Babanapló: az első hetek

Az első hónap az ismerkedés jegyében telt. Adott volt egy újszülött, és én, a tapasztalatlan anyuka. Két hét után eljutottam arra a pontra, hogy lefekvéskor, félálomban a gyermekem sírása csengett vissza a fülemben. Valójában kicsi Zs. békésen aludt, én azonban már annyiszor hallottam napközben a sírását, hogy belém égett. 

Császárral szültem, egynapos vajúdás után, így az első éjszakát baba nélkül töltöttem, csak másnap délelőtt kaptam meg a lányomat. Onnantól kezdve viszont végig velem volt. A tejem szerencsére szinte rögtön beindult, még sok is lett hirtelen a cseresznye nagyságú gyomorral ellátott kisdednek, aki vígan (?) bukta vissza a gyomortartalmát. Sorra cserélgettem már a kórházban is az összehányt textilpelenkákat. A helyzet azóta is változatlan: a felesleg kijön, napi négyszer-ötször, de már belenyugodtam. Az én gyerekem bukós fajta.

Igazság szerint, alig vártam, hogy hazajöjjünk a kórházból. Már vágtam a centit. Nem nekem találták ki a kórházi létet, a közös tér megosztását vadidegenekkel. Alig ettem, alig aludtam. Nem is igen volt étvágyam a nagy izgatottság miatt, de anyukám főztjét azért csak legyűrtem - az igazi megváltás volt (innen is hálás köszönet még egyszer :-)).

Anekdotaként azért elmesélném, hogy a császármetszés miatt először csak háztartási kekszet, ropit és pépeset ehettem. Ennek a diétának mindaddig kellett volna tartania, amíg nincs székletem. A műtét utáni második napon azonban a kórházban a reggeli kalács volt lekvárral, majd ebédre finomfőzeléket kaptam egy szelet hússal. Kérdeztem is a nővéreket, hogy nem történt-e félreértés (hiszen nem sok mindent sikerült addigra produkálnom a vécén). De végül csak legyintettek, mondván: mindegy, egyek. Másnap egyébként bableves volt - igazi szoptatóbarát étel...

Apropó szoptatás! A harmadik napra belövellt a tejem, és emellett a lábaim is megduzzadtak. Akkora lett a bokám, mint egy elefánté. A terhességem alatt a vizesedés egészen elkerült, csodálkoztam is, hogy most mégis miért talált meg. Azt hittem, a műtét miatt van. A dokim azonban elmagyarázta, hogy ez a tej beindulásának köszönhető. Szaporodik a tejem, kell a folyadék, így a testem elkezdett vizet visszatartani (ezért igyak sokat, sokat és még annál is többet), de egy hét alatt el fog múlni. Így is lett.

Tejem tehát volt, a gyerek csak 230 grammot fogyott a benti lét alatt, nem sárgult be, én is jól voltam, ezért annak rendje és módja szerint haza is engedtek minket az ötödik napon. Naná, hogy végigizgultam a 10 perces kocsiutat. A hordozóba, anorákostul bepasszírozott gyerek alig bírt mozdulni. Nekem baromi kényelmetlennek tűnt a testhelyzete, ő azonban boldogan aludt (a kórházi folyosót persze behangosította és végig visított míg a zárójelentésre vártunk). Arra sem ébredt fel, hogy hazaértünk. A férjem javaslatára ezért csak kicipzároztuk a kabátját, és hagytuk tovább aludni. A hordozóban! Még  háromnegyed órát szunyált így, valószínűleg ő jól érezte magát.

 

[caption id="attachment_982" align="aligncenter" width="317"] (Kép: Flickr, Ray Dumas)[/caption]

 

Megkezdődött hát az igazi ismerkedés. Én is kicsit leeresztettem. Végre aludhattam egy jót: a kórházi ágy és nyüzsgés után már nagyon vártam, hogy a kényelmes itthoni ágyunkba leheveredhessek. Végre nem kellett amiatt izgulnom, hogy mit gondolnak rólam a szobatársak. Igen, baromi lassan pelenkáztam, és igen, a gyerekem végigüvöltötte az öltözéséket, és igen, fogalmam sem volt, hogy mikor mit csináljak vele.

Elkezdhettem megfigyelni, hogy miért és hogyan sír a gyermekem, végre nem csak arra koncentráltam, hogy minél gyorsabban elhallgattassam cicivel. Pár nap elteltével kezdett körvonalazódni, hogy a különböző sírások mit jelentenek. Mert nem mindig éhes ám. Van, amikor csak melege van/fázik, vagy a szelek gyötrik, vagy ölelgetésre vágyik, vagy fáradt, vagy csak unatkozik.

Ez utóbbi tulajdonsága pár hetesen alakult ki. Természetesen nem arról a fajta unalomról beszélek, mint, amit mi felnőttek szoktunk érezni. Hanem arról, amikor a helyzetváltoztatásra képtelen csecsemő 5-10-15 perc után közli - sírással -, hogy ő most pozíciót, látképet szeretne váltani (jó, igazából még kevés mindent lát, de valójában napról napra többet): például karból szeretne felkéredzkedni vállra. Mellesleg ha lent van azt szeretné, hogy felvegyük, ha felvettük kis idő múltán azt szeretné, hogy lerakjuk, és így tovább, ördögi kör.

Itt meg kell állnom és ódákat zengenem meg kell említenem, hogy milyen óriási szerencsém van a gyermekem apjával. A szülés után még pár hétig itthon volt velünk, és mindenben segített. Mellesleg ő sokkal magabiztosabb volt a csecsemő ellátást illetően. Én félve fogtam meg a törékeny kisdedet, mintha porcelánból lenne (egy hétig nem is mertem fürdetni, csak asszisztáltam hozzá), a férjem viszont, mint egy igazi szakavatott fogta kézbe a gyereket. Furán fog hangzani, de tőle tanultam meg rendesen pelenkázni, fürdetni, orrot szívni, helyesen ölben tartani a babát stb. Kellett ez nekem a kezdeti bizonytalan időkben.

Aztán persze volt egy pont, amikor úgy éreztem kicsit sok. Mivel mindent együtt csináltunk és mindenben kikértem a véleményét, egy idő után úgy éreztem, hogy nem hallgatok eléggé az anyai ösztöneimre. Ki is fakadtam neki egy szép napon. Azt hiszem, ő sem vette észre, hogy mennyire átvette az irányítást, a puszta jó szándék vezérelte. Elmondtam neki, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy ennyit segít, és, hogy összetehetem a két kezemet, amiért ilyen férjem van, de a helyzet az, hogy friss anyaként rengeteg mindenben bizonytalan vagyok, nem tudom, hogy mikor csinálom jól, hogy hogyan is kéne (elég) jól csinálni, és ha még ő is beleszól, akkor végképp talajt vesztek.

Mégis csak én vagyok a gyerek anyja, na. Megértette, tisztáztuk a szerepeket, ő is átgondolt sok mindent. Azóta is ugyanúgy segít, amiben kérem (amúgy magától is tisztába teszi a gyereket, ha éppen ő észleli a pelenkából áradó kellemes szagot), de hagyja, hogy az anyai megérzéseimre hallgatva bizonyos dolgokban én döntsek. Amúgy is rájött, hogy én jóval türelmesebb vagyok, és jóval több ideig bírom például az ordítást és csitítgatást. Egyébként úgy tűnik, nálunk is meglesz a papírforma: apa a játékosabb, anya a megnyugtató, óvó öl.

A negyedik hét után kicsi Zs. szeme kezdett egyre inkább felnyílni, és láthatóan napról napra jobban érdeklődött a világ iránt. Az ötödik hét óta már mosolyog is ránk, célzottan, nem csak reflexből.

Hihetetlen gyorsaságú ez a fejlődés! Az első négy-három hétben valóban csak abból telt a napja, hogy evett, kakilt, aludt (?), és sokat-sokat igényelte a testkontaktust. A negyedik, ötödik héttől kezdve már határozottan megfigyelhető, hogy képes a játékra. Már felfigyel a hangokra: a nagyitól kapott zenélő plüss az első héten baromira nem érdekelte, félre is raktuk, de egy hónapos korában újra próbálkoztunk vele, és láss csodát, imádja hallgatni, nézegetni, most már mosolyog is rá (remélem, nem hiszi azt, hogy ő az anyja :-)).

 

[caption id="attachment_983" align="aligncenter" width="543"] (Kép: Flickr, Family O'Abé)[/caption]

 

Kapott egy játszószőnyeget is. Ezt szintén az ötödik héttől használja. Pontosabban mi, szülők játszunk, csörgünk, sípolunk, csilingelünk a szőnyegen függő plüssökkel, ő meg veszettül figyel. Először csak 5 percre kötötte le, de most már 15-20 percig is képes figyelni mielőtt fókuszt és türelmet veszít. 

Ami a "napirendet" és az éjszakákat illeti, bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatom magam, mert megáldott a sors egy éjjel viszonylag jól alvó gyerekkel, aki viszont cserében nappal éberebb. Mikor hazahoztuk a kórházból már látszott, hogy napközben nem alszik sokat. Rengeteget nézelődött bambult, még többet sírt és evett. Ha végre beájult - sosem a szoptatás után -, akkor viszont képes volt 3-4 órát szunyókálni délután.

Az éjszakát viszont két gyors evést leszámítva, már az első pillanattól kezdve átaludta. Először csak letenni volt nehéz. A második héten kezdte azt, hogy amint letettük, 10-15 perc múlva sírt, pedig előtte már aludt. Úgy három nap után untam meg, hogy fel-alá járkálunk vele és ringatjuk este 8 és 10 között, hogy végre valahára álomba szenderüljön. Ő meg csak ordít, ordít és ordít.

Lehetséges, hogy mások spártainak tartanák a módszerem, de nekem az vált be, hogy fürdés után egy kicsivel megetetem, következik 10 perc büfiztetés, pici séta, ringatás, és amikor már látom, hogy ásítozik, csukódik le a szeme, akkor szépen elmondom neki, hogy most beviszem a kiságyába aludni. Be is viszem, leteszem, még pár percig simogatom a fejét, amíg álomország határába nem ér, majd kijövök.

Mióta bevezettem azt a módszert, hogy elmondom neki mi fog történni, nem is igen sír az ágyba tétel után. Ha mégis nyökög, vagy hív minket, mindig bemegyek hozzá, de nem veszem ki a kiságyból, hanem csak megsimogatom a fejét, dünnyögök neki egy mondókát, vagy beteszem a szájába a cumit (igen, van cumija, viszont csak elalváskor lehet a szájába tenni). Lekopogom, mert hét estéből ötnél beválik. Amikor meg éppen nem, akkor az általában amiatt történik, mert idő előtt raktam be az ágyba, akkor, amikor a gyerek még pörgött volna. Na igen, kényszeríteni sem érdemes. Nehéz, de ki kell várni azt a pontot, amikor magától lesz álmos.

 

[caption id="attachment_984" align="aligncenter" width="525"] (Kép: Flickr, Baby K)[/caption]

 

Egyébként négy-öt hetes kora óta kezd beállni egy rend. Reggel 8 és 9 között kel (hajnali 5-6-kor van egy etetés, ami után általában visszaalszik). Majd 10-11 körül alszik egy rövidet, most már sokszor ilyenkor sétálunk, a babakocsiban egyből beájul. Dél és egy óra körül megszoptatom, és ezután az esetek többségében alszik is, nagyjából négy óráig. Ezután viszont jön a móka és kacagás, játszunk vele, lefoglaljuk, ringatjuk, ölben, kézben, mellkason van, néha kicsit bealszik 10 percre, ellenben kényesen ügyel rá, hogy ne aludjon sokat, mintha félne, hogy lemarad valamiről. 8 körül van a fürdés, majd evés ismét és irány az ágy. Azt vettem észre, hogy kilencnél előbb nemigen akar elaludni, így ezt nem is erőltetem.

A szoptatások többnyire 2,5-3,5 órára történnek, bevallom őszintén, kicsit én is irányítom, ha csak nem nyűgös nagyon, nem adom a szájába a cicit. Ennek azon egyszerű oka van, hogy rengeteget bukik. Próbáltam komfortszopiztatni, de a vége az lett, hogy az eleve telített gyomrából még nagyobb adag jött fel, nyekergett a sok levegő miatt, amit szoptatáskor nyelt. Ettől pedig én is ideges lettem,  ő is sírt, tehát nemhogy lenyugodott volna, de még inkább felspannolta magát. 

Szóval inkább úgy döntöttem, tartom a bűvös 3 órás szoptatást, de rugalmasan állok hozzá. Ha előbb megéhezik, és egyértelműen semmilyen ringatással, játékkal nem lehet megnyugtatni és/vagy dugdossa a kezét a szájába, akkor akár 2 óra múlva is megetetem (ma éppen ilyen napunk van, szerintem valamiféle fejlődési ugráson megy keresztül). Ha pedig éppen a délutáni alvását tölti, ami továbbra is 3-3,5 óra hosszú, akkor nem ébresztem fel csak azért, mert letelt a 3 óra. Bár napközben 4 óránál hosszabb időt nemigen hagyok ki, kiszáradva sem szeretném látni a gyereket.

Így állunk most. Kezdünk összecsiszolódni. Eddigi konklúzióm az - és nyilván nem én találtam fel a spanyolviaszt -, hogy a gyerek rögtön megérzi, ha bizonytalan vagy. Már pár naposan többet fognak fel a világból, mint, amit mi gondolnánk. Ezért fontos, hogy összhangba hozzam az érzéseimet a tetteimmel, különben a gyerek igen hamar rájön, hogy valami nem stimmel. A jelszó az önazonosság... mint mindig.