2016. november 30., szerda

Babanapló: az első hetek

Az első hónap az ismerkedés jegyében telt. Adott volt egy újszülött, és én, a tapasztalatlan anyuka. Két hét után eljutottam arra a pontra, hogy lefekvéskor, félálomban a gyermekem sírása csengett vissza a fülemben. Valójában kicsi Zs. békésen aludt, én azonban már annyiszor hallottam napközben a sírását, hogy belém égett. 


Császárral szültem, egynapos vajúdás után, így az első éjszakát baba nélkül töltöttem, csak másnap délelőtt kaptam meg a lányomat. Onnantól kezdve viszont végig velem volt. A tejem szerencsére szinte rögtön beindult, még sok is lett hirtelen a cseresznye nagyságú gyomorral ellátott kisdednek, aki vígan (?) bukta vissza a gyomortartalmát. Sorra cserélgettem már a kórházban is az összehányt textilpelenkákat. A helyzet azóta is változatlan: a felesleg kijön, napi négyszer-ötször, de már belenyugodtam. Az én gyerekem bukós fajta.


Igazság szerint, alig vártam, hogy hazajöjjünk a kórházból. Már vágtam a centit. Nem nekem találták ki a kórházi létet, a közös tér megosztását vadidegenekkel. Alig ettem, alig aludtam. Nem is igen volt étvágyam a nagy izgatottság miatt, de anyukám főztjét azért csak legyűrtem - az igazi megváltás volt (innen is hálás köszönet még egyszer :-)).


Anekdotaként azért elmesélném, hogy a császármetszés miatt először csak háztartási kekszet, ropit és pépeset ehettem. Ennek a diétának mindaddig kellett volna tartania, amíg nincs székletem. A műtét utáni második napon azonban a kórházban a reggeli kalács volt lekvárral, majd ebédre finomfőzeléket kaptam egy szelet hússal. Kérdeztem is a nővéreket, hogy nem történt-e félreértés (hiszen nem sok mindent sikerült addigra produkálnom a vécén). De végül csak legyintettek, mondván: mindegy, egyek. Másnap egyébként bableves volt - igazi szoptatóbarát étel...


Apropó szoptatás! A harmadik napra belövellt a tejem, és emellett a lábaim is megduzzadtak. Akkora lett a bokám, mint egy elefánté. A terhességem alatt a vizesedés egészen elkerült, csodálkoztam is, hogy most mégis miért talált meg. Azt hittem, a műtét miatt van. A dokim azonban elmagyarázta, hogy ez a tej beindulásának köszönhető. Szaporodik a tejem, kell a folyadék, így a testem elkezdett vizet visszatartani (ezért igyak sokat, sokat és még annál is többet), de egy hét alatt el fog múlni. Így is lett.


Tejem tehát volt, a gyerek csak 230 grammot fogyott a benti lét alatt, nem sárgult be, én is jól voltam, ezért annak rendje és módja szerint haza is engedtek minket az ötödik napon. Naná, hogy végigizgultam a 10 perces kocsiutat. A hordozóba, anorákostul bepasszírozott gyerek alig bírt mozdulni. Nekem baromi kényelmetlennek tűnt a testhelyzete, ő azonban boldogan aludt (a kórházi folyosót persze behangosította és végig visított míg a zárójelentésre vártunk). Arra sem ébredt fel, hogy hazaértünk. A férjem javaslatára ezért csak kicipzároztuk a kabátját, és hagytuk tovább aludni. A hordozóban! Még  háromnegyed órát szunyált így, valószínűleg ő jól érezte magát.


 


[caption id="attachment_982" align="aligncenter" width="317"](Kép: Flickr, Ray Dumas) (Kép: Flickr, Ray Dumas)[/caption]

 


Megkezdődött hát az igazi ismerkedés. Én is kicsit leeresztettem. Végre aludhattam egy jót: a kórházi ágy és nyüzsgés után már nagyon vártam, hogy a kényelmes itthoni ágyunkba leheveredhessek. Végre nem kellett amiatt izgulnom, hogy mit gondolnak rólam a szobatársak. Igen, baromi lassan pelenkáztam, és igen, a gyerekem végigüvöltötte az öltözéséket, és igen, fogalmam sem volt, hogy mikor mit csináljak vele.


Elkezdhettem megfigyelni, hogy miért és hogyan sír a gyermekem, végre nem csak arra koncentráltam, hogy minél gyorsabban elhallgattassam cicivel. Pár nap elteltével kezdett körvonalazódni, hogy a különböző sírások mit jelentenek. Mert nem mindig éhes ám. Van, amikor csak melege van/fázik, vagy a szelek gyötrik, vagy ölelgetésre vágyik, vagy fáradt, vagy csak unatkozik.


Ez utóbbi tulajdonsága pár hetesen alakult ki. Természetesen nem arról a fajta unalomról beszélek, mint, amit mi felnőttek szoktunk érezni. Hanem arról, amikor a helyzetváltoztatásra képtelen csecsemő 5-10-15 perc után közli - sírással -, hogy ő most pozíciót, látképet szeretne váltani (jó, igazából még kevés mindent lát, de valójában napról napra többet): például karból szeretne felkéredzkedni vállra. Mellesleg ha lent van azt szeretné, hogy felvegyük, ha felvettük kis idő múltán azt szeretné, hogy lerakjuk, és így tovább, ördögi kör.


Itt meg kell állnom és ódákat zengenem meg kell említenem, hogy milyen óriási szerencsém van a gyermekem apjával. A szülés után még pár hétig itthon volt velünk, és mindenben segített. Mellesleg ő sokkal magabiztosabb volt a csecsemő ellátást illetően. Én félve fogtam meg a törékeny kisdedet, mintha porcelánból lenne (egy hétig nem is mertem fürdetni, csak asszisztáltam hozzá), a férjem viszont, mint egy igazi szakavatott fogta kézbe a gyereket. Furán fog hangzani, de tőle tanultam meg rendesen pelenkázni, fürdetni, orrot szívni, helyesen ölben tartani a babát stb. Kellett ez nekem a kezdeti bizonytalan időkben.


Aztán persze volt egy pont, amikor úgy éreztem kicsit sok. Mivel mindent együtt csináltunk és mindenben kikértem a véleményét, egy idő után úgy éreztem, hogy nem hallgatok eléggé az anyai ösztöneimre. Ki is fakadtam neki egy szép napon. Azt hiszem, ő sem vette észre, hogy mennyire átvette az irányítást, a puszta jó szándék vezérelte. Elmondtam neki, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy ennyit segít, és, hogy összetehetem a két kezemet, amiért ilyen férjem van, de a helyzet az, hogy friss anyaként rengeteg mindenben bizonytalan vagyok, nem tudom, hogy mikor csinálom jól, hogy hogyan is kéne (elég) jól csinálni, és ha még ő is beleszól, akkor végképp talajt vesztek.


Mégis csak én vagyok a gyerek anyja, na. Megértette, tisztáztuk a szerepeket, ő is átgondolt sok mindent. Azóta is ugyanúgy segít, amiben kérem (amúgy magától is tisztába teszi a gyereket, ha éppen ő észleli a pelenkából áradó kellemes szagot), de hagyja, hogy az anyai megérzéseimre hallgatva bizonyos dolgokban én döntsek. Amúgy is rájött, hogy én jóval türelmesebb vagyok, és jóval több ideig bírom például az ordítást és csitítgatást. Egyébként úgy tűnik, nálunk is meglesz a papírforma: apa a játékosabb, anya a megnyugtató, óvó öl.


A negyedik hét után kicsi Zs. szeme kezdett egyre inkább felnyílni, és láthatóan napról napra jobban érdeklődött a világ iránt. Az ötödik hét óta már mosolyog is ránk, célzottan, nem csak reflexből.


Hihetetlen gyorsaságú ez a fejlődés! Az első négy-három hétben valóban csak abból telt a napja, hogy evett, kakilt, aludt (?), és sokat-sokat igényelte a testkontaktust. A negyedik, ötödik héttől kezdve már határozottan megfigyelhető, hogy képes a játékra. Már felfigyel a hangokra: a nagyitól kapott zenélő plüss az első héten baromira nem érdekelte, félre is raktuk, de egy hónapos korában újra próbálkoztunk vele, és láss csodát, imádja hallgatni, nézegetni, most már mosolyog is rá (remélem, nem hiszi azt, hogy ő az anyja :-)).


 


[caption id="attachment_983" align="aligncenter" width="543"](Kép: Flickr, Family O'Abé) (Kép: Flickr, Family O'Abé)[/caption]

 


Kapott egy játszószőnyeget is. Ezt szintén az ötödik héttől használja. Pontosabban mi, szülők játszunk, csörgünk, sípolunk, csilingelünk a szőnyegen függő plüssökkel, ő meg veszettül figyel. Először csak 5 percre kötötte le, de most már 15-20 percig is képes figyelni mielőtt fókuszt és türelmet veszít. 


Ami a "napirendet" és az éjszakákat illeti, bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatom magam, mert megáldott a sors egy éjjel viszonylag jól alvó gyerekkel, aki viszont cserében nappal éberebb. Mikor hazahoztuk a kórházból már látszott, hogy napközben nem alszik sokat. Rengeteget nézelődött bambult, még többet sírt és evett. Ha végre beájult - sosem a szoptatás után -, akkor viszont képes volt 3-4 órát szunyókálni délután.


Az éjszakát viszont két gyors evést leszámítva, már az első pillanattól kezdve átaludta. Először csak letenni volt nehéz. A második héten kezdte azt, hogy amint letettük, 10-15 perc múlva sírt, pedig előtte már aludt. Úgy három nap után untam meg, hogy fel-alá járkálunk vele és ringatjuk este 8 és 10 között, hogy végre valahára álomba szenderüljön. Ő meg csak ordít, ordít és ordít.


Lehetséges, hogy mások spártainak tartanák a módszerem, de nekem az vált be, hogy fürdés után egy kicsivel megetetem, következik 10 perc büfiztetés, pici séta, ringatás, és amikor már látom, hogy ásítozik, csukódik le a szeme, akkor szépen elmondom neki, hogy most beviszem a kiságyába aludni. Be is viszem, leteszem, még pár percig simogatom a fejét, amíg álomország határába nem ér, majd kijövök.


Mióta bevezettem azt a módszert, hogy elmondom neki mi fog történni, nem is igen sír az ágyba tétel után. Ha mégis nyökög, vagy hív minket, mindig bemegyek hozzá, de nem veszem ki a kiságyból, hanem csak megsimogatom a fejét, dünnyögök neki egy mondókát, vagy beteszem a szájába a cumit (igen, van cumija, viszont csak elalváskor lehet a szájába tenni). Lekopogom, mert hét estéből ötnél beválik. Amikor meg éppen nem, akkor az általában amiatt történik, mert idő előtt raktam be az ágyba, akkor, amikor a gyerek még pörgött volna. Na igen, kényszeríteni sem érdemes. Nehéz, de ki kell várni azt a pontot, amikor magától lesz álmos.


 


[caption id="attachment_984" align="aligncenter" width="525"](Kép: Flickr, Baby K) (Kép: Flickr, Baby K)[/caption]

 


Egyébként négy-öt hetes kora óta kezd beállni egy rend. Reggel 8 és 9 között kel (hajnali 5-6-kor van egy etetés, ami után általában visszaalszik). Majd 10-11 körül alszik egy rövidet, most már sokszor ilyenkor sétálunk, a babakocsiban egyből beájul. Dél és egy óra körül megszoptatom, és ezután az esetek többségében alszik is, nagyjából négy óráig. Ezután viszont jön a móka és kacagás, játszunk vele, lefoglaljuk, ringatjuk, ölben, kézben, mellkason van, néha kicsit bealszik 10 percre, ellenben kényesen ügyel rá, hogy ne aludjon sokat, mintha félne, hogy lemarad valamiről. 8 körül van a fürdés, majd evés ismét és irány az ágy. Azt vettem észre, hogy kilencnél előbb nemigen akar elaludni, így ezt nem is erőltetem.


A szoptatások többnyire 2,5-3,5 órára történnek, bevallom őszintén, kicsit én is irányítom, ha csak nem nyűgös nagyon, nem adom a szájába a cicit. Ennek azon egyszerű oka van, hogy rengeteget bukik. Próbáltam komfortszopiztatni, de a vége az lett, hogy az eleve telített gyomrából még nagyobb adag jött fel, nyekergett a sok levegő miatt, amit szoptatáskor nyelt. Ettől pedig én is ideges lettem,  ő is sírt, tehát nemhogy lenyugodott volna, de még inkább felspannolta magát. 


Szóval inkább úgy döntöttem, tartom a bűvös 3 órás szoptatást, de rugalmasan állok hozzá. Ha előbb megéhezik, és egyértelműen semmilyen ringatással, játékkal nem lehet megnyugtatni és/vagy dugdossa a kezét a szájába, akkor akár 2 óra múlva is megetetem (ma éppen ilyen napunk van, szerintem valamiféle fejlődési ugráson megy keresztül). Ha pedig éppen a délutáni alvását tölti, ami továbbra is 3-3,5 óra hosszú, akkor nem ébresztem fel csak azért, mert letelt a 3 óra. Bár napközben 4 óránál hosszabb időt nemigen hagyok ki, kiszáradva sem szeretném látni a gyereket.


Így állunk most. Kezdünk összecsiszolódni. Eddigi konklúzióm az - és nyilván nem én találtam fel a spanyolviaszt -, hogy a gyerek rögtön megérzi, ha bizonytalan vagy. Már pár naposan többet fognak fel a világból, mint, amit mi gondolnánk. Ezért fontos, hogy összhangba hozzam az érzéseimet a tetteimmel, különben a gyerek igen hamar rájön, hogy valami nem stimmel. A jelszó az önazonosság... mint mindig.


 


 


 

2016. november 21., hétfő

Most szültem, és már menekülnék otthonról: normális vagyok?

Jóformán meg sem száradt a tinta a gyermekem születési anyakönyvi kivonatán, a tudatalattim már sorjában küldte - álmok formájában - az üzeneteket: jó lenne pár óra kimozdulni, lehetőség szerint egyedül. Persze egy frissen szült, jóravaló magyar anya a valóságban nem tesz ilyet. Ugye?


A férjemmel csatangoltunk valahol, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy haza kéne mennünk. Iszonyatos lelkiismeret-furdalásom támadt ugyanis amiért a pár hetes babánkat otthon hagytuk. Egyedül!


Mielőtt rám küldik a gyámhatóságot, megnyugtatnám az aggódókat: ez csak egy álom volt. Ám nem ez volt az első ilyen. Egyik alkalommal a szülőszobán voltam, a szüleim kísértek el. A nagy vajúdás közepette észbe kaptam, és hazaszalajtottam apukámat, ugyan nézze már meg, hogy van kicsi Zs. Mégsem kellett volna tán otthon hagyni őt...


A legutóbbi álmomban külföldön kirándultam egy nagy csapattal. Beneveztünk egy tájfutóversenyre. Már talpig futódresszben voltam, amikor belém nyílalt, hogy van nekem egy gyerekem, akit még meg is kell szoptatnom. Felkaptam hát őt is, és vittem magammal. A futóversenyen végül nem indulhattam, mert túl magas pulzust mért a főszervező - aki nem volt más, mint országunk miniszterelnöke (hogy hogyan került az álmomba, ne kérdezzétek...). Azzal utasított vissza, hogy anyuka vagyok, van egy pici babám, felelős vagyok az egészségemért, ilyen állapotban nem futhatok. Őrjöngtem a dühtől. Engem ne korlátozzon be senki!


Szánom-bánom, de úgy tűnik, nehezen bírom a bezártságot. És még november is van, sötét is van.


Most gondoltam bele: már egy hónapja itthon vagyok, non stop, a négy fal között. Persze voltam már levegőn. Egyszer elmentem a két villamosmegállóra lévő drogériába, míg apa vigyázott a dedre. Valamint párszor már kimerészkedtünk babakocsival sétálni... a lakásunk 500 méteres körzetében.


(Na jó, meg voltam egyszer varratszedésen is egy héttel a szülés után. Durván fog hangzani, de baromi felemelő érzés volt egy órát egyedül töltenem, elengedett kézzel, mint egy felnőtt.)


 


[caption id="attachment_964" align="aligncenter" width="572"](Kép: Flickr, Diego Albero Román) (Kép: Flickr, Diego Albero Roman)[/caption]

 


Ami a sétákat illeti, a védőnő és a gyerekorvos szerint ezeket nem szabad túlzásba vinni. A doki például három-négy hétig levegőre sem engedett (volna) minket. Hát mi azért megejtettünk egy-két 15 perces sétát a napsütéses őszben. Nem vagyok egy izgága típus, azonban ennyit én sem bírok itthon ülni. Igen hamar eljutottam arra a pontra, hogy sóvárogva néztem az ablakból a járókelőket. Elkezdett hiányozni az utca.


Merem remélni, hogy nem én vagyok az egyetlen anya a világon, aki úgy érzi: néha jól esne kimozdulni, társasági életet élni, shoppingolni egy nagyot, moziba menni, vagy ne adj isten pár órát dolgozni - bennem már ez utóbbi is felmerült (és hol van még a szülési szabi vége?!). 


Valamelyik kismamás csoportban értekezett a minap pár anyuka arról, hogy manapság nem tartják be a gyermekágyi időszakban a pihenésre vonatkozó intelmeket (ergo: feküdni, feküdni, feküdni). Hiszen nem véletlenül hívják gyermekÁGYnak, csak pihenni kéne nagyjából egy hónapig, és a gyerkőccel lenni nullahuszonnégyben. Tudom, hogy nem vagyok normális, de én biztosan begolyóznék, ha hat hétig nem csinálhatnék semmit, a baba körüli teendőket kivéve. Jelen pillanatban a főzés és a takarítás is remek kikapcsolódásnak számít. Persze ezeket sem akkor csinálom, amikor akarom, hanem, amikor lehetőség van rá. Ehhez nyilvánvalóan segítség is kell, ez tagadhatatlan. Szétszakadni sem érdemes. 


Persze nem panaszkodnom kéne, hiszen itt van nekem egy gyönyörűséges kislány, akit a világ minden kincséért sem cserélnék el. Minden egyes alkalommal, amikor ránézek elolvadok. Értelmet nyer minden.


Csak éppen hiányzik a régi önmagam. Hiányzik az, hogy akkor és azt csináljak, amit akarok, és amihez kedvem van.


Hogy megszakítás nélkül nézzek végig egy másfél órás filmet. Hogy vasárnap reggel kicsit tovább lustálkodjak az ágyban. Hogy lelkiismeret-furdalás nélkül menjek vécére, és gyereksírás aláfestőzene nélkül végezzem a nagydolgomat. Hogy ne csak a kaki-szopi témakörében legyek jártas, hanem újra felvegyem a fonalat a nagyvilág híreit illetően. Hogy ne kelljen epekedve várni a férjemet délutánonként és azt, hogy a napjáról meséljen (merthogy velünk ugye nem sok minden történik).


 


[caption id="attachment_965" align="aligncenter" width="600"](Kép: Flickr, barbara w) (Kép: Flickr, barbara w)[/caption]

 


Jóllehet, ezek egoista vágyak. Vállalom a megkövezést.


Ugyanakkor az is gondolom, hogy más anyák is küzdenek ezzel a démonnal. Nekik üzenem, hogy nem szégyen ezt érezni és pláne nem bevallani. Tök mindegy, hogy ez az érzés egy hónappal vagy egy évvel a szülés után jön el. Ettől még ugyanúgy szeretjük a gyerekeinket, ugyanúgy gondoskodunk róluk, ugyanúgy ők az elsők az életünkben. Azonban emellett nők is vagyunk, emberek is vagyunk. 


Részemről nem fogok úgy tenni, mintha minden csupa-csupa rózsaszín és habcsók lenne. Mert, ahogy tanult blogtárs kolleginám szokta mondani, igenis vannak pillanatok, amikor az ember legszívesebben eladná a gyerekét


Hatalmas dolog látni azt, hogy a porontyod szó szerint napról-napra egyre többet fejlődik. Amikor azon kapod, hogy hirtelen átfordítja a fejét hason fekvésben, vagy, hogy reggel ébredésnél rád mosolyog, egyenesen bele a szemedbe, holott előző nap még ezt nem tudta. Ezek a pici dolgok megédesítik a napjaidat. De ettől még fair azt érezni, hogy, ha csak egy órácskára, de kiszakadnánk az etetés-pelenkázás-altatás háromszögéből.


Mindebben persze benne van az is, hogy újdonsült szülőként jócskán át kell alakítani az életünket, gondolkodásmódunkat. Hazugság lenne azt mondani, hogy minden megy tovább a régi kerékvágásban. A megszokott kis életünkben lesznek lemondások és kényelmetlenségek. Megéri? Naná.


De okosnak is kell lenni, hogy az ember ne fásuljon bele. Kell az én időÉr meginni egy jó kávét délelőtt, ér elolvasni egy érdekes cikket, ér jógázni, sportolni egyet, ér rábízni a gyereket apukára, nagyszülőkre egy-két órára. Mellesleg kisgyerekkel is ki lehet mozdulni: csomó klub létezik már, baba-mama torna/jóga, babaúszás. 


Ami pedig a munkába való visszatérést illeti, nálam még egyelőre nem aktuális, de itt egy remek, témába vágó cikk magyar társadalmi viszonyokról: katt ide.


Azt hiszem, nagyon fontos kimondani, hogy nem kell rabszolgának lenni a gyerek mellett. Ahogy a repülőn szokták mondani az utaskísérők: először magunkról gondoskodjunk, magunkra rakjuk fel az oxigénmaszkot, utána tudunk másokon segíteni. Csak így működik.


 

2016. november 10., csütörtök

5+1 módszer, ami miatt mégsem megyek világgá kétgyermekes anyaként

Van egy kedves barátnőm, aki még az első várandósságom alatt megnyugtatásul közölte, hogy nem is anya az olyan, aki legalább egyszer nem vágná ki az ablakon a gyermekét ne borulna ki irgalmatlanul. Nyilván az értő anyafülek meghallják az iróniát mögötte, és nem kezdenek kígyót-békát kiabálni rögtön a barátnőmre és e sorok írójára, mert álságos lenne azt mondani, hogy a gyermeknevelés évei alatt legalább egyszer ne forduljon meg az ember fejében valami olyasmi gyermekével kapcsolatban, amire nem büszke. Aztán persze nem csinálja meg (nem szándékozom kitérni a ceglédi esetre, jóval árnyaltabb a dolog, mint amennyire itt lehetőségem lenne kifejteni a véleményem, és már megtették millióan előttem.)


Első gyermekemmel több olyan emlékem van, hogy zokogva várom haza a férjemet a kanapén, magzatpózba gömbölyödve, a kisfiam pedig bömböl. És élénken él bennem, hogy totálisan tehetetlennek és inkompetensnek érzem magam. Mert sikerült elsőre egy kétemberes, hasfájós gyermeket szülnöm, akire akárhogy is, de egyedül voltam az idő jó részében. Akivel a második születésnapja környékéig küzdelem volt minden: az alvástól az utazásig. Gyűlölte a babakocsit, az autós hordozót, éjjel többször ébredt, hosszú hónapokon át megtapasztaltuk vele a sikoltozós, krokodilkönnyekkel tarkított ébredéseket is. Letehetetlen volt, mással nem volt el. Így mindenhova jött velem, velünk, így kellett kitalálni magunkat, felépíteni az engem életben tartó hobbikat, sportolási lehetőségeket, baráti találkozók menetét.


Aztán elvágták: hirtelen lehetett másra bízni, kezdte átaludni az éjszakákat, önálló lett, és akkor már régen szobatiszta is volt magától. Ekkor lettünk biztosak abban, na most jöhet a második, már nem fogunk beleőrülni. Icipicit szusszantunk, elmentünk párszor színházba, moziba, nyaralni, feltöltődtünk, újra egymásra találtunk a férjemmel.


Jött hamar a kettes számú. Kicsit problémásabb várandósság és császármetszés után hirtelen négyen (olykor öten, hiszen a férjemnek van még egy fia) lettünk. Stressz a negyediken: a nemalvás, a nagy visszaesése az addig rutinnak számító dolgokban (szobatisztaság, alvás, evés stb.), a tomboló dackorszak és testvérféltékenység, a kicsivel való ismerkedés, az újraformálódó szülői és férfi-női szerepek és az abszolút (elég visszafordíthatatlannak tűnő módon) megváltozott testem mellett két hétig úgy éreztem, világvége, nem fog menni nekem. A felsorolás azóta is áll, mert embert próbáló egy kicsi és egy pici összehangolása. Most éjjel azonban rájöttem, miért is nem rohanok ki a világba immár, miért nem puffogok, miért nem szórom az anyukás fórumokat, csetablakokat tele panaszáradattal, miért nincs már (annyi) zokogós, totál kiláthatatlannak tűnő szituáció a napi rutiunkban, holott immár kettő gyereket kell gardíroznom.


Az alábbi gondolatmenet két etetés között gyűlt a fejemben, miután a férjem megjegyezte az éjszakai félhomályban, hogy úgy látja, nagyon fáradt vagyok, karikás a szemem, viszont ennek ellenére mosolygok. És tényleg. A dolog nyitja annyi, hogy van pár házi módszerem, amit kikísérleteztem kényszerből a túlélésre. Hátha másnak is hasznos :) Mert két gyerekkel a háztartásban nekem extra gondot a dackorszak, a testvérféltékenység, a különböző életritmusok, alvásproblémák jelentették.



Nem mondom, hogy ezek Nobel-díjat érdemlő megoldások, de én pl. sokkal kevéssé szorongtam volna a második terhességem alatt, ha valakitől ilyesmit olvasok: igenis menni fog kettővel, segítség hiányában is, akár mosolyogva is, faék egyszerűségű trükkökkel, mindemellett a napirend betartásával.



Nekünk bevált


1. A nagyfiam borzasztó tud lenni, ha bekapcsol a dac-gomb rajta, és úgy dönt, semmi és annak az ellenkezője sem ok, csak azért, mert én kérem. Toporzékol, szétszór mindent, dúl-fúl, dacol, nem lehet szót érteni vele (=a klasszikus dackorszak tankönyvi ismérvei). A hajamat tépem napi 30-60 percben átlagban miatta (jellemzően az esti órákban, amikor az apja még dolgozik).


[caption id="attachment_936" align="aligncenter" width="600"]273321634_6bf5ef6cf3_o Fotó: Alexey Rubtsov, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Biztosítom a helyszínt (éles, nehéz, drága és törékeny, illetve szőnyegbe, bútorba kenhető tárgyak magasra pakolása), hogy nagy kárt semmiben ne tegyen. Elmondom, hogy baromira nem helyénvaló, amit csinál és bánt (ez akkor és ott általában olybá tűnik, hogy nem megy át, de bízom a hosszú távú edukáció erejében). Közben újra és újra végigfuttatom magamban, hogy a fiam abban a fejlődési szakaszban van, amikor a határokat jelöljük ki neki és tanulja meg ő maga, nekem kell erősnek lennem, de nem fölényeskedően, autokratikusan, hanem vele együttműködve. Ilyenkor biztosítom őt afelől, hogy ha úgy érzi, tárt karokkal várom egy ölelésre és puszira, addig pedig próbálok úrrá lenni magamon, a hangomat nem megemelni (ez még nem mindig megy). Rengeteg elterelő hadműveletem is van, a kedvenc mondókáktól az őt érdeklő dolgok felemlegetéséig. Ez utóbbiak varázslatos kizökkentő erővel bírnak. Csak én éljem túl, míg ellenáll... Ebben segítségemre volt egy szuper könyv, a Buddhizmus anyáknak, ami belső munkára kényszerít azóta is, itt olvashatsz róla!


2. A testvérféltékenység nem úgy jött ki a nagyból, hogy püföli a kicsit suttyomban vagy akár direktben, hanem irányomban lett erőszakosabb, agresszívebb. Úgy, hogy ugyanannyit szeretne belőlem, mint a kicsi, vagy legalábbis nagyon hasonló mennyiséget.


[caption id="attachment_937" align="aligncenter" width="600"]24423705870_81285cbf45_k Fotó: David D, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Amikor megtudtam, hogy a másodikkal várandós vagyok, tudtam, hogy a nagy épp a dackorszak közepébe lép a szülés tájékán. Őt akkor is szoptattam, sőt a terhesség alatt végig, nagy kitartással, és már akkor azt vettem észre, hogy nagyon sokat enyhít a heves érzelmein a tudat, hogy nem zárom el előle magam és a testemet, jut neki így is anyatej. A testvérével való kapcsolaton is előre dolgoztunk azzal, hogy megbeszéltük, osztoznak majd. Így alakult, hogy kettőt egyszerre szoptatok, teljes békében, tandemben. Az egyik legjobb döntésem volt, és úgy látom a nagyon, hogy szerinte is. :)


A bölcsiből hazaérve a naggyal dedikált időt töltök. Valami kreatív elfoglaltsággal, közös sütéssel, duplózással, rajzolással, amikor igyekszem csak rá figyelni. A kocsiban hazafelé megbeszéljük, kb. mit szeretne játszani, megtervezzük a napot, amit - ha szerencsénk van - csak minimálisan zavar meg a kistesó (vagy az ölemben, karomon ülve részt vesz mindebben).


3. A két gyerek két külön ritmusban van ébren, illetve külön ritmusban is fürdik, alszik, bár egyre jobban közelítenek a napirendek. Namármost erre egyedül vagyok az esetek döntő többségében esténként.


[caption id="attachment_940" align="aligncenter" width="600"]2484447098_37b9c7b593_b Fotó: Chris_Parfitt, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: A naggyal egészen egyszerűen igyekszem egy időben étkezni és fürdeni. Együtt ülünk le vacsorázni, együtt zuhanyzunk, ami megint anya-fia extra program az ő szemében, ezt már többször kifejtette, szóval újabb minőségi idő együtt, ha úgy tetszik, hiszen közben az öcsi alszik, vele nem kell foglalatoskodnunk. A meseolvasás - ha a férjem addig sem érne haza - megint csak a mi közös időnk. Elkezdtünk vele könyvtárba járni, olyan könyveket kivenni, amiket ő választ, így ez is csak róla szól. Így enyhül például az afölött érzett - olykor rám törő - bűntudatom, hogy bölcsiben van napközben. Ha az öcsi mégis ébren van ilyenkor, akkor hordozóban bejön velünk a fürdőbe és nézelődik, vagy a hintában ülve várja a sorát.


4. A nagy az elején a szobájában aludt, a kicsivel pedig együtt aludtunk, hogy az etetések között minimálisan kelljen felkelnem, minél többet tudjak pihenni. Ez óriási féltékenységet és alvajárásokat szült a nagy részéről, plusz be-bepisilt éjjelente.


[caption id="attachment_942" align="aligncenter" width="600"]12045227494_ca7fa10bdd_z Fotó: substanceneil, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: A nagy is befészkelt mellém, így most kettővel alszom együtt, mert különben bolondokháza volt az éjjelünk, senki nem aludt, lepedőmosás volt lepedőmosás hátán, a sok cserélendő pizsiről nem beszélve. Se mi, szülők, sem ők nem aludtak a fel-alá járkálások miatt. Mindkettő szenvedett, egyik a másiktól nem bírt aludni, apa és anya meg hiába próbált békét teremteni. Apa most kicsit egyedül alszik a hálóban, míg a kicsinek beáll nagyjából az éjszakai rutinja (pont így kezdtük, amikor még csak egy gyerek volt), aztán a küszöbön álló költözéssel újra megpróbáljuk az új otthonunkban a régi rendszer szerint altatni a nagyot, mi meg újra egy ágyba költözni a férjemmel. A bepisilést átmenetileg áthidaltuk egy éjfélkor megejtett, félálomban lezavart biliztetéssel, de közben megszűnt a probléma, már erre sincs szükség.


5. Szembesültem azzal, hogy sajnos nekem is csak két kezem van, és egyszerre egy helyiségben tudok lenni, egy gyereket tudok érdemben a karomban tartani, akármennyire is üvölt akár mindkettő.


Kitenyésztett módszer a túlélésre: Bevonom mindenbe a nagyot, és nagyon nagyfiús dolognak éli meg, hogy segít nekem a fürdetéskor, pelenkázáskor, öltöztetéskor, induláskor. Megbeszéltük az elején azt is, hogy közös érdekünk, hogy az öcsi elhallgasson, enni kapjon, tiszta pelenkába és ruhába bújjon. Mert ha ezek megvannak, következik ő. Ezért asszisztál örömmel mindenben, és ő az én "plusz két kezem" (ahogy ő mondja a bölcsis gondozóinak: "Én vagyok anya legnagyobb segítője"). Ez mondjuk nem esik nehezére, alapvető jellemvonása ez a segíteni akarós fontoskodás :)


[caption id="attachment_943" align="aligncenter" width="600"]16976071837_6d80c468f9_z Fotó: Studio tdes, Flickr (innen)[/caption]

+1 : Az énidő szent! Három dolog van, amiből nem engedek. A napi két kávém és a napi sportolásom, mozgásom. Egy hónapja szültem, de arra már engedélyt kaptam a gyógytornászomtól, hogy elliptikus trénerre pattanva, fokozatosan növelve a napi penzumot, kezdjem visszanyerni a formámat. Közben olvasok, filmet nézek, kikapcsolok és biztos, ami biztos, betolok 500 mg magnéziumot az idegeim örömére ;) A kávé pedig szeánszosan kell reggel és délután, ez amolyan maradvány az egyetemista éveimből, nem tudok lemondani róla. A nőgyógyászom és háziorvosom szerint nem is kell, olyan kóválygósan alacsony a vérnyomásom. A felhatalmazás, engedély tehát erre is megvan ;)


 


Neked mik a trükkjeid, hogy ne bolondulj meg két kicsi gyerek mellett?


Kiemelt kép innen.

2016. november 8., kedd

Segítség, túltermelem az anyatejet?!

A legtöbb kismama attól fél, hogy nem lesz teje. Én is aggódtam ezen, de aztán megnyugtattam magam. Egyrészt anyukám is szoptatott engem féléves koromig, másrészt úgy voltam vele, ha minden kötél szakad, és nagyon katasztrofális a helyzet, ott a tápszer, nem fog éhen halni a porontyom. Magamat is megleptem hát, amikor a szülés utáni második napon elkezdett ömleni a tej a melleimből. Azóta emiatt aggódom.


Amikor azt mondom ömlik, tessék szó szerint érteni. Nem túlzok. A tejbelövellés alatt, de még utána is napokig minden zuhanyzás után, mikor megtörölköztem, mindkét mellemből percekig csöpögött a földre az anyatej. Teljesen abszurd volt: néztem magam a tükörben, és mint egy könnyező Szűz Mária-szobor, úgy hullajtottam el a cseppeket a testemből.


Miután kicsi Zs. megszületett, a császármetszés miatt az első éjszaka nem volt velem, éjfélkor tudtam csak talpra állni, az is még nehézkesen ment, így nemigen tudtam volna ellátni őt. A műtét után egy-két órával ugyan a mellemre tették, de akkor még nem szopizott. Másnap délelőtt kaptam őt meg az újszülött osztályról, innentől kezdve végig mellettem volt,  a reggeli gyermekorvosi viziteket leszámítva.


Hamarosan jött a kórházi laktációs tanácsadó is. Mutatott pár szoptatós pózt, és elmagyarázta, hogy mennyire fontos az első napokban, hogy minél többet cicin legyen a csecsemő, csak így tud ugyanis beindulni a tejtermelés. Nem szigorúan háromóránként kell mellre tenni, hanem amikor éber, és látjuk, hogy igényli. Hát nekem sem kellett kétszer mondani, az alvások között szoptattam: 24 óra sem telt bele és látható eredménye is lett a dolognak, a kislányom pedig boldogan nyelte a tejet, mint kacsa a nokedlit.


 


[caption id="attachment_907" align="aligncenter" width="538"](Kép: Aurimas Mikalauskas, Flickr) (Kép: Aurimas Mikalauskas, Flickr)[/caption]

 


Akkor ijedtem meg először, amikor a harmadik éjszaka egy hatalmasat bukott a gyerek. Nekem persze először hányásnak tűnt, olyan nagynak véltem az adagot. Majd ez megismétlődött többször. A fura az volt, hogy nem rögtön evés után jött ki belőle az anyag, hanem egy-két órával utána. A csecsemősök azonban megnyugtattak: ez bizony csak bukás, normális folyamat. 


Másnap folytatódott a bukási széria, a gyerek széklete is híg volt, mint a víz - a magzatszurkos kakin addigra már túl voltunk. Ráadásul sokszor bömbölt is kicsi Zs. A hab a tortán az volt, amikor éppen egy átöltözésnél bukott óriásit, és ordított hosszú perceken félórán keresztül torkaszakadtából. Én pedig tapasztalatlan anyuka révén nem tudtam hogyan lecsendesíteni. Baromi kellemetlen volt egyébként a kórházban, hogy ennyit sír a gyerekem, én meg bénázok vele. Bele sem merek gondolni, hogy miket gondolhattak rólam a szobatársaim... (és bár alapvetően jófejek voltak az ápolók és csecsemősök, nagyon utáltam azt az öt napot, amit bent kellett töltenünk: nehéz volt úgy ismerkedni a babámmal, hogy másokhoz is alkalmazkodnom kellett, arról nem is beszélve, hogy végigszerencsétlenkedtem a pelenkacseréket és etetéseket, tök ciki volt).


Szóval azon az ominózus napon sírt a porontyom, mint a fába szorult féreg, rúg-kapált, meztelen volt, csak egy pelenkát sikerült izzadságos munkával ráimádkoznom, és nem tudtam lecsillapítani. Ekkor jelent meg a szoptatási tanácsadó, valóságos megváltóként. Teljesen kétségbeesve álltam a szoba közepén, a csupasz háromnapos újszülöttel a karomban. 


Elsírtam neki, hogy milyen sokat bukott (hányt?) , még a pelus is teljesen tele van, nekem hasmenésnek tűnik, és egyébként is szerintem van valami baja. A tanácsadónak sem kellett több, el is ment a gyerekorvoshoz, hogy megkérdezze, lehet-e valami gond a babával. Amaz megnyugtatta, hogy a reggeli vizsgálat alkalmával ő is látta a híg székletet  - konkrétan telibe kakilta a csecsemősöket -, azonban az égvilágon semmi probléma nincsen: valószínűleg túl erősen spriccel a tejem, hirtelen túl sokat eszik a gyerek, ettől lehet a bukás és a vízszerű kaki. 


Miközben ezt lezongoráztuk a szoptatási tanácsadóval, a gyerek nagy nehezen, ütemes ringatásra megnyugodott a kezemben, ezért letettük őt aludni egy szál pelenkában. Én meg kimentem egyet sírni a mosdóba. Tökéletesen alkalmatlannak tartottam magam abban a pillanatban a szoptatásra, meg úgy amblokk az anyaságra. Egy óra múlva megérkezett a férjem, és szégyen-szemre ő adta rá a ruhácskáját, mert én személy szerint annyira tehetetlennek éreztem magamat.


 


[caption id="attachment_910" align="aligncenter" width="539"](Kép: Rick McQuinlan, Flickr) (Kép: Rick McQuinlan, Flickr)[/caption]

 


Több tippet is kaptam egyébként a laktációs tanácsadótól. Az egyik, hogy amennyiben három óránál előbb kér enni a ded, akkor mindenképpen ugyanabból a mellből etessem meg, mert így hozzájut majd a zsírosabb részhez is, ami kevésbé "ömlős" és mellesleg másként is emésztődik, mint a "leveses" rész a szopi elején. A másik pedig, hogy próbáljam meg minél többször függőleges helyzetben tartani, például rakjam a mellkasomra miközben én megdöntve ülök az ágyon. Mivel a pici gyomrának záróizma is fejletlen még, a túl sok tejet nem bírja megtartani, ezért bukja ki a felesleget. A gravitációt kihasználva azonban segíthetünk neki.


Mindenesetre úgy tűnt, nem szükséges folyton mellre raknom, eszik bőven. 3450 grammal született, a kórházból 3220 grammal engedték ki, és egy hét alatt visszanyerte a születési súlyát. Ezzel szerencsére nincsen problémánk.


Engem viszont továbbra is zavar a rengeteg bukás. Lassan már úgy néz ki nálunk az etetés, hogy 10 perc a szopi és félóra a büfiztetés. Máskülönben, ha előbb rakjuk le aludni, kibukja a tej felét, felébred és alig lehet visszaaltatni, hiába volt ájulásig fáradt még öt perccel előtte. De sokszor megesik, hogy rögtön szoptatás után, még mielőtt felemelném őt a vállamra, köp vissza pár milliliter tejet. Az összes rugdalózója tejes, büfis, alig győzöm mosni őket.


Az éjszakák is érdekesek, ugyanis ha háton alszik szörcsög és hörög, mint Darth Vader. A gyermekorvos tanácsára ezért inkább hason altatom. Valószínűleg ez a gyomor záróizom fejletlensége miatt van: hosszas háton fekvés után folydogál vissza a nyelőcsőbe a gyomortartalom.


Nagyon sokat próbálkoztam már helyes a szoptatási technika megtalálásával. Kicsi Zs. hangos cuppogások és nyelések közepette szopizza ugyanis a mellem. Rettentő mohó. Valószínűleg nincs is más választása, olyan gyorsasággal ömlik a garatjába a tej. Kénytelen gyorsan enni. 


Most azt a taktikát választottam, hogy etetés előtt előfejem a tejet: egyrészt kevésbé lesz duzzadt a mellem, és a bébi is jobban be tudja kapni, másrészt hamarabb ér így a gyerek a zsírosabb részhez.


Próbáltam már, hogy minden nyikkanásra cicire teszem, de csak még katasztrofálisabb lett a helyzet: folyton bukott. Így inkább úgy döntöttem - az ajánlások ellenére -, hogy nagyjából tartom a háromóránkénti szoptatást, vagyis komfort-szopi sajnos kizárva (amúgy is csak felingerli magát a sok bukáson).


Időközben egyébként utánaolvastam, és nagy valószínűséggel túl erős a tejleadó reflexem. Azzal szoktam viccelődni, hogy a cumisüvegből kevésbé gyorsan áramlik a tej, mint az én mellemből. És szerintem nem is túlzok (mindenesetre, tuti nem lesz cumizavaros a gyerekem :-) ).


Nem mondom, hogy teljes egészében örömtelinek élem meg a szoptatást. Örülök, naná, hogy van bőségesen tejem, és nem kell tápszerezni. Viszont - főleg éjszakánként - valóságos kínszenvedésnek élem meg a szoptatást. Ahogy elkezd enni kicsi Zs. az egyik mellemből, rögtön folyik a másikból is: muszáj egy törölközőt a másik mellem alá rakni, hogy ne fröcsköljem össze a gyerek ruháját. Azt pedig már el sem merem képzelni, hogy vendégségben vagy nyilvános helyen szoptassak. Annyira folyik mindenhova a cucc, hogy az egész ruhámat átáztatom.


Azt olvastam, hogy kb. 3 hónapos korára lassulni fog a tej folyása. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert jelenleg azt játsszuk, hogy a ded eszik és utána ingerült lesz attól, hogy jön vissza a gyomortartalma. Sok-sok türelem kell, no meg okoskodás, hogy megtaláljuk a mindkettőnknek megfelelő testhelyzetet és technikát. És közben remélem, hogy pár hét alatt a gyomor záróizma is felfejlődik.


Hát, magam sem gondoltam volna, hogy pont a túl sok tejjel lesz gondom. Tudom, sokan irigyelnek ezért. Mégis, ez is lehet küzdős. 


 Te is hasonló helyzetben vagy/voltál? Neked mi segített? Írd meg kommentben!


 

2016. november 3., csütörtök

Ami a szülésnél is durvább: 4 nap a gyermekágyas osztályon

Pár évvel ezelőtt láttam egy interjút Soma Mamagésával, aki jól megmondta  a véleményét a kórházban- illetve otthonszülésről. Egy mondat maradt meg a fejemben, nem biztos, hogy pontosan idézem, de valami ilyesmi volt a lényege: mindenkinek szíve joga eldönteni, ha nem akar kórházban, azaz a "kórok házában" szülni, és megérti azokat az anyákat, akik idegenkednek az egész hospitalizált eljárástól (persze nem feltétlen a kórházban szüléstől, hanem a hagyományos kórházi szemlélettel való szüléstől).


Nincsenek illúzióm magammal kapcsolatosan, tudom, hogy én aztán végképp alkalmatlan lennék egy otthonszülésre, nekem szükségem volt arra a tudatra, hogy elérhető közelségben van minden megoldás, szakember stb. arra az esetre, ha valami komplikáció lépne fel, mégis, amikor megkérdezték, hogy félek-e a szüléstől, mindig azt válaszoltam: na, attól nem, de a 3 nap kórházi tartózkodástól viszont előre lever a víz. Ami aztán esetemben végül 4 lett, tekintve, hogy este, jóval 5 óra után született a kisbabám, és ez esetben a protokoll 4 nap bennlétet írt elő. Valahol tudom, hogy ez a ráparázás is segíthetett abban, hogy a végére annyira bepszichultam, hogy az utolsó napon, amikor már csak a zárójelentéseinkre várakoztam az ágyon ücsörögve, teljes menetfelszerelésben, azért imádkoztam, hogy el ne sírjam magam, ha még 10 percig nem kapom meg a papírjainkat. Alig vártam, hogy hazajöjjünk, és itthon aztán jól kibőghessem magam. A kiszolgáltatottság, az elszigeteltség, a baba mechanikus ellátása holtfáradtan és a kórházi rendhez, a személyzethez, szobatárs(ak)hoz való alkalmazkodás mind benne volt abban a félórás csendes zokogásban, amit már csak itthon ejtettem meg.


 


[caption id="attachment_885" align="aligncenter" width="600"]kép: flickr.com - Daniel kép: flickr.com - Daniel[/caption]

 


Nem panaszkodom, a szüléssel kapcsolatban semmi rossz élményem nincs, hiszen az általam választott szakemberek vettek körül, támogatva a folyamatot annyira, amennyire ezt egy klinikai miliő engedi, de az utána következő napok igencsak megviseltek. Úgy éreztem, a környezet azt diktálja, hogy az "etess, pelenkázz, vidd a gyereket az esti fürdetésre, sterilizálj, tusolj, menj a babáért, etesd újra, mérd le" ritmusban nem marad idő és esély arra, hogy szeretgessem, kapcsolatot építgessek a kisbabámmal, pedig pont ezt kellett volna leginkább csinálnom. Nem akarom bántani a személyzetet, tudom, milyen alulfizetettek, és ezt a munkát csak nagyon komoly hivatástudattal lehet végezni, de a 4 nap alatt mindössze egy, azaz egyetlen olyan nővérrel találkoztam, aki önzetlenül, kedvesen és végtelen türelemmel foglalkozott velünk, ráadásul az éjszaka közepén, az ő nevét leírom: Boginak hívják, és nagyon hálás vagyok neki, ha ő nincs akkor ott a helyzet magaslatán, most lehet, hogy tápszerezünk... A másik véglet pedig, a námbörvan beszólás egy nappalos kolléganőjétől pedig, idézem egy kismamatárssal folytatott párbeszédét: 
anyuka: "egyébként mitől sárgulnak be a kisbabák?"
csecsemős nővér: " anya nem nézett utána az interneten?" 
A többiektől pedig annyi tellett, hogy egyszer 2 percben megmutatták, hogy pelenkázzam és etessem a bébit, majd az utolsó nap, a hazamenetel előtt számonkérték rajtam, hogy hogyhogy nem tudom pontosan megmondani, mennyit eszik a gyerek, nem mértem rendszeresen? Ez így nem lesz jó, keveset eszik, tápszerezni kell majd! Épp csak azt felejtették el közölni velem, hogy hányszor, milyen szempontok szerint méregessem, hogyan adminisztráljam mindezt. Mondanom sem kell, a mérés azóta is para, sírtam, amikor az adott napra nem szedte vissza a születési súlyát (de másfél nappal későbbre igen, de addigra már én fogytam másfél kilót). 
Hiába kértem kétágyas szobát, amit elvileg "emelt komfortfokozatúnak" hívtak, egy fotel vagy más, kényelmes ülőalkalmatosság nem volt, ahol békében szoptathattunk volna, a fürdőszobában egy polcot nem találtam, amire kirakhattuk volna a holminkat, az emelt komfortfokozat itt azt jelentette, hogy ketten vagyunk másik anyukával és a babájával, de a szomszédos szobával együtt 4-en használunk egy fürdőszobát. Kicsit olyan volt ez, hogy kívülről minden csillivili, aztán amikor egy kicsit közelebbről megnézed, kicsit megkapargatod a mázt, ott van az az évtizedek óta több sebből vérző társadalombiztosítási rendszer és annak termékei, annak minden anomáliájával együtt, csak szépen becsomagolva. Nem akarok túlozni, de akár azt is mondhatnám, Soma után szabadon: "a kórok háza".



Mindezzel együtt nincs rossz élményem a szülésről, boldog vagyok, hogy a kisfiam úgy született, ahogy nagyjából terveztük: spontán indult, természetes úton három és fél óra alatt, és csak egy picit kellett segíteni neki a végén, de minden komolyabb beavatkozást megúsztunk. Az ismerkedést pedig már itthon, barátságos környezetben, békében folytatjuk...


 


[caption id="attachment_887" align="aligncenter" width="600"]kép: flickr.com - Shingo Yoshida kép: flickr.com - Shingo Yoshida[/caption]