Kamaszok és motiváció - veszett ügy?

Testközelből szemlélem egy kamasz mindennapjait. Nemsokára saját lábra áll, felsőoktatásba jár majd és/vagy dolgozik. A gond csak az, hogy a mi generációnk élethez való receptjei nem mindig passzolnak az ő világához. Hogyan lehet őt mégis motiválni?  

 

Vér szerint nem az én gyerekem, a férjem révén mégis az életem részévé vált. Látom az örömeit és vívódásait. Látom, hogy non stop jelen van online (messenger, Facebook, Youtube, számítógépes játékok), és látom azt is, hogy mennyire lenézi a tanárait, amiért még egy e-naplót is képtelenek rendesen kitölteni. 

Elcsépelt frázis, de igaz: ő már egy más generáció. Egész konkrétan ő a Z-k tagja. Amikor ő született már sok mindenkinek volt mobiltelefonja. Amikor ő óvodás volt, a legtöbb háztartásban már volt internet Magyarországon. Amikor ő iskolába ment, megjelentek az okostelefonok. Most, hogy nagykamasz, ki sem engedi a kezéből a mobilját. Videóról videóra, chat-ről chat-re él. Én úgy szocializálódtam, hogy egy filmet végignézünk az elejétől a végéig. Ő egy filmet a tévében több részletben néz meg, és nem csak a reklámok miatt: berreg közben a telefonja, messengerezik a haverjaival, megnéz egy videót a Youtube-on. Komolyan elgondolkodom néha, vajon képes-e 10 percnél hosszabb ideig koncentrálni egy filmre, vagy egy hosszabb netes cikkre...

 

[caption id="attachment_1603" align="aligncenter" width="600"] Mindig csak a kütyük...(Kép: Esther Vargas, Flickr)[/caption]

 

A Huffington Post egyik írása szerint a Z-generáció, az 1995 után születettek már sok mindenben eltérnek a mai harmincasoktól, negyvenesektől. 

• Kevésbé fókuszáltak: az "update"-ek világában élnek, folyamatos információáradatban. A figyelmük jelentősen kevesebb ideig köthető le egy dologgal.


• Jól tudnak egyszerre több dolgot csinálni: vagyis jobb "multi-tasker"-ek. Összedobnak egy prezentációt a laptopon, közben pedig csetelnek a barátokkal a mobiljukon. Hatékonyan és gyorsan váltanak játék és munka között.


• Korán kezdik a munkát: egyre több Z kezd el dolgozni 16 és 18 éves kora között. Sokan nem is mennek egyből főiskolára, egyetemre. Már nem ruháznak be a felsőoktatásba, mert tudják, hogy sokkal gyorsabban megtanulhatnak egy-egy szakmát ezeken kívül - vagyis a munkájuk közben.


• Vállalkozókedvűek: egy felmérés szerint a tinik 72% mondja azt, hogy saját bizniszbe szeretne kezdeni. Ez valószínűleg a high-tech világnak köszönhető. A Z-k leginkább az önálló munkavégzést részesítik előnyben, az egyediséget keresik.


• Nagyobbak az elvárásaik: szerintük komoly probléma, ha valami nem történik meg olyan gyorsan, ahogyan azt elképzelik. A vállalattól elvárják, hogy lojális legyen hozzájuk. Ha valahol úgy érzik, nem értékelik őket eléggé, onnét nagyon gyorsan lelépnek. 

A Z szüleinek generációja úgy nőtt fel, hogy a tudásnak értéke van, a munkát meg kell becsülni. A mai kamaszok ezzel szemben azt látják, hogy az ősök hitelt hitelre halmoztak, hogy megéljenek valahogy, kidolgozták a belüket a cégért, sok mindent alárendeltek a munkának, miközben a legfőbb motivációjuk az volt, hogy végre szabadságra vagy nyugdíjba mehessenek. 

Nem túl kecsegtető példa.

Egy Z nem akar mindent a munkának alárendelni. Ő azt szeretné csinálni, amit élvez. Ha szükséges, gyorsan vált, élete során több készséget, szakmát is elsajátít majd.

Egy francia innovátor, Emanuelle Duez szerint szépen lassan átalakul az oktatás. Többé már nem az egyetemek, főiskolák lesznek a tudás átadói, hanem maguk a vállalatok. Az a cég lesz sikeres, akinek sikerül bevonzani a tehetséges fiatalokat és kitaníttatni őket. Mindemellett pedig azt is érdemes észben tartani, hogy azok az állások, amelyekben öt év múlva el lehet majd helyezkedni, ma még nem is léteznek. A Z tehát jogosan kérdőjelezi meg az iskolát és a diplomát. 

Ilyen körülmények között ember legyen a talpán, aki képes egy jövőkép nélküli kamaszt motiválni.

A kulcs abban van, hogy átformáljuk a kérdést. Tényleg minden jövőképet nélkülöz az, amikor egy kamasz nyitottan áll a világhoz és azt mondja, lesz, ami lesz, kipróbálom magam ebben is, abban is?  

[caption id="attachment_1605" align="aligncenter" width="600"] A kamasz előtt az élet, de nem mindegy, mit visz a batyujában (kép: unsplash.com)[/caption]

 

A kamaszgyerekünk tudja, amit mi nehezen fogadunk el, történetesen, hogy nemhogy egy-két munkahelye lesz élete során, hanem rengeteg. Neki nem is célja megöregedni annál a vállaltnál, ahová fiatalként belépett.  

Fogalmunk sincs, mit hoz a jövő - ezt már jó ideje beláttuk. Ennek ellenére, bármennyire is nehéz, de azért mi próbáljuk motiválni, hogy a gyerek tudja, vannak dolgok, amikért érdemes küzdeni.

• Büntetés helyett a hangsúlyt inkább az elismerésre helyezzük. Azt vettük észre, hogy a dicséret hatalmas löketet ad a gyereknek. Ez pedig tovább sarkallja arra, hogy a jövőben is jól teljesítsen. A férjem zseniális a következetességben, éppen ezért elvárja a fiától, hogy tanuljon és megfelelő - nem feltétlenül kitűnő! - jegyeket hozzon. Ehhez persze kell olykor az atyai szigor is, amikor nem ad lehetőséget a lógásra (ha kell, fennmarad éjfélig, hogy kikérdezze a memoritert). Viszont, amikor megvan a kívánt eredmény, akkor sosem mulasztjuk el megdicsérni. Az elismerés ugyanis pozitív hatású, igen jó doppingszer. Ehhez azonban az kell, hogy ne a vakvilágba dicsérgessük őt folyton (annak nincs súlya), hanem azért, amit véghez vitt. Legyen az egy iskolai jó jegy vagy egy ügyesen kivitelezett manőver a kedvenc számítógépes játékán. 


• Tudjuk jól mi is, hogy a lexikális tudás, amit az iskola elvár tőle nem sok mindenre lesz jó a későbbiekben (ezen sajnos mi most nem tudunk változtatni), de legalább a szorgalmat és a koncentrációt megtanulja. Ez persze Y és X generációs beidegződés, azonban sokat nyerhet a mai fiatal is, ha nem csak a szerencsére és a "perc-sikerekre" bízza magát, hanem energiát is fektet a céljába. A későbbieknek pedig remélhetőleg ügyesen mixeli a szerencsét az ötleteivel és a munkával.


• Ha segítségre van szüksége, megadjuk neki. Nem elég ha papolunk: "tanulj fiam!"; majd mint, aki jól végezte dolgát, hátradőlünk, ha meg rosszul teljesít a suliban, leszidjuk, megvonjuk tőle a tévét, számítógépet. Ebben nem hiszünk. A sikertelen dolgozatok és tanulmányi eredmények okát feltárjuk, és ha kell megteremtjük a feltételeket a jobb teljesítmény érdekében. Lehet, hogy csak arra van szüksége, hogy kikérdezzük a feleletet, de lehet, hogy külön tanár kell egy-egy nehezebb tantárgyhoz. Ez azért is fontos, hogy ha a jövőben megakad valamivel, akkor ne csak legyintsen és önsajnálatba merüljön, hanem keresse meg a megoldási lehetőséget, forduljon olyan emberekhez, akik orvosolni tudják a problémáját.


• Nyitott, őszinte kapcsolatot igyekszünk vele fenntartani.  Úgy gondoljuk, hogy a hitelesség az egyik legfontosabb szülői minta, amit átadhatunk. Mesélünk neki a saját tapasztalatinkról, saját gondjainkról és örömeinkről. Elismerjük a tévedéseinket és hibáinkat. Persze sok mindent a saját bőrén kell megtapasztalnia, mi mindenesetre megmutatjuk neki - főként sztorizgatáson keresztül - saját és családbeli példákon, hogy melyik életút hova vezethet. Így ő is össze tudja rakni magában, hogy mi az, amit szeretne, és mi az, amit nem.

 

Te hogyan motiválod a kamaszgyereked?

 

Így állt ki Anne Hathaway az anyatársakért

Egy korábbi, az amerikai szülést és gyereknevelést bemutató posztunkban már rácsodálkoztunk a tengerentúli, nem túl anyabarát szülési szabadságot szabályozó rendszerre. És most jön Anne Hathaway jószolgálati nagykövet, aki több oldalról is megtámadja ezt a rendszert: még a  nőnap alkalmából tartott egy beszédet az ENSZ-ben, és nemcsak a nők szempontjából vizsgálta meg a kérdést. 

Az anyáknak is csak kényszermegoldás jellegű, az apák számára pedig egyáltalán nem létező szülési szabadság ellenében olyan szabályozást sürget, mely bármely szülő számára lehetővé tenné, hogy otthon maradhasson a babával, ez ne csak a nők számára elérhető lehetőség legyen, és ebbe a család se rokkanjon bele anyagilag...

 

[caption id="attachment_1584" align="alignnone" width="600"] kép: hollywoodreporter.com[/caption]

 

A színésznő maga is anyuka, így a témában személyesen is érintett. Többek között azt is kifejtette, kisfia születésekor hogyan érett meg benne a gondolat, hogy a szülési szabadság jelenlegi, amerikai rendszerén változtatni kell (a paradigmaváltást ezügyben egyébként globális szinten is szükségesnek látja):

"Sok más szülőhöz hasonlóan én is azon tűnődtem, hogyan fogom megtalálni az egyensúlyt a munkám és az új szerepem, az anyaság között... és ebben a pillanatban  az USA politikája és a szülési szabadságok statisztikája rémlett fel előttem.

Az amerikai nők jelenleg 12 hétre mehetnek fizetetlen szülési szabadságra. A férfiak ezzel szemben semmire sem jogosultak. A kisfiam születése után egy héttel ezt a tényt már más nézőpontból láttam: alig tudtam járni, megismertem egy kis emberkét, aki teljességgel a férjemtől és tőlem függött, én pedig sokmindenben a férjemtől függtem, valamint rengeteg dolgot újra kellett tanulnunk a kapcsolatunkról, a családunkról; olyasmiket, amikről azt hittük, már rég tudjuk. De ez másképpen csapódott le."

 

[caption id="attachment_1589" align="aligncenter" width="600"] kép: youtube[/caption]

A szülési szabadsággal kapcsolatos pénzügyi támogatás rendszerét pedig így kritizálta: 

"Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy a terhesség egyenes gyakorlati következménye egy újabb éhes száj, amit etetni kell... és pont Amerika egy olyan ország, ahol az ember fizetéstől fizetésig él. Ebben a rendszerben egy nő hogyan tud elmenni 12 hétre szülési szabadságra, fizetés nélkül; pénzügyileg ez hogyan oldható meg?

Az igazság az, hogy nem túl sokan tehetik meg. Négyből egy amerikai nő két héttel a szülés után visszamegy dolgozni, mert nem engedheti meg magának, hogy hosszabb ideig maradjon otthon."

 

Majd azzal folytatta, hogy a szülési szabadság nőkre korlátozása hogyan terheli túl az asszonyokat, s így az apák hogyan jutnak kisebb szerephez, ha a családról van szó:

 "Az a feltételezés és gyakorlat, hogy a nőknek kell rendben tartani a háztartást és összefogni a családot, egy nagyon is valóságos sztereotípia, ami nem csak a nőket diszkriminálja, de korlátozza a férfiak részvételét és kapcsolatát nemcsak a családdal, de a társadalommal is."

Végül, a színésznő úgy összegezte mondanivalóját, hogy bármilyen jó szándék is motiválta a szülési szabadság rendszerének megalkotóit az elmúlt években, ez a rendszer már nem tartható, megérett a változásra, és ne csak nemi alapon kaphasson valaki jogot a szülési szabadságra:

"Hiszen nem csak egyféle családmodell létezik. A mai modern világban, néhány családban pl. két apuka van. Pontosan milyen szülési szabadság szolgálja az ő érdekeiket?"

A kérdés csak az, ezek a gondolatok eljutnak-e a döntéshozók füléig, és lehet-e mindennek létjogosultsága Trump Amerikájában. 

A beszéd teljes egészében ITT megtekinthető.

 

kiemelt kép: popsugar.com

 

Mit tehetsz a szülés utáni testedért?

Nemrég nosztalgiáztam arról, milyen gyorsan eltelt egy év... a kisfiam pedig lassan féléves, és a születése utáni első hetekben erősen kerestem önmagam ebben a teljesen új helyzetben.

Miután a 6 hetes kontrollon egy jó ideje túlestünk, és minden rendben az egészségemmel, plusz a napirendünk is többé-kevésbé beállt, azóta igyekszem magamra is egyre több időt (és figyelmet) fordítani. Nem állítom, hogy újra csúcsformában vagyok, de szépen lassan haladok a kitűzött cél felé - mind kilók, mind fittség, mentális jól-lét tekintetében. Nekem az alábbi néhány dolog bejött, és azt hiszem, nemcsak a testemnek tettem-teszek vele jót: 

[caption id="attachment_1471" align="aligncenter" width="600"] kép: pixabay / thedanw[/caption]

Elfogadás
Azt hiszem, ez a kiindulópont, és az elején ez volt a legnehezebb, főleg az első pár hétben. Elfogadni, hogy ez most egy ilyen állapot, és valószínűleg nem fogunk olyan ütemben visszaalakulni, ahogy azt a magazinok meg a celeb-instaprofilok mutogatják, és még a saját elvárásainkat is érdemes minimalizálni, így minden apró lépésnek, eredménynek lehet majd örülni, ezt tapasztalatból mondom. 

Szoptatás
Egyes kutatások szerint a szoptatás napi 500 kalóriát éget el, és ha okosan,  nem "kettő helyett", hanem "kettőért" eszünk, akkor a várandósság alatt felszedett kilóknak is könnyebben búcsút mondhatunk. 

Sok folyadék
Nemcsak a szoptatás miatt, hanem gyakran a nassolási vágy leküzdése is könnyebb, ha eleget iszunk. Én vízszűrő kancsót használok, így monitorozni is tudom, hogy iszom-e eleget a nap folyamán, és van egy nagyon jó, telefonra letölthető app, ami még emlékeztet is, ha elfelejtünk inni, erről korábban már írtunk itt. 

Nagy séták
Kicsit hosszúra nyúlt ez a tél, és hálás voltam minden olyan napért, amikor le tudtunk menni sétálni, és nem csak az ablakból bámultuk a szmogos felhőket vagy hallgattuk az esőcseppek kopogását. És bár szívesen futnám újra körbe a Margitszigetet, most úgy vagyok vele, hogy a babakocsi tologatás lehet akár egyfajta sport, még intervall edzést is lehet vele kerekíteni, ha váltogatjuk a sétatempót :-) A strollfitet is nagyon szeretném kipróbálni, ha egy picit nagyobb lesz a kisfiam, biztosan belevágunk. 

[caption id="attachment_1546" align="aligncenter" width="600"] kép: olvasónktól[/caption]

Jóga
A babavárás előtt intenzíven gyakoroltam, és oktattam is, a várandósság alatt pedig kismama jógára jártam, tehát volt egy alap edzettségem. Azonban a szülés utáni első hat hétben, amikor éppen eszembe jutott, csak mentálisan gyakoroltam (azaz elképzeltem, hogy jógázok), ennyire voltam képes. Nem mondom, hogy könnyen ment a napi, fizikai rutin visszaállítása, sőt, az első napüdvözlet konkrétan fájdalmas volt. De ahogy telik az idő, azt érzem, egyre inkább emlékszik a test, hogy egykor mire volt képes, és igyekszem nem siettetni, bár a türelemnek gyakran híján vagyok. 

Masszázs
Sose voltam egy nagy masszázs-fan, de a szoptatásból eredő testhelyzetek miatti rossz tartás, a baba (aki lassan 7 kiló) emelgetése nyilván extra terhelés a testnek. Így jutottam el a Menthai-ba kismama masszázsra. Ezt a fajta, thai alapokra épülő masszázst nemcsak várandósoknak, hanem szoptatós anyukáknak is receptre írnám fel. Érdemes egyszer-egyszer megszervezni a babafelvigyázást egy 60 perces kezelés erejéig, hogy kicserélve, a terápia után újult erővel érkezzen haza a mami - ezt a férjem is igazolhatja...

Fodrászat
Több, gyakorló anyukától kaptam azt a tanácsot, sőt egyik kedvenc babás-mamás könyvemben olvastam is, hogy érdemes egy rövidebb, kompaktabb frizurára váltani. Én a hosszú hajamról nem tudtam lemondani, de azért kellett a karbantartás. Szerencsém van, mert a fodrászom, akihez több, mint 10 éve ragaszkodom, nemcsak a hajamat ápolja, de nagyon jó beszélgetőpartner is, és mivel egyedül dolgozik egy kis üzletben, nem jelent gondot, ha családilag érkezünk (a férjem haját is ő vágja), és a babát sem kell otthon hagynom, a szoptatás is simán megoldható nála. 

Farmer
Szerintem mindenkinek van lánykorából legalább egy olyan farmerja, ami egy számmal nagyobb. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok neki örülni, de felszabadító élmény volt a sok macinadrág és cicanaci után, ha csak egy séta erejéig is, belebújni.

[caption id="attachment_1538" align="aligncenter" width="600"] kép: pixabay / PublicDomainArchive[/caption]

 

kiemelt kép: flickr / Donnie Ray Jones

 

Nekünk bevált: három "hisztikivezető" módszer

A dac- és hisztikorszak beköszöntével megfigyeled, hogy a hajad naponta többször égnek áll, az idegeid olykor (jogosan) felmondják a szolgálatot, és úgy érzed, soha többet másik gyereket, többet nem szülsz, nem is vállalsz, vagy inkább visszaküldenéd oda, ahonnan jött. Ki-ki vérmérséklete szerint kalandozik el agyban, de ez most részletkérdés. Szóval a hiszti. Nekem hatalmas feladat volt kitapasztalni, mi az, ami igazán segít, ami beválik, de arra kellett rájönnöm, hogy a megörökölt szülői minták cseppet sem. Sem a kiabálás, sem a fenyegetőzés, sem a büntetés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem szolgálják a gyerek rossz érzésének, a pillanatnyi frusztrációjának a felszámolását, nem segítik a hozzá való anyai kapcsolódást, a büntetésnek meg többnyire az égvilágon semmi köze a tetthez, amihez kötjük. Nem mondom, hogy velem sosem fordul elő, hogy számolok háromig (deee, sőt a fiam mondja is dühből olykor, hogy "anyaaaa, akkor számolj!"), hogy olykor nem fenyítem be, hogy nem lesz almacsipsz/gumicukor, de leginkább az alábbi három módszert alkalmazom, ha van elég lélekjelenlétem. Tudom, hogy a hiszti kötelező fejlődés-lélektani lépcsőfok, ha nem lenne, baj lenne. Ilyenkor keresi a határait, tanulja kezelni az érzelmeit, és ahogy mi viselkedünk ilyenkor, az lesz számára a minta. Ezért igyekeztem én is olyan módszereket kitenyészteni, amelyek ezekkel az elvekkel egyeznek. Bemutatom őket, hátha másnál is beválik!

Jön a Hiszti Manó!

Karácsonyra kértük a nagyi Jézuskájától Berg Judit "Hisztimesék" című könyvét, amiben van egy bájos sztori Hiszti Manóról. A sztori röviden egy Zsófi nevű kislányról szól, aki szeret hisztizni és mellé kiabálni, és egy napon megjelenik náluk egy nagyon csúfosan nevető kis lény, aki a kislányt hisztire biztatja. A kislánynak persze nem szimpatikus, és az lesz a célja, hogy mindenáron elzavarja. Ehhez azonban el kell hagyni a hisztiket...

No, ezt a mesét a mindjárt háromévesem mindennap felolvastatja, nem véletlen, hogy az ő drámái során is be szoktam hát dobni, hogy "na, megjött ide is a Hiszti Manó, ott ül a karnison/kanapén/kád szélén stb." A fiam ettől átkapcsol, kizökken, mintha kívülről kezdené magát látni, egy meseszereplőként: szeretné, hogy menjen innen a lény, és a képzeletbeli figura nálunk való megjelenése okán igyekszik lassan-lassan felhagyni a hisztivel, miközben biztosítom arról, itt vagyok, nálam megnyugodhat, átölelem. Most látom csak, ez a mese itt elérhető, bár a kötet többi története is cuki ám, érdemes beszerezni! (Kiegészítés a poszt megjelenése után: érzésem szerint a gyerkőc nincs megfélemlítve a mese és a figura által, nem retteg, nem ezzel a manóval kell fenyegetni, hogy elviszi, bántja stb., hanem a mesét felidézni a kérdéses szituációban, érzelmi biztonságban. Az én fiam legalábbis érti, hogy ezt a manót a hiszti táplálja.).

 

Kisimogatom a hisztit, gyere!

Sokszor van, hogy csak annyira üvölt, toporzékol a fiam, hogy azért még meghallja, ha empatikusan közelítek felé. Hagyom tombolni, de fel-felajánlom neki bizonyos időközönként, hogy ha idejön, megölelgetem és kisimogatom a hisztit belőle. Nem szokott azonnal odasündörögni mellém, de ha jön hüppögve, akkor nagyon hálás a szeánszért.

Olyankor az ölembe veszem, és elkezdem simogatni a lábától felfelé: "Most kisimogatom a hiszit a lábfejedből, a vádlidból, a combodból, a pocakodból, a hátadból, a karjaidból, az arcodból, a fülecskédből! (ha nagyon hüppög, még aprólékosabban aprózom a testrészeket). Nagyon fontos a simogató elem ebben a szeánszban - én extra módon hiszek a testi kontaktus nyugtató erejében ilyenkor is. Megjegyzem, ezt a teljes testet átható módszert az autogén tréninges és relaxációs tapasztalataim ihlették, és tényleg "hipnotikusan" hat rá.

 

 

Megértelek, várlak egy puszira!

Amikor látom a gyermekemen, hogy semmi nem hat, ezeknek a hisztis energiáknak ki kell sülniük, akkor hagyom (olykor bepisil, annyira beszippantják ezek a körök). Biztosítom, hogy én itt vagyok és leszek, ha úgy érzi, ölelésre vágyik, akkor jöjjön. Az adott helyzetben próbálom megtudakolni (általában magamtól is tudom nyilván), mi váltotta ki nála a dacos érzelemdömpinget, ha megvan, akkor ezt szavakba öntöm, biztosítom a megértésemről is, így: "Gondolom, nagyon rossz, hogy játszani szerettél volna, de én kértelek, hogy gyere enni!/Megértem, hogy rosszul esik, hogy nem kaphatsz most még egy sütit!" Elképesztő, de tényleg elég, ha érzik, megérted az érzéseiket, elfogadod őket. És egy idő után jön hüppögve, bújik, megnyugszik.

[caption id="attachment_1362" align="aligncenter" width="600"] Az anyai ölelés ereje (Fotó:  Francisco Osorio, Flickr, innen)[/caption]

 

Esténként mindig megbeszéljük a fiammal, milyen napunk volt. És egyre többször mondja azt, hogy jó napunk volt. A "miért?" kérdésemre pedig azt válaszolja, hogy azért, mert nem volt hiszti, vagy ha volt, anya nem kiabált, hanem megbeszéltük, mi a baj. Ha így zárjuk a napot, tudom, nem hiába próbálkozom egyre jobb anya lenni, van értelme fejlődni, erőt venni magamon nekem is, és felülírni a régi mintákat magamban. Mert bennem ez a legközpontibb, legfájdalmasabb pont, hogy nem vagyok elég jó, hogy olykor én vagyok a "kiabálós", a "türelmetlen", a "morcos" és a "nem mosolygós". Ezeket a címkéket mind a fiam aggatja rám, és ő a legnagyobb tükröm. Talán nem véletlen, hogy ha én higgadt vagyok, ő sem húzza a végletekig az érzelmi kirohanásait. Jaj, de nagy leckék ezek vele...

 

 

Nosztalgiázunk - egy év telt el a kétcsíkos teszt óta

Pont egy éve annak, hogy ülök a fürdőszobában, várom, hogy a terhességi teszt mutatóablakjában vagy hogyishívjákjában megjelenjen egy csík, vagy kettő, mérem az időt, egy perc, két perc... ránézek a kis műanyag applikátorra, egy már van, és hoppá, egy másik izé is, olyan csíkszerű, vagy nem, nem is tudom eldönteni. Hívom a férjem, gyere, nézd már meg, ez szerinted is az?! Hát, nem pont így gondoltam bejelenteni, mindegy, már késő, csak nézzük a tesztet, de már az sem kell, hogy tudjuk: kisbabánk lesz. 

Ijedtséggel vegyes boldogság, úristen, most mi lesz, az egész életünk meg fog változni, máris el kell kezdeni a felkészülést? Nem vagyunk már húszévesek, de nem is a korom érdekel, sőt, inkább felmerül a kérdés: érettek vagyunk-e egyáltalán a szülői szerepre? Mi, akiket alig néhányan mertek megkérdezni a baráti körből, hogy akarunk-e egyáltalán gyereket, mert ugyan már három éve házasok voltunk, és azon kívül, hogy dolgoztunk, világot láttunk, szórakoztunk, új sportokat űztünk, nem nagyon csináltunk mást. 

 

[caption id="attachment_1176" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Andrew Branch[/caption]

Így egy év távlatából azt mondom, nagyon próbálkoztam, de nem tudtam teljesen felkészülni az anyaságra. 
A konstans nemalvásra, a folyamatos aggódásra (amúgy ez már így marad?!), arra, hogy már nem is emlékszem, hogy volt valaha egy munkahelyem, ahova bejártam rendes utcai ruhában meg nappali sminkben, agymunkával járó feladataim voltak, és emellett a szabadidőmben még jógát is oktattam; na meg arra, hogy a szülés utáni hetekben a nőiességemből mindössze annyi maradt, hogy naponta egyszer bekrémeztem az arcomat. Bár a már anyukaként is funkcionáló barátnőim közül többen állították, mégis meglepetésként ért az is, hogy a drogériába járás üdítő program lesz, és hogy ha beszabadulok egy plázába fél órára, már nem magamnak vásárolok cuccokat, hanem a gyerekruha-boltokat fosztogatom. 

Várandósként elsősorban még nem az anyaságra, hanem magára a szülésre készültem, de hogy utána mi lesz, azt valahogy elfelejtettem megtervezni. Így aztán napról-napra, néha keserves leckéken keresztül tanultam-tanultunk meg mindent:
az alvást-altatást (ezért írom előre ezt, mert nekünk talán ez volt a legnehezebb), a napirend mibenlétét, a szoptatás aranyszabályait, a babakaki állagának összefüggését a gyerek egészségi állapotával, a levegőztetés fontosságát, a babaruhák méretének megállapítását címke nélkül és még sorolhatnám.
Nem állítom, hogy mindenben profi vagyok (a férjem bizonyos dolgokra hamarabb jött rá, és van olyasmi a babaápolás körül, amit jobban is csinál, mint én).
A tökéletességre való törekvést, illetve azt a gondolatot, hogy mintababát faragjak a gyerekemből, már rég elengedtem, de ahogy telik az idő, és egyre inkább tapasztaltabbá válok, leszek egyre inkább "anyább".

 

[caption id="attachment_1175" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Janko Ferlic[/caption]

Egy kicsit ebbe is bele kellett nőni, mármint az anyaszerepbe, meg kellett és továbbra is tanulni kell a saját gyerekemet, a szükségleteit, a kommunikációját, mert igenis minden baba más. Azonban azt is be kellett látnom, hogy hiába olvasunk el egy tonna szakkönyvet, vagy követjük az anyukás facebook-csoportokat (megvallom, némelyikbe csak azért nézek bele időnként, hogy megvigasztaljam magam, van az én babámnál is rosszabb alvó), össze kell reszelődni, időt adni erre magunknak, és nem feltétlenül bűntudatot érezni, ha néha elveszítjük a türelmünket és néha szerintem kötelező sírni is egy kicsit. 
Mindezek mellett, mióta megszületett a kisbabám, az egyik legfontosabb dolog, amit az anyaságról tanultam, hogy csak az itt és most van, és más nem számít. Felesleges arra várni, hogy majd akkor fogom igazán élvezni a kisbabás létet, ha majd átalussza az éjszakát, ha majd kilábal ebből vagy abból a kórságból, ha majd elmúlik a tél és kiszabadulunk a 4 fal közül...
Mert minden nap megismételhetetlen (jó, az extra nyűgösöket nem is kérjük még egyszer), a baba minden új produkciója ajándék, amire jó újra és újra  rácsodálkozni. Az első mosolyra, az első olyan fürdetésre, amit már ő is élvez, az első olyan öltöztetésre, amikor már kooperatív, és a vidámságra, amivel szinte minden reggel ébred. Ennél pedig csak még jobb lesz, ha majd átalussza az éjszakát, ha majd kilábal ebből vagy abból a kórságból, ha majd elmúlik a tél és kiszabadulunk a 4 fal közül...

 

[caption id="attachment_1179" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Lubomirkin[/caption]

 

kiemelt kép: unsplash.com / Daiga Ellaby

 

Amikor nem jön a baba: a test vagy a lélek a "bűnös"?

Magyarországon a statisztikák szerint minden ötödik pár küzd meddőségi gondokkal. Sokféle út létezik a probléma megoldására: orvosi beavatkozások, hormontornák, pszichoterápiák, spiritiszta blokkoldások. Vajon melyik a jó választás? 

A minap szembe jött velem egy asztrológus írása a témakörben. Felhúzott szemöldökkel olvastam a gondolatait. Az jutott eszembe, hogy sok, fogantatási problémával küzdő nőnek - aki végelkeseredésében a művi beavatkozások mellett teszi le a voksát - ezek a sorok tőrként hasítanak a szívébe. Zentai Anna, az író, ugyanis arról beszél, hogy a mesterséges megtermékenyítés "istenlényhez méltatlan" dolog, hiszen megannyi kikényszerített születést hoz magával.

Értem is őt, meg nem is. 

Abban tökéletesen egyetértünk, hogy a meddőségi gondok nem pusztán fizikai szinten orvosolhatók. Ellenben nem gondolnám, hogy létezik olyan, hogy kierőszakolt születés. Ha hiszünk a sorsban, Istenben, eleve elrendeltetésben, életfeladatokban akkor azt is tudjuk, hogy semmi sem történik véletlenül. Így a lombik sem.  

Az asztrozófus arról is ír, hogy a megrekedésekben kell keresni a gyermekáldás elmaradásának okát. Valóban nem butaság lelki szinteken is utánajárni a témának (erről mindjárt írok is lentebb). De ugye mindenki ismer olyan nőt, párt, ahol igen sok lelki, családi, párkapcsolati stb. terhelés van, a baba meg egyből összejön? Akkor most hogy is van ez?

 

[caption id="attachment_1124" align="aligncenter" width="600"] Esünk, kelünk. Ez az élet rendje? (Kép: galaxies and hurricanes, Flickr)[/caption]

 

Blokkjai, traumái mindenkinek vannak - ebből élnek meg a spiri "kisiparosok". És mindig rá lehet sütni, hogy emiatt nem jön össze a meló/párkapcsolat/nagyobb ház/gyerek....

Viccet félretéve, nagyon hasznosnak tartom a terápiákat, alternatív utakat. Amennyiben hiteles szakember a vezető, és mértékkel űzik.

 

Meddőség, mint jól fizető üzlet

Senkit sem célom lebeszélni az asszisztált reprodukcióról (pl. inszemináció, lombikprogram). Azonban szeretnék kiemelni egy negatívumot a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban. Ez pedig az, hogy kezd iparrá válni.

Nézegettem régebben a különböző termékenységi központ honlapjait. Gyanússá vált, hogy mindenhol statisztikákról, eredményekről és hatékonyságról beszélnek. Kicsit olyan érzésem volt mintha nemigen állna érdekükben feltárni a valódi okokat, hanem a méregdrága kivizsgálások után minél gyorsabban igyekeznének rátérni a szintén vagyonokat felemésztő művi beavatkozásokra. Semmi pszichoterápia, semmi alternatív kezelés.

 

[caption id="attachment_1127" align="aligncenter" width="600"] Amikor kémcsőben kezdi meg az életét a baba (Kép: Instituto Bernabeu, Flickr)[/caption]

 

Ezen a ponton segítségül is hívnám Szendi Gábor a Nő felemelkedése és tündöklése c. könyvét, amely külön fejezetet szentel a meddőségnek. A pszichológus szerint az evolúció és az emberi szervezet nem véletlenül működik úgy, ahogy.

"A szelekció ott kezdődik, hogy kivel mikor szeretkezik a nő, kinek a spermáját fogadja be inkább, megtermékenyül-e, és ha igen, az embrió megtapad-e. Ha megtapad, az anyai szervezet meddig tűri ezt (...). A magzat megfoganása nem valami tündéri folyamat, ahogy azt nagy romantikusan elképzeljük, hanem sokkal inkább egy kalandfilmbe illő jelenethez hasonlít, amelyben a hős egy kézzel lóg a párkányon, a gonosz kémnő meg tűsarkú cipővel próbálja eltalálni az ujjait, hogy hősünket végképp a mélybe taszítsa. (...) Aki nem bírja a méhbeli kiképzést, az jobb, ha angolosan távozik. Az anya akármilyen magzatért nem kockáztatja az egészségét, netán az életét."

Szendi Samuel Wasser amerikai biológus elméletét taglalja. Eszerint az "ok nélküli meddőség" nem zavar, hanem egy válasz a környezeti és szociális állapotokra. A női agy többek között arra van tervezve, hogy letapogassa a külső és belső világot, és ennek megfelelően szabályozza a termékenységet.

"A 'belvilág' hangsúlyozása azért fontos, mert nem az a lényeg, milyenek a körülmények, hanem az, milyennek észleli őket a nő."

"A termékenységi problémákkal küzdők hatalmas száma, a rendkívül költséges, de egyben nagy nyereséget hozó 'high-tech' módszerek együtt teremtették meg a ma már csak meddőségipar néven emlegetett üzletágat. A meddőségipar igyekszik betegségként definiálni az addig az élet természetesen részének tekintett termékenységi  problémákat, mert így áramoltatja műhelyeibe a megváltást remélő párokat."

Szendi szerint a funkcionális meddőségben szenvedők aránya 50% - vagyis ennyi esetben nem állapítanak meg semmilyen szervi, fizikai gondot, a gólya mégsem kopogtat.

"Ezekben az esetekben az asszisztált reprodukciós technikáktól komoly siker nem várható.  A meddőségipar azonban ekkora 'beteganyagról' önként soha nem fog lemondani."

A pszichológus egyébként azt állítja, hogy egyes kutatások szerint azok közül a nők közül, akik végigküzdötték sikertelenül a meddőségi centrumok beavatkozásait, 10-20% spontán teherbe esik a pszichoterápiás kezelést követően.

 

Az én utam

Nem különösebben titok, mi másfél évet vártunk a lányunk megfoganására. Jó néhány utat végigjártam én is. Voltam Aviva tornán. Voltam családállításon. Tanultam meditációt. Eljártam egy kedves ismerőshöz pránanadis kezelésekre, blokkoldásokra. Részt vettem agykontroll tanfolyamon.

Egyik sem volt haszontalan, mind hozzáadott valamit a képhez (mellesleg az agykontrollon sok hasznos relaxációs technikát is elsajátítottam).

 

[caption id="attachment_1122" align="aligncenter" width="600"] Az utak különböznek (Kép: pixabay.com)[/caption]

 

Az igazi áttörés viszont egy teljesen véletlen coaching alkalmával történt. Hatalmas tantuszok estek le.

Ez egy munkahelyi coaching volt, szóba sem került a gyerektéma. Mégis, szerintem ez tette fel az i-re a pontot. Rájöttem, hogy - bár senki sem gondolná - imádok áldozat szerepben tetszelegni, és a meddőségi gondjaim is tökéletes színteret biztosítanak erre. "Mindenki másnak sikerül, csak nekem nem", "keményen kell harcolni a babáért": ezek voltak a felszín alatt rejtőző mottóim. És tök jól tudtam dagonyázni az önsajnálatban.

Ahogy fény derült ezekre a tulajdonságaimra, úgy tudtam villámgyorsan levetkőzni ezeket. És a következő hónapban már ott is volt a két csíkos terhességi teszt. 

Kellett ehhez persze elengedés is a részemről. Már nem ragaszkodtam az alternatív utakhoz: az időpontunk is megvolt a dokihoz, hogy megbeszéljük az inszemináció menetét. Nem akartam már minden áron a rózsaszín álmot, hogy romantikus körülmények között foganjon meg a gyerekünk. Mindeközben az alacsony D-vitamin szint miatt, brutális mennyiségű D-vitamin pótló kúrát írt fel az egyik meddőségi specialista, és kaptam egy étrend-kiegészítőt is, amely a peterését serkenti. Ez utóbbit már 4 hónapja szedtem, a vitamint pedig 2 hónapja, mikor teherbe estem. Lehetséges, hogy ennyi volt csupán a bibi.

Igazságtalan lenne azonban, ha mindent a rációra fognék. Pontosan emlékszem, hogy még a pozitív teszt előtt egyik éjjel, félálomban az jutott eszembe, hogy én már nem akarom többé bűnösnek érezni magam, amiért gyereket várok. Egy különleges határon lebegtem, a valóság és éteri birodalom között. Mintha akkor és ott megtisztultam volna a történelem során a női sorsok által összegyűjtött szégyentől és félelemtől, amely a várandóssággal és gyermekáldással járhat. 

Szép és hosszú út volt, semmi sem volt véletlen, minden hozzátett a személyiségem 2.0-ás verziójához. Oka volt, hogy ennyit kellett várni.

Én úgy gondolom, hogy a legtöbb meddőséggel küzdő pár alászáll önmaga poklának bugyraiba. Lombik ide vagy oda, az élet rákényszeríti őket, hogy dolgozzanak magukon, a párkapcsolatukon, a világhoz való hozzáállásukon, a múltjukon és a jövőjükön. Senki sem dalolva végezteti el a művi beavatkozásokat. Nagyon kemény dolog beleállni egy olyan helyzetbe, amit az inszem vagy a lombik megkíván. Hormoninjekciók, fájdalmas vizsgálatok (pl. petevezető átjárhatósági), remények, hogy megmaradjon az embrió.

A bejegyzés elején említett asztrológus téved abban, hogy ez egy méltatlan út. Igenis lehet méltó út ez a pároknak, hogy csiszoljanak magukon. Ha spirituális szempontból akarom nézni, akkor nem véletlen a feladat. Szerintem.

(Az idézőjeles szövegek forrása: Szendi Gábor - A nő felemelkedése és tündöklése, Jaffa Kiadó, Budapest, 2009) 

 

A kisfiamnak még egy foga sincs, de már kétszer járt fogorvosnál

Jójó, persze nem miatta, hanem miattam mentünk, ő csak türelmesen várt rám, amíg elszenvedtem a kezelést. 

Szerintem nincs olyan ember, aki nem fél a fogorvostól, és hiába vannak már mindenféle új generációs érzéstelenítők meg eljárások, amikor megszólal a fúró, azt gondolom, nem túlzok, ha azt mondom: mindenkit kiráz a hideg. Már egészen kislány korom óta rendszeres vendég vagyok fogorvosi rendelőkben - azért se írom le, hogy rosszak a fogaim, úgyhogy amit fogakkal csinálni lehet, én azon már mind túl vagyok. Ám a mai napig rettegek minden egyes vizit előtt.
Még a várandósságot megelőzően vágtam bele egy bonyolultabb helyreállító kezelésbe, de nem értünk a végére, és mondanom sem kell, hogy a terhesség és a szoptatás nem segített abban, hogy gyorsabban regenerálódjon az íny és minden más amit épp beépíteni próbálnak. Még a szülés előtt pár nappal is jelentkezett egy enyhébb fogfájós tünet - igaz, nem az érintett területen, és már épp arról értekeztem a nőgyógyásszal, hogy akkor most lehet-e kisröntgent csinálni és kaphatok-e érzéstelenítőt (egyébként nagyon indokolt esetben igen és igen, inkább, mint fájós foggal szülni), amikor magától elmúlt a probléma. 

 

[caption id="attachment_1103" align="aligncenter" width="450"] kép: luke siemens / flickr[/caption]

De vissza a mostani fogorvosi látogatásokhoz: 
mielőtt nem volt gyerekem, csak egyeztettem egy időpontot, odamentem, kezeltek és eljöttem, hurrá. Most már ez nem ilyen egyszerű.
A kis három és fél hónaposomat apukáján kívül még nem merem itthonhagyni másra, így mivel időpontot általában munkaidőben kapunk, esélyem nincs apás bébiszitterkedésre. Az odajutás sem egyszerű, ez is szervezést igényel, mert a város másik végébe kell mennünk. Autóval nekem ez is nagy kaland, így aztán viszem magammal a babát és a nagymamáját is, és a székbe beülve már nem is annyira az előttem álló kínzatásoktól rettegek, hanem inkább attól, hogy

1. kibírja-e azt a félórát a nagyival anélkül, hogy díszordítással szórakoztatná a többi várakozó pácienst?
2. elég lesz az anyatej, amit hoztam neki?
3. felöltöztettem-e rendesen, nem fog-e megfázni a váróban? A pótsapkát nem kellett volna-e ráadnom mégis?
4. uramatyám, hol fogom átpelenkázni, ha végeztünk? 
5. és egyáltalán: tettem én el plusz pelenkát?!

 

[caption id="attachment_1106" align="aligncenter" width="500"] kép: PJ Scoular / flickr[/caption]

 

Az igazság az, hogy az első látogatásból okulva a másodiknál már rutinosabbak voltunk, nagyon flottul ment minden, és persze volt nálam pelenka is (meg textilpelenka, popsitörlő 2 féle, pelenkázó alátét, kistakaró, teljes szett váltóruha harisnyástól, sípolós cica, arctörlő, fertőtlenítő kendő stb.).
És igen, óriási szerencsénk van, hogy van hadra fogható nagymamánk is, aki nemcsak elkísér, felvigyáz, etet, büfiztet, öltöztet, hanem még itthon is segít, amikor épp jegelem a kezelésem nyomait...

A tanulság ugyanakkor az, hogy próbáljuk időben befejezni a fogászati kezeléseket még babavárás előtt, én legalábbis - fentiek fényében - mindenkinek melegen ajánlom.
Ja, hogy az én beavatkozásaimnak vége van-e? Nincs. Jövő héten újra megyünk...

 

kiemelt kép: Jacki Gallagher /flickr