Emlékszem, mennyire nem értettem a nővéremet, amikor a második gyermekét várva mesélte, hogy egy gyerekkel a háztartásban már semmi extra hangolódásra nincs ereje és ideje terhesen, szóval szegény ketteske csak amolyan csökkentett módban kap figyelmet a családban, míg növekszik. Akkor mondtam, hogy kizárt, hogy ez velem előforduljon, én lelkesedni fogok a második babámmal is. Tévedtem :D
Hogy másoknak se legyen illúziója a második babavárást illetően, de legalábbis a lelkiismeretével el tudjon számolni mindenki, gondoltam, összeszedem a tapasztalataimat. És hozok némi "te sem vagy egyedül" gondolatsort azoknak, akiknél már az öröm, hogy a második magától nő, és ezért lényegében nem kell tenni semmit...
Babakelengye
Első terhességem alatt pontosan, szépen ütemezve tettem, tettünk szert mindenre, a dolgok többségét kaptuk, örököltük, csak a hiányzó apróságokat kellett megvennünk. Ebben volt kiságy, autós hordozó, pelenkázó, rengeteg ruha, szóval csak ki kellett őket mosni, tisztítani. Ezzel bőven megvoltam szülésig (és bevallom, a kiságy nem ment a pelenkázóhoz, meg az addigi gyermekbútorainkhoz, de annyira mindegy volt, sőt a gyerek nem is aludt és játszott szinte soha a szobájában kétéves koráig, mert amolyan raktárszoba volt, nem izgatott minket, nem ez számított).
[caption id="attachment_578" align="aligncenter" width="600"]
Fotó: Flickr, StarsApart (innen)[/caption]A második gyerekkel még inkább lelazultunk, a tesótól megörökölt tetrapelenkákat kimostam azért neki is 90 fokon egyszer még a nyáron, meg a két éve dobozban porosodó ruhákat simán a nagy melegekben, és összehajtogattam őket a pelenkázóra - nagyjából ennyit készültem... Babakocsink vele sem lesz (egészen súlyos pénzek maradnak az ember zsebében így), lévén hordoztam a nagyot is kétéves koráig, gond nélkül a hátamon, kendőben és csatos hordozóban - ezeket megörökli ketteske. Egy franciaágyhoz szerelhető babaöblöt vettünk még most, mert míg egyessel a nappaliban húztuk ki az első hetek éjszakai rémálmait, a férjemtől külön, most úgy tervezzük, hármasban alszunk a kezdetektől. A nagyobbik úgyis most szokott át a saját ágyába és szobájába a miénkből, de nincsenek illúzióim, ha lesz egy kis regresszió, nyilván ő is csattog át majd hozzánk, ha vérszemet kap az öcsi miatt... "Sok jó ember kis helyen is" jeligére.
Tanfolyamok, felkészítők
Az elsővel mentem én mindenre: intimtorna, autogén tréning, terhestorna - szóval megadtam a módját. Végig kitartóan meditáltam, relaxáltam, tornáztam, jógáztam, irtó büszke voltam magamra, hogy utolsó pillanatig tudtam dolgozni is így, kiegyensúlyozott voltam és alig híztam.
A másodikkal egyszer jutottam el tornázni, és itthon néhányszor az elliptikus trénerre is felpattantam, DVD-ről is nyomtam alvásidőben a tornát, de itt kifújt, a rendszeres mozgás lehetősége nem is nagyon adatott meg egy bölcsis mellett, aki rendszeresen beteg, ergo nem tudom/tudtam itt hagyni, ha lázas vagy taknyos volt. Az édesapja pedig többet dolgozott/dolgozik, mint valaha, ő sem jön/jött szóba.
[caption id="attachment_581" align="aligncenter" width="600"]
Fotó: Flickr, Barry Silver (innen)[/caption]No jó, az is igaz, hogy most, a vége felé már olykor-olykor tudok meditálni, éjjelente. Amúgy a dolog úgy néz ki, hogy a kétévesem rendre széttrollkodja a magamba fordulási kísérleteimet, a tornáimról nem is beszélve. Meg hát szaladok eleget utána, sétálunk nagyokat. Így feladtam a ketteskével való hangolódási kísérleteket. Majd a kórházban...
Könyvek, szakirodalom, appok
Az elsőnél folyamatosan nyitva volt az éjjeliszekrényemen minden: a 9 hónapot átívelő könyvek, szoptatási segédlet, Kismama-kiadványok. Járt minden hírlevél, a baba fejlődéséről, a rám váró vizsgálatokról, az összes babaportálról. 3-4 applikáció futott a telefonomon, amit minden betöltött héten megnyitottam, alaposan tanulmányoztam, a lényeget megosztottam a férjemmel.
Most egy darab könyvet sem nyitottam ki a másodikkal, mert nincs időm olvasni a nagy mellett, békében. Applikáció van ugyan a telefonomon, de amikor a memória megtelik, ezek az elsők, amiket felajánl a készülék, hogy töröljem, mert olyan régen nyitottam meg őket...
Mellesleg már tudom biztosan, hogy továbbra is a kötődő nevelés híve maradok az igény szerinti szoptatással, pozitív fegyelmezéssel, így az elmélet helyett inkább a gyakorlat miatt aggodalmaskodom, ha mégis feszegetem magamban a kétgyermekes lét szépségeit, nehézségeit, az meg nem könyvből lesz megoldva - hanem a gyakorlatban. Ha nagyon fúrja valami az oldalamat, akkor a jól bevált internetes közösségi oldalon, a kedvenc csoportjaimban teszem fel a kérdéseimet, ahol már általam is meózott szakértők, anyukák segítenek továbblépni, akiknek a tanácsai egyeznek az én világommal.
Kismamaruhák
Az elsővel minden barátnőtől behúztam, amit tudtam, kölcsönbe, most nem pörögtem túl a dolgot. Akitől kaptam, azért hálás voltam, de külön nem jártam utána. Amennyi van, abból öltözködöm. Az éjszakai viseletemet is egyszerűbben letudtam így másodszorra: benyúltam a majd' 190-es férjem szekrényébe, a trikói, pólói csodásan működnek ekkora hassal. Csak a kórházba vettem két szebb hálóinget, szoptatósat, de nem adtam érte sokat, csak a kínaiig mentem értük, tapasztalatból tudom, hogy pont megfelelő lesz.
Pocak
Ez a második pocak most még nagyobb, még inkább csúcsosodik előre, és gyakorlatilag a fogantatástól letagadhatatlanul látszik. Nyilván lazább már az ember kötőszövete, a hasizmomat is hiába tornáztattuk a gyógytornászommal szülés után, nem lett az igazi a második teherbeesésig, szóval azonnal kidobta az alakom, hogy van odabent valaki. A 12. héten már jóval nagyobbnak tűnt a közvélemény számára, mint valójában, és ezen az sem segített, hogy második szülöttem is nagyobb az átlagosnál. A beszólások, megjegyzések maradtak, mindenki érti, tudja és szakérti a hasamat a kezdetektől - annyi, hogy talán már békésebben veszem ezeket a megjegyzéseket.
[caption id="attachment_582" align="aligncenter" width="600"]
Fotó: Flickr, Sean Molin (innen)[/caption]
Parák, nyűgök
No, parák voltak bőven az első terhességem alatt. Hogy minden rendben legyen, hogy mozogjon eleget, hogy ne kapjak el semmilyen fertőzést. Még a férjem nagyfiától is szeparáltam magam, amikor lázas lett a láthatások alatt... És most? Egy bölcsődés mellett orosz rulett minden szájra puszi, minden simogatás, mert bármit átnyal az emberre. De még a sima esti altatás is, amit szerelmetesen összebújva ejtünk meg. Ennek ellenére nem volt semmi durva kórság, ami megkínzott volna most a másodikkal, bár még egy bő hónap hátra van a szülésig, és az őszi vírusszezon most kezdődik a gyerekközösségekben, az is igaz.
Az aggodalmaim egyébként minimál szinten ketyegnek, most nem nagyon aggódtam azon, hogy tengeri herkentyűt ehetek-e a tengerparton vagy penészes sajtot, ha megkívánom - simán bevállaltam. Az elsővel kínosan ügyeltem még arra is, hogy nehogy belenyaljak olyan nyers tésztába, amiben tojás van pl., sütés előtt. Erre most sem erőm, sem időm nem volt, sem végiggondolni, sem aggódni rajta. Ha belenyaltam, belenyaltam. Élek, élünk.
A nyűgök viszont meglepő módon jóval előbb kopogtattak másodszorra, mint az első terhességnél: a hasam súlya alatti roskadozás, a bőrtünetek, az álmatlanság sok-sok héttel korábban jött, mint az elsőnél, ennek folyományaként hamarabb éreztem azt is, hogy közelítek testérzetre a bálna/pingvinléthez.
Csíkok elleni küzdelem
Az elsővel kentem magam bőszen, hogy nekem majd nem lesznek striáim. Nem lettek, már épp örömtáncot jártam, aztán koppantam, a 38. héten adta fel a hasam és a bőröm, kis napocskamintával pattogott ki az egész, és úgy is maradt szülés után. A másodikkal is kentem magam megszokásból, de most már olyan hamar elharapództak a dolgok, hogy a huszonsokadik hét végére csúnya, vérvörösen csíkos lett a bőröm, sok egyéb panasszal is. Úgyhogy feladtam a küzdelmet. Kenem ugyan, hogy ne őrüljek meg a viszketéstől, és biztosan tudom, hogy eeeezt a csíkos hasat nem mutogatom soha többé sehol, annak ellenére, hogy büszke vagyok/leszek, hogy két óriás kisfiú miatt lett/lesz olyan, amilyen (az első is négykilós volt, a második is úgy néz ki, hasonló méretekig tornázza magát a terminusig - én meg 160 centis, nem túl vastag típus vagyok).
Relax, pihenés
Férjjel mentünk moziba, színházba, koncertre is, míg az elsőt vártam, meg volt wellness, kirándulás, cukrászda, múzeumozás. Nagyokat aludtam délutánonként. A másodikat várva ez már több sebből vérzik. Egyrészt egy kétéves nem egy irgalmas típus: olyan nincs, hogy én alszom, amikor akarok, ha ő éppen nem alszik. Másrészt az ébrenléti időm jelentős része a játszótér-bolt-játszótér Bermuda-háromszögében telik, hiszen a háztartást vinni kell, a gyereknek meg mozogni, hogy aztán kellően leharcolt legyen. Harmadrészt, ha valami romantikus programra vágyom a férjemmel, azt igen durván le kell napokkal, akár hetekkel előre szervezni, hogy legyen nagymama, aki vigyáz a fiamra (az egyetlen nagymama, aki segítés szintjén számításba jöhet az életünkben). Szóval a szülés utáni 3 nap maga lesz a relax a kórházban, hogy "csak" egy újszülöttet kell gardírozni, enni hoznak, és takarítani, mosni, Duplót, legót, plüssállatokat pakolni nem (nekem) kell.
[caption id="attachment_584" align="aligncenter" width="600"]
Fotó: Ed Beard, Flickr (innen)[/caption]Vitaminok
Nagyon figyeltem első várandósságom alatt, hogy mindent bevegyek (magnézium, kalcium, terhesvitamin, vas, D-vitamin), mindennap lecsússzon minden bogyó. Nos, ez rövid menüpont lesz: most, ha nem felejtem el, beveszem az étrend-kiegészítők többségét. Vagy nem. Ahogy eszembe jut és van időm rá.
Dátumok
Mikorra vagyok kiírva? Mikor volt az utolsó vérzésem? Hányadik héten járok? Mikor megyek orvoshoz és védőnőhöz legközelebb? Mikor lesz labor és ultrahang? Az elsővel mindegyik kérdésre tudtam a választ álmomból is - most pedig örülök, ha a telefonom kéznél van, és onnan puskázom ezekhez pár perc kutakodás után. Valamiért nem követem olyan patent módon második terhességem mérföldköveit.
+1 Apa hozzáállása
Az első fiammal apa lelkes volt, jött velem az első ultrahangra, aztán a többire is, kísért hűségesen, várt a váróban, ücsörgött a vizsgálókban. Most még az orvost sem látta, a kórházat sem (váltottam intézményt is, szakembert is). Az okok hasonlóak: nem várja kevésbé a következő fiút, egyszerűen csak ő szokott vigyázni a nagyra, míg orvoshoz megyek, így majd a szülés napján ismerkedik mindenkivel. Azt persze hozzá kell tennem, hogy hasonló áhítattal nézegeti és simogatja a pocakomat, mint az elsőnél, és bár természettudományos érdeklődése révén valószínűleg nálam is többet tud az egyedfejlődésről, a fogantatásról, napi szinten elhangzik a szájából, hogy ez mekkora csoda, hogy bennem növekszik egy új élet.
No, ez az egyetlen talán, ami tényleg ugyanolyan élmény, a másodikat várva is. És ha a tizediket fogom szülni, akkor is ámélkodva fogok rácsodálkozni erre a misztikumra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése