Van az a mondás anyakörökben, hogy "ha három hónapig életben tudod tartani, onnantól már nagy baj nem lehet!" Tény, hogy a kezdeti nehézségek már távolodni látszanak, és a gyerekággyal járó kellemetlenségeknek is búcsút intettünk, de valóban feltehetjük a lábunkat és élvezhetjük a babázást?
Biztos sok anyuka tudna nálam bölcsebbeket mondani, de így három hónap távlatából mutatom, mivel lettem okosabb, mióta két gyerekem van.
Megtanulom megosztani a figyelmemet
Még nem megy rutinból, és nem mondom, hogy egyszer egy kerti partin nem felejtettem majdnem ott a babakocsiban pihegő újszülöttet (na jó, ez nagyon az elején volt), de már sokat fejlődtem :-) A nők egyébként is jobbak abban, hogy több dologra figyeljenek egyszerre, az anyák meg, nos, mi szerintem verhetetlenek vagyunk ebben.
Az a plusz pár kiló...
A második várandósság után kicsit több maradt rajtam, időm meg ugye arányosan kevesebb, mint az egyetlen gyerekkel, így kicsit sajnálom, hogy engedékenyebb voltam magammal az utolsó néhány pocakos hónapban. Nyári harmadik trimeszter, jégkrémek, nem is mondok mást. Szóval kicsit nagyobb vagyok, mint az első után, sebaj, ekkora még úgysem voltam, innen lesz szép nyerni.
Aggódom a kicsiért, folyamatosan lelkifúróm van a nagy miatt
Nagyfiam óvodás. Egyrészt aggódom, hogy a kicsinek milyen jól kitenyésztett bacikat hoz haza, másrészt sokszor azon kapom magam, hogy alig tudtam megszeretgetni, mert a baba állandó odafigyelést igényel. Küzd is a figyelemért az én ovisom, és ez néha hangosabb formátumban jön elő. A kicsi megszületése után például hetekig mindent ordítva közölt, hogy mindenképp meghalljam, bármit is csinálok éppen.
A reggeli készülődés...
pedig egy zsonglőr-, nem, nem is, inkább egy bűvészmutatvány! Mondjuk bár lenne egy varázspálcám, amivel rávarázsolom a gyerekekre az évszaknak megfelelő ruházatot, de olykor már ott elakadok, hogy mi is épp az évszaknak megfelelő (októberi nyár, helló!)
A hordozókendő egy áldás!
Már a kisfiammal is sokat használtuk, de igazán most tudom értékelni, amikor reggel az oviba megyünk - a kicsi, mint kapcsolt áru jön velünk, és őszintén szólva nem vagyok egy súlyemelő alkat, szóval nehezen tudnám az autós hordozóban naponta négyszer fel-le cipelni két lépcsőn is. Így, hogy rám van applikálva, megmarad a két szabad kezem, és még a kabát fel-levételben is tudok segíteni a nagynak (a cipővel már kevésbé vagyunk ügyesek így hármasban, de csak a sikersztorit írtam most le). Bónusz, hogy jókat tud aludni benne a baba.
A szimultán altatás nem lehetetlen
Nagy para volt, hogy hogyan fogok két gyereket egyszerre altatni, akiknek az alvásidejük még nincs annyira összehangolva, de jelentem ez sem leküzdhetetlen akadály. Egyszer már megcsináltuk, és innen gondolom, hogy máskor is menni fog. (De azért jobb, ha a nagy az oviban alszik napközben).
Fürdetni egyedül is lehet
Amíg az első gyerekkel az esti fürdetés kétszemélyes, alapos előkészületeket igénylő rituálé volt, addig ketteskét kis túlzással már csukott szemmel, fél kézzel is lecsutakolom. És még hálás is vagyok, ha apa addig lefoglalja a nagyot, mi lányok meg békében pancsolhatunk a fürdőszobát kisajátítva.
A szeretetem, a rajongásom pedig nem kétfelé oszlik, csak még több lesz
Amikor az okos hároméves nagyfiam azt mondja a kicsinek, hogy "Olyan büszke vagyok rád, nagyon jó baba vagy!", nekem pedig azt, hogy "Anya, ne vidd vissza kórházba, én nagyon szeretem! Ti vagytok a királynők!", olyankor az üvöltve bőgés kerülget (de azt elteszem az ovis anyák napjára).
"Jól eszik, nem hasfájós?" - talán ez az egyik leggyakoribb kérdés, amivel a kismamákat vegzálják, ha pici baba érkezik a családba (és mellesleg az őrületbe lehet kergetni vele őket).
Ha már #plasticfreejuly, remélem elnézitek nekem, hogy ennek kapcsán egy kicsit az étkezésről is írjak. A műanyagmentes július kampányhoz csatlakozók között sokan említik, hogy azzal is támogathatjuk a kezdeményezést, ha kevesebb húst fogyasztunk, vagy eleve kizárjuk a feldolgozott húsipari termékeket az étkezésünkből.
Nemrég egy női magazin megkeresésére válaszolva gondolkodtunk és soroltunk fel érveket, hogy szerintünk miért jó anyának lenni. Persze nagyon kíváncsiak voltunk az olvasók, vagyis a Ti véleményetekre is. Annyi minden szépet és jót, vidámat és könnyezőset írtatok a facebook oldalunkra, hogy ezekből a kommentekből mutatunk itt is egy csokorra valót:
Ketten is kipróbáltuk a hazai fejlesztésű, első magyar jógás társasjátékot, és a mókán és kacagáson kívül ennyi mindent tapasztaltunk vele! Olvassátok el a lányos és a fiús verziót is, hiszen a jóga mindenkié: a gyerekek mellett a szülőknek is jól esik néha ledobni cipőt-zoknit, és önfeledten belebújni az erdei kis állatok bőrébe. Velük együtt, játékosan megtanulni a jóga egyik alap gyakorlatsorát, a Napüdvözletet, vagy csak simán együtt mozogni, kártyázni, mesélni...
Krisztáék így játszottak:
Jómagam kétbalkezes vagyok, csapnivaló koordinációs készséggel, nagyjából a jóga az egyetlen mozgásforma, amelyben nem érzem magam kellemetlenül. Saját tempóban lehet (és kell) minden ászanát végrehajtani, mindig csak addig feszítve a határokat, ameddig jól esik. Itt nincsen aerobic edzős hajsza, ezért sokkal jobban is tudok fejlődni: nem a külső kényszer nyom előre, hanem a belső igény. Ennyit előjáróban, mert nem véletlenül hoztam szóba az ügyetlenségemet.
Ugyanis a lassan 2,5 éves lányom már most messze túlszárnyal mozgáskultúrában (jó, jó, az apja atletizált gyerekkorában, és még fára mászni is tud - velem ellentétben). Féléves korától rendszeres volt nálunk a gyerekjóga program, és engem is többször látott itthon jógázni. Egyébiránt a kedvenc olvasmánya az egyik jógás könyvem, amelyet lapozgatva már 2 éves kora előtt leutánozott néhány könnyebb pózt.
Egyik este például elképedve láttam, hogy, teljesen a semmiből, elkezdte magától csinálni a napüdvözlet néhány ászanáját - mellesleg, a kobrája és a lefelé néző kutyája 10 pontos. Ezek után nem is volt kétséges, hogy a Jógakaland társasjátékot nekünk találták ki.
A játékot óvodáskorúakra szabták az alkotók, vagyis pofonegyszerű a menete, de mégis bájos. A szabályzat nem is igazán "szabályzat", hiszen egy rövid mesén keresztül taníthatjuk meg a gyakorlatokat, hogy a kis jógink hallja is a feladatot, de a macis kártyákon egyszerre láthassa is. A könnyebb elsajátíthatóság érdekében a 12 mozdulatot, pózt a játék megalkotói 4 részre osztották, így kisebb szakaszonként tanulható. A lányomnak ugyan még hozzá kell szoknia a társasjátékbeli szabályrendszerhez, azonban már maguk a kis kártyák tanulmányozása is nagy örömet jelent neki. Amikor pedig én nekikezdek a játékban meghatározott jógapózoknak, akkor egyből ugrik ő is és csinálja velem együtt.
Mi picit a magunk személyére szabtuk a játékot - és milyen jó, hogy ezt meg lehet tenni, mert van ennyi rugalmasság és kreativitás ebben a társasban! A kis állatkás kártyákat olykor felhasználjuk memóriajátéknak. Egyberendezzük (madarat a madárra, macit a macira stb.), vagy gyakoroljuk az állatok neveit ("te mit húztál?" - "vakond").
Szeretjük ezt a társast. Olyan örömmel játszunk, hogy a végén még apát is beszippantja ez a jógavilág.
Reniéknek így tetszett:
Jógaoktató is vagyok, úgyhogy azt hiszem nem meglepetés, hogy a kisfiammal a kezdetek óta jógázunk: akkor kezdtük, amikor még sem született, hiszen a kismamajóga órákra már együtt mentünk. Aztán a születése után 5 hónappal igazi megváltás volt a téli időszakot követően eljárni a baba-mama jógára, és akkor úgy láttam, ezt is nagyon élvezte, engem meg folyamatosan látott otthon ászanázni. Előfordult, hogy már ő terítette le nekem a matracot, és hívott: "anya, toooorna!" A közös mozgás így abszolút nem ismeretlen számunkra.
Sosem erőltettem igazán, de mindig próbáltam becsempészni a jógát az ő életébe is, vannak jógás könyveink, ismerkedünk a relaxációs technikákkal, persze az ő szintjén, és nagy örömömre most már van Jógakaland társasjátékunk is! Hiszem, hogy így tudjuk nekik a legjobban a jóga szeretetét, és az abban rejlő tudást, értéket átadni: játékkal, játékosan.
A Jógakaland mesekönyvből már jól ismert Durmi maci segítségével most a Napüdvözlet gyakorlatsort tanulhatjuk/taníthatjuk meg a gyerekeinknek. Bár még nincs három éves, de azt hiszem, nem lehet elég korán kezdeni, és mivel a lefelé néző kutya a kedvenc ászanája (olykor fél lábbal is csinálja már), ezért gondoltam, talán megpróbálhatjuk már a Napüdvözletet is. Ennek a sorozatnak a rendszeres gyakorlása segít a kicsiknek kezelni és megélni az érzelmeiket, erősíti az önbizalmat, elősegíti az önkifejezést, javítja a koncentrációt, oldja a szorongást, sőt még az az immunrendszert is erősíti, és segít a nyugodt elalvásban.
Nem mondom, hogy végig kitartunk és maradéktalanul modellezzük a gyakorlatsort, de jó úton járunk. Amikor épp nincs kedve mozogni, akkor meg csak pakolgatja, csoportosítgatja a kis állatos korongokat, persze a Vakond a favorit (a bölcsiben a Vakond csoportba jár).
Amellett, hogy imádom a játék grafikáját, a kedves, szerethető kis figurákat, számomra garanciát jelent, hogy jógaoktató és fejlesztőpedagógus is részt vett a társas kifejlesztésében. Ajánlom nemcsak jógázó szülőknek, de olyanoknak is, akik még csak ismerkednének a jógával, azt gondolom, egy csodálatos utazásra indulhatnak - ezúttal a gyermekükkel kézenfogva - a jóga felfedezésének útján.
