Amikor szólt reggel a férjem, hogy a barna tengerimalacot az előzetes tervekhez képest, úgy tűnik, már nem kell a héten orvoshoz vinnem, egyből levert a jeges veríték, tudniillik akkor most van egy halott kisállat a házban. Ő elmegy dolgozni, vagyis ez egy dologgal egyenlő: rám és a gyerekekre vár a nemes feladat, hogy elhantoljuk.
Bizisten, nagyjából félévente csináltam ilyet kisiskolás koromtól otthon a hörcsögökkel, kanárikkal, de még a guppikkal is, mind volt otthon ugyanis (az én drága engedékeny anyám!), de ahogy kutakodtam a fejemben, nem rémlett, nem jött elő semmilyen markáns érzés, hogy ez mivel jár. A gyerekek transzban voltak a közlés után: anya, meghalt a tengerimalac, akkor el kell temetni! Nincs mese, meghalt, a kétéves szerint a malac “elromlott”, csak ezt ismételgette, miután meglátta a kis élettelen testet. A négyéves megint hozta a filozófus-teológust a családban: anya, semmi pánik, úgyis újra le fog ide születni, most fent ül a felhőn, a nagyi mellett, lóbálja a lábát ő is, gyümölcsöt majszol mellette. Hát, legyen. Akkor ott ülnek: az elromlott, ámde új leszületésre váró, barna foltos malacka és a nagyi. Még én is egészen felvidultam, mintegy fókuszt vesztve, mit is kell nekem a következő órákban projektszerűen vele kapcsolatban teljesíteni. Mert a férjem figyelmeztetett: az idő melegszik, és ha csak egy zsák jégbe nem rejtem, akkor mihamarabb tudjuk le a dolgot.
A nagyobbikom még lelkesedett, hogy megnézné a nem túl etikusan, ám praktikusan egy Penny-szatyorba bugyolált kis kedvencet (a malacok nagyistenétől ezúton kérek sűrű elnézést!), ám a kisállatot látva élettelenül máris kiszaladt a száján, ő inkább az ásót vinné, a halottas menet közben a kis testet rám bízná. "Anya, olyan fura, hogy nem él, vidd inkább te!" Huh. Mély levegő, anya nem undorodhat (olyan látványosan), megembereltem hát magam, de nekem is nehéz volt lélekben, mégis négy évig ott rohangált, meg az életünk része volt.
Az aznapi játszóterezést is lemondtuk a pajtikkal, nekünk most fontos, szeánszoktól nem mentes teendőnk volt tehát. Meséljem-e, hogy a temetés helyszíne sem volt egyszerű, annak ellenére, hogy kertes házban lakunk? El kellett ugyanis bandukolni a legközelebbi erdőbe, mert a kertünkben mindenhol vakondháló van... Szóval fogtam a két lelkes - és egyben azért a helyzettől picit megszeppent - kiskorút, a szél metsző és dermesztő volt, négy fok, napnyugta, a sár térdig ért a határon, és elindultunk. Egy játékásóval, ahhoz ragaszkodott a nagyobbik (ennek lesz még stratégiai jelentősége, jól sejtitek). Csak csendben morfondíroztam, nem mondtam ki, amit az egészről gondolok, nálunk nem tabu a halál, nem tabu a test, így a halott állatka sem, értük teszem, mégha sokkkkal jobb lenne most a játszótéren inkább beszélgetni a napnyugtában a többiekkel, a gyerekek meg vidáman kacarászhatnának, miközben a vonatokat lesik a vasút felé fordulva. No, de most temetés. Ketten indultak húszfelé, kezemben a kisállat, én meg próbáltam nem derékig süllyedni a sárban velük, de nemsokára elértük az ideális helyet.
Természetesen a játékásó nem segített a hatékony munkában, lévén JÁTÉKásó volt, ezek meg igazi gyökerek a földben, amik gátolták az igazán mélyre hatolást, de nem akartam szentségtörést, csak magamban szidtam magam, amit tudtam, megtettem a kis kedvencért.
A gyerekeknek végül annyit mondtam, kellene valamivel búcsúzni is a kedvenctől (Aliz névre hallgatott), ha már ilyen szép sírt, majd síremléket készítettünk (a nagy egy mosott kavicsot tett a hant tetejére, amin az ő mini festménye állt). Az ovis egyből jött a friss, farsangi dallal, ám öcsi nem tudta vele énekelni, kiegyeztek végül egy “Süss fel nap”-ban, amiben a “kertek alatt a malacok megfagynak” verzió hangzott el. Azért kicsit elmosolyodtam, a gyerekek is megkérdezték persze, hogy most mi lesz a malaccal, nem fog-e fázni. Ezt is megbeszéltük, ott az erdő szélén, azt hiszem, sikerült nyugvópontra helyezni a kérdést hamar.
Ott álltam, énekeltünk a dalt, mindenem sáros volt, és persze, eszembe jutott anyukám, és vele az emlékbetörések is jöttek, szépen, sorban. Anyukám, aki minden egyes állatka eltemetésekor (nálunk ennek a ribizlibokrok között volt a helye) elmondta, nem lesz több kisállat, mert ő nem bírja nézni, ahogy napokon át siratom őket. Aztán persze mindig lett új állatka, mindig megesett a szíve.
Hazafelé a nagy újra kifejtette, ő hiszi, van élet és újjászületés a halál után, innentől nem taglózza le Aliz elvesztése, nem a végességben gondolkodik (bárcsak így tudtam volna én is felfogni már gyermekként!). Annyit még elmondott, hogy úgy illene nyilván, ha ő később halna meg, mint én és apa, a malacnak jó utat és létet kívánt odaátra.
És már hazafelé bucskázva elkezdett kérlelni másik házállatért. Kezdődik, óh kezdődik.
Nektek van háziállatotok? Vesztettetek már el kiskedvencet?
Ó, igen. Anyukánk gyerekkorunkban, a kistestvérem hónapokig tartó könyörgésére végül beleegyezett, hogy jó, akkor legyen kiskutyánk. Ki is választottuk, hazahoztuk, egy imádnivaló, okos, kedves, játékos kicsi szőrpamacs volt egész életében, egyetlen rossz húzásának az bizonyult, hogy hosszú, kanapékon és ágyakon heverészve töltött élete végén képes volt karácsonykor meghalni. Kölcsönásóval temettük el a hideg földbe - az ásóval örökre elvágva a kerti öntözőberendezést -, a karácsonyi ajándékom dobozában, az egyik testvérem ráadásul elutazott előző nap, ő a telefonba zokogott a hír hallatán, mi meg ültünk a nappaliban, mint a zombik. Azóta sincs kiskedvencünk, egyikünknek sem. Pedig én borzasztóan vágynék egy kutyusra, de rettegek attól, hogy ezt még egyszer át kelljen élnem.
VálaszTörlésOooh, köszi, hogy megosztottad ♥️
VálaszTörlés