Mit keresett a közvélemény a hálószobánkban?

Amikor egy férfi és egy nő összeházasodik, már az esküvőn megindul a kérdések áradata az utódnemzés kérdését illetően: mikor szeretnének gyereket és hányat? A család és a barátok jóindulatú (olykor pletykaéhes) érdeklődése persze nem feltétlenül alaptalan, azonban a folytonos kérdezősködés nyomasztóvá is válhat, különösen, ha a pár meddőségi problémákkal küzd.

Mikor pár éve átadtam az esküvői meghívót a közeli kollégáimnak, a főnököm kifejezte köszönetét, majd viccesen hozzátette, hogy csak azért nem örül ennek az eseménynek, mert - még nem akarván megválni tőlem - ez azt is jelenti, hogy pár hónap múlva jön a következő bejelentés, ezúttal majd arról, hogy babát várok.

Nos, nem lett igaza.

 

[caption id="attachment_473" align="aligncenter" width="555"] (Kép: Vincent Miao, Flickr)[/caption]

 

Az élet úgy hozta, hogy bármennyire is próbálkoztunk, sokáig nem sikerült teherbe esnem. Sőt minél jobban próbálkoztunk, és minél jobban rápörögtünk a "projektre", annál kevésbé. Szánalmasnak éreztem magamat. Ahogy teltek a hónapok, úgy vált egyre kényelmetlenebbé a kíváncsiskodók érdeklődése, célozgatása a gyermek jövetelével kapcsolatban. 

Fél év elteltével már egy szimpla baráti összejövetelre is félve mentem el. Előre készítettem magamban a hárító sablonválaszokat a "na és mikor jön a baba?" kérdésre. Sokszor nem is kellett, hogy feltegyék a kérdést, már attól ideges lettem, hogy úgy éreztem, a hasamat vizslatják vagy lapos pillantásokat vetnek egymásra, amikor alkoholt kérek inni.

Utáltam, hogy rákérdez a témára a fodrászom, a kozmetikusom, a masszőröm (ez utóbbi persze csak azért érdeklődött, mert nem mindegy, hogyan nyúl hozzám, ha terhes vagyok, mindenesetre egy idő után abban maradtunk, hogy szólok, ha itt a baba).

Egyszer, az ünnepekkor felhívott egy idősebb hölgy, egy távoli ismerősünk, hogy boldog új évet kívánjon, és egyben nem mulasztotta el megjegyezni, hogy milyen csodálatos dolog a gyermek és reméli, hogy nekünk is hamarosan bőséges gyermekáldásban lesz részünk. Könnyek között tettem le a telefont.

Jóllehet, ez sokban rajtam is múlott, rengeteg mindent kivetítettem ugyanis a saját érzéseimből. Már az első hónap után síkideg voltam, hogy nem jött össze a baba, ez aztán csak fokozódott. Mintha csak előre éreztem volna, hogy nem lesz könnyű menet (vagy éppen azért nem volt az, mert ennyire ráparáztam...). Végül nem bírtam, és blogot indítottam, nem kifejezetten meddőség témakörében, ámbár ez volt a fő irányvonal; aztán kibővült sok minden mással. Szóval kitettem magam a közvéleménynek, de jólesett kiírni magamból a gondolataimat, máskülönben becsavarodtam volna. 

 

[caption id="attachment_474" align="aligncenter" width="565"] (Kép: Silvia Sala, Flickr)[/caption]

 

A nem-virtuális világban azonban mélyen hallgattam a problémáról. Csak pár közeli jó barát tudott róla meg a szüleim. Egyébként a családommal viszonylag szerencsém volt, a férjem nagyapján kívül ugyanis soha nem szegezte nekem egyetlen rokon sem a kérdést, miszerint mikor méltóztatok már gyereket szülni. Biztosan sustorogtak a hátam mögött, kérdezgették anyukámat, de elég tapintatosak voltak velem szemtől szembe. Talán azért is, mert végiggondolták, hogy a gyerekvállalás két ember legintimebb magánügye. Ezzel persze nem mindenki volt így a környezetemben.

A falnak tudtam volna menni, amikor több ízben kacsintott rám sejtelmesen egy kisgyermekes kollégám, miközben a gyerekeiről mesélt, hozzátévén: majd te is meglátod... Még jó, hogy nem kellett terhességi tesztet bemutatnom neki minden hónapban.

Aztán jött a kormányzati kommunikáció, jött Kövér László és jött Ákos, akik szerint a nők legnagyobb önmegvalósítása a gyermekszülés és -nevelés. Jöttek a rádióreklámok és plakátok is, melyek azt harsogták, hogy egy gyerek nem gyerek, hiszen testvérben az erő.  

Joggal vetődött fel bennem a kérdés, hogy vajon van-e bármiféle keresnivalója az államnak a hálószobámban. Szerintem nem sok. Annyi azonban biztos, hogy semmi estre sem azért szülök gyereket, hogy így teljesedjek ki (ez csak egy szelete a nőiességemnek), és azért sem, hogy bebiztosítsam magam öregkoromra.

De nem csak az állam és az ismerősök tartózkodtak képzeletben a hitvesi ágyunk mellett. Az orvosi nyomás sem volt elhanyagolható. Amikor már túl voltunk az egyéves próbálkozási időszakon, az egyik nőgyógyász, aki kivizsgáltatott (és nem talált semmit az alacsony D-vitamin-szinten kívül), határozottan az inszemináció irányába akart terelni. Miközben ő is tudta és én is tudtam, hogy pontosan ugyanannyi az esélye az ilyen típusú beavatkozásnak, mint a hagyományos közösülésnek egy év próbálkozás után: vagyis kb. 20 %. Ettől függetlenül már majdnem beadtam a derekam - hiszen az ember mindent megtesz a sikerért -, amikor végül spontán megfogant a gyermekünk.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem szabad beszélni a meddőségi gondokról. Az én lelkemen is enyhített, hogy elsírhattam olykor a bánatomat a barátnőimnek.

Jólesett a tapintatos érdeklődésük is, nekik zöld lámpát adtam ez ügyben. Álszent dolog lett volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem is akarnánk babát, miközben belül szenvedtem.

Ahogy egyre többet dolgoztam magamban a témán, úgy lett könnyebb a lelkemnek is. Egy idő után már nem zavart az utcán a várandós nők látványa sem. Nem fordítottam el a fejemet. Inkább magamban elmotyogtam egy boldogságot és egészséget hozó jókívánságcsokrot, amikor egy kismamára néztem. Meglepően jóleső energiák szabadultak fel bennem ilyenkor. 

 

[caption id="attachment_476" align="aligncenter" width="553"] (Kép: Nicole Pierce, Flickr)[/caption]

 

Végső soron azt hiszem, mint sok minden, ez is két emberen múlik. Nem csak a velem szemben állón, hanem rajtam is. Persze nem okos dolog folyton más magánéletében turkálni, de az emberek már csak ilyenek: kíváncsiak, pletykásak. Tudni kell helyén kezelni a dolgot, és elfojtások helyett őszintén szembe nézni magunkkal.

Arra a kérdésre pedig, hogy mikor jön a baba, egy tippem van csak: érdemes azt válaszolni, hogy mindennek megvan az ideje. Mert ez az igazság.

 

 

6 dolog, amivel őrületbe kergethetsz egy kismamát

Bár alapvetően türelmes és nyitott ember vagyok, valószínűleg a tomboló hormonoknak is köszönhetően mostanában érzékenyebb lettem a környezetem várandósságomra adott némely reakciójára.
Szerintem ezek között biztos van olyan, ami általános, és nemcsak én szenvedek tőle :-) Sorolok néhányat, azt hiszem, ezek közül pár nektek is ismerős lesz...

Pocakfogdosás

Nemcsak az ismerősök, hanem sokszor vadidegenek is úgy érzik, kötelező testi kontaktusba lépni az egyre növekvő hasammal, természetesen mindezt kérdezés nélkül. Eleinte nem zavart, már ami a családtagokat illeti, de időközben a sok atrocitás hatására már kifejezetten megrémülök, ha valakin látom, hogy ilyen szándékkal közelít a most már méretes hasam felé. 

A baba nemének, korának tippelgetése

Biztos sokan hallottátok már ismerősöktől a "jaj, olyan csúcsos a hasad, biztos fiú lesz" vagy "nagyon szétterül, tuti lány" típusú megjegyzéseket. Amellett, hogy szerintem ez nettó hülyeség, sokan nem is akarják előre tudni a baba nemét, így felesleges hergelni őket. A másik, amivel múlt héten szembesültem, amikor a gyógyszertáros lány megkérdezte: "és, mennyi idő van még hátra?" Amikor mondtam, hogy 2 hónap, elkerekedett a szeme: "úristen, még?" Nem elég, hogy máris bálnának érzem magam, kell még fokozni? És ezzel el is jutottunk a 

Testsúlynövekedésre való célozgatás-

hoz. "A mennyit híztál eddig?" kérdésre már nem is nagyon válaszolok, mert akkor a "Gondolkoztál már azon, hogy fogod leadni?" jön. Udvariatlan meg nem akarok lenni, mert sokszor legszívesebben azt válaszolnám, hogy "Hát, majd jössz velem az edzőterembe/futni/tornázni, és jól megmutatod, hogy is csináljam..."

Kéretlen tanácsok osztogatása

Erről írtam már egyszer egy hosszabbat, és szerintem ha megszületik a baba, csak súlyosbodni fog. Mindenkinek van egy tuti tippje arra, hogy mit tegyél, egyél, vegyél és mindennek az ellenkezőjére is. És persze minden második anyukának van egy horrorsztorija is a szülésről, ami ha nem is vele, de a barátnőjével, vagy a barátnője barátnőjével, kolléganőjével, anyukájával, kiskutyájával esett meg, és ezt is meg is osztja. Úgyhogy már helyben is vagyunk, jön a 

Paráztatás

Aki volt már várandós, és átment már ezen egyszer, igazán emlékezhetne rá, hogy az utolsó néhány hét az igazán kritikus ebből a szempontból, ekkor kezdi el leginkább foglalkoztatni a kismamát a szülés gondolata, most fészkelik be magukat a nem mindig pozitív gondolatok a fejünkbe. Ijesztgetés helyett pedig inkább egy kis biztatásra, megnyugtatásra vágynánk...

Mindent megvettél már a babának?

A végére hagytam az egyik kedvenc kérdésemet. Nem arról van szó, hogy nem esik jól az érdeklődés, de ezt kicsit olyan számonkérőnek éreztem, és bár nem vagyok egy halogatós típus, de nemcsak babonából, hanem egyéb praktikus okok miatt is a vásárlásba még nem bonyolódtam nagyon bele, először feldolgoztam, elpakoltam, rendszereztem azt a rengeteg holmit, amit a barátoktól kaptunk. Úgyhogy a "Mindent megvettél már?" kérdésre eddig csak annyit válaszoltam, hogy igen, vettem neki egy sapkát, amit majd félévesen fog tudni hordani :-) 

 

kép: freepik - www.freepik.com

Nektek mi volt a legdurvább reakció, kérdés vagy kritika, amivel kismamaként találkoztatok? 

 

kiemelt kép: nakaridore - www.freepik.com

 

12 imádnivalóan jógázó baba

Itt a jógik új generációja! Nemcsak tündériek, de az ászanáik is figyelemre méltóak. Az utolsó képen szereplő baba pedig mintha már saját csoportot oktatna :-) Nem kell hát aggódnunk a jóga jövője miatt, ezek a csemeték biztosítják az utánpótlást.
Lássuk a képeket!

 

Lefelé néző kutya

 

[caption id="attachment_431" align="aligncenter" width="600"] kép: pinterest[/caption]

 

Kobra póz

 

[caption id="attachment_433" align="aligncenter" width="600"] kép: pinterest[/caption]

 

Deszka póz

 

[caption id="attachment_434" align="aligncenter" width="600"] kép: YogiLiving[/caption]

 

Sáskaállás

 

[caption id="attachment_435" align="aligncenter" width="600"] kép: GreenKiddie[/caption]

 

Macskapóz

[caption id="attachment_436" align="aligncenter" width="600"] BabyGooRoo[/caption]

 

Lefelé néző kutya variáció (3 lábú)

 

[caption id="attachment_437" align="aligncenter" width="600"] kép: YogiLiving[/caption]

 

Halpóz

 

[caption id="attachment_438" align="aligncenter" width="600"] kép: pinterest[/caption]

 

Oldalsó deszkatartás

 

[caption id="attachment_439" align="aligncenter" width="600"] kép: pinterest[/caption]

 

Spárga

 

[caption id="attachment_440" align="aligncenter" width="600"] kép: ChunMiaoLittleFlower[/caption]

 

Oldalra nyújtás ülésben (vagy inkább fekvésben?)

 

[caption id="attachment_441" align="aligncenter" width="600"] kép: pinterest[/caption]

 

Pillangó póz variáció

 

[caption id="attachment_442" align="aligncenter" width="600"] kép: pinterest[/caption]

 

Lótuszülés

 

[caption id="attachment_443" align="aligncenter" width="537"] kép: pinterest[/caption]

 

Nektek melyik a kedvencetek? 

 

Forrás: doyouyoga

27-29. hét: hello hátfájás, hello bababoltok!

A második trimeszter végére már láthatóan gömbölyű lett a pocakom, és immáron tagadhatatlannál vált az állapotom. Ezzel együtt megkezdődött a hátfájás és a lábdagadás, valamint belevetettük magunkat a bababoltok kínálatába is.

Említettem már, hogy nem nőtt túl látványosan a pocakom, a 24. hétben is bőven hihették még azt idegenek, hogy csak kicsit ducibb vagyok a kelleténél. Egy kevésbé jól informált kollégám a 27. héten megkérdezte, hogy ugye a 3-4. hónapban járok... Csupán két hónapot tévedett. Egy másik munkatársam pedig szintén ekkortájt gratulált nekem, mondván eddig nem mert, mert ugyan látta, hogy terebélyesedek, de nem akart megsérteni, hátha csak sok sört ittam mostanában. Kissé elképedt, amikor megtudta, hogy már túl vagyok a hatodik hónapon.

Én mindenesetre örültem, hogy végre mindenki számára egyértelmű, hogy nem csak túlettem magam, hanem terhes vagyok. Pár hét alatt egyébként hatalmasat nőtt a hasam, én még hallani is véltem, ahogy éjszaka növekszik a méhem és nyúlik a bőröm.

 

[caption id="attachment_424" align="aligncenter" width="537"] (A kép illusztráció, forrás: Andrea Ferreira, Flickr)[/caption]

 

Mindezzel együtt a súlyomra nem lehet panasz. Az orvosom elégedett a gyarapodásommal, bár a családom rettentő módon aggódik, hogy biztosan eleget eszem-e (hiszen "csak" 7 kilót híztam a 29. hétig). Mindenesetre mindenkit megnyugtatnék, hogy pont ugyanúgy eszek mindent, mint előtte. Húst, krumplit, tésztát, csokit és a nyárnak hála sok-sok gyümölcsöt is. Falási rohamaim nincsenek, maximum egy picivel nagyobb tányérokat szedek, mint a terhesség előtt. De lassan már nyomja a gyerek a gyomromat, így egyszerre sem tudok sokat enni, mert nem fér belém.

A leányzó egyébként szépen növekszik: a 27. héten voltunk rutinvizsgálaton a dokinál, aki meg is jegyezte, hogy a csöppség órára és percre pontosan akkora, amekkora lennie kell. Ez a gyerek olyan precíz, hogy a végén még valóban a kiírt napon születik majd meg.

A férjem nagyon büszke a lányára, hogy milyen szépen tartja magát az elvárásokhoz már most. Mindig meg is dicséri, hogy milyen jó kislány, amiért anyut is hagyja éjszaka aludni, és csak akkor kezd bele a rugdosásba, amikor már felébredtem. Nos, tényleg baromi rendes gyerek , de azért kissé tartok tőle, hogy már most beletápláljuk a megfelelési kényszert, aztán majd küzdhet ő is a görcseivel meg a kényszereivel, mint az anyja :-) De végül is, nem is a mi családunkhoz tartozna, ha nem akarna mindent nagykönyv szerint csinálni - aztán meg rájönni, hogy lehet rugalmasabban is kezelni az életet.

Apropó görcsök, a növekvő has meghozta a várva várt hátfájást is. Már a 12. héten is volt egy két-három napig tartó alkalom, amikor a keresztcsontomnál fájt iszonyatosan a hátam, lehajolni alig tudtam, mintha két oldalról húzták volna szét. Aztán ahogy jött, úgy ment. Most, a 25. hét tájékától újra mellém szegődött a hátfájdalom. Ezúttal azonban a lapockáim magasságában, a gerincem kellős közepén.

Ha nem elég kemény és egyenes a szék, amelyen huzamosabb ideig kell ülnöm, vagy ha sokat görnyedek a munkahelyen a monitor előtt (ami ugye megesik), akkor egy ponton jelentkezik a görcs a hátam közepén, és addig marad, amíg fel nem állok és ki nem mozgatom. A probléma ott kezdődik, hogy éjszaka is rám tör már ez az érzet. Igen komoly munka mire megtalálom azt az egy pozíciót az alváshoz, amelyben nem fáj a gerincem.

Nem volt mese, a 28. héten be kellett szereznem a multifunkciós szoptatós párnát, amely már most segít a kitámasztásban az ágyban. Ez egy kb. 1 méteres nagy hurka, amit oldalt fekve két láb közé lehet kapni, vagy akár magunk elé véve a hasunkat is alá tudjuk támasztani. De a térd, vagy boka alá is rakható, kinek, hogyan kényelmes. 

 

[caption id="attachment_423" align="aligncenter" width="380"] A csoda párnám.[/caption]

 

Az első éjszaka még ezzel a párnával is küzdöttem, mert túl kemény volt. A használati útmutatón ugyan írják, hogy direkt töltötték túl polisztirol gyönggyel, lévén, pár használat utána összébb megy. Hát mi nem vártuk meg a sokadik használatot, a férjem másnap ráugrott, és addig lapogatta, amíg össze nem töppedt. Kicsit ugyan túltolta a biciklit, mert így meg túlságosan összeesett, de pótoltuk még gyöngyökkel, és a párna tökéletesen használhatóvá vált.

A hátfájásra egyébként még szoktam használni Corena szerzőtársunk által javasolt relaxációt is. Ennek lényege, hogy a csukott szemmel ellazítom magamat a lábujjaktól indulva felfelé egészen a fejem búbjáig, különösen figyelve arra az egyre pontra a hátam közepén. Mindeközben figyelem a légzésemet, elképzelem, hogy egy kellemes helyen vagyok. Ilyenkor általában már alszom is. 

Ha már a testi panaszoknál tartunk: reménykedtem benne, hogy elkerül a lábdagadás réme, de sajnos nem  úsztam meg én sem. Szerencsére nem olyan vészes a helyzet, inkább csak a talpam és a lábujjaim dagadnak meg ülés vagy fekvés után, és mozgással hamar helyre jönnek. A dokim szerint szokjak hozzá, de emellett bátran javasolta a visszértornát, amelyet akár este az ágyban is el lehet végezni. Valóban nem nagy ördöngösség és tényleg használ.

 

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=Dr7O_egAsqk[/embed]

 

Mivel már nem sokára a finisbe érünk, elkezdtük feltérképezni a bababoltok kínálatát. A legelső dolog, amit megvettünk a gyerekszoba szőnyeg volt. Teljesen véletlenül kerültünk egy szőnyegboltba, és mivel megláttam a cuki zsiráfos-sünis-lufis szőnyeget, ezért muszáj volt megvennünk. Mondjuk ezenkívül más bababútorunk még nincsen. A kiságyból már kinéztük a fenyőmintájút, hogy menjen a beépített szekrényhez, de még nem jutottunk el a megrendelésig. Sokan ajánlják a kókuszmatracot is, mert kemény, nedvszívó és jól szellőzik, így azt hiszem, mi is amellett tesszük le majd a voksunkat.

A nagy dilemmát a babakocsi okozza. Megnéztünk már üzletben jó párat, volt is, ami tetszett, mert jól rugózott és masszív volt a váza. De aztán belém nyilallt, hogy mégis hogyan fogok én ezzel a dzsippel közlekedni a villamoson, boltban, hogyan csukom össze, ha egyedül kocsizok a gyerekkel. Egyébként is sajnálok rá egy kisebb vagyont elkölteni: mi van, ha nem lesz jó, képtelenség lesz normálisan tolni, nem marad meg a sportkocsi részben a gyerek, aztán használtuk 6-7 hónapig 100 ezerért? Amúgy is tervezem majd kipróbálni a kendős/kengurus hordozást is: jönni-menni a városban ez mindenképp praktikusabb (csak, akkor meg sok más cuccot nem tudok magammal cipelni, ami meg egyébként beférne a babakocsi aljába). Szóval teljes tanácstalanság. Szerintem majd az lesz, hogy megveszünk valamit, aztán megszokjuk, vagy eladjuk és veszünk egy másikat...

Végezetül, hogy szívmelengető dolgokról is meséljek, babóca egyre erősödik, már nem csak rúgkapál bent, hanem pár másodpercekre ki is dugja magát oldalt. Külön élmény, hogy már a kezemre is reagál, és odakúszik, odanyomja magát, ahol a kezem van. Ráadásul már apunak is megmutatja magát és lelkesen dörgölődzik a hasfalon keresztül, amikor magyaráz neki. A férjem be nem vallaná, de már most nagy a szerelem! De psszt, ne mondjátok el neki, hogy tudom :-)

Folyt. köv.

Szépség várandósan - milyen kozmetikumokat használok kismamaként?

Amikor a várandósság ténye kiderül, a legtöbben elkezdjük fullba nyomni a biót, igyekszünk odafigyelni, hogy természetes alapanyagokból készülő termékeket használjunk, valamint fokozottabban ügyeljünk a személyes higiéniánkra, és ez nem amolyan úri kedvtelés szerintem, hanem puszta elővigyázatosság.

Amikor már ketten vagyunk, nemcsak magamra kell odafigyelnem - és ez nemcsak a táplálkozásra vonatkozik, hanem test-bőr-és szépségápolásra is. A nők szervezete sokkal sérülékenyebb ilyenkor, nem mindegy, mit kenünk-masszírozunk-rajzolunk magunkra. Bár a bőrgyógyász szerint nincs olyan, hogy természetes kozmetikum, azért az összetevőket nem árt elolvasni vásárlás előtt. 

[caption id="attachment_411" align="aligncenter" width="600"] kép: info.ecodivabeauty.com[/caption]

Zuhanyzás

Őszinte leszek, a babavárás előtt nem nagyon voltam tudatos pl. a tusfürdők kiválasztásában, arra azonban mindig ügyeltem, hogy parabénmentes terméket használjak. (Próbálkoztam ugyan natúr szappanokkal is, de nekem eléggé kiszárították a bőrömet). Nagyon szerettem az Yves Rocher Jardin du Monde sorozatát, ez árban is baráti, és rengeteg illat közül lehet választani. Amikor terhes lettem, áttértem ugyanennek a márkának a bio változatára, de végül a nagy kedvencemet ajándékba kaptam, egy Weleda mandulaolajat tartalmazó tusfürdőt. A mandulaolajra egyébként többen esküsznek, ha terhességi csíkokról van szó, szóval igazi 2in1, azt hiszem egy darabig ezt fogom most használni. Sőt, a Weledának vannak kifejezetten várandósok részére ajánlott kozmetikumai. 

 

[caption id="attachment_383" align="aligncenter" width="166"] kép: weleda.hu[/caption]

 

Striák

Több ismerősöm ajánlotta megelőzésképp a mandulaolajat, elsősorban a 100% tisztaságút, de mivel nem tudtam eldönteni, milyen kiszerelést-márkát válasszak, körbenéztem a komplexebb készítmények terén is. Így találtam meg az Eucerin kifejezetten striákra ajánlott olaját, és úgy tűnik, eddig bevált, bár azt gondolom, hogy hajlam kérdése is, mennyire leszünk csíkosak. 

[caption id="attachment_386" align="aligncenter" width="600"] kép: eucerin.hu[/caption]

 

Dezodor

A fújósakat már egy jó ideje elfelejtettem, és többféle golyós dezodor kipróbálása (és számtalan csalódás) után találtam rá a Body Shop epres golyós deójára. Ez nekem abszolút bevált, nem túl gyümölcsös és nem is tolakodó az illata, egész nap hatékony marad, cserébe felkenéskor kicsit ragacsos. A Body Shop termékeit egyébként is nagyon szeretem, bár az árak az átlagosnál kicsit magasabbak.

[caption id="attachment_409" align="aligncenter" width="450"] kép: the-body-shop.hu[/caption]

 

Napozás

Ebben az időszakában a bőrünk is érzékenyebb a külső hatásokra, a megnövekedett hormonszint miatt a színe is hamarabb megváltozik. Bár nekem "elég jó bőröm van" :-) (könnyen lebarnulok és szinte soha sem égek le), kevesebbet vagyok napon, inkább az árnyékban időzöm, és most még egy kicsit magasabb faktorszámra is kapcsoltam. Mivel tartottam tőle, hogy a pigmentáció a terhesség alatt még szembetűnőbb lehet pl. az arcon, kifejezetten arcra való napkrémet is vettem a nyaralásra, hogy elkerüljem a sötét foltokat. Az Eucerin és a Decléor között vacilláltam, végül előbbit választottam - persze mindenki találhat a bőrtípusának megfelelőt. Ha nagyobb gyógyszertárban szerzed be, még segíteni is tudnak, ha bizonytalan vagy. 

 

[caption id="attachment_389" align="aligncenter" width="600"] kép: totalwomenscycling.com[/caption]

 

Smink

Itt is érvényes, hogy fokozottabban figyeljünk arra, hogy inkább hipoallergén készítményeket használjuk, ami az érzékenyebbé vált arcbőrt sem üti ki. Én azt gondolom, hogy attól, hogy valaki várandós, még ugyanúgy joga van nőnek maradni, és ha a sminkelés része a nőiségünknek, ne adjuk fel - itt is lehet körültekintően, natúrkozmetikumokból választani. Tapasztalatom szerint már egy leheletnyi szempillaspirál is sokat javít az összképen :-) A rúzsokkal viszont bánjunk óvatosan: kutatások szerint a piacon levők 60%-a ólmot tartalmaz. A ZAO biosminkekről jókat olvastam, hamarosan ki is próbálom majd, a csomagolásuk szerintem szuper ötletes, kár, hogy csak rendelni lehet. Addig maradok a DM-ben is kapható Alverde cuccoknál. 

[caption id="attachment_399" align="aligncenter" width="600"] kép: koidrogeria.hu[/caption]

 

Folyó ügyek, intim higiénia

Többek között a védőnő is felhívta a figyelmem, hogy nyilvános mosdók használatakor - legyen bármennyire tiszta és kulturált - mellőzzem az ott bekészített WC papír használatát. Mindig legyen nálam saját papírzsebkendő, intim törlőkendő, mert ki tudja, "a takarítónő hányszor ejtette le azt a tekercset a padlóra, mielőtt berakta az adagolóba" (idéztem). A Krémmánia terméktesztjén a legjobban a Libresse teljesített, én néha a Lactacyd kendőjéből is veszek, mert nagyon tetszik a kis kiszerelés, kényelmesen elfér egy kisebb táskában is. 

[caption id="attachment_393" align="aligncenter" width="600"] kép: blog.kremmania.hu[/caption]

Testápolás

Testápolóból nem találtam még igazán jót, amit most használok, azt meg már nem is lehet kapni, a következő kiválasztásakor szerintem mindenképpen szem előtt tartom majd a Tudatos Vásárló terméktesztjét, amit itt tudsz elolvasni.  Ha pedig van jó tipped, bevált terméked, amit szívesen használsz, akkor bátran oszd meg kommentben!

 

kiemelt kép: dropdeadgorgeousdaily.com

 

Paramami a pesti forgalomban: terhesen, kisgyerekkel kezdtem újra vezetni

Én vezetni? Soha!

A vezetés és én nem voltunk túl jó barátok. 18 évesen (13 éve) szereztem meg a jogosítványt a szüleim unszolására, mondván ez majd nagyon fontos munícióm lesz a felnőtt létben. Szerettem, elsőre meglett minden vizsgám egy vidéki nagyvárosban, büszke voltam magamra. Aztán nem nagyon volt min gyakorolnom. Vagy egy böhöm, platós pick up teherautó lett volna a választásom, vagy semmi, de mivel nem is éltem ezzel a járművel egy háztartásban (180 km-rel odébb jártam egyetemre), így szépen elsikkadt a vezetés, mint " tanult tudás" az életemben.

Aztán elkezdett hatalmas félelem rakódni bennem erre a projektre, visszatekintve a családunkban tapasztalható, nőket érintő vezetési hajlandóságot illetően. Azt láttam, hogy édesanyám egy majdnem nullkilométeres jogosítványt pakolt örökre a fiók mélyére egy összesen 20 km-es, nem túl sikeres családi autózás után (egyébként 40 évesen szerezte meg), és a nővérem is ugyanezt tette, némi motoros tapasztalatszerzés után, már vagy 20 éve. Ebből nyilván levontam a következtetést, hogy rám sem vár más: nekünk ez nem megy, elkönyveltem, hogy én sem fogok soha vezetni a sikeres indulás ellenére.

Volt pár próbálkozás nyilván (elég haloványnak mondanám) a tudás ébren tartására (aztán inkább effektív feltámasztására), a férfiak mellettem újra és újra próbáltak meggyőzni, hogy vezetni kell, vezetni jó, de vagy nem voltak kitartóak, vagy én növesztettem egyre nagyobb félelmet a dolog köré - szóval érdemben nem álltam kötélnek. A hisztim óriás volt, a félelmem addigra már gigászi. Az évek pedig múltak.

A szülés után...

Aztán lassacskán leesett, hogy mennyire rossz is kiszolgáltatottnak lenni egy kisgyermekkel az oldalamon, egyedül a főváros egyik peremkerületében, ha én magam nem tudok vezetni, és mindig másnak a segítségére gyúrni, ha kórházba, sztk-ba vagy bárhova kell mennem. Ugyan a tömegközlekedés nagymestere lettem egy évtized alatt, de csecsemővel mindez már nem volt azért olyan egyszerű.

A pontot az "i"-re a "kiszolgáltatott anya"-vonalon az tette fel, amikor egyszer újszülöttemen a kiérkező gyermekorvos köldökcsonkos elfertőződést vélt felfedezni, és kérte, azonnal vigyem kórházba. Na most én ott voltam friss császáros sebbel, teljesen sápadtan, ugyanis akkor egy hete született a fiam. Gyermekágyi vérzés, bedurrant mellek a megindult anyatej miatt, miegymás - talán nem kell ecsetelni, hogy voltam már erősebb, jobb, beszámíthatóbb, magabiztosabb állapotban is. A férjem dolgozott, az egyetlen nagymama az agglomerációban, nem egy sarokra (és nem feltétlen ugrasztható mindig), hát akkor majd valahogy elzötyögök busszal a kórházig pánikomban (annyira nem voltam képben hirtelen, hogy azt sem tudtam, hol van az intézmény, ahova tartozunk)...

A gyermekorvos megszánt: bepakolt minket a babahordozóval az autójába, és meg sem állt velünk a kórházig, ott pedig egyengetve utunkat szinte azonnal betolt minket a sebészetre. Azt hiszem, a hála nem megfelelő szó arra, amit akkor éreztem az anyáskodása okán, azt az önzetlen segítséget, amit akkor kaptam. Aztán a vizsgálatok végére a nagymama is megérkezett, hogy hazaszállítson minket a kórházi kaland után, szóval érkezett a családi segítség is - de onnantól tudtam, ez így nem mehet tovább.

Az enyém lesz a kisPiros

Egyéves lett a fiam, amikor kimondtam: akkor igen, legyen nekem is egy kisautóm. Amiből kilátok és amit érzek a 160 centimmel, amit nem kell féltenem, amit meg lehet húzni, amit lehet nyúzni, lefullasztani, nem sír (annyira), ha ráindítok, házilag is lehet barkácsolni. A férjem eszméletlenül boldog volt, nagyon hamar felhajtotta nekem a kisPirost, rendbe tetette, rendelkezésemre bocsátotta.

[caption id="attachment_368" align="aligncenter" width="300"] A fiam kedvenc babakönyvében egy az enyémhez kísértetiesen hasonló verda :)[/caption]

 

Áttörésnek áttörés volt, de mégsem. Vezetgettem, de csak a férjemmel az oldalamon, bevédve magam, minden forgalmi fennforgásnál elmondatva vele, mit is kell tennem, ez vagy az milyen tábla, kit engedek el, merre figyeljek. Nem éreztem magam elég jónak, sőt azt sem mondhatnám, hogy elkezdett volna áramlani bennem a magabiztosság vezetés közben, és csak azt hajtogattam, hogy ez mégiscsak Budapest, én pedig egy vidéki, egyszerű lány vagyok, nem bírom és nem merem felvenni ezt a vezetési ritmust, és túl hebrencs vagyok, hogy ennyi mindenre figyeljek. Csak a mócsing volt a gyomromban, a torkomban: ha tudtam, kerestem a kibúvót, adott szituban miért is nem én viszem haza valahonnan az autót a férjem helyett, gyakorlásképpen. És a másik kifogás: egy egyéves gyereket nem tehetek ki a forgalomban annak, hogy nem tudok vezetni, én inkább nem és nem vezetek. Mondanom sem kell, hogy a környezetem szerint amúgy minden jól haladt, biztonságosan, technikailag is megfelelően róttam a kilométereket.

Sírva elindulok

És megint az idő volt a gyógyír a félelmeimre: egy szép napon, pár száz kilométer felügyelet alatti legyúrása, illetve némi autópályás tapasztalat után immár újra várandósan azt éreztem, ha most nem megyek el egyedül a fiamért az amúgy másfél kilométerre levő bölcsődébe autóval, akkor soha. Az utat ismerem, pontosan, és bár van benne egy para kereszteződés, igaziból nincs félnivalóm. Az eső is esik, ez a legjobb döntés. És beültem, és azt a 6 perces autóutat hangosan zokogva, magamnak magyarázva elvezettem az úti célig. Kiszakadt belőlem ott és akkor valami, anyám és talán a nővérem helyett is, hogy basszus, tudunk mi vezetni, egyedül is tudunk, megy ez.

[caption id="attachment_362" align="aligncenter" width="225"] Az a bizonyos első önálló utam - így adtam a férjem tudtára, ezzel a fotóval, háttérben a bölcsi[/caption]

Azóta projektszerűen mindenfelé próbálkozom egyedül - illetve a kisfiammal a hátam mögött - eljutni, apró lépésekben. Először csak a kerületünkön belül, aztán átcsorogva a szomszéd kerületbe, aztán GPS-sel olyan célt bevéve, amerre még ugyan nem jártam, de a férjem oldalán ülve már nagyjából ismertem a járást. Az adrenalin ilyenkor szalad felfelé (leizzadással, heves szívdobogással), mondogatom magamnak a bátorító mondatokat. És bár paradox, de nagyon jó érzés mindez, hogy egyre önállóbb tudok lenni, egyre bátrabb, bár tényleg kis lépésekkel közeledem a vágyott szabadságom felé, hogy bárhova, bármikor el merjek menni.

De elindultam... Már csak egy-két akadály van. Például olyan kicsi vagyok, hogy teljesen be kell húznom magam a kormányhoz, hogy elérjem a pedálokat - a hasamat így a harmadik trimeszterben viszont már nem tudom hova pakolni, ez még sok kérdőjelet rajzol a homlokomra, hogy innentől miképp oldom meg. Aztán az is józanító erejű - pl. egy necces forgalmi szituban -, ha a gyerek odabent akkorát rúg a vesémbe/húgyhólyagomba, hogy csillagokat látok, nem azt, milyen színűre vált épp a lámpa... De ugyanilyen izgalmas, ha mondjuk egy telezöldes kereszteződésben ér egy jóslófájás. És persze van úgy, hogy annyira kimerít egy-egy új úti cél (és a vele járó stressz), amit sikeresen abszolválok, hogy a nap további részében egyszerűen használhatatlanná válok, teljesen elfáradok.

[caption id="attachment_365" align="aligncenter" width="246"] Várandósan visszaülni a volánhoz (a kép illusztráció, forrás: Flickr, niXerKG)[/caption]

Ebből kell kihozni, amit lehet

Nyilván nem terhesen kellett volna rádöbbennem, hogy sürget az idő, hogy már nincs hova halogatnom ezt a vezetésdolgot, de ha így alakult, emelt fővel veszem tudomásul, hogy ilyen balga is csak én lehetek. :)

• A fővárosban próbálgatni a bátorságomat,


• kisgyerekkel a hátsó ülésen,


• várandósan,


• több ezer kilométeres vezetési tapasztalat nélkül.

Ilyenkor egy dolog mindig erőt ad: a férjem mellett a kétévesem rendületlenül biztat (neki is mindig elmondom, ha olyan helyre megyünk, amitől még félek kicsit, amerre még nem jártunk): "anya, jól vezetsz!" vagy "anya, szépen tolattál!", esetleg, "vahúúú, anya, vagány vagy!".

Hát, kell ennél több? <3

Testi változások terhesség alatt - fogd fel humorral!

A babavárás alatt megváltozott test sokféle izgalmas szituációba keveri az ember lányát. Lássuk mire számíthatunk!