A szomszéd szülőszobája mindig zöldebb?! - történet Ausztriából

A szomszéd fűje mindig zöldebb - tartja a mondás, de hogy a szülés és a terhesgondozás esetében is így van-e, ha Magyarországot és Ausztriát vetjük össze, az az alábbi történetből kiderül.

Kriszti a kislánya születése előtt Ausztriában dolgozott, és bár a két állam közötti egyezség alapján itthon is világra hozhatta volna a babáját, mégis inkább egy eisenstadti kórház mellett döntött. Egyrészt azért, mert a "bababarát" itt nemcsak egy üres jelző: a babák születésüktől fogva az anyák mellett vannak, igyekeznek a kismamát alternatív módon támogatni a szülés természetes folyamatában, és az igény szerinti szoptatást szorgalmazzák, ami számára nagyon fontos volt. Mindemellett rengeteg odafigyelést, törődést, kedvességet kapott a kórházban az orvosoktól és a teljes egészségügyi személyzettől:

"Csak pozitív benyomásokat szereztem. Ugyanúgy bántak a külföldiekkel is, mint bármely osztrákkal. A határ közelsége miatt nagyon sok magyar szül kint, ezenkívül szlovákok, törökök is nagy számban hozzák világra gyermeküket Eisenstadtban. Így az orvosok, szülésznők, ápolónők (akik között szintén nemcsak osztrák van) hozzá vannak szokva a külföldi kismamákhoz."

A várandósság alatt néhány vizsgálatot itthon tudott le, a kombinált tesztet és a 20 hetes szervátvizsgálást (Organscreening). Ezeket leszámítva az összes vizsgálatot az osztrák nőgyógyásza és az ő asszisztensei végeztek el (ottani tb által, teljesen ingyen, időpontra, és mégis olyan színvonalon, mintha magánpraxisba ment volna). Ausztriában egyébként tilos az orvosválasztás, ahogy a hálapénz sem elfogadott, sőt, ha valamilyen ajándékkal kedveskedne a páciens, azt sem fogadják el. 

Ausztriában 5 alkalmat írnak elő ultrahangos vizsgálatra, Kriszti ezen felül kétszer ment még, de ezekért már külön fizetett. Mivel védőnői hálózat itt nincs, ezen alkalmakkor minden olyan szükséges vizsgálatot elvégeztek, amit Magyarországon a védőnők végeznek és amire terhesgondozáson kerül sor - még a vérvételre sem kellett a kórházba mennie, azt is egy ultrahang vizsgálat alkalmával végezte el a nőgyógyásza. A kórházba csak 36 hetesen ment először, a kötelező CTG vizsgálatra (majd 38 és 40 hetesen). 

Első kisbabáját várva Kriszti sem bízott a véletlenben: egyik éjjel éjfél körül 10-12 perces fájásokat kezdett érezni, és ugyan aludni már nem tudott, de azért egy kicsit várni akart még. 3 óra körül már keltette a párját, hogy itt az idő, indulni kellene. Akkor már 5-7 percenként, bár rendszertelenül jöttek a fájások. Mivel 20 percnyire laknak Eisenstadt-tól, így hamar be is értek. Az éjszakás szülésznő rögtön CTG-gépre tette, közben kérdezgette, majd megnézte, hogy mennyire van kitágulva. Mivel csak egy-másfél ujjnyira volt és gond nélkül tudott még vele kommunikálni, javasolta, hogy inkább menjenek még haza, de rájuk bízta a döntést. El is hagyták a kórházat, és egész másnap reggel fél 8-ig bírta, akkor indultak ismét útnak.

 

[caption id="attachment_2061" align="aligncenter" width="600"] kép: LuciFross / flickr[/caption]

"Mivel első terhességem volt, nem szerettem volna a végsőkig húzni otthon a vajúdást. Mikor beértünk és megvizsgáltak, már jobban ki voltam tágulva, de még mindig nem voltak elég erősek a fájások (bár én nagyon annak éltem meg)... Természetesen már nem akartunk újra hazamenni, így megkaptam az ágyam (4 ágyas szobában), ahol tovább vajúdtam. Délután 2 körül ismét megnézte az akkori ügyeletes szülésznő a tágulást és még mindig csak 2-3 ujjnyi volt. Közben viszont az erőm már egyre fogyott a fáradtságtól is, mivel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ekkor a nagyon kedves szülésznő azt javasolta, hogy a párom menjen haza, engem pedig elvisznek a vajúdó helyiségbe (a szülőszoba mellett van), kapok homeopátiás golyókat, meg egy lazító kúpot, és próbáljak meg a fájások között ellazulni, pihenni. A szobát besötétítették, mindent megtettek azért, hogy tudjak relaxálni."

6 órakor volt a műszakváltás, az előtt a szülésznő elköszönt, és minden jót kívánt, majd jött a délutános hölgy.
"Ekkor már alig volt erőm, a derekam majdnem leszakadt és nagyon fáradtnak éreztem magamat." A homeo golyókat folyamatosan kapta, felajánlottak több alternatív vajúdási eszközt, módot, de csak egy meleg zuhanyt vett. "Este 8 óra körül azt mondta a szülésznő, hogy az is lehet, hogy 5, de az is, hogy 15 óra múlva lesz csak meg a baba, alig akartam hinni a fülemnek. Epidurális érzéstelenítő nem került szóba. Aztán hirtelen felgyorsultak az események, este 10 óra körül már 8 cm-re kitágultam, így át is sétáltam a szülőszobába (Kreissaal, kör alakú ágyra fektettek). Velem párhuzamosan egy fekete anyuka is világra hozta a kisfiát, így mikor én az utolsó egy-másfél órámban vajúdtam, a szülésznő, gyerekorvos és a nőgyógyász a mellettünk lévő, másik Kreissaal-ban segítette világra a babát. Amennyire hosszú és kemény volt a vajúdás, a vége annyira gyorsan haladt, ennek ellenére gátmetszésre nem került sor."

Miután a kötelező vizsgálatokat elvégezték, a vajúdó helyiségben töltötték az aranyórát, illetve inkább aranyórákat, amire kint nagyon nagy hangsúlyt fektetnek. Kislányát egyből mellre helyezték (előzőleg megkérdezték, hogy szeretné-e szoptatni) és a párja is végig velük lehetett. A szülésznő persze rendszeresen benézett, hogy minden rendben van-e, főleg mikor a baba nagyon sírt. Még a szülés előtt arra is felkészítették, hogy császármetszés esetén az apa mellkasára tették volna a babát, úgyhogy itt nagyon nagy hangsúly van a kötődés kialakulásán, kialakításán. 

 

[caption id="attachment_2059" align="aligncenter" width="600"] kép: Richard Feliciano /flickr[/caption]

 

"Ez a kórház abszolút a természetes szülés híve. Ez az én esetemből is leszűrhető, hiszen majdnem 24 órás vajúdásnál is hagyták természetesen megszülni a kislányomat, amiért egyébként nagyon hálás vagyok nekik." 

Szintén pozitívumként említi még a nagyon komoly laktációs részleget, a szülést követő napon rögtön rövid előadást tartott az egyik laktációs tanácsadó hölgy a szoptatásról az előző napon szült édesanyáknak, felhívva a figyelmet sok fontos dologra, teret adva a frissen szült anyukák kérdéseinek is.

Hogy jobb-e Ausztriában szülni? Ezt a kérdést ugyan nem tettük fel így, de jöjjön a konklúzió kismamánk szavaival:

 

"Csak végső esetben (mikor már a baba egészségügyi állapota indokolja) végeznek császármetszést, nem használnak oxytocint… És egy hihetetlenül baba-mama közti kötődést, szoptatást támogató kórház. A babák a születésüket követően végig az anyukájuk mellett vannak (kiskocsiban vagy a saját ágyukban alszanak), még a vizsgálatokra is mentünk velük. Addig voltam csak 'távol' a kislányomtól, míg tisztálkodtam. Nekem ez nagyon pozitív és nagyon fontos. Mivel éjfél előtt szültem, az egész éjjel arról szólt, hogy jobb cici, bal cici, jobb cici, bal cici… a kedves éjszakás nővér "utasítása" szerint (bocsi, csajok!). 
Amint a kislányom sírdogálni - na jó, üvölteni - kezdett, máris ott volt a nővér és segített is mellre helyezni. Szóval alvás nem volt... De abban az euforikus állapotban az ember, az anya már nem is érezte magát fáradtnak. A sok jobb és bal váltogatásnak pedig meglett az eredménye, mert a második éjjelre beindult a tejem, és a kislányomat azóta is tudom szoptatni - 20 hónapos múlt. Tápszert csak a kórházban kapott, mert annyira sírt és azt gondoltam, hogy nem elég az előtejem, ezért kértem neki…. Kaptunk, és azt is fecskendővel, ami egy újabb pozitívum volt nekem, cumisüveg és cumi szóba se jöhetett, nehogy cumizavart okozzunk. Azóta tápszerre nem volt szükség, amiért szintén nagyon hálás vagyok. Még egyszer is itt szülnék."

 

kiemelt kép: pixabay

 

Szülés olasz módra - történet Milánóból

Kinga egy Milánó melletti kisvárosban él a családjával. Érettségi után, tanulni érkezett Olaszországba, de a szerelem végül idekötötte:  itt ismerte meg olasz férjét, akivel lassan 13 éve alkotnak egy párt. Kisfia jövőre már óvodás lesz, de az Anyaklikk kedvéért nosztalgiázott egy kicsit, és elmesélte az ő történetüket.

Amikor a terhességi tesztje pozitív lett, rögtön kért beutalót a háziorvosától ultrahangra, ott tudta meg, hogy nem ez lenne a sorrend, hanem előbb nőgyógyászhoz kellett volna mennie - ahogy nagyjából itthon is ezt diktálja a protokoll. Nem sokat gondolkodott, kért időpontot attól az orvostól, akinél legutóbb járt rákszűrésen és szimpatikusnak tűnt számára, és ugyan nem a kórházban rendelt, de tb ellátás alapján fogadta a már várandós Kingát. Az első találkozás után ő utalta be a következő vizsgálatokra és hozzá is ment vissza az eredményekkel. A nőgyógyásznál “csak” súly- és  vérnyomásmérés, illetve magzati szívhang és méhszáj vizsgálat volt. A kötelező vizsgálatok nem térnek el a hazaiktól és mind ingyenes, ha van épp szabad időpont, amikorra kell… Kismamánk különböző helyeken volt ultrahangon, magánrendelőben, ahová épp kapott időpontot, pluszban csak a kombinált tesztet végeztette el, ami ott sem olcsó, 170 eurót fizetett érte. 

Ami kicsit másképp működik Olaszországban: itt nincs védőnői hálózat. Magánúton lehet fizetni szülésznőt, aki végigkíséri a terhességet és szülés után is segít, Kinga azonban nem élt ezzel a lehetőséggel.

Ugyanakkor a kórházakban is szerveznek szüléselőkészítő tanfolyamokat, ez nemcsak azért hasznos, mert felkészítenek magára a szülésre és a szülőségre, hanem mert emellett már előre meg lehet ismerkedni a személyzettel, a hellyel. Ugyanígy a kórházban volt lehetőség csatlakozni ingyenesen egy zártkörű baba-mama kör foglalkozásaihoz, ahol a várandósok megoszthatták a tapasztalataikat, beszélgethettek a kételyeikről, egy-egy alkalommal gyerekorvos vagy szülésznő volt a vendég, akiktől kérdezni lehetett. Babamasszázs tanfolyam is volt a kórházban, jelképes összegért.

"A 7 hónap környékén megállapították, hogy a magzat lassabban nőtt, mint kellett volna" - meséli Kinga. "Gondoltam elmegyek a legjobbhoz és foglaltam időpontot a szülészet főorvosának a magánrendelésére.  Ő sem tudta megmondani az okát, viszont annak ellenére, hogy szóltunk előre, nem szeretnénk tudni a baba nemét, megkérdezte, mi lesz a kisfiú neve. Mindezt majdnem százezer forint körüli összegért..." 

 

[caption id="attachment_1891" align="aligncenter" width="600"] kép: Brennaval / flickr[/caption]

 

Innentől kezdve az anyukának gyakrabban kellett ultrahangra mennie, főként persze magánrendelésre,  mert a kórházakban nem volt szabad időpont... Ennek ellenére külföldiként nem érzett semmilyen negatív megkülönböztetést, szerinte Milánóban hozzászoktak a jelenlétükhöz, sőt úgy emlékszik, két kórházban is látta, hogy a hét egyik napján kínai tolmács is jelen van. 

Sajnos abban a kórházban, ahol szülni szeretett volna, és ahol aneszteziológussal is egyeztetett egy esetleges epidurális érzéstelenítésről, nem volt szabad szülőszoba, mikor beindultak a fájások. Így miután elvégezték a kötelező vizsgálatokat (szívhang, ultrahang, méhszáj) mentővel átszállították egy másik kórházba.

"Itt már nagyon gyakoriak voltak a fájások. Mikor odaértünk, elkezdték felvenni az adataimat, neve címe stb… fájásokkal tűzdelve... majd megvizsgáltak, és bevittek a szülőszobába, ahol a férjem végig velem lehetett." Nem volt fogadott orvosa, az ügyeletes pedig "nem volt benn, néha láttam, hogy benézett az ajtón, de a közelembe nem jött... végül epidurálist nem kaptam, mert már késő volt. Azt hallottam, hogy mindenkinek ezt mondják és csak kiváltságosak kapnak, de nem tudom, hogy tényleg így van-e." A hálapénz intézménye itt azonban nem létezik.
A szülés utáni órákra pedig  pedig így emlékszik vissza: "Amint megszületett a baba, a mellkasomra rakták és hagytak minket ismerkedni hármasban. Nem tudom, mennyi idő telt így el, talán egy óra, majd míg én kaptam pár öltést, a babát megmosdatták, felöltöztették, majd mondták, hogy álljak fel és toljam át a kisfiamat a kórterembe."  

A szülés után általában 3 napot kell a kórházban tölteni, Kingáék többet voltak egy fertőzés miatt.
"Annak ellenére, hogy iszonyatosan lepukkant volt a kórház, pergett le a vakolat, jó emlékem maradt róla. Volt egy szülésznő, aki nagyon szorgalmazta a bőrkontaktust az újszülöttekkel (nem csak a koraszülöttekkel), mindig mondta, hogy meztelen mellkasra tegyük – apukák is – a levetkőztetett babát. Ez nagyon jó dolog, de azt hiszem, ez inkább a szülésznőn múlt és nem a kórházon." 
Javasolják a szoptatást, legalább 6 hónapig kizárólagosan és 2 éves korig, vagy amíg a baba és a mama úgy kívánják (persze itt is vannak olyan gyerekorvosok, akik ajánlják a tápszert vagy a kiegészítést.) Bár a kórházban a 3 óránkénti szoptatást javasolták, az anyuka azóta is, vagyis 2,5 éve igény szerint szoptat, és ezt a környezetében mindenki elfogadja, és a gyerekorvosuk is pozitívan áll hozzá.

Negatívumként említi azonban azt a trendet, ami az oltásellenességet illeti: Olaszországban is erős ez a mozgalom és fennáll a veszély, hogy rég elfelejtett betegségek újra feltámadjanak. A kötelező oltásokon felül (difteria, tetanusz, hepatitis B, gyermekbénulás elleni) Kinga véleménye szerint erősen ajánlott a haemophilus, meningococcus c, kanyaró, mumpsz, szamárköhögés, pneumococcus, rubeola elleni, ezeket ők be is adatták. 

A kórház elhagyása után kell gyerekorvost választani, de miután nincs védőnői hálózat, kicsit úgy érezte, hogy a kismama magára marad a szülés után. Van ugyan egy kontroll a kórházban, de nagyjából ennyi. Viszont a baba 3 hónapos korától adott a lehetőség egyfajta “bölcsibe” járni hetente kétszer, ami nekik nagyon bejött, és még most is járnak.  Ez állami dolog, évi 50 euróba kerül. (Nagyon kevésnek hangzik, de ez ne tévesszen meg senkit, az igazi bölcsi jóval drágább).

Ugyanakkor nagyon sok kisgyereket íratnak be bölcsődébe, mert az anyukáknak gyakran vissza kell menni dolgozni. Kinga kisfia jövő évtől fog járni óvodába, az ő városukban 2 állami óvoda van, a jelentkezési lapon kell jelölni, melyik a szimpatikusabb, de nagy valószínűséggel nem lesz probléma a kiszemeltbe kerülniük. Egy csoportban 25 gyerek van, úgy véli, nincs nagy különbség a magyar és az olasz óvodák között. Csak az étkezést kell fizetni, ami 4-5 euró naponta.

 

[caption id="attachment_1894" align="aligncenter" width="600"] a kép illusztráció, forrás: pixabay[/caption]

 

Amikor arról kérdeztük, hogy lát-e különbséget a magyar apák és a külföldi apák között, illetve mennyire vonódnak be a gyereknevelésbe, így nyilatkozott:

"Én Milánóról tudok mesélni, és itt a hozzáállás szerintem nem nagyon tér el Magyarországtól. A baráti körben, ismerőseink között gondoskodó apukák vannak, akik kiveszik a részüket a gyereknevelésből, de akár a házimunkából is."

 A kötelező szülési szabadság egyébként 2+3 hónap, 2 hónappal a szülés előttől 3 hónappal a szülés utánig (ezt orvosi igazolással meg lehet változtatni 1+4-re. ) Ezután lehet kivenni fakultatív szabit plusz 180 napra, ekkor a fizetés 30 %-a jár. 

Ha vannak a közelben nagyszülők, akik segítenek és ha a babát beíratják a bölcsibe, megoldható a munka. A baba egy éves koráig kap a kismama napi 2 óra "szoptatási engedélyt."

Érdekesség még, hogy szüléskor el lehet adományozni a köldökzsinórt, viszont olyan macerás a bürokratikus része, hogy végül sokan nem foglalkoznak vele (egyes kórházak pedig pl. éjszaka vagy hétvégén nem fogadják el – nem tárolják.)

 

kiemelt kép: Mariano Mantel, flickr

 

A császárom után öt órával már dolgoztam

Érzem, provokatív a cím, pedig igazán önazonosra sikerült a szülésem. Elmesélem az elejétől, hogy értsétek, milyen is az, amikor olyasvalaki vállal babát, akinek örökké ott van a zabszem a fenekében, amolyan Duracell-nyusziként. :) Minden hencegés nélkül, inkább csak a jelenséget kicsit belülről is ismertetve - hogy nem feltétlen hibbant asszonyság az, aki mondjuk dolgozik akár egészen pici baba mellől... (Minden sztereotípiát szeretnék már az elején szétbombázni: nem vagyok csitti-fitti üzletasszonyos alkat, nem hordok körömcipőt, nem sminkelek, fésülködni időm se nagyon akad, nemhogy frizurát készíteni, és a másik tábort sem erősítem, szőrös lábú, zsíros hajú ősanya sem vagyok. Csak egy végtelen energiával megáldott fiatal nő, aki utálja a semmittevést. Akkor is, ha terhes, akkor is, ha szül.)

Utolsó percig a laptopommal

Az első terhességemet végigdolgoztam, a szülés beindulása előtt néhány órával még adtam le projekteket a főnökömnek, aki már eleve úgy osztotta rám a 38. hét végén a dolgokat, hogy tudja, nem biztos, hogy megleszek vele, de ha vállalom, szívesen bízza rám. Naná, bevállaltam.

Nos, az utolsó munkáimmal éppen becsúsztam két és fél éve a rajtvonalon, aztán mentünk a férjemmel a szülőszobára, soha jobb időzítést! Aztán alig telt el két hét az első császárom után, összerázódtam a fiammal, minden klappolt, vissza is tértem a munka világába, szabadúszóként, olykor éjjel, olykor hajnalban dolgozgatva, csakis annyit, amennyi jól esik. Általában akkor tudtam erre időt szakítani, amikor a fiam és a férjem édesen aludt, szóval senki nem sínylette meg ezt a kötelesség (vagy hivatás?)tudatot, ami bennem dolgozott. Nekem pedig nagyon jól esett, hogy számítanak rám a cégemnél, nem merülök feledésbe addig sem, míg babázom. Két szoptatás, kendőkötési bénázás, pelenkabaleset rendezése között igazán felüdülés volt a hivatásomnak is hódolni, minden mártírság nélkül, örömmel. (Érzem, ezen a ponton mindenkit meg kell nyugtatnom, a fiam abszolút kötődően nevelt, hordozott és a mai napig szoptatott kis egyed, akivel úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt munka és babázás között. És nem, nem bébiszitter nevelte, de még csak nem is nagymama. Én erre akartam időt áldozni, nem a sorozat-/filmnézésre vagy bármi másra, ami meg más anyukának esik jól. Pont.)

Szerencsére mindig hosszú határidőkkel számolhattam, mert az összes főnököm több gyermekes anyuka, aki pontosan ugyanígy akart benne maradni a vérkeringésben gyes/gyed/tgyás/csed (ahogy éppen nevezték) alatt, amikor ő vállalt babát. Vagy hogy idézzem egyiküket: "mi nem hiszünk abban, hogy csak szüjjé', oszt kussojjá' otthon!" És ez nagyon nagy önbizalmat ad egy anyukának, aki nem jár be napi szinten az amúgy viharos tempóban változó munkahelyére.

Ketteske a pocakomban vs. munka

Aztán most jött a második terhességem, aminek a vége napokon át tartó, 10 perces fájásokkal tarkított várakozás volt, elég kimerítően, éjjel-nappal. Sokat sírtam, nagyon fájt. Eleve nyűgösebb volt ez a babavárás, a munkáim nagyját is tudatosan leadtam már a kiírt időpont előtt két-három héttel, nem is volt már kedvem, erőm bevállalni mást. És bevallom, már koncentrálni se tudtam - nemhogy bármilyen céges projektre, de a be-beeső céges levelekre sem nagyon. A terhességem 33-34. hetében eleve vészesen korai jóslófájásokkal parancsolt ágynyugalmat az orvosom, és azt is hozzátette, olyan gyógyszert fog írni, amitől nem mozognak az ujjaim, ha az kell ahhoz, hogy tényleg lecsituljon a bennem nyüzsgő sajtkukac énem.

Végül nem csituló fájásokkal szédültem be a kórházba, ahonnan már haza sem engedtek egy dimbes-dombos CTG után, és bár tényleg napokig vajúdtam itthon szó szerint, megint császár lett a dolog vége.

[caption id="attachment_842" align="aligncenter" width="403"] A kép csak illusztráció (Flickr, Salim Fadhley, innen)[/caption]

Már tudtam, mi vár rám, félni sem volt időm, azon kaptam magam, hogy a műtét gyorsan megvolt, és már ott is fekszem kiterítve, deréktól lefelé érzéstelenedve a szülészeten egy kórteremben, és már hozzák a babámat szoptatni. Pihenni nem tudtam, kattogott az agyam, vártam, hogy leteljen a 6 óra, hogy felállhassak és aztán ellássam a ketteskét. Közben már záporoztak a gratulációk Facebookon, sms-ben, e-mailben - ezekre simán tudtam fekve válaszolni, és remekül el tudtam vele ütni az időt, ilyen kiszolgáltatott pozícióban.

Aztán egy órával a tervezett lábra állításom előtt hívást kaptam a főnökömtől, akinek gyorsan sms-ben válaszoltam, hogy éppen megszültem, békapózban fekszem, mindenféle cső lóg ki belőlem, úgyhogy írjon inkább, ha valami sürgős van. Itt már röhögtem nagyon, hogy megint hű vagyok magamhoz: még csorog az infúzió, még a homokzsák a hasamon, de én már intézkedem és igyekszem felvenni a fonalat. Végül még fekve lezavartam pár telefont a szobatársak engedélyét kikérve (egyszerűbb és gyorsabb volt így, és ők is telefonálgattak, bár ők barátnőkkel és családtagokkal), írtam pár céges e-mailt, hiszen egy olyan projekttel akadt probléma, ami a terhességem alatt bevállalt legnagyobb munkám volt, és tényleg csak én tudtam elhárítani a hirtelen felmerült akadályokat. Az utolsó telefon után röhögve húztam fel térdben a lábaimat, konstatáltam, hogy legalább hasznosan töltöttem az utolsó érzéstelenítős órát, a szobatársaim pedig csak néztek rám kérdőn, hogy ez mi a bánat volt. Hangosan röhögtem volna, ha nem fájt volna piszkosul a műtét helye, de csak annyit mondtam, hogy ez nálam szokásos. És a felettesemnél is - többek között ezért értjük meg jól egymást.

Este hatkor aztán bejött a szülésznőm, pikk-pakk lefürdetett, összeszedtem magam (jóval könnyebbnek tűnt, mint az első után), megérkezett hozzám a nagyfiam és a férjem, kikértem az újszülöttet a csecsemősöktől, és késő estig le sem ültem már akkor. Éjszakára nem adtam be a babámat (bár mindenki erre biztatott), és jó döntés volt, egy (eddig) jól alvó kisdedet kaptam ezúttal, akivel hamar összerázódtunk.

[caption id="attachment_838" align="aligncenter" width="344"] Második szülöttem[/caption]

Híre ment a kórházban

Másnap jött be hozzám az orvosom, hogy hallja, nem bírok a véremmel - egy nővérke fültanúja lehetett a műtét utáni dolgozós jelenetemnek, és elmesélte neki, hogy mit alkottam friss műtöttként  - gyorsan kötést cserélt, megveregette a vállam, hogy szinte nem is várt mást tőlem, ennél csak az lett volna jobb, ha műtét közben csinálom ugyanezt. Összenevettünk.

Láblóga? Az nem én vagyok

Most egyhetes a babám, lassan megszokom, hogy milyen is két gyerekkel lavírozni, napi 2-3 órás alvásokkal számolni, tandemben szoptatni, együtt aludni családilag, az összes pulyával, mert hát ilyenkor a nagyobbik is visszaesik, nyilván. És már kezd be-bekúszni a fejembe a gondolat, hogy miképpen fogom tudni befűzni a napirendünkbe a kisebb munkákat. Bemelegítésképpen tegnap sütöttem egy tál szalagos fánkot a családnak, mostam egy csomót és teregettem. Én már három nap itthonlét után sem bírom ezt a "semmittevést", na...