Hát akkor mi? - merülhet fel a kérdés, jogosan. Nos, azt hiszem, ez már az én mama-túlélőszettem elengedhetetlen tartozéka. Mint azt egy korábbi posztban már megfogalmaztuk, igen, az anyaság valóban egy folyamatos termékteszt, nemcsak a babákon, hanem magunkon is.
Újabb olvasói levelet adunk közre: ismét egy nagypapa mesél, ezúttal a háborús karácsonyokról, a nélkülözés ellenére a meghitt családi ünnepekről - a légitámadások zajában.
Mostanában a csapból is az folyik, hogy ne stresszeld túl a karácsonyt, ne főzzél ötfélét, ne takaríts két hétig, ne vásárolj túl sokat, ne csináld ezt, ne csináld azt, mert az nem ünnep.
És pont. Nem akarok sem panaszkodni, sem nagy tanulságokat levonni, sem pedig magamban keresni a hibát, hogy vajon hol rontottam el, inkább csak egy kis megnyugtatással szolgálni a hasonló cipőben járóknak, meg magamnak, hogy túl lehet élni, meg lesz ez még jobb is.
A cím persze ebben a formában azért nem igaz, helyesebb lenne, ha úgy írnám:
13 hónapja nem alszom 5 óránál többet egyhuzamban (ja, az is csak egyszer volt), szóval inkább 3 óránál többet. Kisfiam születése óta egyszerűen nem jó alvó. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy eleve a negatívból indultunk, mert úgy kezdődött, hogy a nappalokat alapból felcserélte az éjszakákkal (értsd: nappal szinte egész nap hortyogott, este, fürdés után pedig indult a vidámkodás).
Szóval lehettem én bármilyen eltökélt és bátor, hogy mostaztánvégigalszodazéjszakát, már annak is örültem, mikor elhagyta a felcserélősdit és este 8-kor hajlandó volt álomra hajtani a buksiját. Azóta vannak jobb-rosszabb éjjelek, de átlagban minimum háromszor kel fel egy éjszaka alatt. Ha szerencsém van, 8-tól éjfélig, fél 1-ig alszik, ha nem, akkor korábban, és utána reggelig még legalább kétszer ébred.
Többször megkaptam már, hogy miért veszem fel egyáltalán, ha sír, miért szoptatom még mindig, miért nem alvástréningezem, miért nem hagyom ordítani éjjel is, majd megtanulja...
kép: Jordan Whitt - Unsplash[/caption]
Először is, azt gondolom, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy tudja. Én így tudom. Nem vagyok képes sírni hagyni órákig, nem tudom magára hagyni, csak azért, hogy "megtanulja"... mit is? Hogy az anyukája nem figyel rá, nem próbálja megvigasztalni, ha problémája van. Szerintem ez a kezdeti időszak az, amikor azt tanulja meg, hogy ha "szól", jelez, figyelnek rá. Hogy bízhat bennem, ott vagyok neki. És egy idő után ez lesz neki a természetes. Az ősbizalom, a bizalom az édesanyjában, és ennek a bizalomnak nemcsak éjszakánként lesz jelentősége, hanem mindig, és ez a bizalom megmarad, annyira, hogy később is hozzám fordul majd, nemcsak akkor, ha segítségre van szüksége.
Korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy ennyi alvással is lehet létezni. De mint annyi minden máshoz, valahogy ehhez is adaptálódik az ember szervezete. Működöm napközben is, főzök-mosok-takarítok, néha agymunkát is végzek (jójó, időnként elfelejtem, miért is mentem be a boltba, minden mást megveszek, és azt az egy dolgot hagyom ott, amiért bementem, de ez korábban is előfordult).
Nem állítom, hogy ezalatt a tizenhárom hónap alatt nem voltak mélypontok és nem éreztem többször is, hogy elértem a határomat, kész, vége, nem érdekel, jöjjön az alvástanítás. Többször ismételgettem, hogy akkor most egy drasztikus módszerhez fogok nyúlni. Mikor azt éreztem, hogy ennyi alvással nem tudok kreatív kosztot alkotni, és jön az üveges menü, nem bírok takarítani és szalad a lakás, és nem találok egyetlen tiszta harisnyát sem és előkerül a tegnapi... aztán persze nem lett belőle semmi. Mert jött egy jobb éjszaka (csakkétszerkelt), vagy újraolvastam valamelyik sírnihagyós metódust, amit alkalmaznom kéne és újfent sokkot kaptam.
Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, és mindenkinek így kellene. Azt hiszem, nincs is egyetlen, mindenki számára alkalmazandó tökéletes módszer, bár még reménykedem, hogy a közeljövőben felfedezi valaki, és meg is osztja a nemalvó anyatársadalommal.
Addig is, ott van nekünk a jó öreg kávé, kinek habbal, kinek anélkül.
kép: Toa Heftiba - Unsplash[/caption]
"Most rohanok, mert elkések!" - köszöntem el a nagymamától meg a kisfiamtól, és hogy illik-e egyáltalán ilyet mondani, amikor az ember épp egy slow kozmetikába indul, ezen már csak utólag gondolkodtam el.
De igen, azt hiszem, illik, viszont amikor megérkeztem a Fleur de lin szalonba, akkor már nem volt helye sietségnek. Nyugtató, szinte simogató levendula illat, kellemes világítás, franciásan elegánsra hangolt, de mégis barátságos berendezés fogadott. Amikor az utcáról beesve még mindig csak kapkodtam, és sietve bújtam ki a cipőből, kardigánból; Gabi, a kozmetika tulajdonosa, bár először találkoztunk, mégis inkább arra bátorított: nyugodtan, csak úgy, mint otthon.
És tényleg kezdtem otthon érezni magam. Minden olyan természetes, mintha csak egy barátnőmhöz ugrottam volna be, aki nem mellesleg egy kicsit rendbeszedi a bőrömet is, de előtte a fürdőszobájában lepakolom magamról az órát, fülbevalót, meg lecserélem a felsőmet kozmetikás pendelyre.
A slow kozmetikának azt hiszem mégsem a "lassúság" az elsődleges attribútuma (persze mindenképpen kapcsolódik a slow life mozgalomhoz), és itt is fontos, hogy legyen idő a vendégnek, a vendégre, de a kezelés mellett az is lényeges, hogy megtudjuk, mit szeret a bőrünk, mire van szüksége, megtanuljuk, miért jó az arcápolási rutin és elsajátíthassuk a sajátunkat. Emellett a tudatosság, a fenntarthatóság, a természetesség is a része mindannak, amit ez a típusú szépségápolási szolgáltatás képvisel.
Hogy mit jelent a tudatosság a szépségápolásban?
Egyrészt, hogy tisztában legyünk a szervezetünk, a bőrünk valódi igényeivel, és hogy minél kevesebb felesleges anyaggal terheljük, tehát ne impulzus alapján válasszuk ki, amit magunkra kenünk, (vagy hagyunk magunkra kenni), hanem legyen ez is felelős, tudatos fogyasztói döntés.
Egy arcmasszázs alatt beszélgettünk Gabival, sokat mesélt az általa használt anyagokról, arról, hogyan készíti a kencéit, és hogy milyen volt az út a bölcsészdiplomától a szappankészítésen át a kozmetikusvizsgáig. Azt is megtudtam, hogy saját készítésű natúrkozmetikumokat használ a kezelésekhez, és a slow kozmetika filozófiája mentén igyekszik az alapanyagokat hazai kistermelőktől beszerezni, de van olyan összetevő, amit például egyenesen Franciaországból rendel. A slow kozmetikai mozgalom egyébként a frankofón országokban lett igazán népszerű, mondjuk azt már régóta sejtettem, hogy a franciák nemcsak a divatban pengék, de biztos tudnak valamit a szépségről is... aztán persze nem tudjuk kikerülni az "anyukás" témákat sem (mennyit alszanak a gyerekek, miért nem alszanak, ha nem alszanak, és hogy el kell néha engedni az anyaszerepet is szabadságra, nem kell mindig szolgálatban lenni ahhoz, hogy jó anyák legyünk és társaik).
kép: vero photoart / Unsplash[/caption]
Gabi egyébként úgy mesél a kozmetikumkészítésről, hogy az az érzésem, soha többet nem veszek márkás, tartósítószerrel telenyomott arckrémet drogériában. Kis hétköznapi kémia, és máris tudom, hogy nem kell nyolcvanhárom összetevős tonik, hogy felfrissüljön a bőröm, elég a konyhaszekrényben szétnézni, és hogy mivel tudom kicsit halványítani a hajszálereket az arcomon. Órákig tudtam volna még hallgatni, de az idő a slow kozmetikában is telik :-)
Nem üres kézzel jöttem el, kaptam a bőröm típusának megfelelő arckrémet, és egy kis ajakápoló mintát is Gabitól. Bár nem vagyok egy természetes szépség típus, szeretem sminkelni magam, de mióta a kapott krémet használom, úgy érzem, újra élettel telibb, sugárzóbb a bőröm, sőt még talán a tekintetem is, és a sminkelésből is visszább tudtam így venni.
A slow kozmetika üzenete számomra az, hogy engedjem meg, hogy a természet kínálta anyagok visszataláljanak a fürdőszobámba, az arckrémes tégelyekbe, engedjem meg magamnak, hogy a drága, high-technek tűnő kezelések helyett inkább a legegyszerűbb megoldást használjam a bőrápolásban is, ha az nekem és a bőrömnek is jól esik.
Háromszor futottam neki, hogy mit is írjak bevezetésként ehhez a poszthoz, de semmi okosat nem tudtam... Lányos anyák készítsék a papírzsepit, de szerintem fiús anyukák is bátran olvassanak tovább.
