Még mindig nem ment ki a vírus a divatból, ha vicces akarok lenni. De egyre kevésbé vagyok vicces kedvemben, azokat a cikkeket például, hogy a fiatalabb generációra milyen hatással van a járvány, már meg sem merem nyitni.
Az én gyerekekeim még kicsik, az ovik ugye nyitva vannak, a legkisebb meg még itthon van velem, bele sem akarok gondolni, egy kamasz hogy éli meg most mindezt. A társas kapcsolatok beszűkűlését, a még erősebb online jelenlétet, a digitális oktatást... bár tény, hogy időnként én is azt számolgatom, hogy anno a kisfiammal mennyit jártunk el baba-mama foglalkozásokra, Ringatóra, jógára, tornára, hetente többször is részt vettünk ilyeneken. A másik gyerekem, aki most már másfél éves, ebből semmit nem látott. Szegénykém már annak is örül, ha az utcán visszainteget neki valaki, annyira keresi a társas kapcsolatokat.
"Hát mi is felnőttünk ezek nélkül" - mondják az idősebb ismerősök, persze, fel, de annyira szerettem volna megadni a kislányomnak ezt is: a babatársaságot, a vidám kis programokat, amik rólunk is szólnak.
 |
| kép: Unsplash |
Arról már nem is beszélek, hogy a folyamatos bezártság, az, hogy feltöltődni, gyerekek nélkül lenni kb. zéró esélyem a hétköznapokban, engem is megvisel, mentálisan is. Van az a közhely, hogy miből adjak, ha nekem sincs, az most itt kezd hatványozottan igaz lenni. Türelmetlen vagyok sokszor a kicsikkel, a négyévesemmel olyan vitákba megyek bele, aminek nincs értelme, és olyan alap dolgok iránt vesztem el a motivációmat, mint pl. a főzés.
Aztán persze jön szembe egy cikk az egészséges táplálkozásról, hogy már gyerekkorban, és figyeljünk, és ne legyen készétel, ne legyen bolti pékáru, és süssünk együtt, szeresse meg az otthoni konyhai tevékenységeket és máris rosszul érzem magam. Gyötör a lelkiismeret-furdalás. Korábban igyekeztem, és a nagyfiam szereti is a főzőcskével járó felfordulást, imád mézeskalácsot, muffint sütni. Nekem meg mi más dolgom, megtehetném, hogy mindennap szuperegészségeset eszünk, szupermód fejlesztő játékokat játsszunk, és egyáltalán: szuperanyukájuk legyek a szuper gyerekeimnek. Helyette itt van ez a lenőtt hajú, fáradt, enervált háztartási személyzet, én.
De mégis: hogy tegyem át a fókuszt? Hová tegyem a sötét gondolataimat?
Ha ennek egyszer vége, vajon a vírust okolom majd, hogy nem tudtam minden anyai teendőmnek úgy eleget tenni, ahogy azt magamtól elvárnám? Jó kis kibúvó lesz? Ahogy annyian hivatkoznak majd erre, hogy ezért nem tudtam tanulni, vagy helytállni, lefogyni, iskolát befejezeni, álmomat megvalósítani... és nekünk, anyáknak, ad-e majd felmentést az elhúzódó világjárvány? Ezekkel a gondolatokkal küzdök, és bár látnám már a végét...
kiemelt kép: Unsplash
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése