2016. július 8., péntek

Az első trimeszter

Be kell vallanom, mi már nagyon készültünk a babára. Mondhatni "babaprojektben" voltunk már másfél éve, mire végre pozitív lett egy szépséges februári reggelen az a bizonyos teszt.


Sok hullámvölgyön és hullámhegyen voltunk már addigra túl, voltaképpen a meglepetés erejével csapott le ránk a két csík. Pont aznap volt jelenésünk a dokinál, hogy megbeszéljük az első inszemináció menetét. A beszélgetésre azonban már nem került sor.


Egyébként butaságokat beszélek, mert nem is két csík volt azon a teszten, hanem egy plusz jel - merthogy egy szipi-szupi, méregdrága tesztet vettem, és azon bizony a két egymást párhuzamosan metsző vonal jelezte a babát. No, hát én már itt elakadtam. Ugyanis a plusz jel elég haloványka volt, a függőleges csík pedig alig látszott. Vállamat vonogatva adtam oda a férjemnek, hogy szerintem ez negatív. Mire ő - a pasi, aki gondolkodik is - összevetette a használati útmutatóval, és hosszas fejvakarás után közölte, hogy ez bizony nagyon is pozitív. Kiderült, hogy negatív jel esetén csak egy bazi nagy függőleges csík van; az én tesztemen meg pont az volt halovány, a vízszintes csík pedig tagadhatatlanul ott virított, erősen. Nem volt kérdés: ez a terhességi teszt pozitív lett! A biztonság kedvéért azért még este is csináltam egy, immáron pár száz forintos két csíkos tesztet, amelyen aztán igen egyértelmű volt az eredmény.


 


[caption id="attachment_76" align="aligncenter" width="336"](Kép: Ryan, Flickr) (Kép: Ryan, Flickr)[/caption]

 


Ez volt a terhességem 4. hete, akkor tértünk éppen vissza a síelésből - igazából még örültem is, hogy késik a menzeszem, és nem a sípályán kell cserélgetnem a tampont. És igen: mindez azt jelenti, hogy én terhesen síeltem, estem-keltem. Esténként boroztam és degeszre tömtem magam szénhidráttal. Azt hiszem, ez a gyerek nem lesz az önmegtartóztatás híve...


Ahogy felocsúdtam a kábulatból, hívtam is pár nappal később a nőgyógyászomat, hogy akkor én már meg is jelennék nála, amint lehet. Az asszisztense persze kissé lehűtött, mondván a 7. hétre ad időpontot, addig nem tud mit nézegetni rajtam a doki. 


Három hosszú hét következett hát. Tudtam, hogy valóban nincs sok értelme előbb menni. Sem tapintással nem érezni semmit, sem az ultrahangon nem látnak semmi biztosat, amíg pici az embrió. De azért természetesen végigolvastam minden cikket a neten, és rettegtem a méhen kívüli terhességtől. Meg azt hiszem, még egy csomó minden mástól is...


A villamoson az összes antipatikus emberre gorombán néztem és minél messzebb húzódtam tőlük, félvén, hogy az életemre akarnak törni. Biztosan valami evolúciós izé lehet ez: a várandós nőstény ugrásra készen vár és vizslat, ki jelenthet veszélyt rá és az utódjára. Ezzel egy időben egyébként rájöttem arra is, hogy nincs időm a hülyeségekre meg a sziszifuszi dolgokra. Többnyire békés természet vagyok, de volt olyan nap az irodában, amikor legszívesebben mindenkit a búsba küldtem volna, és minden apróság miatt leharaptam volna a fejét. Bár jobban belegondolva, nem megfelelő a feltételes mód: volt olyan, akinek tényleg leharaptam a fejét. Bocsika. 


A legmeglepőbb egyébként az volt, hogy nem kívántam az édességet, pedig mindig is imádtam. A férjem szülinapi tortájára például rá sem bírtam nézni, olyan émelygés fogott el még a csoki gondolatára is (ez az undor egyébként sajnos a 12. hétre elmúlt...).


Szép lassan végül eljutottunk a 7. héthez, majd az első ultrahangra is, ahol megállapították a terhesség tényét. Egy hét milliméteres embriócska látszódott a képernyőn. Gyorsan letisztáztuk azt is, hogy egyedül vagy többen vannak-e, de a szonográfus közölte, hogy "megnyugodhatunk", csak egyet lát - mi egyébként azok közé tartozunk, akik nem estek volna annyira kétségbe az ikrek hírére, bár tény, hogy nem kis kihívás lett volna egyszerre két gyermek születése.


 


[caption id="attachment_78" align="aligncenter" width="600"](Kép: Crysta Marie, Flickr) (Kép: Crysta Marie, Flickr)[/caption]

 


Szóval túl voltunk ezen is: papírom is volt már arról, hogy várandós vagyok. Ennek ellenére bennem még mindig volt egy kis félsz, hogy biztosan megmarad-e a baba. Minden apró görcsre ijedten szaladtam a mosdóba csekkolni, nincs-e vérzés. Ilyenkor persze az enyhébb hasi fájdalmak és menstruációszerű, pár percig tartó enyhe görcsök normálisnak számítanak, hiszen alakul, növekszik az anyaméh. De pont olyan érzés ez, mint, amikor meg akar jönni.


Igazándiból a 12. heti ultrahangnál nyugodtam meg tartósabban. Egyrészt mert már szépen látszott a kis emberformájú magzat, másrészt pedig már a nagyobb genetikai rendellenességeket is ki lehetett szűrni.


Őszintén szólva, ez volt a másik félelmem: mi van, ha valami baja van a picinek? Az anyai szívem nem tudta volna eldönteni, megtartsuk vagy elvetessük-e. Hallottam már olyan nőt, aki simán kijelentette, hogy beteg gyermeket nem hoz a világra, és abortusznak veti alá magát, ha kiderül valami probléma. Én azonban nem tudtam volna ilyen egyszerűen eldönteni ezt. Szerencsére nem is kellett, így már jóval nyugodtabban tekintettem a jövőbe.


Az első trimeszterben jött a baba neve is. Ugyan még nem tudtuk, hogy fiú lesz-e vagy lány, de már elkezdtük nézegetni a neveket. Valahogy egyik sem tetszett igazán, és kevés volt, ami passzolt a családnévhez. Aztán egyik éjszaka félálomban egy lánynév ugrott be, a lelki szemeim előtt aranyos csillogással jelent meg. Másnap reggel elő is hozakodtam a férjemnek a névvel, aki kicsit ízlelgette, majd azt mondta, hogy oké, ez jó lesz. Fiúnevünk viszont nem igazán volt, csupán egy-két kényszeredett próbálkozás. Nem hiába üzent azonban a gyerek: a 12. héttől kezdve az összes ultrahang egyértelműen lányt látott. Így maradtunk a Zs.-nél, annál, ami félálomban jött üzenetként az éteri postán. Az érdekessége ennek egyébként az, hogy ezt a nevet a terhességem előtt biztosan nem említettem volna a potenciális nevek között. Hajlok tehát afelé, hogy a gyerek választotta magának.


 


[caption id="attachment_75" align="aligncenter" width="600"](Kép: Pixabay) (Kép: Pixabay)[/caption]

 


Hál'istennek az első trimeszterem viszonylag eseménytelenül telt. Apróbb émelygésem és gyomorégésem volt csak, de arra kiváló enyhítéssel szolgált a friss citrom leve (bátran tudom ajánlani a kismamáknak, nem csinál savat, ellentétben azzal, amit gondolnánk). Jelentkezett még persze a gyakran emlegetett ólmos fáradtság is. Bár semmilyen extrém megerőltetés nem ért napközben, hazaérvén a munkából azon nyomban el tudtam volna aludni. Egyetlen tévésorozatot sem tudtam végignézni, mert öt perc után bealudtam, és nem egyszer fordult elő, hogy szokásommal ellentétben, fél tízkor már ágyban voltam. Érdekes módon ezt a jelenséget a 13. hét környékén mintha elvágták volna. Volt fáradtság, nincs fáradtság. Egy teljesen más időszak köszöntött be.


Az első 12 hét tehát a határtalan boldogság mellett a megmaradásról és a felkészülésről szólt. Hittem is meg nem is, hogy valóban gyermeket hordok a szívem alatt. Persze bennem volt már az elején a bizonyosság, mégis óvatosan éltem bele magam. Azonban amikor a 12. héten láttam a ficánkoló magzatomat az ultrahangon, majd az orvos közölte, hogy nagy bizonyossággal kislány (és elmorzsoltam egy könnycseppet meghatódottságomban), akkor tudatosult igazán bennem, hogy tényleg gyerekünk lesz.


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése