Meddig dolgozzon a kismama?

Miután bejelentettem a főnökömnek, hogy babát várok, a gratuláció utáni első kérdése az volt, hogy meddig akarok dolgozni. A második pedig az, hogy mikor jövök vissza. Egyikre sem tudtam a pontos választ.

Alapjaiban véve kevéssé stresszes a munkám, és fizikailag sem megterhelő. Mindig is csodálkoztam azokon a várandós nőkön, akik már a terhesség felétől kiíratták magukat (mégis mi a fészkes fenét csinálnak négy-öt hónapig otthon?). Úgy voltam vele, hogy egy-másfél hónappal a kiírt időpont előttig vígan dolgozom majd. Aztán, ahogy az lenni szokott, az élet megmutatta, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű.

 

[caption id="attachment_646" align="aligncenter" width="541"] (Kép: Thomas van de Weerd, Flickr)[/caption]

Az idei év rengeteg változást hozott az életünkbe, minden szinten. Az eddigi nyugodt pocsolya is, amely a munkahelyemet jellemezte, teljesen felkavarodott. Már a 6. hetében kénytelen voltam a főnökeimnek bejelenteni, hogy várandós vagyok: létszámleépítésre készült ugyanis a cég. Jóllehet a kismamát védi a törvény - még akkor is, ha a kirúgásakor jelenti csak be a terhesség tényét -, mégsem akartam kockáztatni. Tavasszal aztán felgyorsultak az események, mozgásba lendültek a dolgok, a kollégáim felbolydultak, minden hétre jutott egy-egy hír kirúgásról, felmondásról, pozícióváltásról. Olykor elveszve éreztem magam, a babámra szerettem volna koncentrálni, arra, hogy az első három-négy hónapon  legyünk túl nyugalomban, de teljesen máshol volt a fókuszom. 

Hatalmas szerencsémre a főnökeim igen humánusak voltak, próbáltak kímélni. Persze kemény dió volt ez. Ha mindenki fel akar állni körülötted, és új emberek jönnek, akkor szükség van rád. A lelkivilágomra a bizonytalanság sokkal jobban hatott, mint maga stressz, ami a munkával járt. Utáltam, hogy minden változik, és utáltam, hogy össze-vissza mennek a pletykák. Az 5. hónap tájékán volt is egy kis görcsölésem, amely orvost és pár nap kényszerpihenőt kívánt. Nyilván helyre kellett tennem magamban bizonyos dolgokat.

 

[caption id="attachment_649" align="aligncenter" width="520"] (Kép: Emil Athanasiou, Flickr)[/caption]

Egyébként óriási mázli, hogy ezt leszámítva, a terhességem viszonylag problémamentesen zajlik már az elejétől fogva. Ha fizikailag is keményebb lett volna a dolog, hamarabb bedobom a törölközőt. Így végül csak a 32. héten jöttem el. 

Komoly dilemma volt ez nekem, többször átbeszéltük a férjemmel is. Mondanom sem kell, hogy az anyagiak tekintetében nagyon nem mindegy, mennyi ideig vagyok táppénzen. Végül arra jutottunk, hogy nem minden a pénz, a lelki egyensúly és az egészség többet ér.

A férjem egyébként egy kicsit attól is tartott, hogyha már 2-3 hónappal a szülés előtt kiíratom magam, akkor unatkozni fogok otthon. Feltételezem, az is megfogalmazódott benne, hogy aztán majd mindenféle programot kitalálok neki, amihez neki munka után, hétvégén semmi kedve. Meg majd amúgy is begyöpösödött leszek... Ettől speciel én is féltem. Hat év munkaviszony és a 40 órás munkahetek után mit fogok én otthon kezdeni magammal? Jelentem, csuda jól lefoglalom magam, a férjem agyára sem megyek. Van bőven tennivaló, felkészülni való (még így is elkap néha a pánik, hogy semmivel sem leszünk készen).

Ugyanakkor nem akarok álszent lenni: élvezem, hogy végre lazíthatok egy picit, jut időm magamra, a mozgásra, jógára, a babára is jobban oda tudok figyelni. Most már tényleg az elmélyülés van, egyébként is egyre nehezebben tudok koncentrálni, elfelejtek dolgokat, rosszabbul alszom, fáradékonyabb vagyok. Őszintén, ha most nyolc órát kéne bent ülnöm az irodában, megőrülnék. Két óra után fájna a hátam (ahogy fájt is már a 26. héttől kezdve a sok görnyedéstől), és idegesítene a sok ember meg a sok kavarás.

No de miért is érzem szükségét annak, hogy magyarázkodjak? 

Sok helyütt előkerül a kérdés: ki meddig dolgozik a várandóssága alatt. Mintha két tábor lenne, az egyik arra pikkel, aki már a kétcsíkos teszt után kiíratja magát, a másik pedig arra, aki látástól-vakulásig dolgozik, és csak pár héttel szülés előtt megy betegállományba. 

Azért lenne ez, mert mindkét tábor irigy a másikra? A kérdés persze álnaiv. 

Az örök érvényű tézis itt is megállja a helyét: ne méregessük magunkat a másikhoz. Tudom, lehetetlen, de mégis a kiindulópontnak mindig saját magunknak kell lenni. Tudni kell szembenézni magunkkal és felmérni, hogy mi fér bele az életünkbe és mi nem.

 

[caption id="attachment_650" align="aligncenter" width="530"] (Kép: Marius Boatca, Flickr)[/caption]

Az én saját magamról alkotott képembe nem fért bele az, hogy jóval idő előtt táppénzre menjek, csak azért mert "jól esik". Emellett nem is volt indokolt, hogy az orvos kiírjon. 

De így is ki kellett jelölnöm a határt. Közös nevezőre kellett hoznom azt, hogy én mit gondolok magamról, hogy mit vár el a környezetem tőlem és, hogy mit szeretnék valójában a szívem mélyén. Én azt gondoltam magamról, hogy strapabíró vagyok, karrierépítő. És azt is gondoltam, hogy a környezetem elvárja, hogy amíg csak tudok, dolgozzak (a cégünknél amúgy is inkább az a szokás, hogy a 1-2 hónappal szülés előtt mennek el a kismamák szabira). Mindezek mellett, ahogy haladtak előre a hónapok, a szívem mélyén éreztem, hogy valójában lazításra van szükségem. A terhesség ugyan valóban nem betegség, de bárki bármit mond, egy várandós asszonynak szépen lassan áttevődik a fókusza a magánéletére, és ott is marad egy ideig. Teljesen természetes, hogy sokkal jobban foglalkoztatja a jövő, és hogy nem most akar maga körül bizonytalanságot.

Az apákkal is hasonló dolog történik, csak ők a macsó, férfiak uralta világban nem engedhetik meg maguknak, hogy ezt kimutassák. Pedig a férjemen is látom, hogy fáradtabb, ingerlékenyebb, hogy őt is foglalkoztatja, milyen lesz majd az életünk az új jövevénnyel, hogy ő is legszívesebben táppénzen lenne, lazítana egy kicsit, felkészülne.

Majd, ha én leszek a miniszterelnöknő, akkor az apáknak is engedélyezem a szülési előtti betegállományt. Mert megérdemlik.

Mindenesetre a kérdésre a válasz: döntse el mindenki maga, hogy meddig akar és tud dolgozni. A kételyeket pedig beszélje ki magából, és legfőképp beszélje meg a gyermeke apjával és a főnökeivel.

 

 

Hahó, anyucik, vigyázzatok a privát szférátokra!

Van az úgy, hogy az ember büszke szülő, és meg is akarja osztani a külvilággal büszkeségének tárgyát. Hol lelhetne szélesebb befogadó közönségre, ha nem az internetes közösségi oldalakon?  De nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb módja a kitárulkozásnak.

Kismamaként több várandós és anyukás csoporthoz is csatlakoztam a Facebookon. Megrökönyödve tapasztalom azonban, hogy milyen sok személyes információt, képet osztanak meg az anyukák vadidegenekkel, ráadásul az interneten. Sokan nem tudják, de ami egyszer felkerül a világhálóra, az ott is marad. Hiába a zárt csoport, hiába a biztonsági beállítás, hiába az utólagos törlés. De ez még csak egy szelete a dolognak. Még ha nem is tartunk attól, hogy Zuckerbergék mindent megkaparintanak, gondoljuk azért át kivel és hogyan osztunk meg adatokat a családunkról és jó magunkról.

Az egyik csoportból a minap azért kényszerültem kilépni, mert KÖTELEZŐ volt kitölteni egy nyilvános Google fájlt a baba nevével, várható születési idejével és helyével. Aki ezt nem tette meg a kitűzött határidőig, azt törölték a csoportból... mert hogy néz az ki kérem szépen, hogy vannak bujkálók is a tagok között.

Világos, hogy az alapötlet hasznos: a kismamák egymásnak akartak segíteni azzal, hogy létrehoznak egy fájlt, amelyben könnyen megtalálhatják az egymáshoz közel lakókat, egy kórházban szülőket. Csakhogy a Google Sheet így nyilvános lett. Bárki, aki hozzájut a linkhez, láthatja ezeket az információkat - amelyek azonban erősen személyes adatnak minősülnek. Nem tudhatjuk előre ki és hogyan fog visszaélni ezzel. Természetesen kicsi rá az esély, de az ördög nem alszik.

 

[caption id="attachment_293" align="aligncenter" width="656"] Az internetnek hála sokkal több tagja lehet egy női körnek, mint régebben. De a virtuális ismeretség önmagában nem elég a bizalomhoz (Kép: simpleinsomnia, Flickr)[/caption]

 

A fényképek internetes megosztásával kapcsolatban hasonlóképpen felmerülnek kérdések. Múltkor egy kisebb háború tört ki az egyik csoportban, ahol az admin beállította borítóképnek a többi édesanya által feltöltött gyerekfotókat. Mint kiderült, ő csak azokat akarta kitenni, amikre előzetesen engedélyt kapott, de valamit összekutyult és más, az édesanyák által előzőleg megosztott képek is kikerültek. Ebből lett a perpatvar. Jót akart az admin, mégsem sült el jól.

Eleve aggályosnak tartom, hogy - zárt csoportban ugyan, de - gyerekfotókat osszanak meg egymással ismeretlen emberek. A saját gyerekeik saját privát fényképeit. Egy átlagos anyukás Facebook csoportnak kb. 200-500 tagja van. Kismamaként, anyukaként lehetetlen, hogy mindegyikőjüket ismerd, és kiszűrd a pszichopatákat. 

Megint csak: nem tudhatod előre, hogy ki és mire fogja felhasználni a feltöltött képet. Esetleg egy másik csoportban rakja ki borítóképnek. Vagy ne adj'isten tovább viszi más felületre az interneten. Eltelik pár hét és a Google keresőben látod vissza a kisfiad homokozós fotóját. 

Egy hete a Kismama magazin a közösségi oldalán hívta fel a figyelmet egy sajnálatos esetre. Egy Baba Mama Magazin nevű Facebook oldal fotópályázatot hirdetett azt ígérvén a szülőknek, hogy a nyertes kikerül a Kismama magazin címlapjára. Szerencsére szemfülesebb felhasználók felkeresték a magazint is, hogy valóban van-e ilyen nyeremény náluk. Így derült ki, hogy az oldal maga teljes egészében kamu. Sosem álltak kapcsolatban a Kismama szerkesztőségével.

Hogy kik és mire szerették volna felhasználni a több száz beküldött képet, arról csak találgatni lehet. Jobb esetben csak ezzel próbáltak lájkokat vádaszni az oldaluk számára, rosszabb esetben ezeket a képeket tovább viszik majd máshova, egyéb reklámokhoz (hogy a pedofil oldalakat ne is említsem...).

 

Itt látható a Kismama felhívása az üggyel kapcsolatban:

 

Fontos észben tartani, hogy nem csak a név, a születési idő vagy a lakcím, de a fénykép is személyes adat. Amikor a várandós nők pocakos képeket posztolnak magukról, ők maguk döntenek a saját képeik fölött.  A gyerekek esetében viszont más a helyzet. Ők nagy valószínűséggel nem járultak hozzá, hogy közösségi felületre felkerüljön a képmásuk. Lehetnek ők bármennyire szépek, cukik, aranyosak, viccesek, a róluk készült fotók a magánszférájuk részét képezik.

Nyilvánvalóan kevés szülő tudja megállni, hogy ne dicsekedjen el a csemetéjével a barátai előtt. Ez alól valószínűleg én sem leszek kivétel. Vannak azonban olyan lehetőségek, amelyek biztosítják, hogy csak bizonyos emberek lássák Facebookon is a képeket.

Először is alapvetőnek tartom, hogy az ember úgy állítja be a profilját, hogy semmi sem nyilvános rajta: vagyis, aki nem az ismerőse, az nem látja fényképeit valamint az idővonalán megosztott tartalmakat. Másodsorban bátran javaslom felosztani az ismerősöket úgynevezett "körökre": pl. család, közeli barátok, kollégák stb. Ezzel könnyedén be lehet állítani, hogy kikhez érjen el az adott bejegyzés vagy fénykép (egyébként sem biztos, hogy a főnököd mindennap kíváncsi arra, hogy Lilike mit reggelizett...).

 

[caption id="attachment_294" align="aligncenter" width="684"] A kicsik és az internet: szövevényes szálak. (Kép: Aikawa Ke, Flickr)[/caption]

 

Pár éve történt, hogy egy osztálytársnőm apukája beszkennelt egy rakat képet a húsz évvel ezelőtti általános iskolai táborozásunkról, és szépen fel is töltötte őket Facebookra. Naná, hogy a hiúságomat bántotta a dolog, hiszen az egyik képen, amin megjelölt, úgy néztem ki, mint egy boszorkány: kócos haj, rákvörös fej. Akkor állítottam be, hogy mindig jöjjön engedély a tagelésről, így csak az jut fel az idővonalamra és csak ott jelenik meg a nevem, ahol én akarom. Ez egyfelől persze hiúsági kérdés, másfelől viszont biztonsági is. 

Észre sem vesszük, de hatalmas digitális lábnyomot hagyunk magunk mögött. Lehet, hogy ártatlan dolgoknak tűnnek ezek, de én azt mondom, nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, kinek és miért lesz érdekes majd tíz év múlva egy osztályfotó.

Kedves anyukák, apukák, vigyázzunk magunkra és a gyermekeinkre! Ne csak a játszótéren, hanem a világhálón is.