A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szoptatási tanácsadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szoptatási tanácsadó. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. november 8., kedd

Segítség, túltermelem az anyatejet?!

A legtöbb kismama attól fél, hogy nem lesz teje. Én is aggódtam ezen, de aztán megnyugtattam magam. Egyrészt anyukám is szoptatott engem féléves koromig, másrészt úgy voltam vele, ha minden kötél szakad, és nagyon katasztrofális a helyzet, ott a tápszer, nem fog éhen halni a porontyom. Magamat is megleptem hát, amikor a szülés utáni második napon elkezdett ömleni a tej a melleimből. Azóta emiatt aggódom.


Amikor azt mondom ömlik, tessék szó szerint érteni. Nem túlzok. A tejbelövellés alatt, de még utána is napokig minden zuhanyzás után, mikor megtörölköztem, mindkét mellemből percekig csöpögött a földre az anyatej. Teljesen abszurd volt: néztem magam a tükörben, és mint egy könnyező Szűz Mária-szobor, úgy hullajtottam el a cseppeket a testemből.


Miután kicsi Zs. megszületett, a császármetszés miatt az első éjszaka nem volt velem, éjfélkor tudtam csak talpra állni, az is még nehézkesen ment, így nemigen tudtam volna ellátni őt. A műtét után egy-két órával ugyan a mellemre tették, de akkor még nem szopizott. Másnap délelőtt kaptam őt meg az újszülött osztályról, innentől kezdve végig mellettem volt,  a reggeli gyermekorvosi viziteket leszámítva.


Hamarosan jött a kórházi laktációs tanácsadó is. Mutatott pár szoptatós pózt, és elmagyarázta, hogy mennyire fontos az első napokban, hogy minél többet cicin legyen a csecsemő, csak így tud ugyanis beindulni a tejtermelés. Nem szigorúan háromóránként kell mellre tenni, hanem amikor éber, és látjuk, hogy igényli. Hát nekem sem kellett kétszer mondani, az alvások között szoptattam: 24 óra sem telt bele és látható eredménye is lett a dolognak, a kislányom pedig boldogan nyelte a tejet, mint kacsa a nokedlit.


 


[caption id="attachment_907" align="aligncenter" width="538"](Kép: Aurimas Mikalauskas, Flickr) (Kép: Aurimas Mikalauskas, Flickr)[/caption]

 


Akkor ijedtem meg először, amikor a harmadik éjszaka egy hatalmasat bukott a gyerek. Nekem persze először hányásnak tűnt, olyan nagynak véltem az adagot. Majd ez megismétlődött többször. A fura az volt, hogy nem rögtön evés után jött ki belőle az anyag, hanem egy-két órával utána. A csecsemősök azonban megnyugtattak: ez bizony csak bukás, normális folyamat. 


Másnap folytatódott a bukási széria, a gyerek széklete is híg volt, mint a víz - a magzatszurkos kakin addigra már túl voltunk. Ráadásul sokszor bömbölt is kicsi Zs. A hab a tortán az volt, amikor éppen egy átöltözésnél bukott óriásit, és ordított hosszú perceken félórán keresztül torkaszakadtából. Én pedig tapasztalatlan anyuka révén nem tudtam hogyan lecsendesíteni. Baromi kellemetlen volt egyébként a kórházban, hogy ennyit sír a gyerekem, én meg bénázok vele. Bele sem merek gondolni, hogy miket gondolhattak rólam a szobatársaim... (és bár alapvetően jófejek voltak az ápolók és csecsemősök, nagyon utáltam azt az öt napot, amit bent kellett töltenünk: nehéz volt úgy ismerkedni a babámmal, hogy másokhoz is alkalmazkodnom kellett, arról nem is beszélve, hogy végigszerencsétlenkedtem a pelenkacseréket és etetéseket, tök ciki volt).


Szóval azon az ominózus napon sírt a porontyom, mint a fába szorult féreg, rúg-kapált, meztelen volt, csak egy pelenkát sikerült izzadságos munkával ráimádkoznom, és nem tudtam lecsillapítani. Ekkor jelent meg a szoptatási tanácsadó, valóságos megváltóként. Teljesen kétségbeesve álltam a szoba közepén, a csupasz háromnapos újszülöttel a karomban. 


Elsírtam neki, hogy milyen sokat bukott (hányt?) , még a pelus is teljesen tele van, nekem hasmenésnek tűnik, és egyébként is szerintem van valami baja. A tanácsadónak sem kellett több, el is ment a gyerekorvoshoz, hogy megkérdezze, lehet-e valami gond a babával. Amaz megnyugtatta, hogy a reggeli vizsgálat alkalmával ő is látta a híg székletet  - konkrétan telibe kakilta a csecsemősöket -, azonban az égvilágon semmi probléma nincsen: valószínűleg túl erősen spriccel a tejem, hirtelen túl sokat eszik a gyerek, ettől lehet a bukás és a vízszerű kaki. 


Miközben ezt lezongoráztuk a szoptatási tanácsadóval, a gyerek nagy nehezen, ütemes ringatásra megnyugodott a kezemben, ezért letettük őt aludni egy szál pelenkában. Én meg kimentem egyet sírni a mosdóba. Tökéletesen alkalmatlannak tartottam magam abban a pillanatban a szoptatásra, meg úgy amblokk az anyaságra. Egy óra múlva megérkezett a férjem, és szégyen-szemre ő adta rá a ruhácskáját, mert én személy szerint annyira tehetetlennek éreztem magamat.


 


[caption id="attachment_910" align="aligncenter" width="539"](Kép: Rick McQuinlan, Flickr) (Kép: Rick McQuinlan, Flickr)[/caption]

 


Több tippet is kaptam egyébként a laktációs tanácsadótól. Az egyik, hogy amennyiben három óránál előbb kér enni a ded, akkor mindenképpen ugyanabból a mellből etessem meg, mert így hozzájut majd a zsírosabb részhez is, ami kevésbé "ömlős" és mellesleg másként is emésztődik, mint a "leveses" rész a szopi elején. A másik pedig, hogy próbáljam meg minél többször függőleges helyzetben tartani, például rakjam a mellkasomra miközben én megdöntve ülök az ágyon. Mivel a pici gyomrának záróizma is fejletlen még, a túl sok tejet nem bírja megtartani, ezért bukja ki a felesleget. A gravitációt kihasználva azonban segíthetünk neki.


Mindenesetre úgy tűnt, nem szükséges folyton mellre raknom, eszik bőven. 3450 grammal született, a kórházból 3220 grammal engedték ki, és egy hét alatt visszanyerte a születési súlyát. Ezzel szerencsére nincsen problémánk.


Engem viszont továbbra is zavar a rengeteg bukás. Lassan már úgy néz ki nálunk az etetés, hogy 10 perc a szopi és félóra a büfiztetés. Máskülönben, ha előbb rakjuk le aludni, kibukja a tej felét, felébred és alig lehet visszaaltatni, hiába volt ájulásig fáradt még öt perccel előtte. De sokszor megesik, hogy rögtön szoptatás után, még mielőtt felemelném őt a vállamra, köp vissza pár milliliter tejet. Az összes rugdalózója tejes, büfis, alig győzöm mosni őket.


Az éjszakák is érdekesek, ugyanis ha háton alszik szörcsög és hörög, mint Darth Vader. A gyermekorvos tanácsára ezért inkább hason altatom. Valószínűleg ez a gyomor záróizom fejletlensége miatt van: hosszas háton fekvés után folydogál vissza a nyelőcsőbe a gyomortartalom.


Nagyon sokat próbálkoztam már helyes a szoptatási technika megtalálásával. Kicsi Zs. hangos cuppogások és nyelések közepette szopizza ugyanis a mellem. Rettentő mohó. Valószínűleg nincs is más választása, olyan gyorsasággal ömlik a garatjába a tej. Kénytelen gyorsan enni. 


Most azt a taktikát választottam, hogy etetés előtt előfejem a tejet: egyrészt kevésbé lesz duzzadt a mellem, és a bébi is jobban be tudja kapni, másrészt hamarabb ér így a gyerek a zsírosabb részhez.


Próbáltam már, hogy minden nyikkanásra cicire teszem, de csak még katasztrofálisabb lett a helyzet: folyton bukott. Így inkább úgy döntöttem - az ajánlások ellenére -, hogy nagyjából tartom a háromóránkénti szoptatást, vagyis komfort-szopi sajnos kizárva (amúgy is csak felingerli magát a sok bukáson).


Időközben egyébként utánaolvastam, és nagy valószínűséggel túl erős a tejleadó reflexem. Azzal szoktam viccelődni, hogy a cumisüvegből kevésbé gyorsan áramlik a tej, mint az én mellemből. És szerintem nem is túlzok (mindenesetre, tuti nem lesz cumizavaros a gyerekem :-) ).


Nem mondom, hogy teljes egészében örömtelinek élem meg a szoptatást. Örülök, naná, hogy van bőségesen tejem, és nem kell tápszerezni. Viszont - főleg éjszakánként - valóságos kínszenvedésnek élem meg a szoptatást. Ahogy elkezd enni kicsi Zs. az egyik mellemből, rögtön folyik a másikból is: muszáj egy törölközőt a másik mellem alá rakni, hogy ne fröcsköljem össze a gyerek ruháját. Azt pedig már el sem merem képzelni, hogy vendégségben vagy nyilvános helyen szoptassak. Annyira folyik mindenhova a cucc, hogy az egész ruhámat átáztatom.


Azt olvastam, hogy kb. 3 hónapos korára lassulni fog a tej folyása. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert jelenleg azt játsszuk, hogy a ded eszik és utána ingerült lesz attól, hogy jön vissza a gyomortartalma. Sok-sok türelem kell, no meg okoskodás, hogy megtaláljuk a mindkettőnknek megfelelő testhelyzetet és technikát. És közben remélem, hogy pár hét alatt a gyomor záróizma is felfejlődik.


Hát, magam sem gondoltam volna, hogy pont a túl sok tejjel lesz gondom. Tudom, sokan irigyelnek ezért. Mégis, ez is lehet küzdős. 


 Te is hasonló helyzetben vagy/voltál? Neked mi segített? Írd meg kommentben!


 

2016. július 26., kedd

Nagymamám és anyukám sem tudott szoptatni - genetikai örökség?

Nem egyszer szaladok olyan kommentbe, vitába a neten, ahol a tápszeres babák anyukái a genetika hatalmát okolják a szoptatás sikertelenségéért (hiszen ők is ezt hallották felmenőiktől), és mint kiderül, emiatt nem is mindig tesznek (megfelelő és valóban hatékony) lépéseket azért, hogy elkerüljék a tápszert, inkább belenyugszanak az örökségbe néhány küzdelmes nap után. Ilyenkor csak a családi példánk jut eszembe, hátha másnak is erőt ad.


Le kell hogy szögezzem, az én családomban tényleg senki, de senki nem tudott szoptatni anyai ágon, és minden lányunoka azzal az örökséggel lett traktálva már kislányként, hogy nekünk ez nem megy, mert



  • kicsi a mellünk,

  • befelé fordul a mellbimbónk,

  • senki nem tudott szoptatni a nagymama óta, és

  • a sok nagy császáros unoka nem is fogja beindítani a tejet.


Ezeket a panelmondatokat tényleg elhittem egészen sokáig, ahogy az anyukám és a nagynénéim is. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a nővérem - engem évekkel megelőzve a gyermekvállalással - szinte csont nélkül, igény szerint szoptatta a lányát, egészen másfél éves koráig, majd évekkel később a fiát is, őt pedig a bölcsi végéig. Az már hab a tortán, hogy úgy alakult, mindkét gyermek császáros volt, ami pedig a negyedik tételmondatot is vígan megcáfolta a családi örökségből.


De ne szaladjunk ennyire előre, elmesélem, honnan indultak nálunk az édesanyák 70 évvel ezelőtt.


 


Rossz tanácsok, rossz körülmények


A nagymamám a világháború után hozott világra ikreket, két nagyobb lány után, nagy szegénységben, nélkülözésben, úgy, hogy a babák mellett is ugyanúgy dolgoznia kellett, hogy egyáltalán minimális szinten el tudja tartani a családját - alkoholista férje mellett. Az egyik iker az édesanyám volt, a testvére még csecsemőkorában meghalt. Anyám egészen konkrétan rántott levesen nőtt fel (zsír, liszt és egy kis kömény, piros paprika jobb esetben, szóval csupa olyan hozzávaló, ami a legkevésbé sem való babapocakba), mert se tápszer nem volt, se anyatej. Ha jól sejtem, nagymamám is inkább a gyermekeknek adta, amije volt, nem nagyon étkezhetett szoptatásbarát módon abban az időben. Ráadásul folyamatos stressz volt az élete ilyen pengeélen táncoló egzisztenciális helyzetben - örült, hogy túléltek. Ez nem kedvezett a tejtermelésnek. Nem is volt teje, hamar elapadt.


Aztán édesanyám ezzel a nagyanyai örökséggel szintén sikertelennek számított szoptatásügyileg. Sem a gyermekorvos, sem a védőnő nem adott neki épkézláb tanácsot azidőtájt, hogy mit is kéne tennie, hogy működjön a dolog. Nagyon korai hozzátáplálás volt azokban az időkben a divat, és bár mindkétszer jól indult az anyatejes karrierje, a három-, majd négyóránként kötelezően előírt szoptatós tanácsoknak, illetve a cumiadásnak, cumisüveges pótlásnak “hála”, illetve az éjszakai alvástréninges parancsok miatt (ti. éjjel nem kell szoptatni, hagyja a gyerekeket ordítani, majd alszanak) a második hónapban nagyjából be is került a babanaplónkba a következő mondat: “A mai nappal elapadt a tejem.”


[caption id="attachment_195" align="aligncenter" width="300"]anyaszopi Az egyetlen fotóm édesanyámmal, amin szoptat - 8 hetes koromig sikerült így táplálnia, akkor elapadt a teje és megkezdődött a hozzátáplálásom is az akkori ajánlások szerint...[/caption]

Utóbb azt mesélte, kérdezett ő fűt-fát, hogy mit tegyen, hogy szoptasson, hogy ezt a folyamatot meggátolja, de az akkori tanácsok még csak ennyire futották. Szó sem volt arról, hogy az éjszakai szoptatás például kulcsfontosságú lehet a tejtermelés fenntartásában, vagy hogy a szabályozott etetéseknek rövid úton megissza a levét, netán a korai hozzátáplálás és a szoptatások kiváltása szintén az anyatejes táplálás végét jelenthetik. Nagyon bánta az egészet - erről még sokszor mesélt nekünk.


[caption id="attachment_222" align="aligncenter" width="300"]tapszeres Tesóm édesanyámmal -egy tápszeres vacsora a hetvenes évekből[/caption]

 


Tanultunk ebből: a megfelelő információ kincs


Emlékszem, a nővérem is úgy indult neki a gyermekvállalásnak, hogy mindenképpen szoptatni szeretne (a magyar nők 95%-a így van ezzel a felmérések szerint), és anyánktól azt is megtanulta, hogy ehhez neki kell eljutnia a megfelelő tanácsadókig a témában. Azokig a szakemberekig, akiknek papírja van arról, hogy a legkorszerűbb szoptatási ismeretek birtokában vannak (az IBCLC- és LLL-tanácsadókról van szó). Akik nemcsak néhány kósza előadást hallgattak meg 20-30 éve az egyetemen/főiskolán/szakközépben erről, hanem ebből vizsgáztak, ebben a témában igyekeznek naprakészen tartani a tudásukat. Így, ha kezdő anyukaként problémája volt, csak tárcsázta az adott szoptatási tanácsadót, vagy írt neki az éjszaka közepén e-mailt (a kétezres évek közepén járunk amúgy ekkor), és jött is a segítség, és sikerült neki tápszer és korai hozzátáplálás nélkül hurkásra hizlalni gyermekeit, fenntartani a tejtermelést. Bónuszként még egy unokatesó kisfiának is félre-félre tudott tenni a kincset érő anyatejből a fagyasztóba, így táplálva a tejtesót.


 


Amikor aztán én lettem várandós, megkaptam az egyetlen és legfontosabb tippet a nővéremtől: bármi kérdésem van a szoptatással kapcsolatban, ne hallgassak a családi “huhogó kórusra”, az esetlegesen elavult gyermekorvosi és védőnői tanácsokra, az interneten fellelhető felemás információkra, hanem idejében vessem bele magam a La Leche Liga olvasmányaiba. Hozzátette bölcs “öregként” azt is, hogy mindig tartsam szárazon a puskaport is. Olvasatában ez utóbbi annyit tett, hogy legyen olyan szopis tanácsadó, akit meg tudok kérdezni, ha baj van.


Baj persze volt, mert nálam, nálunk is volt gigantikus hasfájássorozat, tejkő-hegyek, mellgyulladások dögivel, harapás a szoptatások alatt, szopisztrájk, elutasított cici, sebes mellbimbó és még sorolhatnám, az idegbajom olykor a tetőfokára hágott - nem tagadom. Ahogy azt sem, hogy a tápszer azért be volt készítve, naná. De tudtam, az anyatej mellett kitartok, míg nekünk jó, illetve egészségem, lelkierőm és kitartásom engedi, és addig is, míg mártírba át nem megyek ezen  a téren - annak ugyanis nem sok értelmét láttam volna, ha szenvedek a szoptatástól.


A nagytestvér tanácsát megfogadva aztán mindig azonnal kértem és kaptam szakmai segítséget a szakértők által moderált, legnagyobb szoptatós csoportból a Facebookon (itt tudsz csatlakozni), vagy személyesen szoptatási tanácsadót felkeresve. Szinte mindig az volt az első javaslat egyébként, hogy relaxáljak, ne feszüljek rá a problémára, bízzak a testemben (a "fejben dől el" tipikus esete), bújjak össze a fiammal, ahányszor és amilyen hosszan csak tudok, a melleimet szabaddá téve, és hangolódjunk egymásra. Tejet csak a szoptatás fog generálni és szaporítani, fájdalmas csomót csak szopival fog a gyerek a mellemből eltüntetni. Nem kell szaporító tea, nem kell homeós bogyó, nem kell sör, csak legyünk együtt, és felejtsem el az órához igazodást. Ez mindig működött, és ehhez jöttek az aktuális kiegészítő tanácsok. Megjegyzem, mindig ott volt a férjem is, aki bár rengeteget dolgozott, de minden szoptatással kapcsolatos kérdésben maximálisan támogató volt az elmúlt 28 hónapban, mióta szoptatom a nagyfiam.


 


Generációváltás


Édesanyám a kétezres évek közepén még megélte első unokája születését, és sosem szólt bele abba, hogy a nővérem miként, hányszor és hogyan eteti. Nem jött az ő idejében divatos táplálási tanácsokkal, látta, hogy már más szelek fújnak. Hogy nem kell szigorú szabályok szerint, ugyanabban a pózban, kanapén, hintaszékben szoptatni, hanem úgy és akkor, amikor arra és ahol szükség van. Nem kell méregetni folyton, mennyit evett, és ezzel stresszelni az édesanyát, hanem azt figyelni, elegendő pisis és kakis pelusa van-e a csecsemőnek. Ott és akkor talán a nagyi is érezte, hogy lánya nem csinál mást, mint a belső hangokra és a babája igényeire hallgat. Nem utolsósorban nagy csoda volt ez: hát megtört a családi átok, mégis tud valaki szoptatni ebben a családban!


Aztán a nagyit, édesanyámat elvesztettük, mellrákja volt, éppen 9 éve. Amikor felvették a kórházban az anamnézist - én ültem mellette az orvossal szemben, az első kérdések között hangzott el, hogy mennyi ideig táplálta két gyermekét anyatejjel. Emlékszem, anyám csak felsóhajtott, bediktálta, hogy összesen nagyjából 2-3 hónapnyi része volt ebből a csodából. Az orvos hümmögött, felírta. Nem túl sok.


És ez a pillanatkép jutott eszembe, ez a borzasztó kórházi, amikor a féloldalt elapadt tejtermelésemre próbáltam megoldást találni egy éve. Azonnal felkutattam minden információt akkor is a témában. Akkor az IBCLC- tanácsadó megnyugtatott, hogy egy cici is bőven kiszolgálja totyogó, immár hozzátáplált fiam igényeit (az inkább viccfaktor, hogy teljesen más méretű voltam a két oldalon), de tudjam, hogy innentől “felemás” lesz a melleim védettsége a mellrákkal szemben, hiszen a nem működőt nem védi a szoptatás. Hidegzuhanyként ért a mondat, a “mellrák” szó is, ahogy visszhangzott a fejemben. Mindent meg akartam tenni a melleim védelmében és a tej visszahozataláért.


Persze akkor is többen biztattak, hogy itt az idő elválasztani az egyévest (ahogy nagyjából 5 hónapos koráról folyamatosan), ez a féloldali apadás egy jel (persze, arra, hogy az éjszakai együttalvás olyannyira működött, hogy arra sem keltem fel, hogy a fiam mindig ugyanarról az oldalról szopizik, szépen kihagyva a másikat). Inkább belülre figyeltem - én még szoptatni szerettem volna, nagyon, teljes meggyőződésből, lehetőleg mindkét mellemből. És az ekkor kapott tanácsokat betartottam, megfogadtam, de aztán nagyon hamar megoldotta az aggodalmaimat a természet is: újra várandós lettem, és az elapadt oldal ismét működni kezdett. Ennek pedig én jártam a csodájára...


[caption id="attachment_226" align="aligncenter" width="209"]szopikozben Szoptatás várandósan - újabb "csoda" a családban, hosszú évtizedek után :)[/caption]

 


Tájékozódni, tájékozódni, tájékozódni


Ha látna most édesanyám, talán boldogan simogatna és biztatna engem is, ahogy annak idején a nővéremet, én pedig hálás szívvel gondolok arra, amit ránk hagyott. Talán hülyén hangzik, de köszönöm neki azokat a bénító gondolatokat, amiket ideje volt felülírnunk. Elhinni, hogy ez nem genetika, ez hosszú évtizedeken át görgetett tévhitrengeteg volt csupán, amit a mi generációnk volt hivatott lebontani.


És köszönöm, hogy ezáltal megtapasztalhatta végre az első generáció (anyák és babák is) a családban, milyen is a hosszan tartó szoptatás, milyen örömforrás ez a mindennapokban, micsoda csodás indulás és lelki muníció ez az egészségük szempontjából, és hogy milyen erős köteléket biztosít a szülő(k) és gyermekek között.


És ezt fogom átadni a gyermekeimnek is, történetünkkel pedig azt tanítom nekik, hogy az információ, a naprakész tudás kincs, csak tudni kell, hol jutunk hozzá. Nem kell elfogadni a készen kapott hiedelmeket - semmilyen téren.


A folytonos információkutatás a mi családi örökségünk, nem a szoptatási kudarc.


(A poszt kiemelt képe: м Ħ ж, Flickr)


Hasznos, hiteles oldalak, csoportok a témában:



A legfontosabb - ténylegesen szoptatáspárti - szakirodalom: