2016. december 8., csütörtök

Amikor végre elkezdtem élvezni az anyaságot...

Megszületik a csöppség, az anyában abban a pillanatban beindul a gondozási ösztön, jön a a túláradó, feltétlen szeretet. Anyuka rózsaszín ködben lebeg és földöntúli mosollyal pelenkáz, szoptat és altat... Ja, hogy ez nem mindenkinél működik egyből?


Másfél hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyik éjszaka azzal a gondolattal ébredjek, végre élvezem az anyaságot. Végre anyának tekintettem magamat, és alig vártam, hogy a hajnali szoptatásnál rám mosolyogjon a kislányom.


Végre már nem csak a kötelező körök vannak. Nem érzem már nyűgnek, nehéznek az utódom gondozását, nevelgetését. Már nem csak egy robot vagyok, aki automatikusan hajtja végre a gyerek körüli teendőket.


Már nem akarok minél gyorsabban túlesni a szoptatáson. Már nem zavar a sok bukás, az, hogy olykor szinte sugárban jön vissza a tej. Vettünk egy fotelt  a gyerekszobába, abban zajlik az etetés. Most már mindig ott szoptatok: nem a kanapén tévénézés közben, nem az ágyunk szélén éjszaka (valahogy minden igyekezetem ellenére a fekve szoptatás nekünk nem megy, kiesik a ded szájából a mellem, folyik szanaszét mindenhova az áru). Nem görnyedek már kényelmetlenül, tudom rendesen tartani a babót, nyugalom van körülöttünk, nem mászkál senki, nincsenek felesleges zajok. Ez a mi kis kuckónk - este még a hangulatvilágítást is felkapcsolom. Nem mobilnetezek már szopi közben, csak és kizárólag a gyerekre figyelek, vagy a színes, állatkás szőnyeget tanulmányozom elmélyülten. Mellesleg kevesebbet is bukik kicsi Zs. mióta megvan ez a fotel...


Már nem találom nyűgnek a pelenkázást és az öltözést. Egyre kevesebbet ordít vetkőzés, tisztába tétel alatt a gyermek. Élvezem, hogy magyarázhatok neki közben, hogy ő gagyog és gurgulászik, vagy megbabonázva bámulja a zenélő plüsst a feje mellett.


Már nem akarom minél hamarabb ágyba dugni napközben. Hagyom, hadd jelezze, amikor álmos. Mert ha nem az, akkor inkább hordozgatom, eljátszogatok vele, neki szentelem a százszázalékos figyelmemet. A kedvence most az ábécé magánhangzóinak ismételgetése. Hatalmasakat tud mosolyogni és nevetni miközben végigmondom neki, hogy: a,á,e,é,i,o,ö,u,ü (az é-t és az i-t különösen kedveli). Közben gagyog és tátja a száját, mint, aki utánozni akar.


Már nem zavar, hogy nem tudok mellette mindent elintézni. Nem akarom minél hamarabb lerázni, csak azért mert ki kell teregetnem, vagy meg kell írnom egy e-mailt, vissza kell hívnom valakit. Ezeket mindig alvás időre hagyom.


 


[caption id="attachment_997" align="aligncenter" width="364"]Kicsi Zs. édesen alszik, miközben meglátogatja a Mikulás. Kicsi Zs. édesen alszik, miközben meglátogatja a Mikulás.[/caption]

 


Most kezdem kereknek érezni az anyaságomat.


Mostanra tudtam feldolgozni a szülésélményemet is. Kellett hozzá pár jótékony álom.


Többször álmodtam, hogy újra a szülőszobán vagyok. Volt egy álmom, amelyben a szülésznőmmel beszélgettem a szülésem körülményeiről, arról, hogy mennyire szerettem volna, ha természetes módon fejeződik be. Nem emlékszem ő mit mondott, csak azt tudom, hogy beszélgettünk és megnyugtatott.


Aztán egyik alkalommal azt álmodtam, hogy masszőrnél vagyok, annál, akihez szoktunk járni. Iszonyat erősen kezdte el nyomogatni a csípőmet. Annyira fájt medencetájt mindenem, mint, amikor szültem. Rimánkodtam, hogy fejezze be, mert megőrülök. De ő nem hagyta abba, azt mondta, muszáj kimasszírozni a görcsöt belőle. Felébredtem és patakokban folyt rólam az izzadság, pont mint a szülőszobán.


Azóta viszont könnyebbnek érzem a testem. És ma már bármikor újra szülnék, a fájdalom már nem tartana vissza. Pedig pontosan emlékszem a vajúdás alatti gondolataimra: volt egy pont (nem is egy!), amikor azt kívántam, hogy bárcsak ne kellene ezt így végig csinálni, és hogy soha többé nem szülök még egyszer. Hát, bizony elszállt ez az érzés.


Kezdek "oké"-ban lenni magammal és a gyerekkel.


Nem ment minden egyből. Nem volt már az elejétől fogva rózsaszín köd.


De mostanra kezdem kapiskálni, milyen az anyai szeretet, milyen büszkén viselni az anyaságot. Sokat segít, hogy van már a gyerek részéről is visszajelzés, hogy már mosolyog rám, hogy már tudunk játszani együtt (igaz, ez még nagyon kezdetleges), hogy elégedetten hátrahajtja a fejét, amikor jóllakott a szoptatás után.


Nem vagyok ősanya, nem is leszek, csak szimplán ANYA vagyok. Jól van ez így.


 


(A főoldalon kiemelt kép innét: Thomas Hawk, Flickr)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése