Nagy képernyő, popcorn, háborítatlan csend, teljes kontroll a távirányító felett- jujj de vágyom erre néha! Ha csak egy icipici időm is lenne filmeket nézni, anyaság témában ez lenne az az öt (és plusz egy), amit tutibiztos, hogy újranéznék. Mind nagy kedvencem, ha nem láttátok, nézzétek meg őket (direkt nemcsak sírósakat válogattam).
Még tavasszal, a bezártság ideje alatt kiderült, hogy nemcsak szakácsnőnek/élelmezésvezetőnek lennék csapnivaló, de óvónéninek is. Nem akarok magyarázkodni, imádom a gyerekeimet, de egy kicsivel és egy picivel a négy fal közötti lét az én idegrendszeremet is erősen megtépázta, és sokszor éreztem magamnak eszköztelennek, ha arról volt szó, hogy rendet tegyek a gyerekek között vagy épp egy reménytelennek tűnő dackorszakos problémát simítsak el.
Értem én, hogy mindenkin rajta a covidpara, ez alól én sem vagyok kivétel, alá is vetem magam mindenben az óvodánk kívánalmainak.
Nemrégiben egy kedves ismerős felháborodottan vont kérdőre: hogyan kaphatott a kislányom hét hónaposan fülbevalót, miért nem vártam meg, hogy maga döntsön róla, szeretne-e viselni vagy sem?
11 hónapos most a delikvens, és emlékszem, egy évvel ezelőtt még mindig kérdés volt, hogy hogyan is fogják hívni?! Már a 8. hónapon is túl voltunk a babavárásban, amikor is a kérdésre, hogy mi lesz a neve, válasz helyett elsírtam magam: nem tudom!
...és nézném, ahogy a gyerekek önfeledten játszanak a társasházi belső kis játszótéren a közel két és fél hónap után.
