Még tavasszal, a bezártság ideje alatt kiderült, hogy nemcsak szakácsnőnek/élelmezésvezetőnek lennék csapnivaló, de óvónéninek is. Nem akarok magyarázkodni, imádom a gyerekeimet, de egy kicsivel és egy picivel a négy fal közötti lét az én idegrendszeremet is erősen megtépázta, és sokszor éreztem magamnak eszköztelennek, ha arról volt szó, hogy rendet tegyek a gyerekek között vagy épp egy reménytelennek tűnő dackorszakos problémát simítsak el.
Értem én, hogy mindenkin rajta a covidpara, ez alól én sem vagyok kivétel, alá is vetem magam mindenben az óvodánk kívánalmainak.
Nemrégiben egy kedves ismerős felháborodottan vont kérdőre: hogyan kaphatott a kislányom hét hónaposan fülbevalót, miért nem vártam meg, hogy maga döntsön róla, szeretne-e viselni vagy sem?
11 hónapos most a delikvens, és emlékszem, egy évvel ezelőtt még mindig kérdés volt, hogy hogyan is fogják hívni?! Már a 8. hónapon is túl voltunk a babavárásban, amikor is a kérdésre, hogy mi lesz a neve, válasz helyett elsírtam magam: nem tudom!
...és nézném, ahogy a gyerekek önfeledten játszanak a társasházi belső kis játszótéren a közel két és fél hónap után.
Az évek során rájöttem, én hangulatfőző vagyok, már ha van ilyen kifejezés. Szerintem ez azt jelenti, hogy ha van kedvem, jó lesz a kaja, ha nincs, akkor nem olyan finom és egyébként is érezni (küllem, mennyiség). Most, hogy mindannyian itthon vagyunk, a férjem meg a két kicsi is, és naponta nyolcszor kell ételt tennem az asztalra, a hangulatfőző énemen dolgoznom kell, és hivatásos szakácsnőt voltam kénytelen magamból faragni. Mutatom, hogy sikerült.
