nővér közölte, hogy telt ház van, nincs szabad szülőszobájuk és mivel mi szerencsére jól vagyunk, ezért várakozunk.

Mikor Jolu beért munka után, rászabadítottam a nővérre. Mondtam, hogy legyen határozott. Engem nem érdekel, hogyan oldják meg, de nem vagyok hajlandó tovább a hasamban tartogatni ezt a gyereket! Szülünk és kész! Láss csodát, tíz perccel később a nővér boldogan közölte, hogy éppen most szabadult fel egy hely. Mi következünk.

 

[caption id="attachment_770" align="aligncenter" width="283"] A szülészet folyosóján egy táblán jelzik, hogy melyik hónapban mennyi baba született (kép: Franciska)[/caption]

 

A szülőszoba tágas volt és tiszta. Középen egy ágy, mellette monitor, a falon tv. A fal mellett hintaszék, labda és egy felgöngyölt matrac apukának, ha esetleg elfáradna. Rám kötötték az infúziót, a CTG-t, meg még a fene tudja mit. Az orvos megvizsgált kézzel, és ha jól emlékszem, egy kézi ultrahanggal is, mindent rendben talált. Szerda este 7-kor elindították az oxitocint, és ezzel kezdetét vette életünk egyik leghosszabb éjszakája.

Finnországban a szülést szülésznők vezetik. Orvost jobb nem látni, mert ha ő felbukkan, az mindig azt jelenti, hogy valami baj van. Egy fiatal szülésznő volt az éjszakásunk. Finnül-angolul beszélgettünk. Kértem, vázolja fel nagy vonalakban, hogy mi vár ránk. Beszéltünk a fájdalomcsillapításról is, mondtam neki, hogy arra biztosan szükségem lesz, de kérem, hogy segítsen, mikor mivel érdemes próbálkozni. Abban maradtunk, hogy nem megyünk verébre ágyúval, fokozatosan fogunk haladni, és ha már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, szóljak, mert kaphatok epidurális érzéstelenítést. Miután tisztáztuk a játékszabályokat és a kezem ügyébe helyezte a nővérhívót, magunkra hagyott minket. Hamarosan megérkeztek az első fájások, innentől egy kicsit ködös minden.

11 óra tájt aztán olyan fájdalmaim voltak, hogy szóltam, most már örülnék, ha kapnék valami ütősebbet. Ekkor jött az altatóorvos, még egy nővér és viszonylag zökkenőmentesen bekötötték az epit. Üröm volt az örömben, hogy később elzsibbadt a bal lábam, úgyhogy a wc-re többet nem tudtam kimenni.

A szülésznő mindig azonnal jött, ha hívtam. Határozott volt, de kedves, egyszerre volt jelen és maradt a háttérben. Hálás voltam érte, hogy amennyire lehetséges, elviselhetővé tette számomra a helyzetet és minden kérdésemre válaszolt.

Nem hitegetett, hogy mindjárt vége, de igyekezett megnyugtatni és mindig elmagyarázta, hogy mit miért csinál. Éjfél körül segített valamennyire kényelmesen elhelyezkedni, Jolunak leterítette a matracot és mondta, hogy próbáljunk meg aludni. Mást most úgysem tehetünk, várjuk, hogy táguljak.

A tolófájások reggel 7-kor, szinte percre pontosan a reggeli műszakváltáskor kezdődtek meg. Kétszer is becsöngettem a nővért. Mondtam neki, hogy tudom, hogy nekik ez most nem alkalmas, de értse meg, nyomnom kell. 39 hete plusz 12 órája várom, hogy elinduljon végre ez a gyerek kifelé. Ugye nem baj, ha nem próbálom meg visszatartani?

Az éjszaka bódultsága egy csapásra kitisztult a fejemből, amint megéreztem az első tolófájások erejét. A fájdalmat, ha lehet még fokozta, hogy előtte az epitől viszonylag jól éreztem magam. Ez a fájdalom a semmiből jött és egyből a magas cén kezdte.

Előkerült egy másik szülésznő, mindenáron rá akart venni, hogy térdeljek fel, mert hogy úgy könnyebb nyomni. Mondtam neki, hogy valamiért annyira fáj az alhasam meg a derekam – a tolófájástól függetlenül -, hogy egyelőre megmozdulni is nagy kihívás, nemhogy feltérdelni. Maximum a hátamra vagyok képes átkínlódni magam az oldalamról, de be kell érnie ennyivel. Kaptam helyi érzéstelenítést bőr alá, az valamit enyhített azon az alhasi fájdalmon, de sajnos nem tartott sokáig.

Na, előkerült az orvos, megvizsgált, ultrahangozott, tanakodtak, mi legyen, mert nem látták semmilyen okát a fájdalmamnak. A gyerek szerencsére jól volt, beállt irányba, csak ki kellett volna nyomni. Az meg nekem eleinte nem nagyon ment, mert a tolófájások között sem tudtam erőt gyűjteni. Míg ők tanácskoztak, nekem azon járt az eszem, van-e vajon valami mód rá, hogy ez a fájdalom valahogy mostazonnal megszűnjön. Egy hajszál választott el tőle, hogy rájuk szóljak: – Eleget vártunk már! Valaki vegye ki végre belőlem ezt a gyereket!!!

A doktornő régi motoros volt. Láttam a szemében, hogy mit gondol rólam, ez mondjuk engem rohadtul nem érdekelt, de volt annyi rutinja, hogy ne tegyen rám megjegyzést. Végül a következő kompromisszumos megoldást javasolta: ha nyomom még egy kicsit, megsegít a végén vákummal. Na, ez többet ért minden fájdalomcsillapítónál, végre felderengett a fény az alagút végén. A szülésznő állt az egyik oldalamon, Jolukám támasztotta a hátam és fogott a másik oldalról, aztán együttes erővel nekiálltunk nyomni.

A vákuumról én mindig azt képzeltem, hogy olyan, mint egy erős porszívó. Hogy kiszippantja belőled a gyereket. Ehhez képest egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Inari mind az ötven centije végigcsúszott bennem, éreztem a könyökét, minden kiálló és kevésbé gömbölyű porcikáját.

Na, de aztán kint volt végre! Szeptember 8-án csütörtök reggel 10.33-kor felsírt a fiunk. 4105 g volt a súlya és 50 cm a hossza. Makkegészséges, sima bőrű, sötét hajú baba.

[caption id="attachment_771" align="aligncenter" width="273"] Inari (aki végül Misha lett) pár órával a születése után a kórházi "csomagolásban" (kép: Franciska)[/caption]

 

A szülés után a nővérek rutinosan tették a dolgukat. Kaptunk kávét, reggelit és készítettek rólunk családi fotót is. Később, ahogy kicsit összeszedtem magam, a szülésznő arról faggatott, milyen élmény volt, hogy éltem át a szülést. Nem tudom, hogy ez a rutin része-e, kicsit szürreálisnak hatott abban a pillanatban. Mondtam neki, hogy nem ez volt életem legkönnyebb 16 órája, de örülök, hogy minden rendben ment, hogy a fiam egészséges és hogy végre itt van velünk. Együtt érzőn rám nézett és ennyit fűzött hozzá: – Nem baj, a másodikkal már könnyebb lesz!

Nekem elkerekedett a szemem, mert az utolsó dolog, amire ebben a pillanatban gondolni szerettem volna, az egy újabb szülés volt. Elütöttem a dolgot valamivel, aztán hagytam, hogy kitámogasson a wc-re. Itt rögtön megállapítottam, hogy ez egy igazán termékeny nap, mert a “zseniális dolgok, amik könnyebbé teszik az életünket” listámra azonnal felvehettem még egy dolgot, a kézi zuhanyt is. Finnországban a legutolsó kocsmában is van kézi zuhany a wc mellett. Én idáig nem sokszor használtam, de azonnal megtapasztaltam, mennyivel könnyebb egy friss gátsebbel wc-re menni, ha közben tudom magamra folyatni a vizet. Mikor ezzel megvoltunk, a szülésznő szabadkozva kérte, hogy csomagoljunk össze, átkísér bennünket az osztályra. Nagyüzem van, ugyebár, jönnének a helyünkre mások is szülni.

Még mindig hihetetlen a számomra, hogy minden különösebb probléma nélkül képes voltam világra hozni ezt a hatalmas gyereket. Olyan ez nekem, mint egy újjászületés, egy második születésnap. Megszültem egy óriásbébit és még élek!  Valószínűleg ez az energia lendít át a kialvatlanságon azóta is. Akárhányszor a fiamra nézek, mindig elönt a boldogság: Megcsináltuk! Itt vagy végre!

Egészséges, nyugodt, mint az apja és gyönyörű. Ennél többet nem is kívánhatnék.”

 

Olvass még többet Franciskáék lappföldi életéről:

Szoptatsz? Miért nem?

Szabad-e terhesen szaunázni? 

Finnország felé félúton a Facebookon is

 

FELHÍVÁS! Ha te is külföldön szültél vagy nevelsz gyereket, és szeretnéd velünk valamint az olvasókkal megosztani a tapasztalataidat, írj nekünk az anyaklikk@gmail.com-ra.

„Itt a hálapénzt tiltják és büntetik” – beszámoló Észtországból

Tudjuk jól, sehol sincs kolbászból a kerítés, ám kissé sóvárogva olvastuk egyik, Észtországban élő olvasónk levelét. Niki pár éve költözött Tallinnba a férjével, itt született meg kislányuk, Virág is. Beszámolójából kiderül, hogy balti „rokonainknál” a társadalombiztosítási rendszer irigylésre méltó, valamint egyáltalán nincsen férfidominancia a nőgyógyászok körében. A magyar anyuka szívesen mesélt az AnyaKlikknek a szülése történetéről és az észt viszonyokról. Az ő levelét adjuk közzé szerkesztve.

 

Még Magyarországon éltünk a férjemmel, amikor elérkezettnek láttuk az időt, hogy családot alapítsunk. Kb. két évet vártunk, de csak nem akart jönni a bébi. Kiderült, hogy pajzsmirigy-alulműködésem van. Épp elkezdtem vizsgálatokra járni, amikor Észtországba költöztünk a férjem munkája miatt. Nagyjából három hónap után spontán teherbe estem.

Amint meglett a pozitív teszt, felhívtam az egyik kórház nőgyógyászati osztályát, és időpontot kértem. Egy hét után fogadott a szülésznő.

Itt az a szokás, hogy ha semmilyen egészségügyi indok nincs, akkor a szülésznő végzi a terhesgondozást, orvossal pedig csak a kötelező genetikai ultrahangvizsgálatokon találkozik az ember lánya. 

Az ún. nulladik vizsgálaton történik a terhesség megállapítása, akkor töltik ki a kismamával közösen a kis könyvet, amelyet az egész terhesség alatt minden vizsgálatra kell vinni. A védőnői feladatokat is a szülésznő végzi, nincsen külön erre kijelölt személy. Az ő hatásköre jóval több mindenre kiterjed, mint Magyarországon.

 

[caption id="attachment_601" align="aligncenter" width="600"] Észtországban a szülésznő és a kismama minden hónapban találkozik (A kép illusztráció: feministjulie, Flickr)[/caption]

 

Tőle kaptam az összes beutalót is: vérvétel, ultrahang, egyéb vizsgálatok (nekem pl. endokrinológiai vizsgálat is kellett, illetve később a rossz PAP-teszt eredmény miatt más vizsgálatokra is szükség volt). Minden hónapban találkoztunk, de ultrahangot csak háromszor csináltak. A nulladik, a 12. és a 18. heti ultrahangvizsgálat van a protokollban.

Észtországban a magánrendelés és az állami rendelés nem mosódik össze. Ha valaki privátban kezd orvoshoz járni (lehetőség természetesen van, nagyon jó nőgyógyászati rendelők vannak), akkor mindenért fizetni kell. Itt az elképzelhetetlen, hogy az orvos magánrendelésről behív például az államilag finanszírozott vérvételre. Lehetőség van orvos vagy szülésznő fogadásra is természetesen, ez esetben a kórháznak kell fizetni a - tudomásom szerinti -  3-400 eurós tiszteletdíjat (kb. 93 000 – 120 000 Ft).

Ebből adódik egyébként, hogy a hálapénz alig létező fogalom. Sőt mi több: tilos és büntetendő! Az egészségügyi szakember az állását kockáztatja azzal, ha hálapénzt fogad el a pácienstől. Simán kirúgják. De nincs is szükség fű alatt osztogatott pénzekre, nagyon jó az ellátás mindenhol.

A terhességem, leszámítva egy-két dolgot, problémamentesen zajlott. Végig biztonságban éreztem magunkat, egy percig nem kételkedtem a szülésznők és az orvosok szakértelmében, felkészültségében. A vizsgálatok nagyjából megegyeznek a magyarországi vizsgálatokkal: trimeszterenkénti vérvétel, kombinált teszt, 12 és 18. heti genetikai ultrahang.

A 25. héttől a szülésznő dopplerrel nézte a baba szívhangját. Viszont méhszájvizsgálat nem volt, illetve sem CTG, sem NST vizsgálatokra nem kellett menni. Havi egy konzultáció volt a szülésznővel: vérnyomásmérés, testsúlymérés. 

Sem a terhesgondozás alatt, sem a szülésnél nem éreztették velem, hogy külföldi vagyok, sosem éreztem kellemetlenül magam, azért, mert nem vagyok helyi. Akkoriban kezdtem a nyelvet tanulni, ha valamit nem értettem, akkor megismételték angolul.

Ami nagyon tetszett, hogy a vizsgálatokon, egy-két alkalmat leszámítva, csak nőkkel találkoztam. Szülésznők vannak túlsúlyban, és inkább női nőgyógyászok praktizálnak. Nekem ez szimpatikusabb, mert azért a nők mégis csak tudják (jobb esetben), hogy milyen érzés szülni.

 

Hotelminőségű szoba az állami kórházban, ingyen? Igen, lehetséges!

Jóslófájásaim már a 30. héttől voltak.  A 39. héten, vasárnap reggel éreztem, hogy valahogy másképp fájok. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez egy baromi hosszú utazás lesz, 44 órát vajúdtam ugyanis.

Sajnos a fájások elég rendszertelenek voltak. Fájt, de nem volt kibírhatatlan. Este azonban mondtam a férjemnek, hogy menjünk be a kórházba, mert akkor már nem nagyon bírtam mozdulni. 1 ujjnyira voltam kitágulva, azt mondták, hogy itt szerdánál előbb nem lesz szülés, menjünk haza.

Kérték, hogy akkor jöjjek vissza, ha 3 percesek lesznek a fájások. Szinte rosszul lettem a tudattól, hogy még ennél rosszabb is lesz. Hazamentünk, de egész éjszaka nem aludtam. Hol sétálgattam, hol a labdán ücsörögtem, hol zuhanyoztam. Kértem a férjem, hogy hétfőn reggel menjünk be, addigra a nyákdugó is távozott. Akkorra 2 cm-re tágultam, de sajnos ez még mindig nem volt elég, hogy felvigyenek a szülőszobára. Az osztályra kerültem, ott szenvedtem tovább. Hétfőn délután elértük a bűvös 3 cm-t, és végre felkerültem a szülőszobára.

 

[caption id="attachment_602" align="aligncenter" width="600"] Profin felszerelt szülőszoba várja az észt nőket (A kép illusztráció: Renee Ya, Flickr)[/caption]

 

Itt a szülőszobán egyedül van a szülő nő a kíséretével. Őszintén szólva, nem is nagyon szerettem volna a többi nővel együtt szenvedni. Nekem nagyon jó volt ez a privát lét. A szobában volt egy ágy, CTG, relaxációs fotel, mindenféle eszköz az újszülött ellátásához, külön zuhanyzó vajúdószékkel. A férjem végig bent lehetett velem. Segített, fogta a kezem, kikísért wc-re.

Este hatkor repesztettek burkot, mert nem haladtunk előre. Onnantól kicsit felgyorsultak az események. Akkor már 36 órája szenvedtem, nem ettem, nem ittam szinte semmit, ezért kaptam infúziót. Este 8-kor kérdezték meg, hogy szeretnék-e epidurális érzéstelenítést. Mondtam, ha valamit is segít, akkor naná.

Sajnos az aneszteziológus (egy idős hölgy volt) nem volt a helyzet magaslatán, egy órán keresztül próbálta beszúrni a kanült. Talán ez volt az egész procedúra alatt a legnegatívabb élmény számomra, egy órán keresztül kellett ott gubbasztanom. Éjfélkor kaptam oxitocint, mert a baba nem érezte már jól magát. Az oxi remekül hatott, és 2-kor mondták, hogy már nem kelhetek fel. Én viszont azt éreztem, hogy most rögtön nyomnom kell: 45 perc alatt született meg a kislányom. Egyszer csúszott vissza a szülőcsatornába, mert fáradt voltam és nem jött ki a nyomás úgy, ahogy kellett volna.

Ahogy a világra jött, rögtön a mellemre rakták, és egyből szopizott. Picit ott pihegett rajtam, majd elvágták a köldökzsinórt és lemérték.

A kórházban volt és van lehetőség ún. családi szobát kérni, de ezt előre nem lehet lefoglalni. Azt mondták, ha a szülés után szabad, akkor megkapjuk. Nagy szerencsénk volt, mert így is lett. A férjem és a kislányom aludtak, de én az izgatottság miatt nem tudtam. A szobában volt egy franciaágy, külön WC, fürdő, babaágy.

Be volt készítve a kisbabának ruha, pelenka, popsitörlő, illetve nekem betét és hálóing. Ezenkívül Tallinn városa – finn mintára – egy kis csomaggal támogatja az újszülötteket, volt benne ágynemű és kis ruhák.

A nővérek mindig kopogtak, amikor jöttek megvizsgálni, segíteni. Megmutatták, hogyan kell szoptatni, mellre tenni a babát. Kedden hajnalban született a lányunk, és csütörtökön délután mehettünk haza. Abszolút elégedett voltam a kórházi körülményekkel. A kajával már nem annyira, mert párolt káposztás húst és hajdinát hoztak…

A hálám jeléül a szülésznőnek küldtem egy bonbont és az osztályos nővéreknek is adtam egyet. Amit nagyon értékeltem, hogy minden döntést megbeszéltek velem, elmondták, hogy miért szükséges. Nem kellett könyörögni.

Annak pedig végképp örülök, hogy nem császároztak meg azért, mert sokáig tartott a vajúdás. Gátmetszés és beöntés sem volt, azt mondták, amikor megkérdeztem, hogy ez nem divat.

Persze, ha szükséges a gátmetszés, akkor megcsinálják, de nem ez a protokoll. A szülés során orvossal nem is találkoztam, csak a szülésznő konzultált vele mindig.

 

Anyatej jó, ha van, de a szoptatást nem erőltetik

Érdekes, de a szoptatást nem propagálják nagyon: azt mondták, hogy féléves korig ajánlott, utána pedig mindenki maga dönti el. Én Virágot 2,5 éves koráig szoptattam. Sokan furcsán is néztek rám. Az észteknél inkább a „rideg-tartásos” gyereknevelés az elterjedtebb, én a kötődő nevelési igényemmel UFO-nak számítok.

A szoptatást és a tápszeres táplálást az anyára bízzák, ugyanakkor elmondják a szoptatás előnyeit, a háziorvosi rendelőben is van erre vonatkozó WHO-s plakát. Laktációs tanácsadás is létezik, nekem nem volt rá szükségem, illetve, ha valami kérdésem volt, akkor a magyar Facebook csoportokban megkaptam rá a választ.

A háziorvos adott tanácsot a hozzátáplálással kapcsolatban. Én az észt és a magyar ajánlást is elolvastam és az alapján vezettem be bizonyos élelmiszereket.

A magyar ajánlásokban a bogyós gyümölcsöket 1-2 éves kor között ajánlják bevezetni, de itt Észtországban már hamarabb, mivel sok minden megterem: tőzegáfonya, áfonya, mocsári hamvas szeder, eper, ribizli, málna, homoktövis. A kásáknak is nagy kultúrája van (én nem tudom megszokni): zabkása, tejberizs, darakása, hajdinakása, köleskása.

A magyar ajánlásokban ugyan a hajdina és a zab nem nagyon szerepel, de értelemszerűen én ezeket is adtam, ezekkel kezdtem. Amikor összevetettem az ajánlásokat, igyekeztem azt nézni, hogy mi az, ami itt megterem. Hiába akartam volna  a gyereknek őszibarackot adni, ha itt csak spanyol import van, aminek se íze, se bűze. De szerencsére egyebekben különbség nincs a két ország szokásai között. 

 

[caption id="attachment_604" align="aligncenter" width="600"] Bogyós gyümölcsöt egyéves kor alatt: miért ne? (A kép illusztráció: Sergei Mutovkin,Flickr)[/caption]

 

Sajnos a „bölcsődei” helyek nagyon telítettek a fővárosban. Virág 3 hetes volt, amikor mentünk „felvételizni”, hogy 2 évesen biztosan legyen helye az oviban. Egyébként itt nincs külön bölcsi, csak óvoda van, ahova 7 éves korukig járnak a gyerekek. Innen kikerülve tudniuk kell olvasni és számolni. Az utolsó év pedig már az iskolai előkészítő. Gondozási díjat ugyan kell fizetni, de ennek nagysága attól függ, hogy mennyit vállal át az önkormányzat. Mi havonta átlag 80 eurót (kb. 25 ezer forintot) fizetünk étkezéssel együtt.

 

A szülési szabadság alatt 100%-os bér jár

Szerintem itt is a férfiak, mint Magyarországon, az elsődleges családfenntartók, így ők inkább a munkával vannak elfoglalva. Persze sok apát látni, aki megy a gyerekért az oviba, vagy játszik vele a játszótéren, esetleg elviszi különórákra. Úgy látom, vannak férfiak, akik jobban kiveszik a részüket a gyereknevelésből, és vannak, akik kevésbé. Amúgy a gyerek fél éves korától az apuka is kiveheti a szülési szabadságot, és maradhat otthon a gyerkőccel.

Ami az állami juttatásokat illeti, a gyermek másfél éves koráig jár a „GYES”, illetve 3 éves koráig az emeltebb családi pótlék. Születéskor az állam ad egy minimálbérnek megfelelő segélyt, valamint az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek arról, hogy adnak-e plusz támogatást. A tallinni önkormányzat úgy emlékszem, két részletben adta a szintén minimálbérnek megfelelő összeget.

 A "GYES" összege egyébként a tárgyévet megelőző év átlagbérének a 100%-a, de maximum 2300 euro (kb. 710 ezer forint). 

Az anyák átlagosan 2 éves korig vannak otthon, bár a fizetett „GYES” 18 hónapig tart, illetve annyival kevesebb ideig, amennyivel előbb elment valaki szülési szabadságra. Külön érdekesség, hogy ha az anya munkanélküli, akkor számára jár automatikusan a társadalombiztosítási ellátás a gyermek 3 éves koráig.

 

[caption id="attachment_606" align="aligncenter" width="600"] Óvoda Észtországban (A kép illusztráció: Tono Mauring, Flickr)[/caption]

 

Sajnos az óvodai helyek nagyon telítettek. Nekem nagy szerencsém volt, mert külföldiként szinte azonnal találtam munkát. Virág augusztusban kezdte a bölcsit, épp túl voltunk a beszoktatáson, amikor én egy hónappal később kezdtem a munkahelyemen. Mindenképp szerettem volna 2 éves koráig itthon maradni, így ez jól jött ki.

Már lassan egy éve dolgozom, és elmondhatom, hogy nagyon gyerekbarát a munkahelyem. Ha szükséges előbb eljönnöm (szülői értekezlet vagy bármi más miatt), akkor elengednek, de nyilván nem akarok állandóan visszaélni a főnököm jóindulatával. És persze itt is találni kevésbé családbarát munkahelyeket, ahol senkit sem érdekel, hogy gyereked van, de én nem panaszkodom.

 

Ha te is külföldön szültél vagy nevelsz gyereket, és szeretnéd velünk valamint az olvasókkal megosztani a tapasztalataidat, írj nekünk az anyaklikk@gmail.com-ra.

kiemelt kép: Mike Beales, Flickr

 

"A tükörből nézhettem végig, ahogy megszületik a lányom" - szülés és gyermeknevelés Amerikában

Editet pár éve Chicagóba sodorta a sors amerikai férje mellé, idén év elején pedig megszületett kislányuk, Linda. Az újdonsült anyuka beszámolt az AnyaKlikknek arról, hogy milyen az Egyesült Államokban szülni és gyermeket nevelni. Sorra dőltek meg bennem az amerikai álomról szóló sztereotípiák, ahogy hallgattam őt az éteren keresztül. Gondolatébresztő  és tévhitoszlató beszélgetés következik.

 

Linda már 8 hónapos "nagylány". De kezdjük az elejéről: hogyan indult a várandósságod?

Láttam, hogy nagyon sok mindenki küzd meddőségi problémával: a barátaim körében is ezt tapasztaltam, és a családomban is előfordult már. Ezért én már a baba tervezésekor felkerestem a nőgyógyászomat, hogy nézze meg, hogy állnak nálam a dolgok. Ő azt mondta, szívesen felír már most hormont, ha gyorsabb eredményt szeretnék, de ennyire nem volt sürgős. Én viszont olyannyira meg voltam győződve róla, hogy nem fog elsőre sikerülni, hogy a terhességem híre valójában felkészületlenül ért.

Amikor azon a bizonyos reggelen megjelent a két csík a teszten, visszahívtam az orvosomat, tudatván vele, hogy helyzet van. Mire ő közölte, hogy terhesekkel már nem foglalkozik.

Ekkor kellett rádöbbenjek, hogy az Államokban nem minden szülész-nőgyógyász hajlandó várandós nővel szóba állni.

Ennek azon egyszerű oka van, hogy rengeteg a per, és csak azok az orvosok végeznek terhesgondozást, akik elég magas biztosítást kötöttek magukra és a praxisukra. Öt-hat orvost is felhívtam, mire találtam egyet, akihez el tudtam menni.

 

[caption id="attachment_514" align="aligncenter" width="505"] Érkezik a baba, de ki foglalkozik a terhesgondozással? (A kép illusztráció: Pixabay)[/caption]

 

Milyen kötelező vizsgálatok vannak Amerikában a terhesség alatt?

Három darab ultrahang van. Egy az 5. héten, hogy megállapítsák a terhesség tényét. Aztán még egy a 10. hét környékén, ilyenkor szűrnek Down-kórra is, valamint vért is vesznek, amelynek segítségével több száz genetikai betegséget térképeznek fel. Majd az utolsó, kötelező – úgynevezett anatómia - ultrahang a 18. héten van.

Azt kell tudni, hogy a biztosító kettő darab ultrahangot fizet, a többit zsebből kell megoldani. Nálam végül a harmadikat is kifizették, mert meg lehetett orvosilag indokolni, hogy szükséges volt.

Egyébként nagyon érdekes tendencia van folyamatban. A legújabb nézetek szerint minél természetesebbnek kell lennie a terhesség és a szülés lefolyásának. Ami viszont azt jelenti, hogy minden beavatkozást mellőznek, kivéve az életmentő műtéteket.

Szinte semmilyen gyógyszert nem adnak a kismamáknak - legyen bármilyen panaszuk -, még hüvelyi ultrahangot vagy vizsgálatot sem csinálnak, mert az ártalmasnak tartják. Az ultrahangról vagy a fájdalomcsillapítókról azt vélik például, hogy autizmushoz vezet. Egyébként bizonyos anyakörök az oltásról is hasonlóképpen vélekednek - ezt nem is kommentálnám...

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a betegek is nagyon agresszívek, mindenért perelnek, az orvosok így alig mernek bármibe is beavatkozni. Megtörténhet az, hogy valaki pert indít, mert az orvos négy ultrahangra elküldte a várandósság alatt. Nonszensz az egész.

Az én orvosom is csak a terhességem vége felé vizsgálta meg a méhszájamat, mert sokat görcsöltem, és nagy nehezen rávettem, hogy nézzen már meg. De amúgy eszébe sem jutott volna.

 

Érdekes, amit mondasz a természetes lefolyású terhességről és szülésről. Hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy mégis olyan magas a császármetszések száma az Államokban?

Valóban nagyon magas. Sok anyuka kéri, hogy bizonyos időpontban császározzák meg a munkájuk miatt. Például mert tanár és pont jól jönne neki, ha a téli szünidőben már otthon lehetne a babájával, mert így kap extra két hetet, és nem hat hanem nyolc hét múlva áll csak újra munkába. 

Aztán meg ott van az is, hogy bizonyos típusú szüléseket nem tanulnak meg levezetni az orvosok, és inkább császároznak, mint hogy kockáztassák a hüvelyi úton való szülést. De amennyire én tudom, a kórházakat büntetik a sok császár miatt, így, amint látják, hogy valakinél végig lehet vinni a természetes szülést - még ha hosszan is tart a vajúdás, mint nálam -, akkor ezt erőltetik, mert muszáj levinni a statisztikát.

Persze ez kórházról kórházra és államról államról is változik.

 

Vissza a te történetedhez: hogyan zajlott le nálad a szülés?

Itt, Amerikában kötelező szülési tervet írni. Én azonban azt gondolom, hogy semmi racionalitása ennek: úgysem az fog történni, amit szeretnél, teljesen légből kapott dolgokat ír le az ember ilyenkor, és aztán pedig csak csalódik, hogy nem az „álom-szülés” következett be. Persze nem teljesen haszontalan. De sokkal inkább arra való, hogy a nő átgondolja a szülést és felkészüljön lelkileg rá, vagy esetleg a partnere tudja, hogy mire számítson.

 

[caption id="attachment_515" align="aligncenter" width="549"] Vajúdás a kórházban: vajon olyan lesz, amilyennek elképzeli az ember? (A kép illusztráció: Pixabay)[/caption]

 

Nincsen választott orvos, annál szülsz, aki éppen bent van. A természetesség jegyében pedig úgy tartják, hogy addig kell vajúdnod otthon, amíg csak lehet.

Én rengeteget görcsöltem a terhességem vége felé, így már nem is számoltam a fájásokat, azt hittem majd egyértelmű lesz, ha beindul a szülés. Végül is az volt, mert egyik hajnalban pár másodpercig erős fájdalmat éreztem. Mi a manó? – gondoltam magamban, felkeltem, és mint a filmekben, ömlött ki belőlem a magzatvíz, és utána is csak bugyogott hosszan.

Felhívtam a kórházat, de azt mondták, hogy maradjak még szépen otthon 5-6 órát. Igen ám csak, hogy rögtön 3 perces fájások jelentkeztek. Reggel fél 7-kor ment el a magzatvíz, és 11 óra felé mondtam a férjemnek, hogy induljunk. Még négy emeletet kellett lefelé lépcsőznöm; 3 perces fájásokkal ez nem könnyű mutatvány. Úgy voltam vele, hogy ha már ilyen közeliek a fájások csak nem fordítanak vissza a kórházból.

Amikor beértünk a kórházba, felvettek az úgynevezett „triage” szobába (elosztó vizsgáló), ahol megnéztek és mivel csak 1 centire voltam kitágulva, mégis csak felajánlották, hogy menjek szépen haza vajúdni. Én viszont közöltem, hogy azt már nem.

Nem tartottam normálisnak, hogy 3 perces fájásaim vannak már az elején, éreztem, hogy valami nem stimmel. Így hát maradtam, ugyanabban a triage szobában, jó pár másik kismamával, akik különböző panaszok miatt jöttek be a szülészetre. Én pedig ott vajúdtam nekik kicsit premier plánban...

Sejtettem, hogy valami gáz van, de ez az orvosokat nem érdekelte. Semmit sem változott két és fél óra után sem a méhszáj, a fájások meg csak jöttek folyamatosan. Ekkor kértem az epidurált, amit ilyen „hamar” nem adnak be, ahhoz 3 cm-es tágulást kell produkálni. Végül is az orvos, akivel addig egyáltalán nem találkoztam, engedélyezte, de először nem hatott, később is csak féloldalasan. Aztán pedig ugyanúgy éreztem a fájásokat, a lábamat viszont egyáltalán nem.

 

Sokáig vajúdtál?

Összesen 24 órát vajúdtam. Igazából komplikáció volt a szülés alatt, de erre csak a végén derült fény. Linda ugyanis egy nagyon ritka, fura pozícióban helyezkedett el. Fejvégű volt ugyan, de míg más magzat a mellkasára hajtja a fejét és összegömbölyödik, addig neki a keze és a lába kifelé nézett, a feje pedig felfelé, félrefordítva.

Ezért nem volt elég nyomás a méhszájon, ezért nem tágultam. 9 és fél centinél teljesen beragadt: hat órán keresztül vártunk így. Végül nem bírtam és megbeszéltem Lindával, hogy most már nincs mese, nem maradhat tovább, ki kell jönnie. Úgy tűnik csak erre várt, mert ezek után nem teketóriázott, villámgyorsan megszületett.

Érdekes módon, a gyerek nem szenvedte meg a vajúdást, egyből szeretett volna szopizni. Semmi baja nem volt, nem is aludt el a születése után sem, mint a legtöbb baba. Azóta is érdeklődő, felfedező kicsi lány, hatalmas energiával megáldva.

Én viszont rettenetesen kifáradtam. Ráadásul a nehezített szülés miatt gyakorlatilag szétvált a szeméremcsontom, sokáig alig tudtam rendesen járni. Hogy hazajussunk valahogy kaptam botot, felírtak ópiumot, de mivel szoptattam, ezért azt nem vettem be.

 

A szétvált medencecsonton és hosszú vajúdáson túl milyen emlékeket őrzöl még a szülésről?

Alapvetően fantasztikus emléket őrzök Linda születéséről. Nem tudom Magyarországon van-e ilyen, de itt van lehetőség arra, hogy tükörből nézd végig a gyermek születését.

Amikor a szülésznő látta, hogy már mindjárt itt az ideje a lányom világra jövetelének, akkor kérdezte, hogy akarom-e nézni tükörből. Én rábólintottam. Ezen kívül pedig odatették a kezemet Linda feje búbjára, amikor már majdnem kijött : sosem felejtem el ezeket a pillanatokat. A nővér a szülés után azt is megmutatta egészen pontosan, hogy hol érintettem meg a fejecskéjét.

Gyönyörű volt! A férjemnek is, aki végig ott volt mellettem: ő ráadásul premier plánból látta az eseményeket. Tényleg egészen felemelő érzés látni, ahogy megszületik a gyermeked. Ez valami csodálatos!

Viszont a kórházban eltöltött két nap borzasztóan kimerítő volt. Az ápolók kétóránként jöttek, és akár fel is keltettek, mert szoptatnom kellett. Én csak „szoptatás-náciknak” hívtam őket. Pedig nem ellenkeztem, eleve úgy készültem, hogy szoptatni akarok, és szerencsére Linda is egyből megtalálta a cicit, már születésekor. Azonban ez a két óránkénti keltés és erőltetés durva volt. Egész egyszerűen nem tudtam 3 óránál többet aludni két nap alatt.

A kórházból egyébként úgy jöttem el, hogy a vérzésig kisebesedett a mellem, mert ugyan ment egyből a dolog, a csecsemős nővérek nem adtak tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell szoptatni. Csak egy oldalon mutatták meg és csak ülő pozícióban. Szerencsére a szomszéd nénink gyakran átjárt hozzánk a gyermekágyas időszak alatt, ő mondta, hogy masszírozzam a mellemet és tegyek rá meleget. Így kerültem el a mellgyulladást. Védőnő nincsen, ezért az anyuka ilyen kérdésben teljesen magára van hagyva.

Vannak persze laktációs tanácsadók, de el sem tudom képzelni, hogy a chicagói nagy télben, méteres hóban hogyan jutottam volna el hozzájuk a babámmal. Itt senki nem jön házhoz.

 

[caption id="attachment_516" align="aligncenter" width="531"] Amerikában a magyar viszonylathoz képest kevés segítséget kap az anyuka a szakmabeliektől (A kép illusztráció: Flickr, Maggie Winters)[/caption]

 

Mi a helyzet a munkával? Hamar vissza kellett menned a munkahelyedre?

Itt nem létezik olyan, hogy szülési szabadság. Egyáltalán betegszabadság sincs. Tíz nap rendes szabadságod van törvényileg, esetleg a céged hozzáad még két napot, ha jófej.

Sokan gyakorlatilag a vajúdásig dolgoznak, és 6-7 héttel a szülés után már mennek vissza dolgozni. Egyszerűen muszáj az anyagiak miatt.

Én két héttel a kiírt időpontig dolgoztam, aztán otthagytam a munkahelyemet. Mivel nem tudjuk és nem is akarjuk Lindát „bölcsődébe” adni, ezért inkább online távmunkát vállaltam. Ebből persze nem fogunk meggazdagodni, de legalább van keresetem és itthon tudok lenni a lányommal.

 

Miért nem opció a bölcsi?

Ennek két oka is van. Az egyik, hogy itt úgynevezett „daycare center-ek” vannak (hasonló, mint a családi napközi Magyarországon – a szerk.). Azonban sosem lehet tudni, hogy jó-e az a hely vagy sem, mert a gondozóknak nincsen komoly képesítésük. Gyakorlatilag bárki nyithat ilyen bölcsit, csak egy gyorstalpalót kell elvégeznie, valamint megfelelnie bizonyos biztonsági előírásoknak.

Ebből következik egyébként a második ok, ami miatt nem adjuk Lindát „daycare”-be. Azok a bizonyos biztonsági előírások ugyanis nagyon szigorúak: ha nem felel meg a hely, akkor simán beperelhetik. És mivel ilyen könnyű őket beperelni, ezért magasak a költségeik is. Ez azt jelenti, hogy egy hónapnyi bölcsi díja 2200 dollárra rúg (kb. 620 000 ft). Viszonyításképpen, egy átlagos irodai munkás keresete 2500 dollár.

Létezik persze bébiszitter szolgáltatás is, de az még drágább. Olyan magas a dadák órabére, hogy elviszi a fizetésedet.

 

Tényleg nem túl rózsás a helyzet…

Igen, és ami a legszörnyűbb, hogy két pártra szakadt az anyatársadalom. Két „parenting style” (nevelési stílus) csap össze az online világban valamint a játszótereken. Szerintem Magyarországra is emiatt gyűrűzött be a „szaranyázás” fogalma. Hiszen az amerikai médiában megjelenő cikkek könnyen fordíthatóak magyarra is, de valójában nagyon más itt a helyzet, mint otthon.

Vannak, azok az anyák, akik szülés után egyből visszamennek dolgozni: vagy az anyagiak miatt, vagy pedig mert el akarják kerülni a hosszabb kiesés miatti hátrányos megkülönböztetést. Vannak, akik otthon maradnak, és a férjük tartja el őket, vagy egyéb alkalmi munkákból élnek meg. Minden azon múlik, hogy mennyi a szülés előtti és az az utáni várható kereseted, és hogy van-e ingyenes gyerekfelvigyázási lehetőséged, például nagymamák személyében.

 

[caption id="attachment_517" align="aligncenter" width="552"] Maradsz otthon babakocsit tologatni vagy visszamész 1,5 hónap után dolgozni? Nem könnyű a kérdés (A kép illusztráció: Flickr, Valentina Yachichurova)[/caption]

 

Igazából háromfajta nő van, most Amerikában. Az első keserű, mert hamar vissza kellett térnie dolgozni  a szülés után - lelkileg ez szerintem fáj neki, hogy muszáj dolgozni a hitelek miatt. A második fajta szintén keserű, mert hiába tanult évekig, otthon kell ülnie a gyerekkel, ugyanis a férjével a fizetésük mellett nem tudják magunknak megengedni a bébiszittert vagy a bölcsit.

Aztán ott van a harmadik csoport, akik a „childfree” ideológiát követik, vagyis tudatosan választják a gyermektelenséget, hiszen a fent említett körülmények miatt a gyerekvállalás itt nem egy magától értetődő döntés a nők részéről.

Ismerőseink körében sok a 35 év körüli, és ebből csak egy-kettőnek van gyereke. Azért ez sokat elmond.

Tulajdonképpen a feminizmus elhozta magával az egyenlőséget. De ezt úgy értelmezték, hogy ugyanannyit kell dolgozni a nőnek, mint a férfinak, és ebbe nem fér bele a gyereknevelés, valamint minden, ami ezzel jár. Mostanra felnőtt egy generáció, akinek így éltek a szülei. Ezek a harmincasok, a millenárisok, azonban nem akarják kitenni ennek a saját gyerekeiket. Ezért inkább nem vállalnak gyereket.

Vagy vállalnának, de anyagi okokból nem teszik. Jó egyetemekre járó nők, jó diplomával ott tartanak, hogy nem szeretnének gyereket, különben annyi a karrierjüknek. Hiszen nem ezért vették fel a hatalmas diákhitelt.

Ez persze a magasan képzett réteg tendenciája, nekem erről vannak tapasztalataim, erről tudok beszámolni.

Az a gond, hogy Amerikában az égvilágon semmi sem segíti a családokat és a gyereknevelést. Egyszerűen nincs benne a kultúrában. Európához képest például itt egyáltalán nem alapvető, hogy legyen pelenkázó vagy etetőszék az étteremben vagy a reptéren.

Egyébként is minden az egyénen múlik, és a gyereknevelés elsősorban az anya dolga. Ezt a fajta „totális anyaságot” viszont egyre kevesebben kívánják felvállalni. Az egyén kultusza itt igen nagyra tartott. A gyerekeknek már kiskorukban azt szajkózzák, hogy találják meg a saját hivatásukat, kövessék a vágyaikat.

A kislányokból hamar jogászok, orvosok válnak, hatalmas anyagi és egyéni áldozatokat hozva ezzel. És ezek után kérnék tőlük, hogy „sicc! menj vissza a tűzhely mellé, ha gyereket akarsz”? Vagy esetleg folytathatják a heti 60 órás munkahetet, nulla szabadsággal, sosem látva a gyereküket és a párjukat. Ez egyre kevesebb embernek tetszik.

Többek között, erről is szól az elnökválasztási kampány, hogy történjen végre valami, hiszen a rendszert egyáltalán nem a modern igényekre találták ki. De sajnos nem egyértelmű, hogy lesz-e radikális változás a millenáris generáció reproduktív évei során.

 

 

Ha te is külföldön szültél vagy nevelsz gyereket, és szeretnéd velünk valamint az olvasókkal megosztani a tapasztalataidat, írj nekünk az anyaklikk@gmail.com-ra.