Szoptatós melltartóbetétek tesztje - nekünk ezek jöttek be

A szoptatás ideális esetben nem jár extra kiadással, macerával, a minimális kellék hozzá maga a két mell, onnantól pedig kiváló összetételben, hőmérsékleten és "tárolással" rendelkezésre is áll a táplálék. Mégis mi kellhet még, hogy az anyatejes táplálás kényelmes legyen az édesanya számára? A szoptatós melltartóval kapcsolatban megoszlanak a vélemények, nem mindenki ruház be rá, hiszen akár rendes fehérneműben is megoldható. Ezzel ellentétben a melltartóbetét talán az a termék, amivel jóformán minden édesanya találkozik. Valaki csak addig hívja segítségül, míg beáll a kereslet-kínálat a tejforgalomban, netán házon kívül biztosítja csak be magát, másnak az őrült tejleadó reflexe miatt talán a szoptatás végéig hű társa marad. Egy a lényeg, minden anyukát egy vágy hajt: mihamarabb megtalálni azt, ami kényelmes, nem ázik szét egy éjszaka alatt sem, diszkrét, illeszkedik a mellformához, no és még a családi pótlék sem megy rá havi szinten. Az Anyaklikk bloggerei ezúttal saját tapasztalataikról számolnak be: mi az, amit kipróbáltak a piacon elérhető termékek közül, és azt is megosztják, melyik kinek lehet jó döntés. Lássuk!

Baby bruin (24 darabos)

Ára 550-650 forint (23-27 forint/darab)

[caption id="attachment_1074" align="alignright" width="284"] Kép forrása: ÁrGép.hu[/caption]

Aki tesztelte: manokobold

Vélemény: A betétek között az olcsóbbik kategória. Ragasztószalag nincs rajta (de jelzem, utóbb tudtam meg, van belőle ragasztócsíkos is!), kisebb az átmérője is, nedvszívó képessége sem ipari, viszont ennek ellenére nagyon hasznos kis termék. Egy éjszakát beállt tejkereslet-kínálat mellett simán kibír. Hátránya, hogy a hátsó műanyagos borítás miatt könnyebben csúszkál, ami nem teszi lehetővé, hogy a kényelmes, melltartó nélküli spagettipántos felsőben történő szoptatások során jóbarátok legyünk. A nedvszívó része nekem kellemes érzetű és tapintású, puha, ügyesen simul a mellhez a formázása miatt, diszkréten vékony, és ha beleizzadok, akkor sem kellemetlen tapintású. Egyenként csomagolt, ez akár lehet hasznos is valakinek (ha például a táskájába dobálna be belőle), ha nem veszett volna el bennem a környezetvédő, de így mínusz pont.

Pontszám: 10/7

 

BabyOno (50+10 darabos)

[caption id="attachment_1076" align="alignright" width="235"] Kép forrása: ÁrGép.hu[/caption]

Ára: 2200 forint (37 forint/darab)

Aki tesztelte: manokobold

Vélemény: Egyenként csomagolt, ami nem túl környezetbarát, és amikor gyorsan kell, jellemzően soha nem sikerül egy mozdulattal letépni róla a nejlont és kihámozni a vágyott terméket. Ragasztócsíkos, ami tényleg nem engedi elmozdulni, melltartó nélkül sem, ez nagyon pozitív, ellenben az érzékenyebb bőröm nem barátkozott meg a nedvszívó oldalával. Kifejezetten kellemetlen viselet, ha beleizzadok, s bár elnyel sok tejet, a belseje gombócokká, mócsingokká áll össze, ami reggelre kényelmetlenné teszi viseletét. Nagy átmérőjű, ez fontos infó, és a nagy kiszerelés gazdaságos termékké teszi annak, aki beleszeret, és a bőre kevésbé "válogatós".

Pontszám: 10/6

 

Libero (40 darabos)

[caption id="attachment_1079" align="alignright" width="210"] Kép forrása: GlobalPlaza.hu[/caption]

Ára: 1100-1300 forint (27,5-32,5 forint/darab)

Aki tesztelte: Corena

Vélemény: Impulzív vásárló vagyok, gyakran a színesebb-tetszetősebb csomagolású termékért nyúlok hamarabb, még akkor is, ha esetleg kicsit drágább. Kíváncsi voltam, mit tudhat ez ennyiért (először a DM saját márkás BabyLove nevűt használtam, ami jóval olcsóbb volt), és az én tapasztalatom szerint nem sokkal többet. A doboz mindenképp praktikusabb, talán a kialakítása is ergonomikusabb valamennyivel, de szerintem ár-érték arányban nem feltétlenül jobb. És nincs egyenként csomagolva, végre! Aki pedig szükségét látja, testszínű verzióban is kipróbálhatja, ugyanennyiért.

Pontszám: 10/9

 

BabyLove (30 darabos)

[caption id="attachment_1081" align="alignright" width="150"] Kép forrása: Eltern-Zeit.de[/caption]

Ára: teszt idején akciósan 399 forint (13,3 forint/db)

Aki tesztelte: Corena

Vélemény: Szeretem a drogériák saját márkás cuccait, sokszor ár-érték arányban jobban teljesítenek, mint pedigrésebb társaik. Nekem a DM van elérhető közelségben, így az ő márkáikat rendszeresen használom. Bár ennek gyengébb picit a ragasztója, mint a Liberóénak - és volt egy olyan érzésem, mintha valaki csukott szemmel, random ragasztgatná fel a hátuljára, volt, hogy némelyiken tökmáshol volt az öntapadó kocka :-) Ha nem akarunk 1000 Ft felett költeni erre, és nem Niagara típusú tejleadásról van szó, vagy csak simán tűzoltásnak ez is egy megfelelő választás lehet.

Pontszám: 10/7

 

Lansinoh (24 darabos)

[caption id="attachment_1083" align="alignright" width="346"] Kép forrása: ÁrGép.hu[/caption]

Ára: 1290 forint (53,7 forint/darab)

Aki tesztelte: Szufi

Vélemény: A Lansinoh megbízható márkának számít az "anyatermékek" körében. Használtam már a mellbimbóvédő krémüket is, amikor a szoptatás első hetében brutál módon kisebesedtem, és egészen jól bevált. A melltartóbetétjükkel is meg voltam elégedve. Praktikus a csomagolása, kicsi, könnyen nyitható zacskókban vannak egyesével elhelyezve a betétek (ökooldalról ez sem környezetbarát). A melltartóba két ponton lehet beragasztani őket, jól tartanak. Engem nem ért baleset, nem csúszott félre és nem is ázott át a melltartóm. Plusz pont, hogy viszonylag vékonyak, ezért diszkrétek is maradnak. A sok jó tulajdonsághoz mérten az ára is viszonylag magas, ezt az egy negatívumot tudom kiemelni. Pénztárcafüggő, de ipari mennyiségű használathoz talán nem igen ajánlott, hiszen annyival nem tud többet, mint az olcsóbb társai.

Pontszám: 10/8

 

+1 Mosható betétek

Manokobold próbálkozott többféle moshatóval is, de valahogy nem nyerte el egyik sem a tetszését. Túl vastagok voltak a tesztalanyok, így kevésbé nevezhetők diszkrétnek, plusz a mellformát nem igazán követik, elállnak, egyszerűen azonnal "korongmellet" varázsolnak a használattal, ami elég bizarr látvány. Éjszakára bevállalhatóak otthonra a tapasztalat szerint, a belevarrt PUL-réteg (ha van olyan benne) nem engedi átázni őket, a puha tapintás is mellettük szól, no meg a környezetbarát voltuk. Volt olyan betét is köztük, ami egyszerűen odaragadt a tejtől a mellhez, majd miután megszáradt, róla származó, különféle szöszöket úgy köpködte ki a gyerek a szájából.

Ha neked van olyan mosható termékről tudomásod, amit bevált, oszd meg velünk, nagyon keressük az igazit! Fontos, hogy bírja a magas hőmérsékleten történő mosást (ne deformálódjon, ne menjen össze, ne váljon használhatatlanná egy 60 fokos körtől sem), ne álljon el a kisebb melltől sem, no és ne csússzon el... Vagy sokat akarunk?

 

(A poszt nyitóképe innen)

Azért volt hasfájós, mert én voltam befeszülve?

Bátran ki merem jelenteni, hogy a második gyereknek megvan az a privilégiuma, hogy az anyukája már nem gyakorlatozik rajta. Vele már nem kell megtanulni pelenkázni, kitalálni, hogy hogy kényelmes a szoptatás, miként alakuljon ki egy nagyjábóli napirend. És vele már jobb esetben világossá válik az is, hogy hogy működik egy baba. Mondom még egyenesebben: mi az, ami ellen érdemes küzdeni, amin érdemes akár egy kicsit is puffogni, kiakadni, dolgozni, és mi az, ami a panaszkodástól, öt tubus hasfájás elleni szertől, anyaméh-hangot sugárzó plüssállattól és mindenféle babatréningezős módszertől is pont úgy marad (vagy még rosszabb lesz)…

Az első és a második gyermekemet sokszor hasonlítgatom, pedig igazán felesleges, hiszen két tök más egyéniség, entitás, közük génállományukban van egymáshoz, no meg abból a szempontból, hogy mindkettőnek én vagyok az anyja, a férjem az apja. Na de milyen… Az elsővel sok kérdésem volt, sok kételyem, sok megörökölt gyereknevelési gondolattal, családi tanáccsal és mintával álltam neki a nevelésének, amik aztán szépen átalakultak a fejemben, ahogy faltam a szakirodalmat és érdeklődtem a legfrissebb irányelvek után. Finomodtak, a mi életünkhöz alkalmazkodtak, vagyis én és a férjem csiszoltam olyanra az eszköztárat és alakítottuk a hozzáállásunkat úgy, hogy nekünk kényelmes legyen babával az élet - a kötődő szemlélet jegyében.

Sokszor kérdőjeleztem meg magam, a kompetenciáim, próbáltam külső nézőpontból kritizálni magam, és mindig elégedetlen voltam. Magammal és a gyerekkel is. Hogy én miért nem vagyok türelmesebb, ő miért nem alszik jobban? Én miért nem vagyok ügyesebb, ő miért igényli ennyire a testközelségemet? Miért nem merek vele sehova elmenni, ő miért nem fogadja el a cumit, cumisüveget? A kérdéseket sorolhatnám. Abban az időben sokat panaszkodtam a szűk családomnak, kerestem a válaszokat a neten, görcsösen megoldást mindenre, ami problémának TŰNT akkor. De igaziból nem volt megoldás…

[caption id="attachment_1051" align="alignnone" width="600"] Fotó: Jason Rust, Flickr - innen[/caption]

Ám egyszer csak elmúlt minden “bajnak” kikiáltott jelenség - mármint elmúlt a maga idejében. Ezzel párhuzamosan én pedig rájöttem, hogy addigra rengeteget tanultam magamról, váltam sokkal türelmesebbé, elfogadóbbá, és visszatekintve egyértelmű lett a diagnózis, ki is mondtam magamnak: a kicsi gyermekem legtöbb megnyilvánulása inkább az én feszültségem tünete volt. Lehet ezen vitatkozni, de ténylegesen akkor lett békésebb a mi anya-fia szimbiózisunk, amikor komoly belső munkába kezdtem (szakembert kerestem fel), amikor rendszeressé vált a sport az életemben, amikor mertem a családom és a barátok segítségét is kérni, hogy olykor egyedül lehessek, amikor mertem olykor főzés helyett menüt rendelni házhoz, hogy ne csavarodjak be a rám nehezedő ezer szereptől. Akkor, amikor elfogadtam, hogy a fiam ilyen, és vannak dolgok, amik ellen kár küzdeni. És elmúltak. Vagy nem múltak el, de nem idegesítettek, mert én kapcsoltam át a fejemben az “ennek nem így KÉNE” lennie belső monológjaimat. És a kényszeres gondolatoktól való szabadulás hatalmas változást hozott. Második gyermekemet már ezen tudás birtokában vártam.

A minap kérdezte anyósom, hogy hogy alszik a kicsi, három hónaposom éjjel. Végiggondoltam, és tulajdonképpen - a közvélemény megítélése szerint - talán ő a “jó baba” (bár ettől a tipológiától frászt kapok). Kétszer-háromszor ébred, de csak az etetés erejéig, pelenkázni nem kell éjjel. Hát ez szuper - kommentálta a nagymama, és azt hiszem, itt világosodtam meg. A változás az én fejemben következett be. Nem problémázom már hosszan a második gyerekkel kapcsolatos jelenségeken. Hogy a kicsi velem egy ágyban a legnyugodtabb, hogy esze ágában sincs a kiságyában megmaradni. Nem morcogok amiatt, hogy elalvás után, ha a háta megérinti az ágyikóját, kipattan a szeme és sírni kezd. És attól sem rándult görcsbe a gyomrom, hogy a férjem átmenetileg külön aludt, míg beállt egy nagyjábóli ritmus. Nem pörögtem én sem, a férjem sem azon, hogy erre rámegy a házasságunk, mert az első, hosszan velünk alvó gyermek igazolt minket, köszönjük, rendben vagyunk (a gyerek kétévesen külön szobába került gond nélkül aztán), és most is közös döntés, hogy az éjszakákat így töltjük. Vállaljuk. Idegbaj, szorongás, a “jaj-mit-szólnak-mások” szorítása, kényszere nélkül - saját felelősségre, ahogy mondani szokták.

Olykor kialvatlanul is klasszisokkal kiegyensúlyozottabb vagyok az első felvonásos gyeses éveimhez képest ebben a második körben. Fejben van nagyobb rend nálam. Tudom, mi ellen lehet küzdeni, és mi ellen nem. Természetes szimbiózisban élek a kicsivel, és ebbe a jól működő kis világba nem taknyolok bele felesleges elvárásokat, amik felesleges frusztrációkat szülnének csak bennem. És a gyerekben...

A második gyermekem nem hasfájós, nem nyűgös, nem ordítós, nem sírós. Tudom, ez habitusbeli különbség is, de nagyon erős belső megérzésem szerint ez az én hozzáállásomon is áll vagy bukik. Nem reprezentatív felmérésem és a gyermekorvosom tapasztalatai alapján abszolút áll az összefüggés.

Száz szónak is egy a vége, tulajdonképpen érdemes fejben rendben lenni, és ha nem is magadért, a kölykökért. És ha megvan a központ, a belső béke, ahova vissza tudsz kanyarodni, amihez nyúlni tudsz a legnagyobb sikítófrász idején is (igen, nekem is van, számtalanszor, tényleg!), sokkal kevésbé hangos-fájdalmas a kisülése a problémának, és sokkal kisebb eséllyel ragad át a hangulatod, ziziséged a gyermekedre is…

Az elméletemet igazolja egyébként a decemberi kórházi kalandunk is a kisebbikkel, amikor épp történelmi mélyponton voltam (nagyon beteg, kruppos nagyobbik, költözés, egyéb problémák stb.).  Kórház lett belőle, együttlét, koncentrált figyelem rá, én pedig ott és akkor megráztam és összeszedtem magam, és a kicsi nagyon rövid időn belül teljesen tünetmentes lett. Sokat agyaltam ott is azon, hogy az én állapotom mennyire fontos. Nektek is ezt tudom útravalóul adni. Az anya az origó, ha tetszik, ha nem.

Hupsz, olyan lettem, mint anyám!

Mint minden kamaszlány, én is megfogadtam, hogy énbezzegnemleszekolyanmintanyám. Most, hogy anya lettem, úgy tűnik mégis ragadt rám valami belőle.

 

Mióta megszületett a lányom, a reggeleket már én is tejeskávéval indítom. Éhgyomorra! Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy a kávé és a reggeli között akár egy-két óra is elteljen, egyből tápolnom kellett, ahogy felébredtem és megmosakodtam. Most az első a kávé, utána a gyerek, majd valamikor a reggeli.

 

 

Folyton mosok, teregetek, pakolok a szekrénybe ki és be. Anyukám annak idején gyakran mondogatta, hogy beindult Mosó Masa Mosodája. Most már én is beléptem a klubba. Két fajta szennyes tartó létezik: az egyik megtelt, a másik pedig mindjárt meg fog telni. Üres nincs. Soha!

 

 

A fentihez kapcsolódik a fertőtlenítés is. Mindennek csillogni-villognia kell, ami a gyerek közelébe kerül, nehogy ráragadjon valami kórság. 

 

Túlöltöztetem a gyereket. Téli gyerek lévén, a lányom egy sarkköri expedíció tagjait is lepipálja, annyira bebugyolálom, amikor sétálni megyünk. Sapka, kapucni, anorák, bundazsák, takaró, minden van a gyereken. Ki se lát a ruhák mögül. Férjem szerint puhány, panelgyerek lesz, ha így folytatom.

 

 

Izgulok azon, hogy eleget eszik-e. Éppenséggel van tejem, és nem is méregetem minden evésnél mániákusan, de azért mindig aggódom, hogy vajon tényleg jutott-e elég tápanyag a szervezetébe. Már látom lelki szemeim előtt, ahogy majd 5 éves korában traktálom a kajával és szomorú kutyaszemeket meresztek rá, hogy "miért nem eszel, nem ízlik?".

 

 

Te miben hasonlítasz anyukádra? Oszd meg velünk kommentben vagy a Facebookon!

 

(Gifek forrása: giphy.com)

Ezeket olvastam, olvasom - könyvek nemcsak kismamáknak

Kevés olyan nőt ismerek, aki ne kezdte volna el azonnal a szakirodalmat bújni, amikor a várandóssága tényére fény derült: akár az internetről, akár könyvekből mindenképpen tudni akarjuk, hogy jól mennek-e a dolgok, jól csináljuk-e, és mégis mire számítsunk a terhesség alatt - és persze miután megszületik a baba.

Velem sem volt ez másként, és ha nem is vásároltam fel azonnal az összes kismamás-babás könyvet, azért volt néhány, amit vagy ajánlásra, vagy csak impulzus alapján mindenképp el akartam olvasni a szülés előtt, mutatom először ezeket:

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

Indiánok vs mi, civilizált emberek -nagyjából erről szól, ha nagyon sarkítani akarok. A szerző több évig élt egy venezuelai törzzsel, azt kutatva, miért is boldogabbak ők, mint mi, mennyivel természetesebben nevelik a gyerekeket, pusztán ösztöneikre hagyatkozva, már egészen csecsemő koruktól kezdve. Ugyan nem volt könnyű olvasmány, de megérte átverekedni magam rajta. Bár úgy terveztem, bizonyos részeit átültetem majd a gyakorlatba, de ez nem sikerült maradéktalanul. Rá kellett jönnöm, hogy sajnos az ösztöneim nem minden esetben működnek ilyen jól, talán mégsem vagyok ennyire ősanya.Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, mert tanultam belőle, nem az a tipikus baba-mama könyv, és talán mégis segít felébreszteni valamit az ősi ösztönökből. 

 

Raffai Jenő, Hidas György, Vollner Judit: Lelki köldökzsinór

Az anya-magzat kapcsolatanalízis, mint módszer bemutató könyve. Bár az eleje inkább tudományos, kicsit nehezebben olvasható, a második részben anyák írják le a konkrét tapasztalataikat, hogyan sikerült felvenniük a kapcsolatot babájukkal akkor, amikor azok még a pocakban voltak, és később az analízisben átéltek hogyan köszöntek vissza a baba születése után, és hogyan készítették elő a terepet a szüléshez, születéshez.  Részletesen leírja a magyar pszichoanalitikusok által kidolgozott módszer mibenlétét (ez a nehezebben olvasható rész), de az igazán érdekesek az anyai élménybeszámolók, amelyek a kötet 2. részét képezik. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy minden anyuka egyetértett abban, hogy a babájuk felkészültebben érkezett, mintha már tudták volna, pontosan mi várja őket a "kinti" világban, és a fejlődésük is gyorsabb, látványosabb volt. Engem nagyon meggyőzött a könyv, és a gyakorlatban is kipróbáltam az analízist, de erről majd egy másik posztban...

John C. Carr: Apa születik

Ezt a könyvet ugyan a férjemnek vettem meg, amikor kb a 15. héten jártam, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy aztán ő is alaposan készüljön ám fel, és ha lehet, még jobban is tudjon mindent a terhességről, mint én :-) Komolyra fordítva, ezt a könyvet én is olvasgattam, mert remekül összefoglalja a terhesség alatti tudnivalókat, és a férfiak számára is emészthetően tálalja, minden nyál nélkül. Nemcsak a várandósság időszakára készíti fel az apukákat, de a kisgyerekes létre is. Az ebben leírt kórházi-szülési gyakorlat nem feltétlenül egyezik ugyan a magyar rendszerrel, de ettől eltekintve jó és olvasmányos, a lényeg pedig ugyanaz: az apuka segítse, támogassa teljes mellszélességgel a párját, legyen ott és akkor, amikor szükség van rá...

 

Margit Dahlke, Rüdiger Dahlke, Volker Zahn: Út az életbe

Ezt egy barátnőmtől kaptam kölcsön, de Dahlkénak több könyvét olvastam már, tehát ez a fajta holisztikus szemlélet nem volt idegen. Teljes más dimenzióból láttatja a fogantatást-várandósságot-szülést/születést, mint a tipikus babás-mamás könyvek, és most nem feltétlenül elszállt ezo-dolgokra gondolok. Persze helye van a könyvben a spiritualitásnak, de gyakorlati tudnivalókkal, tanácsokkal is szolgál (pl. ajánl természetes szereket a szülés megkönnyítésére, trükköket a szülés beindítására). Ez sem a könnyed olvasmányok egyike, de aki fogékony erre a szemléletre, annak feltétlenül ajánlom.

 

Jónás Anna: Kicsivel könnyebben

Amikor a kisfiam 3 hetes volt, akkor lapoztam bele először: igazi felüdülés volt, mert rég találkoztam már ilyen kismamáknak szóló könyvvel, ami ennyire viccesen és jó adag (ön)iróniával mutatja be a kisgyerekes létet. Miután könnyesre nevettem magam az első pár fejezeten, a második gondolatom az volt: úristen, ez mindig ilyen nehéz lesz?! Még csak néhány hetes a bébi, ő meg itt már pár évesekről (is) ír, nekem ezt az aprót is nehéz még ellátnom, mi lesz, majd ha beszél-jár-és "mindig lesz a kezében egy kifli?!" Amellett, hogy praktikus tanácsokat ad (pl. mi mindenre jó egy nejlon zuhanysapka és hogyan állítsunk össze gyermekünknek "rohamcsomagot", valamint hogyan tartsuk valahogy egyben a lakást kisgyerekek mellett is stb.), ki is kapcsol, mert hiába ugyanaz a téma, ami jelenleg nekünk is életünk központi kérdése, olyan humorral ragadja meg, hogy arra a pár percre, amíg gyermekünk olvasni hagy, el is felejthetjük minden gondunkat. 

 

És amit most forgatunk:

Nagy Diána: Könnyű-nehéz 

Ez egy nagyon cuki kis könyv, ajándékba kaptuk, nem lehet elég korán kezdeni a könyvekkel való ismerkedést, ugye. Az ellentéteket mutatja be rajzokon keresztül, és valószínűleg kell még néhány hónap, hogy a kisfiam értékelni tudja, de a kontrasztos képeket azért már most mutogatom neki. 

kiemelt kép:unsplash

Köszönöm, hogy olvasol.

Ha tetszett, bátran oszd meg a posztot másokkal!

Hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről és a mindennapjaimról, kövess Facebookon és Instagramon is! 

Amikor végre elkezdtem élvezni az anyaságot...

Megszületik a csöppség, az anyában abban a pillanatban beindul a gondozási ösztön, jön a a túláradó, feltétlen szeretet. Anyuka rózsaszín ködben lebeg és földöntúli mosollyal pelenkáz, szoptat és altat... Ja, hogy ez nem mindenkinél működik egyből?

Másfél hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyik éjszaka azzal a gondolattal ébredjek, végre élvezem az anyaságot. Végre anyának tekintettem magamat, és alig vártam, hogy a hajnali szoptatásnál rám mosolyogjon a kislányom.

Végre már nem csak a kötelező körök vannak. Nem érzem már nyűgnek, nehéznek az utódom gondozását, nevelgetését. Már nem csak egy robot vagyok, aki automatikusan hajtja végre a gyerek körüli teendőket.

Már nem akarok minél gyorsabban túlesni a szoptatáson. Már nem zavar a sok bukás, az, hogy olykor szinte sugárban jön vissza a tej. Vettünk egy fotelt  a gyerekszobába, abban zajlik az etetés. Most már mindig ott szoptatok: nem a kanapén tévénézés közben, nem az ágyunk szélén éjszaka (valahogy minden igyekezetem ellenére a fekve szoptatás nekünk nem megy, kiesik a ded szájából a mellem, folyik szanaszét mindenhova az áru). Nem görnyedek már kényelmetlenül, tudom rendesen tartani a babót, nyugalom van körülöttünk, nem mászkál senki, nincsenek felesleges zajok. Ez a mi kis kuckónk - este még a hangulatvilágítást is felkapcsolom. Nem mobilnetezek már szopi közben, csak és kizárólag a gyerekre figyelek, vagy a színes, állatkás szőnyeget tanulmányozom elmélyülten. Mellesleg kevesebbet is bukik kicsi Zs. mióta megvan ez a fotel...

Már nem találom nyűgnek a pelenkázást és az öltözést. Egyre kevesebbet ordít vetkőzés, tisztába tétel alatt a gyermek. Élvezem, hogy magyarázhatok neki közben, hogy ő gagyog és gurgulászik, vagy megbabonázva bámulja a zenélő plüsst a feje mellett.

Már nem akarom minél hamarabb ágyba dugni napközben. Hagyom, hadd jelezze, amikor álmos. Mert ha nem az, akkor inkább hordozgatom, eljátszogatok vele, neki szentelem a százszázalékos figyelmemet. A kedvence most az ábécé magánhangzóinak ismételgetése. Hatalmasakat tud mosolyogni és nevetni miközben végigmondom neki, hogy: a,á,e,é,i,o,ö,u,ü (az é-t és az i-t különösen kedveli). Közben gagyog és tátja a száját, mint, aki utánozni akar.

Már nem zavar, hogy nem tudok mellette mindent elintézni. Nem akarom minél hamarabb lerázni, csak azért mert ki kell teregetnem, vagy meg kell írnom egy e-mailt, vissza kell hívnom valakit. Ezeket mindig alvás időre hagyom.

 

[caption id="attachment_997" align="aligncenter" width="364"] Kicsi Zs. édesen alszik, miközben meglátogatja a Mikulás.[/caption]

 

Most kezdem kereknek érezni az anyaságomat.

Mostanra tudtam feldolgozni a szülésélményemet is. Kellett hozzá pár jótékony álom.

Többször álmodtam, hogy újra a szülőszobán vagyok. Volt egy álmom, amelyben a szülésznőmmel beszélgettem a szülésem körülményeiről, arról, hogy mennyire szerettem volna, ha természetes módon fejeződik be. Nem emlékszem ő mit mondott, csak azt tudom, hogy beszélgettünk és megnyugtatott.

Aztán egyik alkalommal azt álmodtam, hogy masszőrnél vagyok, annál, akihez szoktunk járni. Iszonyat erősen kezdte el nyomogatni a csípőmet. Annyira fájt medencetájt mindenem, mint, amikor szültem. Rimánkodtam, hogy fejezze be, mert megőrülök. De ő nem hagyta abba, azt mondta, muszáj kimasszírozni a görcsöt belőle. Felébredtem és patakokban folyt rólam az izzadság, pont mint a szülőszobán.

Azóta viszont könnyebbnek érzem a testem. És ma már bármikor újra szülnék, a fájdalom már nem tartana vissza. Pedig pontosan emlékszem a vajúdás alatti gondolataimra: volt egy pont (nem is egy!), amikor azt kívántam, hogy bárcsak ne kellene ezt így végig csinálni, és hogy soha többé nem szülök még egyszer. Hát, bizony elszállt ez az érzés.

Kezdek "oké"-ban lenni magammal és a gyerekkel.

Nem ment minden egyből. Nem volt már az elejétől fogva rózsaszín köd.

De mostanra kezdem kapiskálni, milyen az anyai szeretet, milyen büszkén viselni az anyaságot. Sokat segít, hogy van már a gyerek részéről is visszajelzés, hogy már mosolyog rám, hogy már tudunk játszani együtt (igaz, ez még nagyon kezdetleges), hogy elégedetten hátrahajtja a fejét, amikor jóllakott a szoptatás után.

Nem vagyok ősanya, nem is leszek, csak szimplán ANYA vagyok. Jól van ez így.

 

(A főoldalon kiemelt kép innét: Thomas Hawk, Flickr)

Babanapló: az első hetek

Az első hónap az ismerkedés jegyében telt. Adott volt egy újszülött, és én, a tapasztalatlan anyuka. Két hét után eljutottam arra a pontra, hogy lefekvéskor, félálomban a gyermekem sírása csengett vissza a fülemben. Valójában kicsi Zs. békésen aludt, én azonban már annyiszor hallottam napközben a sírását, hogy belém égett. 

Császárral szültem, egynapos vajúdás után, így az első éjszakát baba nélkül töltöttem, csak másnap délelőtt kaptam meg a lányomat. Onnantól kezdve viszont végig velem volt. A tejem szerencsére szinte rögtön beindult, még sok is lett hirtelen a cseresznye nagyságú gyomorral ellátott kisdednek, aki vígan (?) bukta vissza a gyomortartalmát. Sorra cserélgettem már a kórházban is az összehányt textilpelenkákat. A helyzet azóta is változatlan: a felesleg kijön, napi négyszer-ötször, de már belenyugodtam. Az én gyerekem bukós fajta.

Igazság szerint, alig vártam, hogy hazajöjjünk a kórházból. Már vágtam a centit. Nem nekem találták ki a kórházi létet, a közös tér megosztását vadidegenekkel. Alig ettem, alig aludtam. Nem is igen volt étvágyam a nagy izgatottság miatt, de anyukám főztjét azért csak legyűrtem - az igazi megváltás volt (innen is hálás köszönet még egyszer :-)).

Anekdotaként azért elmesélném, hogy a császármetszés miatt először csak háztartási kekszet, ropit és pépeset ehettem. Ennek a diétának mindaddig kellett volna tartania, amíg nincs székletem. A műtét utáni második napon azonban a kórházban a reggeli kalács volt lekvárral, majd ebédre finomfőzeléket kaptam egy szelet hússal. Kérdeztem is a nővéreket, hogy nem történt-e félreértés (hiszen nem sok mindent sikerült addigra produkálnom a vécén). De végül csak legyintettek, mondván: mindegy, egyek. Másnap egyébként bableves volt - igazi szoptatóbarát étel...

Apropó szoptatás! A harmadik napra belövellt a tejem, és emellett a lábaim is megduzzadtak. Akkora lett a bokám, mint egy elefánté. A terhességem alatt a vizesedés egészen elkerült, csodálkoztam is, hogy most mégis miért talált meg. Azt hittem, a műtét miatt van. A dokim azonban elmagyarázta, hogy ez a tej beindulásának köszönhető. Szaporodik a tejem, kell a folyadék, így a testem elkezdett vizet visszatartani (ezért igyak sokat, sokat és még annál is többet), de egy hét alatt el fog múlni. Így is lett.

Tejem tehát volt, a gyerek csak 230 grammot fogyott a benti lét alatt, nem sárgult be, én is jól voltam, ezért annak rendje és módja szerint haza is engedtek minket az ötödik napon. Naná, hogy végigizgultam a 10 perces kocsiutat. A hordozóba, anorákostul bepasszírozott gyerek alig bírt mozdulni. Nekem baromi kényelmetlennek tűnt a testhelyzete, ő azonban boldogan aludt (a kórházi folyosót persze behangosította és végig visított míg a zárójelentésre vártunk). Arra sem ébredt fel, hogy hazaértünk. A férjem javaslatára ezért csak kicipzároztuk a kabátját, és hagytuk tovább aludni. A hordozóban! Még  háromnegyed órát szunyált így, valószínűleg ő jól érezte magát.

 

[caption id="attachment_982" align="aligncenter" width="317"] (Kép: Flickr, Ray Dumas)[/caption]

 

Megkezdődött hát az igazi ismerkedés. Én is kicsit leeresztettem. Végre aludhattam egy jót: a kórházi ágy és nyüzsgés után már nagyon vártam, hogy a kényelmes itthoni ágyunkba leheveredhessek. Végre nem kellett amiatt izgulnom, hogy mit gondolnak rólam a szobatársak. Igen, baromi lassan pelenkáztam, és igen, a gyerekem végigüvöltötte az öltözéséket, és igen, fogalmam sem volt, hogy mikor mit csináljak vele.

Elkezdhettem megfigyelni, hogy miért és hogyan sír a gyermekem, végre nem csak arra koncentráltam, hogy minél gyorsabban elhallgattassam cicivel. Pár nap elteltével kezdett körvonalazódni, hogy a különböző sírások mit jelentenek. Mert nem mindig éhes ám. Van, amikor csak melege van/fázik, vagy a szelek gyötrik, vagy ölelgetésre vágyik, vagy fáradt, vagy csak unatkozik.

Ez utóbbi tulajdonsága pár hetesen alakult ki. Természetesen nem arról a fajta unalomról beszélek, mint, amit mi felnőttek szoktunk érezni. Hanem arról, amikor a helyzetváltoztatásra képtelen csecsemő 5-10-15 perc után közli - sírással -, hogy ő most pozíciót, látképet szeretne váltani (jó, igazából még kevés mindent lát, de valójában napról napra többet): például karból szeretne felkéredzkedni vállra. Mellesleg ha lent van azt szeretné, hogy felvegyük, ha felvettük kis idő múltán azt szeretné, hogy lerakjuk, és így tovább, ördögi kör.

Itt meg kell állnom és ódákat zengenem meg kell említenem, hogy milyen óriási szerencsém van a gyermekem apjával. A szülés után még pár hétig itthon volt velünk, és mindenben segített. Mellesleg ő sokkal magabiztosabb volt a csecsemő ellátást illetően. Én félve fogtam meg a törékeny kisdedet, mintha porcelánból lenne (egy hétig nem is mertem fürdetni, csak asszisztáltam hozzá), a férjem viszont, mint egy igazi szakavatott fogta kézbe a gyereket. Furán fog hangzani, de tőle tanultam meg rendesen pelenkázni, fürdetni, orrot szívni, helyesen ölben tartani a babát stb. Kellett ez nekem a kezdeti bizonytalan időkben.

Aztán persze volt egy pont, amikor úgy éreztem kicsit sok. Mivel mindent együtt csináltunk és mindenben kikértem a véleményét, egy idő után úgy éreztem, hogy nem hallgatok eléggé az anyai ösztöneimre. Ki is fakadtam neki egy szép napon. Azt hiszem, ő sem vette észre, hogy mennyire átvette az irányítást, a puszta jó szándék vezérelte. Elmondtam neki, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy ennyit segít, és, hogy összetehetem a két kezemet, amiért ilyen férjem van, de a helyzet az, hogy friss anyaként rengeteg mindenben bizonytalan vagyok, nem tudom, hogy mikor csinálom jól, hogy hogyan is kéne (elég) jól csinálni, és ha még ő is beleszól, akkor végképp talajt vesztek.

Mégis csak én vagyok a gyerek anyja, na. Megértette, tisztáztuk a szerepeket, ő is átgondolt sok mindent. Azóta is ugyanúgy segít, amiben kérem (amúgy magától is tisztába teszi a gyereket, ha éppen ő észleli a pelenkából áradó kellemes szagot), de hagyja, hogy az anyai megérzéseimre hallgatva bizonyos dolgokban én döntsek. Amúgy is rájött, hogy én jóval türelmesebb vagyok, és jóval több ideig bírom például az ordítást és csitítgatást. Egyébként úgy tűnik, nálunk is meglesz a papírforma: apa a játékosabb, anya a megnyugtató, óvó öl.

A negyedik hét után kicsi Zs. szeme kezdett egyre inkább felnyílni, és láthatóan napról napra jobban érdeklődött a világ iránt. Az ötödik hét óta már mosolyog is ránk, célzottan, nem csak reflexből.

Hihetetlen gyorsaságú ez a fejlődés! Az első négy-három hétben valóban csak abból telt a napja, hogy evett, kakilt, aludt (?), és sokat-sokat igényelte a testkontaktust. A negyedik, ötödik héttől kezdve már határozottan megfigyelhető, hogy képes a játékra. Már felfigyel a hangokra: a nagyitól kapott zenélő plüss az első héten baromira nem érdekelte, félre is raktuk, de egy hónapos korában újra próbálkoztunk vele, és láss csodát, imádja hallgatni, nézegetni, most már mosolyog is rá (remélem, nem hiszi azt, hogy ő az anyja :-)).

 

[caption id="attachment_983" align="aligncenter" width="543"] (Kép: Flickr, Family O'Abé)[/caption]

 

Kapott egy játszószőnyeget is. Ezt szintén az ötödik héttől használja. Pontosabban mi, szülők játszunk, csörgünk, sípolunk, csilingelünk a szőnyegen függő plüssökkel, ő meg veszettül figyel. Először csak 5 percre kötötte le, de most már 15-20 percig is képes figyelni mielőtt fókuszt és türelmet veszít. 

Ami a "napirendet" és az éjszakákat illeti, bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatom magam, mert megáldott a sors egy éjjel viszonylag jól alvó gyerekkel, aki viszont cserében nappal éberebb. Mikor hazahoztuk a kórházból már látszott, hogy napközben nem alszik sokat. Rengeteget nézelődött bambult, még többet sírt és evett. Ha végre beájult - sosem a szoptatás után -, akkor viszont képes volt 3-4 órát szunyókálni délután.

Az éjszakát viszont két gyors evést leszámítva, már az első pillanattól kezdve átaludta. Először csak letenni volt nehéz. A második héten kezdte azt, hogy amint letettük, 10-15 perc múlva sírt, pedig előtte már aludt. Úgy három nap után untam meg, hogy fel-alá járkálunk vele és ringatjuk este 8 és 10 között, hogy végre valahára álomba szenderüljön. Ő meg csak ordít, ordít és ordít.

Lehetséges, hogy mások spártainak tartanák a módszerem, de nekem az vált be, hogy fürdés után egy kicsivel megetetem, következik 10 perc büfiztetés, pici séta, ringatás, és amikor már látom, hogy ásítozik, csukódik le a szeme, akkor szépen elmondom neki, hogy most beviszem a kiságyába aludni. Be is viszem, leteszem, még pár percig simogatom a fejét, amíg álomország határába nem ér, majd kijövök.

Mióta bevezettem azt a módszert, hogy elmondom neki mi fog történni, nem is igen sír az ágyba tétel után. Ha mégis nyökög, vagy hív minket, mindig bemegyek hozzá, de nem veszem ki a kiságyból, hanem csak megsimogatom a fejét, dünnyögök neki egy mondókát, vagy beteszem a szájába a cumit (igen, van cumija, viszont csak elalváskor lehet a szájába tenni). Lekopogom, mert hét estéből ötnél beválik. Amikor meg éppen nem, akkor az általában amiatt történik, mert idő előtt raktam be az ágyba, akkor, amikor a gyerek még pörgött volna. Na igen, kényszeríteni sem érdemes. Nehéz, de ki kell várni azt a pontot, amikor magától lesz álmos.

 

[caption id="attachment_984" align="aligncenter" width="525"] (Kép: Flickr, Baby K)[/caption]

 

Egyébként négy-öt hetes kora óta kezd beállni egy rend. Reggel 8 és 9 között kel (hajnali 5-6-kor van egy etetés, ami után általában visszaalszik). Majd 10-11 körül alszik egy rövidet, most már sokszor ilyenkor sétálunk, a babakocsiban egyből beájul. Dél és egy óra körül megszoptatom, és ezután az esetek többségében alszik is, nagyjából négy óráig. Ezután viszont jön a móka és kacagás, játszunk vele, lefoglaljuk, ringatjuk, ölben, kézben, mellkason van, néha kicsit bealszik 10 percre, ellenben kényesen ügyel rá, hogy ne aludjon sokat, mintha félne, hogy lemarad valamiről. 8 körül van a fürdés, majd evés ismét és irány az ágy. Azt vettem észre, hogy kilencnél előbb nemigen akar elaludni, így ezt nem is erőltetem.

A szoptatások többnyire 2,5-3,5 órára történnek, bevallom őszintén, kicsit én is irányítom, ha csak nem nyűgös nagyon, nem adom a szájába a cicit. Ennek azon egyszerű oka van, hogy rengeteget bukik. Próbáltam komfortszopiztatni, de a vége az lett, hogy az eleve telített gyomrából még nagyobb adag jött fel, nyekergett a sok levegő miatt, amit szoptatáskor nyelt. Ettől pedig én is ideges lettem,  ő is sírt, tehát nemhogy lenyugodott volna, de még inkább felspannolta magát. 

Szóval inkább úgy döntöttem, tartom a bűvös 3 órás szoptatást, de rugalmasan állok hozzá. Ha előbb megéhezik, és egyértelműen semmilyen ringatással, játékkal nem lehet megnyugtatni és/vagy dugdossa a kezét a szájába, akkor akár 2 óra múlva is megetetem (ma éppen ilyen napunk van, szerintem valamiféle fejlődési ugráson megy keresztül). Ha pedig éppen a délutáni alvását tölti, ami továbbra is 3-3,5 óra hosszú, akkor nem ébresztem fel csak azért, mert letelt a 3 óra. Bár napközben 4 óránál hosszabb időt nemigen hagyok ki, kiszáradva sem szeretném látni a gyereket.

Így állunk most. Kezdünk összecsiszolódni. Eddigi konklúzióm az - és nyilván nem én találtam fel a spanyolviaszt -, hogy a gyerek rögtön megérzi, ha bizonytalan vagy. Már pár naposan többet fognak fel a világból, mint, amit mi gondolnánk. Ezért fontos, hogy összhangba hozzam az érzéseimet a tetteimmel, különben a gyerek igen hamar rájön, hogy valami nem stimmel. A jelszó az önazonosság... mint mindig.

 

 

 

Most szültem, és már menekülnék otthonról: normális vagyok?

Jóformán meg sem száradt a tinta a gyermekem születési anyakönyvi kivonatán, a tudatalattim már sorjában küldte - álmok formájában - az üzeneteket: jó lenne pár óra kimozdulni, lehetőség szerint egyedül. Persze egy frissen szült, jóravaló magyar anya a valóságban nem tesz ilyet. Ugye?

A férjemmel csatangoltunk valahol, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy haza kéne mennünk. Iszonyatos lelkiismeret-furdalásom támadt ugyanis amiért a pár hetes babánkat otthon hagytuk. Egyedül!

Mielőtt rám küldik a gyámhatóságot, megnyugtatnám az aggódókat: ez csak egy álom volt. Ám nem ez volt az első ilyen. Egyik alkalommal a szülőszobán voltam, a szüleim kísértek el. A nagy vajúdás közepette észbe kaptam, és hazaszalajtottam apukámat, ugyan nézze már meg, hogy van kicsi Zs. Mégsem kellett volna tán otthon hagyni őt...

A legutóbbi álmomban külföldön kirándultam egy nagy csapattal. Beneveztünk egy tájfutóversenyre. Már talpig futódresszben voltam, amikor belém nyílalt, hogy van nekem egy gyerekem, akit még meg is kell szoptatnom. Felkaptam hát őt is, és vittem magammal. A futóversenyen végül nem indulhattam, mert túl magas pulzust mért a főszervező - aki nem volt más, mint országunk miniszterelnöke (hogy hogyan került az álmomba, ne kérdezzétek...). Azzal utasított vissza, hogy anyuka vagyok, van egy pici babám, felelős vagyok az egészségemért, ilyen állapotban nem futhatok. Őrjöngtem a dühtől. Engem ne korlátozzon be senki!

Szánom-bánom, de úgy tűnik, nehezen bírom a bezártságot. És még november is van, sötét is van.

Most gondoltam bele: már egy hónapja itthon vagyok, non stop, a négy fal között. Persze voltam már levegőn. Egyszer elmentem a két villamosmegállóra lévő drogériába, míg apa vigyázott a dedre. Valamint párszor már kimerészkedtünk babakocsival sétálni... a lakásunk 500 méteres körzetében.

(Na jó, meg voltam egyszer varratszedésen is egy héttel a szülés után. Durván fog hangzani, de baromi felemelő érzés volt egy órát egyedül töltenem, elengedett kézzel, mint egy felnőtt.)

 

[caption id="attachment_964" align="aligncenter" width="572"] (Kép: Flickr, Diego Albero Roman)[/caption]

 

Ami a sétákat illeti, a védőnő és a gyerekorvos szerint ezeket nem szabad túlzásba vinni. A doki például három-négy hétig levegőre sem engedett (volna) minket. Hát mi azért megejtettünk egy-két 15 perces sétát a napsütéses őszben. Nem vagyok egy izgága típus, azonban ennyit én sem bírok itthon ülni. Igen hamar eljutottam arra a pontra, hogy sóvárogva néztem az ablakból a járókelőket. Elkezdett hiányozni az utca.

Merem remélni, hogy nem én vagyok az egyetlen anya a világon, aki úgy érzi: néha jól esne kimozdulni, társasági életet élni, shoppingolni egy nagyot, moziba menni, vagy ne adj isten pár órát dolgozni - bennem már ez utóbbi is felmerült (és hol van még a szülési szabi vége?!). 

Valamelyik kismamás csoportban értekezett a minap pár anyuka arról, hogy manapság nem tartják be a gyermekágyi időszakban a pihenésre vonatkozó intelmeket (ergo: feküdni, feküdni, feküdni). Hiszen nem véletlenül hívják gyermekÁGYnak, csak pihenni kéne nagyjából egy hónapig, és a gyerkőccel lenni nullahuszonnégyben. Tudom, hogy nem vagyok normális, de én biztosan begolyóznék, ha hat hétig nem csinálhatnék semmit, a baba körüli teendőket kivéve. Jelen pillanatban a főzés és a takarítás is remek kikapcsolódásnak számít. Persze ezeket sem akkor csinálom, amikor akarom, hanem, amikor lehetőség van rá. Ehhez nyilvánvalóan segítség is kell, ez tagadhatatlan. Szétszakadni sem érdemes. 

Persze nem panaszkodnom kéne, hiszen itt van nekem egy gyönyörűséges kislány, akit a világ minden kincséért sem cserélnék el. Minden egyes alkalommal, amikor ránézek elolvadok. Értelmet nyer minden.

Csak éppen hiányzik a régi önmagam. Hiányzik az, hogy akkor és azt csináljak, amit akarok, és amihez kedvem van.

Hogy megszakítás nélkül nézzek végig egy másfél órás filmet. Hogy vasárnap reggel kicsit tovább lustálkodjak az ágyban. Hogy lelkiismeret-furdalás nélkül menjek vécére, és gyereksírás aláfestőzene nélkül végezzem a nagydolgomat. Hogy ne csak a kaki-szopi témakörében legyek jártas, hanem újra felvegyem a fonalat a nagyvilág híreit illetően. Hogy ne kelljen epekedve várni a férjemet délutánonként és azt, hogy a napjáról meséljen (merthogy velünk ugye nem sok minden történik).

 

[caption id="attachment_965" align="aligncenter" width="600"] (Kép: Flickr, barbara w)[/caption]

 

Jóllehet, ezek egoista vágyak. Vállalom a megkövezést.

Ugyanakkor az is gondolom, hogy más anyák is küzdenek ezzel a démonnal. Nekik üzenem, hogy nem szégyen ezt érezni és pláne nem bevallani. Tök mindegy, hogy ez az érzés egy hónappal vagy egy évvel a szülés után jön el. Ettől még ugyanúgy szeretjük a gyerekeinket, ugyanúgy gondoskodunk róluk, ugyanúgy ők az elsők az életünkben. Azonban emellett nők is vagyunk, emberek is vagyunk. 

Részemről nem fogok úgy tenni, mintha minden csupa-csupa rózsaszín és habcsók lenne. Mert, ahogy tanult blogtárs kolleginám szokta mondani, igenis vannak pillanatok, amikor az ember legszívesebben eladná a gyerekét. 

Hatalmas dolog látni azt, hogy a porontyod szó szerint napról-napra egyre többet fejlődik. Amikor azon kapod, hogy hirtelen átfordítja a fejét hason fekvésben, vagy, hogy reggel ébredésnél rád mosolyog, egyenesen bele a szemedbe, holott előző nap még ezt nem tudta. Ezek a pici dolgok megédesítik a napjaidat. De ettől még fair azt érezni, hogy, ha csak egy órácskára, de kiszakadnánk az etetés-pelenkázás-altatás háromszögéből.

Mindebben persze benne van az is, hogy újdonsült szülőként jócskán át kell alakítani az életünket, gondolkodásmódunkat. Hazugság lenne azt mondani, hogy minden megy tovább a régi kerékvágásban. A megszokott kis életünkben lesznek lemondások és kényelmetlenségek. Megéri? Naná.

De okosnak is kell lenni, hogy az ember ne fásuljon bele. Kell az én idő. Ér meginni egy jó kávét délelőtt, ér elolvasni egy érdekes cikket, ér jógázni, sportolni egyet, ér rábízni a gyereket apukára, nagyszülőkre egy-két órára. Mellesleg kisgyerekkel is ki lehet mozdulni: csomó klub létezik már, baba-mama torna/jóga, babaúszás. 

Ami pedig a munkába való visszatérést illeti, nálam még egyelőre nem aktuális, de itt egy remek, témába vágó cikk magyar társadalmi viszonyokról: katt ide.

Azt hiszem, nagyon fontos kimondani, hogy nem kell rabszolgának lenni a gyerek mellett. Ahogy a repülőn szokták mondani az utaskísérők: először magunkról gondoskodjunk, magunkra rakjuk fel az oxigénmaszkot, utána tudunk másokon segíteni. Csak így működik.