5+1 módszer, ami miatt mégsem megyek világgá kétgyermekes anyaként

Van egy kedves barátnőm, aki még az első várandósságom alatt megnyugtatásul közölte, hogy nem is anya az olyan, aki legalább egyszer nem vágná ki az ablakon a gyermekét ne borulna ki irgalmatlanul. Nyilván az értő anyafülek meghallják az iróniát mögötte, és nem kezdenek kígyót-békát kiabálni rögtön a barátnőmre és e sorok írójára, mert álságos lenne azt mondani, hogy a gyermeknevelés évei alatt legalább egyszer ne forduljon meg az ember fejében valami olyasmi gyermekével kapcsolatban, amire nem büszke. Aztán persze nem csinálja meg (nem szándékozom kitérni a ceglédi esetre, jóval árnyaltabb a dolog, mint amennyire itt lehetőségem lenne kifejteni a véleményem, és már megtették millióan előttem.)

Első gyermekemmel több olyan emlékem van, hogy zokogva várom haza a férjemet a kanapén, magzatpózba gömbölyödve, a kisfiam pedig bömböl. És élénken él bennem, hogy totálisan tehetetlennek és inkompetensnek érzem magam. Mert sikerült elsőre egy kétemberes, hasfájós gyermeket szülnöm, akire akárhogy is, de egyedül voltam az idő jó részében. Akivel a második születésnapja környékéig küzdelem volt minden: az alvástól az utazásig. Gyűlölte a babakocsit, az autós hordozót, éjjel többször ébredt, hosszú hónapokon át megtapasztaltuk vele a sikoltozós, krokodilkönnyekkel tarkított ébredéseket is. Letehetetlen volt, mással nem volt el. Így mindenhova jött velem, velünk, így kellett kitalálni magunkat, felépíteni az engem életben tartó hobbikat, sportolási lehetőségeket, baráti találkozók menetét.

Aztán elvágták: hirtelen lehetett másra bízni, kezdte átaludni az éjszakákat, önálló lett, és akkor már régen szobatiszta is volt magától. Ekkor lettünk biztosak abban, na most jöhet a második, már nem fogunk beleőrülni. Icipicit szusszantunk, elmentünk párszor színházba, moziba, nyaralni, feltöltődtünk, újra egymásra találtunk a férjemmel.

Jött hamar a kettes számú. Kicsit problémásabb várandósság és császármetszés után hirtelen négyen (olykor öten, hiszen a férjemnek van még egy fia) lettünk. Stressz a negyediken: a nemalvás, a nagy visszaesése az addig rutinnak számító dolgokban (szobatisztaság, alvás, evés stb.), a tomboló dackorszak és testvérféltékenység, a kicsivel való ismerkedés, az újraformálódó szülői és férfi-női szerepek és az abszolút (elég visszafordíthatatlannak tűnő módon) megváltozott testem mellett két hétig úgy éreztem, világvége, nem fog menni nekem. A felsorolás azóta is áll, mert embert próbáló egy kicsi és egy pici összehangolása. Most éjjel azonban rájöttem, miért is nem rohanok ki a világba immár, miért nem puffogok, miért nem szórom az anyukás fórumokat, csetablakokat tele panaszáradattal, miért nincs már (annyi) zokogós, totál kiláthatatlannak tűnő szituáció a napi rutiunkban, holott immár kettő gyereket kell gardíroznom.

Az alábbi gondolatmenet két etetés között gyűlt a fejemben, miután a férjem megjegyezte az éjszakai félhomályban, hogy úgy látja, nagyon fáradt vagyok, karikás a szemem, viszont ennek ellenére mosolygok. És tényleg. A dolog nyitja annyi, hogy van pár házi módszerem, amit kikísérleteztem kényszerből a túlélésre. Hátha másnak is hasznos :) Mert két gyerekkel a háztartásban nekem extra gondot a dackorszak, a testvérféltékenység, a különböző életritmusok, alvásproblémák jelentették.

Nem mondom, hogy ezek Nobel-díjat érdemlő megoldások, de én pl. sokkal kevéssé szorongtam volna a második terhességem alatt, ha valakitől ilyesmit olvasok: igenis menni fog kettővel, segítség hiányában is, akár mosolyogva is, faék egyszerűségű trükkökkel, mindemellett a napirend betartásával.

Nekünk bevált

1. A nagyfiam borzasztó tud lenni, ha bekapcsol a dac-gomb rajta, és úgy dönt, semmi és annak az ellenkezője sem ok, csak azért, mert én kérem. Toporzékol, szétszór mindent, dúl-fúl, dacol, nem lehet szót érteni vele (=a klasszikus dackorszak tankönyvi ismérvei). A hajamat tépem napi 30-60 percben átlagban miatta (jellemzően az esti órákban, amikor az apja még dolgozik).

[caption id="attachment_936" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Alexey Rubtsov, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Biztosítom a helyszínt (éles, nehéz, drága és törékeny, illetve szőnyegbe, bútorba kenhető tárgyak magasra pakolása), hogy nagy kárt semmiben ne tegyen. Elmondom, hogy baromira nem helyénvaló, amit csinál és bánt (ez akkor és ott általában olybá tűnik, hogy nem megy át, de bízom a hosszú távú edukáció erejében). Közben újra és újra végigfuttatom magamban, hogy a fiam abban a fejlődési szakaszban van, amikor a határokat jelöljük ki neki és tanulja meg ő maga, nekem kell erősnek lennem, de nem fölényeskedően, autokratikusan, hanem vele együttműködve. Ilyenkor biztosítom őt afelől, hogy ha úgy érzi, tárt karokkal várom egy ölelésre és puszira, addig pedig próbálok úrrá lenni magamon, a hangomat nem megemelni (ez még nem mindig megy). Rengeteg elterelő hadműveletem is van, a kedvenc mondókáktól az őt érdeklő dolgok felemlegetéséig. Ez utóbbiak varázslatos kizökkentő erővel bírnak. Csak én éljem túl, míg ellenáll... Ebben segítségemre volt egy szuper könyv, a Buddhizmus anyáknak, ami belső munkára kényszerít azóta is, itt olvashatsz róla!

2. A testvérféltékenység nem úgy jött ki a nagyból, hogy püföli a kicsit suttyomban vagy akár direktben, hanem irányomban lett erőszakosabb, agresszívebb. Úgy, hogy ugyanannyit szeretne belőlem, mint a kicsi, vagy legalábbis nagyon hasonló mennyiséget.

[caption id="attachment_937" align="aligncenter" width="600"] Fotó: David D, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Amikor megtudtam, hogy a másodikkal várandós vagyok, tudtam, hogy a nagy épp a dackorszak közepébe lép a szülés tájékán. Őt akkor is szoptattam, sőt a terhesség alatt végig, nagy kitartással, és már akkor azt vettem észre, hogy nagyon sokat enyhít a heves érzelmein a tudat, hogy nem zárom el előle magam és a testemet, jut neki így is anyatej. A testvérével való kapcsolaton is előre dolgoztunk azzal, hogy megbeszéltük, osztoznak majd. Így alakult, hogy kettőt egyszerre szoptatok, teljes békében, tandemben. Az egyik legjobb döntésem volt, és úgy látom a nagyon, hogy szerinte is. :)

A bölcsiből hazaérve a naggyal dedikált időt töltök. Valami kreatív elfoglaltsággal, közös sütéssel, duplózással, rajzolással, amikor igyekszem csak rá figyelni. A kocsiban hazafelé megbeszéljük, kb. mit szeretne játszani, megtervezzük a napot, amit - ha szerencsénk van - csak minimálisan zavar meg a kistesó (vagy az ölemben, karomon ülve részt vesz mindebben).

3. A két gyerek két külön ritmusban van ébren, illetve külön ritmusban is fürdik, alszik, bár egyre jobban közelítenek a napirendek. Namármost erre egyedül vagyok az esetek döntő többségében esténként.

[caption id="attachment_940" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Chris_Parfitt, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: A naggyal egészen egyszerűen igyekszem egy időben étkezni és fürdeni. Együtt ülünk le vacsorázni, együtt zuhanyzunk, ami megint anya-fia extra program az ő szemében, ezt már többször kifejtette, szóval újabb minőségi idő együtt, ha úgy tetszik, hiszen közben az öcsi alszik, vele nem kell foglalatoskodnunk. A meseolvasás - ha a férjem addig sem érne haza - megint csak a mi közös időnk. Elkezdtünk vele könyvtárba járni, olyan könyveket kivenni, amiket ő választ, így ez is csak róla szól. Így enyhül például az afölött érzett - olykor rám törő - bűntudatom, hogy bölcsiben van napközben. Ha az öcsi mégis ébren van ilyenkor, akkor hordozóban bejön velünk a fürdőbe és nézelődik, vagy a hintában ülve várja a sorát.

4. A nagy az elején a szobájában aludt, a kicsivel pedig együtt aludtunk, hogy az etetések között minimálisan kelljen felkelnem, minél többet tudjak pihenni. Ez óriási féltékenységet és alvajárásokat szült a nagy részéről, plusz be-bepisilt éjjelente.

[caption id="attachment_942" align="aligncenter" width="600"] Fotó: substanceneil, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: A nagy is befészkelt mellém, így most kettővel alszom együtt, mert különben bolondokháza volt az éjjelünk, senki nem aludt, lepedőmosás volt lepedőmosás hátán, a sok cserélendő pizsiről nem beszélve. Se mi, szülők, sem ők nem aludtak a fel-alá járkálások miatt. Mindkettő szenvedett, egyik a másiktól nem bírt aludni, apa és anya meg hiába próbált békét teremteni. Apa most kicsit egyedül alszik a hálóban, míg a kicsinek beáll nagyjából az éjszakai rutinja (pont így kezdtük, amikor még csak egy gyerek volt), aztán a küszöbön álló költözéssel újra megpróbáljuk az új otthonunkban a régi rendszer szerint altatni a nagyot, mi meg újra egy ágyba költözni a férjemmel. A bepisilést átmenetileg áthidaltuk egy éjfélkor megejtett, félálomban lezavart biliztetéssel, de közben megszűnt a probléma, már erre sincs szükség.

5. Szembesültem azzal, hogy sajnos nekem is csak két kezem van, és egyszerre egy helyiségben tudok lenni, egy gyereket tudok érdemben a karomban tartani, akármennyire is üvölt akár mindkettő.

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Bevonom mindenbe a nagyot, és nagyon nagyfiús dolognak éli meg, hogy segít nekem a fürdetéskor, pelenkázáskor, öltöztetéskor, induláskor. Megbeszéltük az elején azt is, hogy közös érdekünk, hogy az öcsi elhallgasson, enni kapjon, tiszta pelenkába és ruhába bújjon. Mert ha ezek megvannak, következik ő. Ezért asszisztál örömmel mindenben, és ő az én "plusz két kezem" (ahogy ő mondja a bölcsis gondozóinak: "Én vagyok anya legnagyobb segítője"). Ez mondjuk nem esik nehezére, alapvető jellemvonása ez a segíteni akarós fontoskodás :)

[caption id="attachment_943" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Studio tdes, Flickr (innen)[/caption]

+1 : Az énidő szent! Három dolog van, amiből nem engedek. A napi két kávém és a napi sportolásom, mozgásom. Egy hónapja szültem, de arra már engedélyt kaptam a gyógytornászomtól, hogy elliptikus trénerre pattanva, fokozatosan növelve a napi penzumot, kezdjem visszanyerni a formámat. Közben olvasok, filmet nézek, kikapcsolok és biztos, ami biztos, betolok 500 mg magnéziumot az idegeim örömére ;) A kávé pedig szeánszosan kell reggel és délután, ez amolyan maradvány az egyetemista éveimből, nem tudok lemondani róla. A nőgyógyászom és háziorvosom szerint nem is kell, olyan kóválygósan alacsony a vérnyomásom. A felhatalmazás, engedély tehát erre is megvan ;)

 

Neked mik a trükkjeid, hogy ne bolondulj meg két kicsi gyerek mellett?

Kiemelt kép innen.

Segítség, túltermelem az anyatejet?!

A legtöbb kismama attól fél, hogy nem lesz teje. Én is aggódtam ezen, de aztán megnyugtattam magam. Egyrészt anyukám is szoptatott engem féléves koromig, másrészt úgy voltam vele, ha minden kötél szakad, és nagyon katasztrofális a helyzet, ott a tápszer, nem fog éhen halni a porontyom. Magamat is megleptem hát, amikor a szülés utáni második napon elkezdett ömleni a tej a melleimből. Azóta emiatt aggódom.

Amikor azt mondom ömlik, tessék szó szerint érteni. Nem túlzok. A tejbelövellés alatt, de még utána is napokig minden zuhanyzás után, mikor megtörölköztem, mindkét mellemből percekig csöpögött a földre az anyatej. Teljesen abszurd volt: néztem magam a tükörben, és mint egy könnyező Szűz Mária-szobor, úgy hullajtottam el a cseppeket a testemből.

Miután kicsi Zs. megszületett, a császármetszés miatt az első éjszaka nem volt velem, éjfélkor tudtam csak talpra állni, az is még nehézkesen ment, így nemigen tudtam volna ellátni őt. A műtét után egy-két órával ugyan a mellemre tették, de akkor még nem szopizott. Másnap délelőtt kaptam őt meg az újszülött osztályról, innentől kezdve végig mellettem volt,  a reggeli gyermekorvosi viziteket leszámítva.

Hamarosan jött a kórházi laktációs tanácsadó is. Mutatott pár szoptatós pózt, és elmagyarázta, hogy mennyire fontos az első napokban, hogy minél többet cicin legyen a csecsemő, csak így tud ugyanis beindulni a tejtermelés. Nem szigorúan háromóránként kell mellre tenni, hanem amikor éber, és látjuk, hogy igényli. Hát nekem sem kellett kétszer mondani, az alvások között szoptattam: 24 óra sem telt bele és látható eredménye is lett a dolognak, a kislányom pedig boldogan nyelte a tejet, mint kacsa a nokedlit.

 

[caption id="attachment_907" align="aligncenter" width="538"] (Kép: Aurimas Mikalauskas, Flickr)[/caption]

 

Akkor ijedtem meg először, amikor a harmadik éjszaka egy hatalmasat bukott a gyerek. Nekem persze először hányásnak tűnt, olyan nagynak véltem az adagot. Majd ez megismétlődött többször. A fura az volt, hogy nem rögtön evés után jött ki belőle az anyag, hanem egy-két órával utána. A csecsemősök azonban megnyugtattak: ez bizony csak bukás, normális folyamat. 

Másnap folytatódott a bukási széria, a gyerek széklete is híg volt, mint a víz - a magzatszurkos kakin addigra már túl voltunk. Ráadásul sokszor bömbölt is kicsi Zs. A hab a tortán az volt, amikor éppen egy átöltözésnél bukott óriásit, és ordított hosszú perceken félórán keresztül torkaszakadtából. Én pedig tapasztalatlan anyuka révén nem tudtam hogyan lecsendesíteni. Baromi kellemetlen volt egyébként a kórházban, hogy ennyit sír a gyerekem, én meg bénázok vele. Bele sem merek gondolni, hogy miket gondolhattak rólam a szobatársaim... (és bár alapvetően jófejek voltak az ápolók és csecsemősök, nagyon utáltam azt az öt napot, amit bent kellett töltenünk: nehéz volt úgy ismerkedni a babámmal, hogy másokhoz is alkalmazkodnom kellett, arról nem is beszélve, hogy végigszerencsétlenkedtem a pelenkacseréket és etetéseket, tök ciki volt).

Szóval azon az ominózus napon sírt a porontyom, mint a fába szorult féreg, rúg-kapált, meztelen volt, csak egy pelenkát sikerült izzadságos munkával ráimádkoznom, és nem tudtam lecsillapítani. Ekkor jelent meg a szoptatási tanácsadó, valóságos megváltóként. Teljesen kétségbeesve álltam a szoba közepén, a csupasz háromnapos újszülöttel a karomban. 

Elsírtam neki, hogy milyen sokat bukott (hányt?) , még a pelus is teljesen tele van, nekem hasmenésnek tűnik, és egyébként is szerintem van valami baja. A tanácsadónak sem kellett több, el is ment a gyerekorvoshoz, hogy megkérdezze, lehet-e valami gond a babával. Amaz megnyugtatta, hogy a reggeli vizsgálat alkalmával ő is látta a híg székletet  - konkrétan telibe kakilta a csecsemősöket -, azonban az égvilágon semmi probléma nincsen: valószínűleg túl erősen spriccel a tejem, hirtelen túl sokat eszik a gyerek, ettől lehet a bukás és a vízszerű kaki. 

Miközben ezt lezongoráztuk a szoptatási tanácsadóval, a gyerek nagy nehezen, ütemes ringatásra megnyugodott a kezemben, ezért letettük őt aludni egy szál pelenkában. Én meg kimentem egyet sírni a mosdóba. Tökéletesen alkalmatlannak tartottam magam abban a pillanatban a szoptatásra, meg úgy amblokk az anyaságra. Egy óra múlva megérkezett a férjem, és szégyen-szemre ő adta rá a ruhácskáját, mert én személy szerint annyira tehetetlennek éreztem magamat.

 

[caption id="attachment_910" align="aligncenter" width="539"] (Kép: Rick McQuinlan, Flickr)[/caption]

 

Több tippet is kaptam egyébként a laktációs tanácsadótól. Az egyik, hogy amennyiben három óránál előbb kér enni a ded, akkor mindenképpen ugyanabból a mellből etessem meg, mert így hozzájut majd a zsírosabb részhez is, ami kevésbé "ömlős" és mellesleg másként is emésztődik, mint a "leveses" rész a szopi elején. A másik pedig, hogy próbáljam meg minél többször függőleges helyzetben tartani, például rakjam a mellkasomra miközben én megdöntve ülök az ágyon. Mivel a pici gyomrának záróizma is fejletlen még, a túl sok tejet nem bírja megtartani, ezért bukja ki a felesleget. A gravitációt kihasználva azonban segíthetünk neki.

Mindenesetre úgy tűnt, nem szükséges folyton mellre raknom, eszik bőven. 3450 grammal született, a kórházból 3220 grammal engedték ki, és egy hét alatt visszanyerte a születési súlyát. Ezzel szerencsére nincsen problémánk.

Engem viszont továbbra is zavar a rengeteg bukás. Lassan már úgy néz ki nálunk az etetés, hogy 10 perc a szopi és félóra a büfiztetés. Máskülönben, ha előbb rakjuk le aludni, kibukja a tej felét, felébred és alig lehet visszaaltatni, hiába volt ájulásig fáradt még öt perccel előtte. De sokszor megesik, hogy rögtön szoptatás után, még mielőtt felemelném őt a vállamra, köp vissza pár milliliter tejet. Az összes rugdalózója tejes, büfis, alig győzöm mosni őket.

Az éjszakák is érdekesek, ugyanis ha háton alszik szörcsög és hörög, mint Darth Vader. A gyermekorvos tanácsára ezért inkább hason altatom. Valószínűleg ez a gyomor záróizom fejletlensége miatt van: hosszas háton fekvés után folydogál vissza a nyelőcsőbe a gyomortartalom.

Nagyon sokat próbálkoztam már helyes a szoptatási technika megtalálásával. Kicsi Zs. hangos cuppogások és nyelések közepette szopizza ugyanis a mellem. Rettentő mohó. Valószínűleg nincs is más választása, olyan gyorsasággal ömlik a garatjába a tej. Kénytelen gyorsan enni. 

Most azt a taktikát választottam, hogy etetés előtt előfejem a tejet: egyrészt kevésbé lesz duzzadt a mellem, és a bébi is jobban be tudja kapni, másrészt hamarabb ér így a gyerek a zsírosabb részhez.

Próbáltam már, hogy minden nyikkanásra cicire teszem, de csak még katasztrofálisabb lett a helyzet: folyton bukott. Így inkább úgy döntöttem - az ajánlások ellenére -, hogy nagyjából tartom a háromóránkénti szoptatást, vagyis komfort-szopi sajnos kizárva (amúgy is csak felingerli magát a sok bukáson).

Időközben egyébként utánaolvastam, és nagy valószínűséggel túl erős a tejleadó reflexem. Azzal szoktam viccelődni, hogy a cumisüvegből kevésbé gyorsan áramlik a tej, mint az én mellemből. És szerintem nem is túlzok (mindenesetre, tuti nem lesz cumizavaros a gyerekem :-) ).

Nem mondom, hogy teljes egészében örömtelinek élem meg a szoptatást. Örülök, naná, hogy van bőségesen tejem, és nem kell tápszerezni. Viszont - főleg éjszakánként - valóságos kínszenvedésnek élem meg a szoptatást. Ahogy elkezd enni kicsi Zs. az egyik mellemből, rögtön folyik a másikból is: muszáj egy törölközőt a másik mellem alá rakni, hogy ne fröcsköljem össze a gyerek ruháját. Azt pedig már el sem merem képzelni, hogy vendégségben vagy nyilvános helyen szoptassak. Annyira folyik mindenhova a cucc, hogy az egész ruhámat átáztatom.

Azt olvastam, hogy kb. 3 hónapos korára lassulni fog a tej folyása. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert jelenleg azt játsszuk, hogy a ded eszik és utána ingerült lesz attól, hogy jön vissza a gyomortartalma. Sok-sok türelem kell, no meg okoskodás, hogy megtaláljuk a mindkettőnknek megfelelő testhelyzetet és technikát. És közben remélem, hogy pár hét alatt a gyomor záróizma is felfejlődik.

Hát, magam sem gondoltam volna, hogy pont a túl sok tejjel lesz gondom. Tudom, sokan irigyelnek ezért. Mégis, ez is lehet küzdős. 

 Te is hasonló helyzetben vagy/voltál? Neked mi segített? Írd meg kommentben!

 

Ami a szülésnél is durvább: 4 nap a gyermekágyas osztályon

Pár évvel ezelőtt láttam egy interjút Soma Mamagésával, aki jól megmondta  a véleményét a kórházban- illetve otthonszülésről. Egy mondat maradt meg a fejemben, nem biztos, hogy pontosan idézem, de valami ilyesmi volt a lényege: mindenkinek szíve joga eldönteni, ha nem akar kórházban, azaz a "kórok házában" szülni, és megérti azokat az anyákat, akik idegenkednek az egész hospitalizált eljárástól (persze nem feltétlen a kórházban szüléstől, hanem a hagyományos kórházi szemlélettel való szüléstől).

Nincsenek illúzióm magammal kapcsolatosan, tudom, hogy én aztán végképp alkalmatlan lennék egy otthonszülésre, nekem szükségem volt arra a tudatra, hogy elérhető közelségben van minden megoldás, szakember stb. arra az esetre, ha valami komplikáció lépne fel, mégis, amikor megkérdezték, hogy félek-e a szüléstől, mindig azt válaszoltam: na, attól nem, de a 3 nap kórházi tartózkodástól viszont előre lever a víz. Ami aztán esetemben végül 4 lett, tekintve, hogy este, jóval 5 óra után született a kisbabám, és ez esetben a protokoll 4 nap bennlétet írt elő. Valahol tudom, hogy ez a ráparázás is segíthetett abban, hogy a végére annyira bepszichultam, hogy az utolsó napon, amikor már csak a zárójelentéseinkre várakoztam az ágyon ücsörögve, teljes menetfelszerelésben, azért imádkoztam, hogy el ne sírjam magam, ha még 10 percig nem kapom meg a papírjainkat. Alig vártam, hogy hazajöjjünk, és itthon aztán jól kibőghessem magam. A kiszolgáltatottság, az elszigeteltség, a baba mechanikus ellátása holtfáradtan és a kórházi rendhez, a személyzethez, szobatárs(ak)hoz való alkalmazkodás mind benne volt abban a félórás csendes zokogásban, amit már csak itthon ejtettem meg.

 

[caption id="attachment_885" align="aligncenter" width="600"] kép: flickr.com - Daniel[/caption]

 

Nem panaszkodom, a szüléssel kapcsolatban semmi rossz élményem nincs, hiszen az általam választott szakemberek vettek körül, támogatva a folyamatot annyira, amennyire ezt egy klinikai miliő engedi, de az utána következő napok igencsak megviseltek. Úgy éreztem, a környezet azt diktálja, hogy az "etess, pelenkázz, vidd a gyereket az esti fürdetésre, sterilizálj, tusolj, menj a babáért, etesd újra, mérd le" ritmusban nem marad idő és esély arra, hogy szeretgessem, kapcsolatot építgessek a kisbabámmal, pedig pont ezt kellett volna leginkább csinálnom. Nem akarom bántani a személyzetet, tudom, milyen alulfizetettek, és ezt a munkát csak nagyon komoly hivatástudattal lehet végezni, de a 4 nap alatt mindössze egy, azaz egyetlen olyan nővérrel találkoztam, aki önzetlenül, kedvesen és végtelen türelemmel foglalkozott velünk, ráadásul az éjszaka közepén, az ő nevét leírom: Boginak hívják, és nagyon hálás vagyok neki, ha ő nincs akkor ott a helyzet magaslatán, most lehet, hogy tápszerezünk... A másik véglet pedig, a námbörvan beszólás egy nappalos kolléganőjétől pedig, idézem egy kismamatárssal folytatott párbeszédét: 
anyuka: "egyébként mitől sárgulnak be a kisbabák?"
csecsemős nővér: " anya nem nézett utána az interneten?" 
A többiektől pedig annyi tellett, hogy egyszer 2 percben megmutatták, hogy pelenkázzam és etessem a bébit, majd az utolsó nap, a hazamenetel előtt számonkérték rajtam, hogy hogyhogy nem tudom pontosan megmondani, mennyit eszik a gyerek, nem mértem rendszeresen? Ez így nem lesz jó, keveset eszik, tápszerezni kell majd! Épp csak azt felejtették el közölni velem, hogy hányszor, milyen szempontok szerint méregessem, hogyan adminisztráljam mindezt. Mondanom sem kell, a mérés azóta is para, sírtam, amikor az adott napra nem szedte vissza a születési súlyát (de másfél nappal későbbre igen, de addigra már én fogytam másfél kilót). 
Hiába kértem kétágyas szobát, amit elvileg "emelt komfortfokozatúnak" hívtak, egy fotel vagy más, kényelmes ülőalkalmatosság nem volt, ahol békében szoptathattunk volna, a fürdőszobában egy polcot nem találtam, amire kirakhattuk volna a holminkat, az emelt komfortfokozat itt azt jelentette, hogy ketten vagyunk másik anyukával és a babájával, de a szomszédos szobával együtt 4-en használunk egy fürdőszobát. Kicsit olyan volt ez, hogy kívülről minden csillivili, aztán amikor egy kicsit közelebbről megnézed, kicsit megkapargatod a mázt, ott van az az évtizedek óta több sebből vérző társadalombiztosítási rendszer és annak termékei, annak minden anomáliájával együtt, csak szépen becsomagolva. Nem akarok túlozni, de akár azt is mondhatnám, Soma után szabadon: "a kórok háza".

Mindezzel együtt nincs rossz élményem a szülésről, boldog vagyok, hogy a kisfiam úgy született, ahogy nagyjából terveztük: spontán indult, természetes úton három és fél óra alatt, és csak egy picit kellett segíteni neki a végén, de minden komolyabb beavatkozást megúsztunk. Az ismerkedést pedig már itthon, barátságos környezetben, békében folytatjuk...

 

[caption id="attachment_887" align="aligncenter" width="600"] kép: flickr.com - Shingo Yoshida[/caption]

 

Természetes szülésre készültem, császár lett belőle

Fekszem a sötétben a kórházi ágyon, már újra érzem a lábam, a szülésznőm és egy ápolónő segítettek a fürdésben az imént, lecsutakoltuk az elmúlt nap verejtékét. Örülök, hogy egyedül vagyok a kórteremben, ez igazi áldás most. Nem tudok aludni, pedig 24 órája fent vagyok, az újszülött kislányom a csecsemősöknél van, én pedig pörgetem vissza az eseményeket. Hosszúra nyúlt ez a fájdalmas és egyben csodálatos nap.

Kicsivel éjfél után kezdődtek a fájások, tízpercenként jöttek, gyanúsan húzódott össze az egész hasam. Ilyen még nem volt, ezek már elütöttek a szokásos jóslófájásoktól. Izgatott is lettem. Lehet, hogy végre beindul a várva várt szülés? Próbáltam visszaaludni, de tízpercenként összerándult a méhem, jó fél percig feszült és fájt. Kiültem a kanapéra a nappaliban, hadd pihenjen még egy kicsit legalább a férjem, ha már én nem tudok. Vettem egy jó kis zuhanyt is. Két órával később egyre sűrűsödtek a fájások, viszonylag stabil ötpercesek lettek. Hajnali 4 óra volt, felhívtam a szülésznőmet, mondván akció van. Örömmel vette tudomásul, és kiadta a parancsot: irány a kórház. 

Ez már tényleg a szülés

Mivel túl voltam a 40. héten, már nem volt kérdés, hogy bent maradok - így egyből át kellett öltöznöm. A CTG szépen mutatta az ötperceseket, az ügyeletes orvos is bő két ujjnyi tágulást mért. Én pedig két fájás között boldogan, békességben ücsörögtem és vártam. Mivel már nem volt sok hátra a reggeli váltásig, a szülésznő nem is riasztotta jóval előbb az orvosomat. Vajúdtam hát még egy jó órát nyugalomban a férjem mellett. Nem is akartam sehova sem sietni, az idő nekem dolgozott - gondoltam akkor én. 

 

[caption id="attachment_879" align="aligncenter" width="326"] (Kép: Kristina Servant, Flickr)[/caption]

 

Fél 8 után megérkezett a szülészorvos, majd betessékeltek az egyik szépen felszerelt szülőszobába. 8-kor burkot repesztettek, tiszta volt a magzatvíz. Mondták, hogy nemsokára erősödnek majd a fájások. Eleinte a menstruációszerű görcsön kívül nem éreztem semmit. Felálltam, sétáltunk egyet a férjemmel a folyosón, ha jól rémlik valamit ki akartam vele vetetni az öltözőben lévő táskából. Nagyban vigyorogtam a folyosón trécselő orvosokra, majd, ahogy elhaladtam az enyém előtt, belém hasított egy erősebb fájdalom. Pont amikor megkérdezte, hogy jönnek-e már. Mondtam, hogy azt hiszem, éppen ebben a pillanatban...

A burokrepesztéstől számítva félórán belül tehát valóban erősödtek és apránként sűrűsödtek a fájások. Picit sétálgattam, labdáztam: amikor jött egy fájás a bordásfalba kapaszkodva ringatóztam a fittballon. Dél körül zuhanyoztam is egyet a férjem segítségével. Ekkor már elképesztően fájtam, de a meleg vízsugár enyhített valamelyest ezen.

A fürdőben egyébként éreztem, hogy véges az erőm, szédültem, az ájulás határán voltam, de még tartottam magamat. A férjem meg is jegyezte, hogy nagyon sápadt vagyok. Ahogy visszaértünk a szobánkba ettem egy kis szőlőcukrot, de majdnem kihánytam. A szülésznő ennek örült. Azt mondta, a hányinger azt jelenti, hogy túl vagyunk a 3 ujjnyi táguláson.

Gyorsan be is kötött egy infúziót - emlékeim szerint valamilyen glükózos cucc volt. Jobban is lettem tőle, kicsit visszatértem a kábaságból. És valóban 3 ujj volt már a tágulás. 

A fájások ugyanakkor még sűrűbbek lettek, én pedig azt éreztem, hogy nem bírom tovább, feladom. Én ugyan nem vettem észre, de a férjem később mesélte, hogy az orvosom és a szülésznőm is látta rajtam a kimerültséget, össze is súgtak, majd a doki kedvesen megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e epidurális érzéstelenítést. Én pedig kapva-kaptam az alkalmon.

Úgy indultam neki, hogy megcsinálom érzéstelenítés nélkül, de már 12 órája vajúdtam, alig aludtam éjszaka, alig ettem, csak az infúziók csorogtak belém. És borzasztóan fáradt voltam. Nem emlékszem mindenre pontosan, de arra igen, hogy abban a pillanatban már semmilyen testhelyzet nem volt jó. A fekvést szerencsére nem erőltették, az a pozíció volt a legrosszabb (pedig szívem szerint aludtam volna egy jót).

Megbeszéltük az orvossal, hogy továbbra is fogom érezni a fájásokat, csak jóval tompábban, és, hogy a kitolási szakasz egy picit emiatt el fog húzódni, de legalább lesz erőm a későbbiekhez. Eszembe jutott egy barátnőm, aki azt mondta, hogy ő még egy picit bóbiskolt is az EDA beadása után, így gyűjtve energiát a szülés utolsó részéhez.

Amikor megérkezett az anesztes, és beadta az érzéstelenítőt, fellélegeztem. Egy jó negyed óráig nem is igen éreztem fájdalmat. Azonban sajnos a fájások észlelése szükséges a kitoláshoz, így kaptam egy kis oxitocint is, hogy valamelyest visszaerősödjenek. Faramuci helyzet: megszüntetik a fájdalmat, hogy aztán mesterségesen újra előidézzek azokat. Tisztában voltam egyébként azzal, hogy ez így működik, nem ért meglepetés. Egy picit legalább valóban tudtam pihenni. És talán nem is lett volna olyan vészes az oxitocinnal megtámogatott méhösszehúzódás, ha nem húzódik el órákig.

Láttam, hogy a szülésznő már csomagolja ki a bébi érkezéséhez szükséges pakkot, és készíti elő azokat egy kis asztalkán. Elvileg nem lett volna sok hátra. 

 

Megakadtunk a kitolásnál

Egy ponton azonban megálltunk. Hiába nyomtam minden erőmből, a baba feje csak nem akart lejjebb jönni. A fájások pedig egyre durvábbak lettek, úgy tűnt, szinte nincs köztük szünet. Vagy ha volt is, kevesebb ideig tartott, mint maga a fájás. Őszintén bevallom, pokoli érzés volt.

Nem mondtam ki hangosan, de azt kívántam, bárcsak most azon nyomban kiszedné valaki valahogy azt a gyereket a hasamból, mert én ezt nem bírom tovább. Mindegy hogyan, csak szabadítsanak meg ettől az érzéstől.

 

[caption id="attachment_880" align="aligncenter" width="540"] (Kép: gabi menashe, Flickr)[/caption]

 

Igyekeztem tartani magamat, de éreztem, hogy félig önkívületi állapotban vagyok. Nem is igen akartam megszólalni. A férjem kérdezte, hogy mit csináljon: simogassa a hátam, borogassa a homlokom? Amikor hozzám ért csak annyit bírtam kinyögni, hogy "légyszi, ne". Senkinek sem esett jól a közelsége. Teljesen magamban voltam. 

Mivel az orvos azt gyanította, hogy a gyerek feje nem forgott be rendesen a szülőcsatornába, a szülésznővel kértek, hogy 4-5 fájást az egyik, majd újabb 4-5-öt a másik oldalamra fekve vészeljek át. Aztán állnom is kellett, megtámasztva magamat az ágy szélénél, hogy segítsen a gravitáció. 

Nem tudom pontosan meddig tartott, szerintem egy-másfél órát eltöltöttünk azzal, hogy a megfelelő pozícióba próbáljuk  ilyen csellel beforgatni a fejét. De csak nem sikerült. Kiderült, hogy a méhnyak egyik oldala nem simult el rendesen, és a pici feje valahogyan beékelődött - az orvos szerint nagy valószínűséggel nem a jó irányba néz. 

Végül meglengették a császármetszés lehetőségét. Abban a lelki és fizikai állapotban, amelyben akkor voltam, számomra ez egy tökéletes megoldásnak tűnt. A doki viszont még kérte, hogy próbáljuk meg még egyszer az oldalra fordulásokat, hátha segít mégis. 

Sajnos nem segített, én pedig már nyüszítettem minden egyes fájásnál. Próbáltam átlélegezni, de már az sem ment. Szétestem.

 

A szülőszoba után a műtőben kötöttem ki

Nekem egy örökkévalóságnak tűnt, a valóságban azonban nagyjából fél óra lehetett míg összeállt a császáros csapat a műtőben. Nem vagyok büszke rá, de ahogy a műtős fiú felemelt, ordítottam a fájdalomtól. Minden egyes pozícióváltás egy kínszenvedés volt. Alig vártam, hogy végre megkapjam a spinális érzéstelenítőt, és ne érezzek semmit.

A műtőben aztán nagyon gyorsan zajlottak az események. Belém nyomták a spinálist, fél perc múlva hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. És ezzel együtt egy szűnni nem akaró remegés. A kis csíptetős mérő az ujjamon nem tudta mérni a pulzusomat, annyira remegett a felsőtestem. Az aneszteziológus fogta a karomat, hogy picit enyhítsen rajta. 

Úgy rémlik, talán 10 perc telhetett el, és hirtelen a ponyva mögül egy babát mutatott fel diadalmasan az orvos. Picikét véres volt, picikét mázas, és hatalmas grimasz ült ki az arcán. De ott volt, épen és egészségesen!

 

[caption id="attachment_881" align="aligncenter" width="341"] (Kép: Kelly Sue DeConnick, Flickr)[/caption]

 

Elvitték, letisztogatták, majd visszahozták nekem, miközben az orvosok összevarrtak. Csak a kezemmel tudtam a kis homlokát megsimogatni. Még nem is igazán fogtam fel, hogy kicsi Zs. megszületett. Pár perc múlva elvitték, hogy apuval "szőrkontaktba" kerüljön. Húsz percig hagyták pihenni a gyereket a férjem mellkasán, ami igazán felbecsülhetetlen lehetőség.

Úgy készültünk, hogy hüvelyi úton szülöm meg a kislányom, és miután kibújt egyből megkapom a mellkasomra, egyből cicire teszik. Miután a neonatológus is megvizsgálta visszahozták volna a szülőszobára, ahol még egy órát eltölthettünk volna hármasban, kihasználva az aranyórát. 

Mivel a kicsi lány másként döntött, és császárral jött a világra, ezért változott a forgatókönyv. 

 

Mi lett volna ha...?

Ahogy feküdtem a szülés utáni éjszaka a kórházi ágyamban, azon gondolkodtam mi lett volna, ha nem lett volna burokrepesztés, nem lett volna epidurál és oxitocin? Akkor talán beforog rendesen a pici feje és elsimul magától a méhnyak? Talán abban is hibáztam, hogy én is siettettem őt, amiért nem akart megszületni a 40. hétre és úgy éreztem sürget az idő?

Jó néhányszor átforgattam ezt magamban. Csak pár nappal később tudtam helyretenni a dolgokat, mikor már itthon voltunk, és végre kisírhattam magam nyugalomban. Amikor hazajöttünk, és mindent elrendeztem, leültem a kanapéra. Éreztem, hogy a 17 órás vajúdás görcsei még mindig bennem vannak. Az állkapcsom még mindig be volt feszülve. Kértem a férjem, hogy masszírozza át a vállam és az állkapcsom. És akkor kijött belőlem minden. A görcsök, a fájások, az ijedelem, az erőlködés, a csalódottság magamban, amiért úgy éreztem, hogy véges az erőm. De ott volt még az érzéstelenítő utáni órákig tartó remegés lenyomata is, és a megilletődöttségé, amikor végre először megpillanthattam és megérinthettem a lányomat.

Nem csak kicsi Zs. született meg aznap, hanem én is újjászülettem: anya lettem. 

 

[caption id="attachment_882" align="aligncenter" width="569"] (Kép: Brian McLaughlin, Flickr)[/caption]

 

Azt gondolom, hogy egy természetes lefolyású szülés is megterhelő lelkileg és fizikailag. Főleg, ha az első gyermekét hozza a világra az ember. Nyilvánvalóan vannak szerencsések, akikből csak kipottyan a gyermek, azonban a többség biztosan egyetért azzal, hogy arra a típusú fájdalomra, amely a szülőszobán éri az ember lányát nem igen lehet felkészülni. Mégis, ez is része a szülés fantasztikus élményének. 

Nálam még megspékeltük a dolgot egy kis ijedtséggel is a nem megfelelően forgó fejecske miatt. Utólag az orvos elmagyarázta, hogy a pici tarkója nem "kifelé", mellfelé, hanem hátrafelé a keresztcsontom felé nézett, az arca pedig a szeméremcsont irányába, vagyis hátsó koponyaforgásban volt. Így pedig a koponya formája miatt nagyon nehezen fért volna ki a méhszájon, vagyis kvázi beakadt.

Átgondolva a dolgokat, lehetett volna erőltetni a hüvelyi szülést, addig-addig próbálkozni, amíg be nem forog végül a feje, vagy át nem töri úgy, ahogy van a méhszájamat. Lehet, hogyha nincs császár szétszakadok lent. És ki tudja, hogy az elhúzódó vajúdás miatt, nem sérült volna meg komolyabban a gyerek...

Bármennyire is fáj, hogy nem élhettem át a kitolás részét a szülésnek, és csak jóval később kaphattam meg a picit szülés után, mint, ahogy terveztük, úgy érzem, hogy az orvos a lehető legjobb döntést hozta meg, figyelembe véve mindkettőnk egészségét. És ezért végtelenül hálás vagyok neki. (Egyébként azóta több hasonló történetet végigolvastam és a forgásnak semmi köze az epihez meg az oxihoz, ez egy egyéni pech és kész.)

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Szeretem több oldalról körbejárni a dolgokat. Hát most jól körbejártam: vajúdtam is jó hosszan, és szike alá is kerültem. Mindkét részét át kellett élnem. 

Minden szülés egy fájdalmas elválás is egyben, kiszakadás az egységből, amelyben 9 hónapon keresztül anya és gyermeke létezett. A császár talán kicsit durvább elválás, valóságos kiszakítás. Néha érzem a lányomon, hogy benne van még az élmény. Amikor a mellkasomon fekszik szoptatás után, és már szinte alszik, le-le csukódik a szeme, de mégis néha felsandít rám, ellenőrzi, hogy még itt vagyok, hogy nem mentem el váratlanul. 

De nem volt mit tenni aznap, a szülésnél: ő ezt az utat választotta. Én pedig mindig itt leszek neki.

 

Hát én már sosem szülök meg?!

Komolyan azt hittem a 38. héten, hogy már csak napok vannak hátra a szülésig. De két héttel később még mindig itt állok terhesen, gyerek a pocakban, én meg kezdek hisztis frusztrált lenni.

Egyébként köszönöm szépen, jól vagyok, éppen hogy betöltöttem a terminust. A gyereknek semmi baja, jó a szívfrekvenciája, nem kakilt bele a magzatvízbe, és alapvetően a nehezített, bálnaszerű mozgáson kívül nekem is pöpec a fizikai állapotom (na jó, azért 25 lépcső megmászása után kifulladok és bármikor elalszok a kanapén, amint vízszintbe kerülök...).

Csak ez a határidő-mizéria ne lenne!

Nem is tudom, melyik a frusztrálóbb: a barátok, rokonok folytonos hívogatása vagy az orvosi protokoll, amely a 36-37. héttől heti CTG-t és rendszeres vizsgálatokat ír elő, a 40. héttől meg egyenesen úgy kezeli a helyzetet, mintha anomália, "túlhordás" lenne?

 

[caption id="attachment_857" align="aligncenter" width="542"] (Kép: Dafne Cholet, Flickr)[/caption]

 

Kezdjük az ismerősökkel. Imádom őket és igen szívmelengető, hogy izgulnak értem, értünk. Mégis elgondolkodtam, hogy legközelebb, ha lesz második baba, inkább két héttel későbbi időpontot mondok majd be nekik. Már több, mint egy hete úgy veszem fel a telefont és válaszolok a "mi újság veled" -kezdetű üzenetekre, hogy "még egyben vagyok". Baromi fárasztó ám egy idő után. 

Jó persze, tudom, ez is belőlem jön. Ha én oké lennék a szituációval, akkor nem zavarna, hogy folyton érdeklődnek, kipottyantottam-e már a babát. A dolog viszont úgy áll, hogy én már hetek óta szeretnék megszülni. 

Amikor a 36. héten a doki konstatálta, hogy nyílik a méhszáj, valamint két héttel később egy ujjnyi tágulást tapasztalt, baromira megörültem, hogy lám, lám, milyen szépen megy nekem az elengedés, és milyen jól készül fel a szervezetem a gyermek világra hozatalára. A szülésznő is megerősített:  milyen jó ez így, mert órákat nyerek majd a vajúdásból. Na mármost, én, a kis tapasztalatlan azt hittem, hogy akkor már tényleg csak pár nap, maximum egy hét van vissza. Jóslófájásaim már régóta voltak, valami nyákdugó-féleség is távozott belőlem egyik reggel fürdés közben.

Azt hittem, sínen vagyunk.

Voltaképpen még mindig azon vagyunk, de ahogy telnek a napok és a hetek, úgy leszek egyre feszültebb. Már mindent előkészítettünk a babának, másfél hónapja a kórházi pakk is készen áll, ragyogó tisztaság van a lakásban, kínomban már a hűtőt és a sütőt is kisuvickoltam. Még a sütésre is rávetemedtem, pedig nem vagyok egy nagy cukrászfenomén. 

Közben a kismamás Facebook csoporttársak is tolják fel az újszülött fotókat, no meg a két szerzőtársam babái is világra jöttek nemrég - aminek fantasztikusan örülök és innét is hatalmas ölelés nekik még egyszer!

Én azonban még mindig várok. Néha elkap a pánik, hogy ez a gyerek nem akar megszületni. Ugyanaz az érzés tör elő bennem mint, amikor a fogantatási gondokkal küzdöttünk. Hogy ebből már soha nem lesz semmi. Amely érzés ez esetben tökéletesen abszurd, hiszen itt van a kislányom a pocakomban, vígan lubickol a magzatvízben, és még csak elkésve sincs. Minden oké - mondogatom magamban -, közben meg türelmetlenül várom, hogy elfolyjon a magzatvíz vagy elkezdődjenek az igazi fájások (ez is milyen hülyeség már, hogy az ember lánya azt várja, hogy fájdalmai legyenek, eh...).

 

[caption id="attachment_858" align="aligncenter" width="581"] (Kép: Joanna Sweeny, Flickr)[/caption]

 

Nem elég, hogy én idegesítem magamat, erre még rátesznek egy lapáttal a magyar kórházi szokások is. Az egyik külföldön élő barátnőm mesélte, hogy az ő amerikai tapasztalata az, hogy szinte alig törődnek a várandós anyukákkal. Nos, ehhez képest itthon hímes tojásként bánnak velünk. Ami egyfelől megnyugtató, másfelől pedig olykor felesleges stresszt okoz. Őszintén - és ezt szerintem bármelyik szülész alátámasztja - a heti szintű CTG-knek a magzat szívfrekvenciájának figyelésén kívül sok értelme nincs. A méhösszehúzódásokról adott pillanatnyi kép bolhafingnyit sem ér. Hány olyan sztorit hallottam, ahol a kismama vígan baktatott haza a CTG-ről, amely alapján nulla volt a fájástevékenysége, majd pár órával később a szülőszobán volt. És fordítva is, nekem is volt már dimbes-dombos, enyhe méhösszehúzódásokat jelző papírkám, mégsem szültem meg azóta sem. 

Azonban a heti vizsgálatok még hagyján, az igazi feketeleves a 40. héten jön: ettől kezdve minden áldott nap jelenés van a kórházban CTG-n és rendszeresen végeznek amnioszkópiát is. Ez utóbbival a magzatvíz tisztaságát nézik egy speciális cső segítségével. Nem mondom, hogy repesek az örömtől, amiért közvetlenül a méhburok elé világítanak be minden második nap. Az az őrült nagy szerencsém, hogy esetemben nyitott a méhszáj, így ez a beavatkozás számomra nem jár különösebb fájdalommal. Ellenben el tudom képzelni milyen pokoli kínt él át az a kismama, aki még zárt. De a protokoll az protokoll, meg kell róla győződni, hogy nincsen baj, mert úristen, a szülés még nem indult meg...

Nos, ezek után ne érezzem magam frusztráltnak? Orvosi szempontból már kint vagyok féllábbal a nagykönyvből. 

Egyébként meg könyörgöm, miért lenne baj, ha a kiírt időponthoz képest pár nappal, ne adj'isten egy-két héttel később születne meg a baba? Nem olvasnak ezek a gyerekek statisztikát meg orvosi könyveket, nem tudják, hogy legkésőbb a 40. hétig ki kell pottyanniuk az anyaméhből.

Nem akarok pálcát törni az orvosok felett. A sajátom felett meg különösen nem, hiszen ő legalább volt olyan értelmes, és sosem prognosztizált a vizsgálatok alkalmával időpontot a szülésre, nagyon diplomatikusan csak annyit mondott mindig, hogy várakozó állásponton vagyunk. Viszont nem tartom túl szerencsésnek, hogy szegény kismamákat a 40. hét betöltése után ilyen módon egzecíroztatják. Nagy lelki nyomás ez, folyamatosan azt éreztetik, hogy "szüljél már meg, mert akár még bajod is lehet". Ez pedig nemigen hat serkentőleg a vajúdás megindulására.

És ha a szülés nem indul meg magától, akkor jön az indítás. Orvos- és intézményfüggő, hogy mikor: általában plusz egy hetet szoktak csak várni, tovább nem akarnak, nem mernek. Kicsit szomorú a helyzet, hiszen szoros ellenőrzés alatt mégis mi baja lehetne a babának? Lehet egyedül vagyok vele, de én úgy érzem, a szülésbeindítás elvesz egy kicsit a nőiességemből, megfoszt attól a képességemtől, hogy magamtól vajúdjak, hogy a testem diktáljon és induljon be egy természetes folyamat. De ez már egy másik történet.

 

Lábjegyzet: egyébként pedig jól tudom, ez is, mint minden ezen a világon, értem van. Türelmet kell tanulnom, nem siettetni a dolgokat, várni, kivárni. Minden a maga idejében történik meg. Ha még nem vagyok készen teljesen, nem jön el a nagy pillanat. A minap is, ahogy vártam a vizsgálatra a szülőszobán, egy vajúdó nő nyögései, kiabálása hallatszott át hozzám. Olyan ősi, elementáris erő és sistergő feszültség volt ezekben a kiáltásokban, hogy egyszerre öntött el az ijedtség, a segíteni akarás, a félelem és a megilletődöttség. Meg persze be is tojtam, de már nem lehet visszacsinálni. Azon gondolkodtam, hogy még nem biztos, hogy a szívem mélyén felkészültem a szüléssel, születéssel járó lelki megrázkódtatásra. Ekkor esett le igazán, hogy a szülőszobán nincsenek már gátak, maszkok, megjátszás. Csak a lecsupaszított ember van, és ez rémisztő. A kocsiban hazafelé azért sírtam egy sort. 

Ez is vajúdás része.

 

 

A császárom után öt órával már dolgoztam

Érzem, provokatív a cím, pedig igazán önazonosra sikerült a szülésem. Elmesélem az elejétől, hogy értsétek, milyen is az, amikor olyasvalaki vállal babát, akinek örökké ott van a zabszem a fenekében, amolyan Duracell-nyusziként. :) Minden hencegés nélkül, inkább csak a jelenséget kicsit belülről is ismertetve - hogy nem feltétlen hibbant asszonyság az, aki mondjuk dolgozik akár egészen pici baba mellől... (Minden sztereotípiát szeretnék már az elején szétbombázni: nem vagyok csitti-fitti üzletasszonyos alkat, nem hordok körömcipőt, nem sminkelek, fésülködni időm se nagyon akad, nemhogy frizurát készíteni, és a másik tábort sem erősítem, szőrös lábú, zsíros hajú ősanya sem vagyok. Csak egy végtelen energiával megáldott fiatal nő, aki utálja a semmittevést. Akkor is, ha terhes, akkor is, ha szül.)

Utolsó percig a laptopommal

Az első terhességemet végigdolgoztam, a szülés beindulása előtt néhány órával még adtam le projekteket a főnökömnek, aki már eleve úgy osztotta rám a 38. hét végén a dolgokat, hogy tudja, nem biztos, hogy megleszek vele, de ha vállalom, szívesen bízza rám. Naná, bevállaltam.

Nos, az utolsó munkáimmal éppen becsúsztam két és fél éve a rajtvonalon, aztán mentünk a férjemmel a szülőszobára, soha jobb időzítést! Aztán alig telt el két hét az első császárom után, összerázódtam a fiammal, minden klappolt, vissza is tértem a munka világába, szabadúszóként, olykor éjjel, olykor hajnalban dolgozgatva, csakis annyit, amennyi jól esik. Általában akkor tudtam erre időt szakítani, amikor a fiam és a férjem édesen aludt, szóval senki nem sínylette meg ezt a kötelesség (vagy hivatás?)tudatot, ami bennem dolgozott. Nekem pedig nagyon jól esett, hogy számítanak rám a cégemnél, nem merülök feledésbe addig sem, míg babázom. Két szoptatás, kendőkötési bénázás, pelenkabaleset rendezése között igazán felüdülés volt a hivatásomnak is hódolni, minden mártírság nélkül, örömmel. (Érzem, ezen a ponton mindenkit meg kell nyugtatnom, a fiam abszolút kötődően nevelt, hordozott és a mai napig szoptatott kis egyed, akivel úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt munka és babázás között. És nem, nem bébiszitter nevelte, de még csak nem is nagymama. Én erre akartam időt áldozni, nem a sorozat-/filmnézésre vagy bármi másra, ami meg más anyukának esik jól. Pont.)

Szerencsére mindig hosszú határidőkkel számolhattam, mert az összes főnököm több gyermekes anyuka, aki pontosan ugyanígy akart benne maradni a vérkeringésben gyes/gyed/tgyás/csed (ahogy éppen nevezték) alatt, amikor ő vállalt babát. Vagy hogy idézzem egyiküket: "mi nem hiszünk abban, hogy csak szüjjé', oszt kussojjá' otthon!" És ez nagyon nagy önbizalmat ad egy anyukának, aki nem jár be napi szinten az amúgy viharos tempóban változó munkahelyére.

Ketteske a pocakomban vs. munka

Aztán most jött a második terhességem, aminek a vége napokon át tartó, 10 perces fájásokkal tarkított várakozás volt, elég kimerítően, éjjel-nappal. Sokat sírtam, nagyon fájt. Eleve nyűgösebb volt ez a babavárás, a munkáim nagyját is tudatosan leadtam már a kiírt időpont előtt két-három héttel, nem is volt már kedvem, erőm bevállalni mást. És bevallom, már koncentrálni se tudtam - nemhogy bármilyen céges projektre, de a be-beeső céges levelekre sem nagyon. A terhességem 33-34. hetében eleve vészesen korai jóslófájásokkal parancsolt ágynyugalmat az orvosom, és azt is hozzátette, olyan gyógyszert fog írni, amitől nem mozognak az ujjaim, ha az kell ahhoz, hogy tényleg lecsituljon a bennem nyüzsgő sajtkukac énem.

Végül nem csituló fájásokkal szédültem be a kórházba, ahonnan már haza sem engedtek egy dimbes-dombos CTG után, és bár tényleg napokig vajúdtam itthon szó szerint, megint császár lett a dolog vége.

[caption id="attachment_842" align="aligncenter" width="403"] A kép csak illusztráció (Flickr, Salim Fadhley, innen)[/caption]

Már tudtam, mi vár rám, félni sem volt időm, azon kaptam magam, hogy a műtét gyorsan megvolt, és már ott is fekszem kiterítve, deréktól lefelé érzéstelenedve a szülészeten egy kórteremben, és már hozzák a babámat szoptatni. Pihenni nem tudtam, kattogott az agyam, vártam, hogy leteljen a 6 óra, hogy felállhassak és aztán ellássam a ketteskét. Közben már záporoztak a gratulációk Facebookon, sms-ben, e-mailben - ezekre simán tudtam fekve válaszolni, és remekül el tudtam vele ütni az időt, ilyen kiszolgáltatott pozícióban.

Aztán egy órával a tervezett lábra állításom előtt hívást kaptam a főnökömtől, akinek gyorsan sms-ben válaszoltam, hogy éppen megszültem, békapózban fekszem, mindenféle cső lóg ki belőlem, úgyhogy írjon inkább, ha valami sürgős van. Itt már röhögtem nagyon, hogy megint hű vagyok magamhoz: még csorog az infúzió, még a homokzsák a hasamon, de én már intézkedem és igyekszem felvenni a fonalat. Végül még fekve lezavartam pár telefont a szobatársak engedélyét kikérve (egyszerűbb és gyorsabb volt így, és ők is telefonálgattak, bár ők barátnőkkel és családtagokkal), írtam pár céges e-mailt, hiszen egy olyan projekttel akadt probléma, ami a terhességem alatt bevállalt legnagyobb munkám volt, és tényleg csak én tudtam elhárítani a hirtelen felmerült akadályokat. Az utolsó telefon után röhögve húztam fel térdben a lábaimat, konstatáltam, hogy legalább hasznosan töltöttem az utolsó érzéstelenítős órát, a szobatársaim pedig csak néztek rám kérdőn, hogy ez mi a bánat volt. Hangosan röhögtem volna, ha nem fájt volna piszkosul a műtét helye, de csak annyit mondtam, hogy ez nálam szokásos. És a felettesemnél is - többek között ezért értjük meg jól egymást.

Este hatkor aztán bejött a szülésznőm, pikk-pakk lefürdetett, összeszedtem magam (jóval könnyebbnek tűnt, mint az első után), megérkezett hozzám a nagyfiam és a férjem, kikértem az újszülöttet a csecsemősöktől, és késő estig le sem ültem már akkor. Éjszakára nem adtam be a babámat (bár mindenki erre biztatott), és jó döntés volt, egy (eddig) jól alvó kisdedet kaptam ezúttal, akivel hamar összerázódtunk.

[caption id="attachment_838" align="aligncenter" width="344"] Második szülöttem[/caption]

Híre ment a kórházban

Másnap jött be hozzám az orvosom, hogy hallja, nem bírok a véremmel - egy nővérke fültanúja lehetett a műtét utáni dolgozós jelenetemnek, és elmesélte neki, hogy mit alkottam friss műtöttként  - gyorsan kötést cserélt, megveregette a vállam, hogy szinte nem is várt mást tőlem, ennél csak az lett volna jobb, ha műtét közben csinálom ugyanezt. Összenevettünk.

Láblóga? Az nem én vagyok

Most egyhetes a babám, lassan megszokom, hogy milyen is két gyerekkel lavírozni, napi 2-3 órás alvásokkal számolni, tandemben szoptatni, együtt aludni családilag, az összes pulyával, mert hát ilyenkor a nagyobbik is visszaesik, nyilván. És már kezd be-bekúszni a fejembe a gondolat, hogy miképpen fogom tudni befűzni a napirendünkbe a kisebb munkákat. Bemelegítésképpen tegnap sütöttem egy tál szalagos fánkot a családnak, mostam egy csomót és teregettem. Én már három nap itthonlét után sem bírom ezt a "semmittevést", na...

 

Támogató női közösség - avagy mégiscsak jó néha várandósok között

Az elutasítástól a felismerésig

Amikor a terhesség elején elmentem az első szülésfelkészítő foglalkozásra a klinikára, szinte sokkolt a kb. 50 db várakozó, várandós nő látványa, és nem tudtam megmagyarázni, de nagyon kellemetlenül éreztem magam közöttük, egy eddig teljesen új helyzetben. Valami olyasmi járhatott a fejemben, hogy ezentúl már nem lesz más témám a has növekedésén, a terhességi panaszokon, a vizsgálati eredményeken kívül, és íme, ez itt az én társaságom, ide tartozom, el kell fogadni, pedig ezt a társaságot pedig nem én választottam. 

Valami ilyesmivel magyaráztam azt is, hogy nem szívesen járnék el otthonról tornázni, jógázni sem, jó nekem a várandósfitnesz DVD (a 10. lejátszásnál már kívülről tudtam, mi jön), meg az online jóga (ezeknél nem mindig lelazulni, mert vagy eszembe jutott, hogy mit kellene még itthon megcsinálni, vagy épp éhes/szomjas voltam, nem volt meg az a stúdiós nyugi, hogy csak magamra figyeljek. 

Aztán ahogy abbahagytam a munkát a 33. héten, kezdtem lassan elfogadni, hogy igen, már nem dolgozó nő vagyok, hanem egy a "terhes társaságból". A pocakos kismamák, a babakocsit tologatók is kezdtek rámmosolyogni az utcán, én meg vissza. Összeszedtem magam, és hogy ne otthon üljek állandóan, elkezdtem járni kismamajógára, és legnagyobb döbbenetemre, elkezdtem jól érezni magam a várandósok között. Ami még nagyobb meglepetés volt, hogy ha óra előtt kialakult beszélgetés, akkor nemcsak a a has növekedése, a terhességi panaszok, és a vizsgálati eredmények volt a téma, hanem teljesen hétköznapi női dolgok is. 

 

[caption id="attachment_792" align="aligncenter" width="500"] kép: pinterest[/caption]

 

"A lányok versengenek, a nők erősítik egymást"

De akár írhattam volna "asszonyokat" is. A női közösségben rejlő erőt a modern, nagyvárosi nőnek talán már nehezebb megtapasztalni, mint ősanyáinknak - pedig a női közösségek, csoportosulások mindig is jelen voltak a történelem folyamán. Tény, hogy ez az egységben levő női erő, energia létezik, nem véletlenül működik ma is számos női kör, ahol a férfiakat kizárva, egymás közt  nem riválisokként, hanem támogatóként, az ősi női bölcsességet, tudást segítségül hívva segítik egymást, függetlenül attól, ki milyen  életszakaszában tart, milyen problémákkal küzd. A csoportos jógaórákon, és egy szülésfelkészítő workshopon sikerült is időnként ebből megérezni valamit - és hálás vagyok érte, hogy végül nyitottan tudtam én is hozzáállni, sőt, hasznomra is váltak a mások, jelen esetben a hasonló helyzetben levő leendő anyukák tapasztalatai. A tömegközlekedésben pedig szinte kivétel nélkül mindig a nők/asszonyok adták át a helyet, mióta láthatóan is "gyerekkel vagyok". 

Női körök az online térben?

Bár az interneten sok olyan fórum van, ahol alapigazságként leírnak mindent, és annak az ellenkezőjét is, és nem kivételek ez alól a kismamás, babás fórumok, facebook csoportok sem. Már leszoktam arról, hogy ha valamilyen szokatlan tünetem van, akkor a google keresőjéből kiindulva kezdjek el kutakodni (az orvosom is felhívta a figyelmem, hogy ne vegyek mindent készpénznek, amit az interneten olvasok terhesség-szülés témakörben sem, és a szintén e témában írt horrorsztoriktól is kíméljem inkább magam, mert abból is van bőven, magát szakértőnek tartó oldalakon is). Azonban léteznek olyan hiteles, támogató netes közösségek, ahol naprakész információkat talál a kismama/kezdő anyuka, erről ITT írtunk bővebben. 

Mégis létezik a bizalom 

Mindezen tapasztalatok alapján aztán ránéztem kicsit a saját mikrokörnyezetemre is, és arra jöttem rá, hogy biztos, hogy a legközelebbi barátnőimmel is nem véletlenül hívjuk egymást "asszony"-nak, "aszonykáknak" - tettük ezt már akkor is, amikor még egyikünk sem volt férjnél; a "lányok, csajok" megszólítás ritkán hangzott/hangzik egymás között :-) . És vajon véletlen-e, hogy az összes orvos (gyógyító), akihez járok, kivétel nélkül mind nő - a fogorvos, a bőrgyógyász, a nőgyógyász, sőt, még a háziorvos is... szóval mégis létezik bennem az "ősbizalom"a nők irányába (immár a várandósokéba is), csak minderre újra rá kellett jönnöm.

Persze azért léteznek kivételek, akadnak kismamák, akik lazán beelőznek a klinikán egy-egy vizsgálat előtt, és majd kérdezzétek meg a szülés után, egy fullra nők között töltött néhány kórházi nap fényében, mennyire rajongok még a női közösségekért :-)

 

[caption id="attachment_804" align="aligncenter" width="564"] kép: goddessrising.org[/caption]