Hát én már sosem szülök meg?!

Komolyan azt hittem a 38. héten, hogy már csak napok vannak hátra a szülésig. De két héttel később még mindig itt állok terhesen, gyerek a pocakban, én meg kezdek hisztis frusztrált lenni.

Egyébként köszönöm szépen, jól vagyok, éppen hogy betöltöttem a terminust. A gyereknek semmi baja, jó a szívfrekvenciája, nem kakilt bele a magzatvízbe, és alapvetően a nehezített, bálnaszerű mozgáson kívül nekem is pöpec a fizikai állapotom (na jó, azért 25 lépcső megmászása után kifulladok és bármikor elalszok a kanapén, amint vízszintbe kerülök...).

Csak ez a határidő-mizéria ne lenne!

Nem is tudom, melyik a frusztrálóbb: a barátok, rokonok folytonos hívogatása vagy az orvosi protokoll, amely a 36-37. héttől heti CTG-t és rendszeres vizsgálatokat ír elő, a 40. héttől meg egyenesen úgy kezeli a helyzetet, mintha anomália, "túlhordás" lenne?

 

[caption id="attachment_857" align="aligncenter" width="542"] (Kép: Dafne Cholet, Flickr)[/caption]

 

Kezdjük az ismerősökkel. Imádom őket és igen szívmelengető, hogy izgulnak értem, értünk. Mégis elgondolkodtam, hogy legközelebb, ha lesz második baba, inkább két héttel későbbi időpontot mondok majd be nekik. Már több, mint egy hete úgy veszem fel a telefont és válaszolok a "mi újság veled" -kezdetű üzenetekre, hogy "még egyben vagyok". Baromi fárasztó ám egy idő után. 

Jó persze, tudom, ez is belőlem jön. Ha én oké lennék a szituációval, akkor nem zavarna, hogy folyton érdeklődnek, kipottyantottam-e már a babát. A dolog viszont úgy áll, hogy én már hetek óta szeretnék megszülni. 

Amikor a 36. héten a doki konstatálta, hogy nyílik a méhszáj, valamint két héttel később egy ujjnyi tágulást tapasztalt, baromira megörültem, hogy lám, lám, milyen szépen megy nekem az elengedés, és milyen jól készül fel a szervezetem a gyermek világra hozatalára. A szülésznő is megerősített:  milyen jó ez így, mert órákat nyerek majd a vajúdásból. Na mármost, én, a kis tapasztalatlan azt hittem, hogy akkor már tényleg csak pár nap, maximum egy hét van vissza. Jóslófájásaim már régóta voltak, valami nyákdugó-féleség is távozott belőlem egyik reggel fürdés közben.

Azt hittem, sínen vagyunk.

Voltaképpen még mindig azon vagyunk, de ahogy telnek a napok és a hetek, úgy leszek egyre feszültebb. Már mindent előkészítettünk a babának, másfél hónapja a kórházi pakk is készen áll, ragyogó tisztaság van a lakásban, kínomban már a hűtőt és a sütőt is kisuvickoltam. Még a sütésre is rávetemedtem, pedig nem vagyok egy nagy cukrászfenomén. 

Közben a kismamás Facebook csoporttársak is tolják fel az újszülött fotókat, no meg a két szerzőtársam babái is világra jöttek nemrég - aminek fantasztikusan örülök és innét is hatalmas ölelés nekik még egyszer!

Én azonban még mindig várok. Néha elkap a pánik, hogy ez a gyerek nem akar megszületni. Ugyanaz az érzés tör elő bennem mint, amikor a fogantatási gondokkal küzdöttünk. Hogy ebből már soha nem lesz semmi. Amely érzés ez esetben tökéletesen abszurd, hiszen itt van a kislányom a pocakomban, vígan lubickol a magzatvízben, és még csak elkésve sincs. Minden oké - mondogatom magamban -, közben meg türelmetlenül várom, hogy elfolyjon a magzatvíz vagy elkezdődjenek az igazi fájások (ez is milyen hülyeség már, hogy az ember lánya azt várja, hogy fájdalmai legyenek, eh...).

 

[caption id="attachment_858" align="aligncenter" width="581"] (Kép: Joanna Sweeny, Flickr)[/caption]

 

Nem elég, hogy én idegesítem magamat, erre még rátesznek egy lapáttal a magyar kórházi szokások is. Az egyik külföldön élő barátnőm mesélte, hogy az ő amerikai tapasztalata az, hogy szinte alig törődnek a várandós anyukákkal. Nos, ehhez képest itthon hímes tojásként bánnak velünk. Ami egyfelől megnyugtató, másfelől pedig olykor felesleges stresszt okoz. Őszintén - és ezt szerintem bármelyik szülész alátámasztja - a heti szintű CTG-knek a magzat szívfrekvenciájának figyelésén kívül sok értelme nincs. A méhösszehúzódásokról adott pillanatnyi kép bolhafingnyit sem ér. Hány olyan sztorit hallottam, ahol a kismama vígan baktatott haza a CTG-ről, amely alapján nulla volt a fájástevékenysége, majd pár órával később a szülőszobán volt. És fordítva is, nekem is volt már dimbes-dombos, enyhe méhösszehúzódásokat jelző papírkám, mégsem szültem meg azóta sem. 

Azonban a heti vizsgálatok még hagyján, az igazi feketeleves a 40. héten jön: ettől kezdve minden áldott nap jelenés van a kórházban CTG-n és rendszeresen végeznek amnioszkópiát is. Ez utóbbival a magzatvíz tisztaságát nézik egy speciális cső segítségével. Nem mondom, hogy repesek az örömtől, amiért közvetlenül a méhburok elé világítanak be minden második nap. Az az őrült nagy szerencsém, hogy esetemben nyitott a méhszáj, így ez a beavatkozás számomra nem jár különösebb fájdalommal. Ellenben el tudom képzelni milyen pokoli kínt él át az a kismama, aki még zárt. De a protokoll az protokoll, meg kell róla győződni, hogy nincsen baj, mert úristen, a szülés még nem indult meg...

Nos, ezek után ne érezzem magam frusztráltnak? Orvosi szempontból már kint vagyok féllábbal a nagykönyvből. 

Egyébként meg könyörgöm, miért lenne baj, ha a kiírt időponthoz képest pár nappal, ne adj'isten egy-két héttel később születne meg a baba? Nem olvasnak ezek a gyerekek statisztikát meg orvosi könyveket, nem tudják, hogy legkésőbb a 40. hétig ki kell pottyanniuk az anyaméhből.

Nem akarok pálcát törni az orvosok felett. A sajátom felett meg különösen nem, hiszen ő legalább volt olyan értelmes, és sosem prognosztizált a vizsgálatok alkalmával időpontot a szülésre, nagyon diplomatikusan csak annyit mondott mindig, hogy várakozó állásponton vagyunk. Viszont nem tartom túl szerencsésnek, hogy szegény kismamákat a 40. hét betöltése után ilyen módon egzecíroztatják. Nagy lelki nyomás ez, folyamatosan azt éreztetik, hogy "szüljél már meg, mert akár még bajod is lehet". Ez pedig nemigen hat serkentőleg a vajúdás megindulására.

És ha a szülés nem indul meg magától, akkor jön az indítás. Orvos- és intézményfüggő, hogy mikor: általában plusz egy hetet szoktak csak várni, tovább nem akarnak, nem mernek. Kicsit szomorú a helyzet, hiszen szoros ellenőrzés alatt mégis mi baja lehetne a babának? Lehet egyedül vagyok vele, de én úgy érzem, a szülésbeindítás elvesz egy kicsit a nőiességemből, megfoszt attól a képességemtől, hogy magamtól vajúdjak, hogy a testem diktáljon és induljon be egy természetes folyamat. De ez már egy másik történet.

 

Lábjegyzet: egyébként pedig jól tudom, ez is, mint minden ezen a világon, értem van. Türelmet kell tanulnom, nem siettetni a dolgokat, várni, kivárni. Minden a maga idejében történik meg. Ha még nem vagyok készen teljesen, nem jön el a nagy pillanat. A minap is, ahogy vártam a vizsgálatra a szülőszobán, egy vajúdó nő nyögései, kiabálása hallatszott át hozzám. Olyan ősi, elementáris erő és sistergő feszültség volt ezekben a kiáltásokban, hogy egyszerre öntött el az ijedtség, a segíteni akarás, a félelem és a megilletődöttség. Meg persze be is tojtam, de már nem lehet visszacsinálni. Azon gondolkodtam, hogy még nem biztos, hogy a szívem mélyén felkészültem a szüléssel, születéssel járó lelki megrázkódtatásra. Ekkor esett le igazán, hogy a szülőszobán nincsenek már gátak, maszkok, megjátszás. Csak a lecsupaszított ember van, és ez rémisztő. A kocsiban hazafelé azért sírtam egy sort. 

Ez is vajúdás része.

 

 

12+1 léleksimogató idézet a születésről

Egyszer azt álmodtam, hogy a világra jövök. Zuhanok a semmibe, vákuumban vagyok, sistergő hangokat hallok, a semmi hangját. Aztán hirtelen filmszakadás, kint vagyok. Kint, de hol? Sípol a fülem. Kopaszodó, szemüveges férfi hajol fölém. Mosolyog, szemében vidámság. A kezében tart, hálás vagyok neki, amiért ilyen jó hozzám. Megszülettem.

Nem tudom, hogy álom volt-e vagy visszaemlékezés, de valóban úgy éreztem, a születésem pillanatait élem át újra. A napokban elolvastam a francia szülészorvos, Frédérick Leboyer könyvét, A gyöngéd születést és ez az álom-emlék jutott eszembe. Egyre inkább bizonyosságot nyert bennem, hogy a szülőszoba egy szentély, ahova csak mély tisztelettel és gyöngédséggel lehet belépni.

Szemezgettem hát pár idézetet a könyvből. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

+1: Az újszülött tükör. Az önök képét vetíti vissza. Csak önökön múlik, hogy meg ne ríkassák.

 

Idézetek forrása: Frédérick Leboyer - A gyöngéd születés, T-Twins, Budapest, 1994

Képek forrása sorrendben:  1. clappstar, Flickr - 2. Pixabay - 3. Jessica Pankratz, Flickr - 4. Pixabay - 5. Pixabay - 6.Tore Bustad, Flickr - 7. Jose Maria Cuellar, Flickr- 8. Lindsey Turner, Flickr - 9. Pixabay - 10. Ari Landworth, Flickr - 11. Robert Murphy, Flickr - 12. Pixabay

 

A második trimeszter

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, a 12. hét után a kezdeti terhességi tünetek szépen tovatűntek, és az energiaszintem is visszatért. 

A pocakomon még sokáig nemigen látszott, hogy babát várok, így még a 4. hónapban is csodálkoztak az ismerősök, hogy terhes vagyok. Az elején ez persze kicsit zavart, hiszen én már réges-régen tudtam, hogy növekszik egy élet a szívem alatt, mégsem tudtam mutogatni a külvilág felé. Aztán rájöttem, hogy nem olyan rossz dolog az, ha az embernek nincs már a várandósság elején nagy hasa, amely egyre csak nagyobb lesz. Gyakorlatilag a második trimeszter közepéig-végéig kényelmesen tudtam mozogni, jönni-menni, lépcsőzni és aludni. Még a Balatonba is bátran bemerészkedtem.

[caption id="attachment_157" align="aligncenter" width="542"] (Kép: il-young ko, Flickr)[/caption]

 

Egyébként a kis has azt is jelentette, hogy a tömegközlekedésen is alig-alig adták át a helyet - mondjuk ezen a helyzeten már a nagyobb has sem igen változtatott (ezt a anyatársak történetei is alátámasztják). Pedig a nagyobb melegekben és nyomorgásban jól esett volna, ha nem a metrókapaszkodón kell egyensúlyoznom. A kis növekedés ellenére ugyanis a méhtartó szalagok és a körülötte lévő izmok (meg tudom is én mik) már húzódtak rendesen. 

Azt hiszem a 21. vagy 22. héten járhattam, amikor a legnagyobb meglepetésemre egy férfi átadta a helyét a villamoson. Először történt velem ilyesmi. Szerintem amúgy a terhespóló kelthette fel a figyelmét, nyilván a feleségének is ugyanolyan sztenderd H&M-es volt, mint nekem... De aztán hétről-hétre egyre gyakoribbá vált, hogy átadják az emberek a helyüket. Na, azért nem kell nagyon örömködni, az esetek 80%-ban még így is álltam, nem sokan hatódtak meg az orruk elé dugott terhespocaktól. A férfiak különösen nem.

A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy az esetek túlnyomó többségében a 30 és 50 közötti nők adták át a helyüket. Igen, a nők. Miközben a fiatalabb férfiak a mobiljukat bújva ücsörögtek nagy vígan a tömött BKV-n. Volt olyan, hogy egy pár két tagja közül a velem egyidős lány ugrott fel, és erősködött, hogy üljek le, míg a vele lévő pasi kényelmesen terpeszkedett tovább. Gondoltam rá, hogy biztosan gerinc- vagy térdproblémái vannak, azért marad ülve és elnézi, hogy a barátnője álljon még öt megállón keresztül mellette, de aztán különösebb gond nélkül pattant fel az ülésről és szállt le le a villamosról a magas lépcsőkön ugrándozva.

Egyébiránt azt az esetet is igen különösnek találtam, amikor egy 45 év körüli anyuka állt fel és hagyta, hogy a vele utazó két kamasz fia tovább üldögéljen. Úgyhogy azt a következtetést kellett levonnom, hogy már megint mi nők vagyunk a hibásak. 

Szóval kedves fiúk, férfiak, elmesélem - ha már az anyukátok vagy feleségetek nem teszi meg -, hogy miért esik jól a kismamáknak, ha átadjátok a helyeteket nekik. Nem azért mert nem bírjuk el a "terhet", amit a hasunk jelent (egyébként egy bizonyos terhességi hónapot elérve de, azért is, mert tényleg nehéz a pocakunk), hanem mert a mozgó járművön, tömegben nehéz kapaszkodni. Ugyan nem látszik, de ilyenkor tényleg húzódhat a hasunk, fájhat a lábunk. Arról nem is beszélve, hogy tartunk a hirtelen jövő rántástól, amit egy erősebb fékezés jelent. Védjük a pocakunkat és a benne lévő gyereket. Ülve kisebb eséllyel történik baleset. Ilyen egyszerű. Azt már meg sem említem, hogy vannak olyan várandósok is, akik vérnyomás-ingadozással küzdenek, ájulósak lesznek. Nekik különösen jó, ha leülhetnek az utazás alatt. Tényleg nem nagy ördöngösség.

Egyébként nem ez volt az egyetlen meglepetés, ami eddig ért a terhességem alatt. Ugyanis még soha ennyi időt nem töltöttem egészségügyi intézményekben, mint most.

Bizony sokat kell orvoshoz, védőnőhöz járni. Azt hiszem, ebben Európában kimagaslóak vagyunk. Ami egyfelől megnyugtató, hiszen biztosan rád néznek minden hónapban, másrészről pedig nem mindig egyszerű ezeket a viziteket összeegyeztetni a munkával. Az első tizenkét hétben 2-3 hetente volt jelenésem valahol: nőgyógyász, ultrahang, védőnő, háziorvos, labor. Ez a második trimeszterre kissé mérséklődött, de igencsak logisztikázni kell a napi 8 óra munka mellett.

Én még meg is bolondítottam a helyzetemet azzal, hogy a 16. hét környékén nőgyógyászt váltottam. Ezer éve jártam egy idősebb dokihoz, nehéz szívvel hagytam őt ott, de muszáj volt, mert nemigen tudott nyilatkozni, hogy akkor ő most ősszel rá fog-e érni a szülésemre vagy sem.

[caption id="attachment_158" align="aligncenter" width="513"] (Kép: Pixabay)[/caption]

Jó pár napig civódtam magammal, hogy váltsak-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, szükségem van egy olyan szakemberre, aki biztonságot nyújt. Tudom, hogy mikor mire számíthatok tőle.

Mind ez idáig nem is csalódtam az új választásomban. Ajánlás alapján sikerült egy fiatal, dinamikus orvost találnom, akivel egyből megtaláltam a hangot.

Nekem fontos, hogy egy húron pendüljünk az orvossal. Nem arról van szó, hogy én akarok diktálni, hiszen nem én töltöttem el majd' egy évtizedet az orvosin. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a páciensnek nem szabad kiszolgáltatottnak éreznie magát a doktorral szemben. Igenis merhet kérdezni, érdeklődni, ad absurdum szülési tervet felállítani, elmondani, hogy mit, hogyan szeretne együttműködve az orvossal és a szülésznővel. A kulcsszó persze az együttműködés. Ezt pedig egy alá-fölé rendelt viszonyban nem lehet csinálni. Mellesleg mindkét félnek jobb, ha egy nyelvet beszélnek. 

Az orvosokkal és ápolókkal, valamint a védőnőmmel is szerencsére jó tapasztalataim vannak, úgyhogy nem panaszkodom. A választott orvosom mellett a magánrendelős, genetikai ultrahangot végző dokival is nagyon meg voltunk elégedve.

Hivatalosan a 12. héten van egy genetikai ultrahang, majd a 18. és 20. között még egy. Mi mindkétszer ugyanott voltunk, ugyanannál az orvosnál. Egész egyszerűen azért kötöttünk ott ki, mert a kórházi ultrahangoknál jóval modernebbek vannak a magánintézményekben. Szóval nem a nagyzolás miatt, hanem, mert ezt a tippet kaptuk: ha jót akarunk magunknak, oda megyünk. És valóban kész csoda volt látni a szipi-szupi gépen a gyönyörű felbontást és rengeteg feature-t: például a képernyőn kiszíneződő véráramlást, a kis kezecskéket, lábacskákat,  a 3D-s profilfotót már a 19. héten. Megnyugtató is volt, hogy az orvos mindent látott, amit ilyenkor látni kell.

A kisbabánk egyébként már a 12. héten is vígan ficánkolt a hasamban - némi csokis ráhatással -, alig bírta lekövetni az orvos az ultrahangfejjel. Persze ekkor én ezeket még nem érzékeltem, olyan pici volt.

A magzatmozgásokat csak a 18. héten kezdtem tétován érezni. Legelőször apró, ismétlődő buborékolásra lettem figyelmes (éppen a Parlament előtt ültem a villamoson, nem tudom jelent-e ez bármit is a gyerek jövőjét illetően :-)). Aztán egyre többször jelentkeztek ezek a "buborékok", majd egyik hétről a másikra már konkrét bokszolást, rúgást is éreztem. 

[caption id="attachment_159" align="aligncenter" width="495"] (Kép: Pixabay)[/caption]

Itt jegyezném meg, hogy nagyon jófej a kicsi Zs., ugyanis hagy aludni. Többnyire akkor kezdi meg a mocorgást, amikor én is felébredek. Ritkán esett meg eddig, hogy ő ébresztett. Napközben is vannak nagyjából kiszámítható etapok, amikor mozog. Általában délelőtt egy kicsit, majd ebéd után, aztán este lefekvés környékén. Persze amikor éppen be van keményedve a hasam, akkor szerintem ő sem igen akar mozogni; vagy én nem érzem a betonkemény hasfalamtól. Másnap aztán duplán aktív. Az is tisztán látszik, hogy nem bírja a nagy hangokat. Új környezetben is általában csak megfigyel - a strandon is csak a második napra lett mozgékonyabb. Kell neki egy kis idő míg feloldódik, pont mint az anyjának...

Írtam már, hogy az első trimeszter szerencsére viszonylag eseménytelenül telt, ez az azt követő időszakban sem volt másként, mígnem a 25. héten jött egy kis ijedelem. Nem mondhatnám, hogy a baba okozta, sokkal inkább én, mert nem figyeltem eléggé magamra. 

Egyik hajnalban erős alhasi görcsre keltem. Olyan volt, mint menzeszkor. Vártam, hogy múljon, de hullámokban jött rám, és órákon keresztül tartott. Orvosi javaslatra gyorsan bekaptam egy nagy adag magnéziumot, de attól sem lett jobb. Így hát lélekszakadva rohantunk be a kórházba. 

Szerencsére kiderült, hogy nincsen gond: méhszáj kívül-belül zárt, a magzat élénk, a magzatvíz is rendben van, a méhlepény is jól tapad. Valószínűleg annyi történt, hogy nem szedtem elegendő magnéziumot, nem ittam meg a napi 2-3 liter vízpenzumot, meg még kánikula is volt - ezek mind fokozták a görcskészséget. Ja, és mellesleg azt hiszem kicsit stresszelgettem is munkahelyi változások miatt.

Így esett, hogy pár napot pihennem kellett, és azóta is tolom a hatalmas adag magnéziumot. No meg a folyadékot.

Viszont valóban látom - és ezt sok barátnőm mondta is -, hogy a második trimeszter végére újra egyre fáradékonyabb leszek. Nyilván a meleg meg a hülye frontok sem segítenek a helyzeten. Emellett kezdem azt érezni, hogy bár végigpörögtem a 13. héttől tizensok hetet, most már inkább begubóznék, lelassulnék.  Csak magamra és a magzatra koncentrálnék.

Szépen lassan befordulunk a finisbe, már ésszel is felfogom, hogy nemsokára a kezemben tarthatom a gyerekünket. Ideje elkezdeni kicsinosítani a babaszobát, összekészíteni a kórházi pakkot, megvenni a szükséges gyerekholmikat. Szép és izgalmas időszak vár ránk.

A folytatással immár heti, kétheti bontásban jelentkezem majd.