2017. szeptember 28., csütörtök

Egy éve vagyok itthon, a férjem szerint szétcsúsztam

Lassan egy éve, hogy a lányom megszületett, én pedig már több, mint egy éve nem dolgozom (mármint munkahelyen). A férjem szerint bizonyos jelek arra utalnak, hogy kezdek szétcsúszni. És tudjátok mit? Igaza van.


A munkába való visszatérésemről beszélgettünk nemrég, a drága férjem pedig felvetette, hogy tulajdonképpen nekem nagyon jót tenne, ha újra dolgozni járnék, mert kezdek kicsit szétcsúszni itthon. Hápogva néztem rá, hogy ezt meg hogy érti. Hát úgy, hogy látszik, hogy unatkozom; hogy sokat csatangolok a gyerekkel (vagy akár nélküle); hogy nem úgy vannak rendben a dolgok a lakásban, mint régebben; hogy amikor elindulunk itthonról valahová, akkor sokkal több időbe telik, mire mindent összepakolok, előkészítek, és még így is többször visszamegyek a lakásba.


Régebben sokkal összeszedettebb voltam. Mintha belefáradtam volna. Azt már szerintem meg sem merte említeni, hogy a kitörni vágyás abból is látszik, hogy blogot írok, meg mindenféle női körök szerevezésében veszek részt...


 


[caption id="attachment_2317" align="aligncenter" width="600"] Néha kicsit elfáradunk (Kép: Pixabay)[/caption]

 


Elért tehát a rettegett gyes-szindróma.


Valószínűleg nem én nyerem az Év Mintaédesanyja díjat, de az van, hogy kicsit unatkozom itthon.


Voltaképpen nem az unalom a megfelelő kifejezés erre, hiszen a kislányom bőven ad okot arra, hogy egész nap aktív legyek. Tény viszont, hogy szellemileg nemigen vagyok a topon.


Egyrészt monotonnak tartom a pelenkázás, etetés, játszótéren rohangálás (na jó, még csak mászás) háromszögét. Ez persze nem meglepő: a személyiségemből fakadóan sejthető volt, hogy nem maradok itthon a gyerekkel 3 éves koráig. (Most eltekintenék a szokásos, de "tudjátok, hogy imádom őt, és ő a szemem fénye, és nagyon nehezen engedem majd el, hogy mások vigyázzanak rá"-dumától, mert minek magyarázzam a bizonyítványom, aki ismer tudja, hogy kicsi Zs. tényleg a mindenem, aki meg nem ismer, azt nem most fogom meggyőzni)


Másrészről kettő helyett kell mindig gondolkodom - tulajdonképpen megterhelőbb, mint melózni... hah! És ez leszív. 


Szóval igen, némiképp szétcsúsztam. Máshol vannak a prioritások, máshol jár az agyam. És mindennél jobban vágyom egy kis magánszférára, egy kis elvonulásra - nem véletlenül élek okostelefonnal a kezemben, amit persze a gyerek jelenlétében nem lehet elővenni, mert egyből meg akarja kaparintani.


Hadd meséljem el a mai napomat. Fél 7-kor keltünk, megszoptattam a gyereket, de előtte gyorsan feltettem forrni a vizet a tápszerhez. Közben apjuk készülődött a fürdőszobában. Kicsi Zs. bement hozzá, együtt fésülködtek, majd figyelemmel kísérte, ahogy az apja felöltözik (ez idő alatt én pisiltem, megmostam az arcom, átöltöztem). Férjem elkészült, elindult, mi pápáztunk neki az ajtóból. A víz közben kihűlt, el tudtam készíteni a tápszert, a gyerek kapva-kapott érte. Miután bepuszilta az egészet, körbemászott a lakásban, szétszedte a szokásos polcokon a szokásos dolgait (könyvek, pet palackok, játékos kosár) - ezalatt én elkészítettem a tejeskávémat. Csak párszor kellett rászólni, hogy ne nyúlkáljon a konnektorba, ne tépkedje a növényt, ne húzza magára az állólámpát, amit amúgy már elbarikádoztunk. Miután tegnap elkezdett önállóan lépkedni, ma is gyakorolni kellett vele, folyton jött hozzám, hogy menjünk, menjünk, kapjam el. 


 


[caption id="attachment_2319" align="aligncenter" width="583"] Egyre jobban kitárul a világ (kép: Andrew Seaman, Flickr)[/caption]

 


Furfangosan a játék közbe iktattam egy beágyazást. Ez úgy néz ki, hogy én elsimítom, rendbe rakom az ágyneműnket, kicsi Zs. pedig az ágy szélénél állva tátott szájjal bámulja, ahogy libben a takaró és el akarja kapni.


Beindítottam a mosógépet is (#nemhiszemelhogymindennapmegy).... ja nem, bocs, azt délben indítottam el, mert a program a lejártakor eljátszik egy trombita melódiát, és arra tuti mindig felébred a gyerek, így mikor közeleg a délelőtti alvás ideje, el sem indítom a gépet. 


Megcsináltam a gyerek tízóraiját is, gabonapép joghurttal friss gyümölccsel - gyümölcs hámozva, összetörve. Itt halkan megjegyezném, hogy vasárnap délelőtt a férjem szkippelte ezt a mutatványt, amíg én távol voltam, és üveges pürét adott a gyereknek, merthogy ő nem "getmózik" ezzel (na jó, becsületére legyen mondva, cserébe viszont megfőzte az aznapi ebédünket). Gyorsan én is megkentem magamnak két szelet kenyeret, ezt magamba tömtem, míg a purdé emésztgette a joghurtját - értsd az etetőtálcára csöppent joghurtot maszatolta szét nagy örömmel.


Tízórai után ki- és bepakoltunk a mosogatógépbe. Vagyis én pakoltam, a gyerek meg huzigálta az alsó pakolós tálcát, és szintén rém boldogan törölgette szét a gép ajtajára lecsöppenő vízcseppeket. Közben bekakilt, naná. Peluscsere - szerencsére már nem kell birkózni a kisasszonnyal, de volt idő, hogy másként nem ment (ő ordított, rángatózott, ki-kifordult, én meg idegbajt kaptam).


A korai keléstől számítva kb. 3 óra telt el, mire kicsi Zs. úgy érezte, hogy ő álmos. Viszonylag könnyen elaludt (uff), én gyorsan összeszedtem, elpakoltam a szanaszéjjel hagyott tárgyakat a lakás különböző látható és láthatatlan pontjain (ez utóbbi alatt a szekrény és kanapé alját értem). Befűszereztem és alufóliába csomagoltam egy céklát, majd beraktam a sütőbe sülni - a gyerek ebédjének egyik részét alkotta eme remekmű.


 


[caption id="attachment_2316" align="aligncenter" width="480"] Előfordul, hogy így néz ki a lakás nálunk olykor...[/caption]

 


És úgy délelőtt 10 óra tájban jött az én-idő, amikor leültem a net elé: Facebook, e-mail. A vasárnapi Hogy vagy? beszélgetés utórezgéseit szedtük össze, tárgyaltuk meg a bloggertársaimmal. Közben kaptam egy e-mailt egy ingatlanostól, akinél hétvégén jártunk: elküldte a két ajánlatot, amikről beszéltünk. Bár megbeszéltük a férjemmel, hogy nem lesznek jók a kérdéses lakások, most valahogy mégis belebonyolódtam az egyikbe, lázasan nézegettem az alaprajzot, gondolkodtam, lehet, hogy mégis meg lehetne lépni, számolgattam az összegeket, hitelt, mindent. Már-már bele is éltem magamat (mindezt azért, hogy délután a férjemmel megvitatva, órákon keresztül számolva, hogy melyik falat hova tolnánk el az építtetővel, arra jussunk, mégsem akarunk ekkora hitelt a nyakunkba venni).


Kicsi Zs. felébredt, picit játszottunk, a lábamon lógó gyerekkel elkészítettem a kaját, megebédeltünk, elindultunk a játszótérre. Hintázott, mászott, kézen fogva sétált, sáros és homokos lett. Bevásároltunk a közeli boltban. Gondoltam eléggé elfáradt ahhoz, hogy könnyedén elaludjon délután. Itthon még megette az ebéd második felét. Beraktam az ágyba, de csak nem akart aludni, délután fél négy volt már. Simogattam, mesét olvastam neki, kicsit otthagytam, hátha attól nem pörög fel. Ő átrendezte a kiságyát, kidobta a cumiját, szétszedte az ágyrácsvédőt. Úgy 45 percet elmókázgattunk mire elaludt. 


Kissé rezignáltan lerogytam a net elé, hogy utánanézzek, milyen papírokat kell intézni majd a bölcsihez, valamint helyi csoportban próbáltam infót szerezni a területi intézményről.  (Jó, közben cseteltem barátnőkkel, megbeszéltem a holnapi gyerekes tali időpontját, meg a hétfőiét is)


Ekkorra férjem hazaért, gyerek felébredt. Nem folytatom. Az estéink egyébként úgy néznek ki, hogy miután a gyerek elaludt, kezdődik a romeltakarítás: etetőtálcán ragadt nyomok eltüntetése, cumisüveg kimosása, széthagyott játékok elpakolása, ruhák szennyesbe tétele. Múltkor fél 8-kor porszívóztunk az etetőszék körül, nettó 2 perc volt az egész, a szomszéd már kopogott is fel (nem tudom, biztos baj van a házasságával, hogy minden neszre ugrik). És akkor a saját dolgainkkal még alig foglalkoztunk. 


Tulajdonképpen igazán nincs min unatkozni. 


Tény viszont, hogy lazább lettem. Feleslegesnek tartom például rendesen elpakolni a cuccokat, mert tudom, hogy a gyerek öt perc múlva úgyis szétszedi. A teregetőről leszedett ruhákat sem egyből hajtogatom és rakom el, mert a gyerek kiválóan eljátszik azzal, hogy ki- és bepakolja a kosárból őket - ezzel én nyerek 10-15 perc nyugalmat.


Tény, hogy nem tudok semmit sem befejezni (ha csak nem éjszaka csinálom), mert mindig elterelődik a figyelmem a gyerek miatt. Mellesleg az nagyon zavar, hogyha gyerekestül találkozom valakivel, akkor nem tudok 100%-ban ott lenni és a másik mondandójára koncentrálni, mert az - egyébként életkorából adódóan - sokat mozgó gyerekem elviszi a show-t (na jó, meg azért is mert tök cuki).


Tény, hogy amikor elindulunk itthonról egy-egy hosszabb útra mindig átválogatom, hogy mi kell a tatyóba (pelenkák, váltás ruha, baba nasi, víz, törlőkendő). És tény, hogy már nem is sminkelek, csak, hogy ne húzzam az időt. 


Tény, hogy szükségem van a felnőttekkel töltött időre. Naná, szoktam kisgyermekes anyukákkal találkozni, a baba-mama jógán meg a játszótéren, például. De sokszor ufónak érzem magam: én nem tudok olyan lelkesen ringatózni, kerekítőzni, mondókázni, babusgatni, untyur-puntyurozni (olykor jól esik, persze, de ez nem éppen az én világom). Már régóta készülök egy közeli játszóházba is, ahol kifejezetten van délelőtti foglalkozás az aprónépnek. De valahogy sosem jutunk el...


 


[caption id="attachment_2318" align="aligncenter" width="410"] Sok kicsi kis helyen is elfér (kép: ERKY-NAGY TIBOR/ Fortepan)[/caption]

 


Az az igazság - és ezt jól látja a férjem -, hogy a szívem mélyén már várom, hogy újra munkába állhassak. Hogy reggel felkeljek, normális, utcait ruhát vegyek fel (SMINKELJEK!),  bkv-zak (zenét hallgassak, olvassak, vagy csak bambuljak útközben), a melóban teljesen másra fókuszáljak, mint a pisis pelenkák, maszatos ruhák és szanaszéjjel hagyott játékok, könyvek, dobozok halmaza - valójában a munkahelyen kevesebb dologra kell odafigyelni, mint itthon: nem kell állandóan résen lenni, hogy mit ránt magára, mit kap be a kolléga gyerek, még a kávémat is nyugodtabban tudom meginni. 


Nyilván sokkal neccesebb lesz gyerekkel abszolválni a reggeli készülődést, és nyilván nem lesz több időm, hogy rendet tartsak a lakásban (ami egyébként, nem csak az én lakásom...). Csak hát, hiányzik a munka adta kihívás, a nem-gyerekes, felnőtt társaság.


Csodálatos dolog a gyerek fejlődésének egyengetése, ez tagadhatatlan. Nap, mint nap elámulok a lányomon. Azonban tisztában vagyok a határaimmal: nekem nem megy zsigerből az óvó anyaság, a tyúkanyóság. Valószínűleg nem is kell, hogy ezt mindenki hasonlóan csinálja. Én így tudom.


 


 

2017. szeptember 25., hétfő

Nő, anya, feleség: figyelj, ugyanabban a cipőben járunk!

Vasárnap zajlott a fővárosban az Anyaklikk és az Üvegplafon (első) közös szervezésű beszélgetése, amit a Hogy vagy? projektjük kapcsán álmodtunk meg olvasóink részvételével. Annyit elárulok az előzményekről, hogy nem kellett körmöt tördelve várnunk, hogy vajon jelentkeznek-e elegen felhívásunkra: hamar összejött az érdeklődőkből az ideális létszám, ami eleve bizakodásra adott okot nekünk, másodszervezőknek is. Majdnem tucatnyian voltunk, nők, anyák, feleségek, akik kíváncsian, megértést és néhány jó szót remélve érkeztünk meg szeptember 24-én a Haller utcába, a Pilates Másképp Stúdióba


[caption id="attachment_2288" align="aligncenter" width="600"] Balról jobbra: Corena, Szufi, Timi (a Pilates Másképp Stúdió vezetője), Manokobold, Kinga és Bori (Hogy vagy? facilitátorok)[/caption]

A beszélgetéssorozat, amibe mi is bekapcsolódtunk ezen az őszi vasárnapon, igazán különleges, ahogy arról korábbi posztunkban a szervezők, facilitátorok meséltek: egy tucatnyi agilis szakember lényegében azért fogott össze, hogy megtudja, milyen kihívásokkal küzdenek ma a nők Magyarországon. Ehhez pedig az adatgyűjtés legemberibb módszerét választották, szervezett és vezetett beszélgetésekre hívják nőtársaikat. És nem is akármilyenre.


[caption id="attachment_2291" align="aligncenter" width="600"] Pillanatkép, bal szélen a két facilitátor[/caption]

Szubjektív élmények


Intim, bensőséges hangulatba kerültünk már az első percekben: a rövid bemutatkozások, az egymásra hangolódást segítő játékok könnyedén vittek mindenkit táncba, ahogy érzékeltem. Egy percig sem volt kérdés senkinek a jelenlévők közül, hogy ezek hatására megnyíljon-e a többiek előtt, vagy sem, mert a helyzet és az elfogadó környezet már nagy gondossággal elő volt készítve. Elfogadással, ítélkezés nélkül, együtt gondolkodva és -lélegezve suhant el bő két óra. Beszélgetve a lelkünket és testünket leginkább igénybe vevő nehézségekről és örömökről, nem ritkán megvilágosodva és a saját sorunkat átértékelve értünk egy-egy kör végére, ahol még az is teljesen természetes volt, hogy az egyik résztvevő anyuka kéthós kislányát is magával hozta, aki kézről kézre járt, ha ringatni kellett. Egy akkor és ott formálódott közösségben, egymás számára jobbára idegen nők között, akik hirtelen minden szerepükben kapcsolódási pontokat találtak a jelenlevőkkel.


[caption id="attachment_2294" align="aligncenter" width="492"] A háttérben Réz Anna, a Hogy vagy? projekt "szülőanyja" ringatja az egyik résztvevő babáját, teljes természetességgel[/caption]

Bevallom, sokféle női csoportban jártam már, de ennek az atmoszférája most hosszan és mélyen cikázik idebenn, még órákkal a hazaérkezésem után is: ezen a délelőttön volt pillanat, amikor sírtam (nem voltam egyedül ezzel), volt, amikor csak folyamatosan bólogattam, mert "jóféle" felismerések értek el, olykor banálisnak tűnő női, mi több, anyukás témák kapcsán is.


[caption id="attachment_2292" align="aligncenter" width="600"] Finom hálózat szövi át a hirtelen formálódott női közösséget[/caption]

 


És ugyanígy fogalmazott Corena is, bloggertársunk, aki ezen közös délelőttünk után mondta ki, megdőlt egy korábbi tévhite, és immár mély meggyőződésből hiszi, hogy a női körök igenis működhetnek. Ahogy vele beszélgettem utóbb, megállapítottuk, hogy egy domináns érzés tolult fel mindannyiunkban az esemény után, ez pedig a "hála". Még saját nőiségünkkel járó keresztjeink, nehézségeink fényében is, amik alatt olykor nyögünk, amik miatt olykor panaszkodunk. És ami még a hálánál is fontosabb, hogy most értettük meg, milyen fontos is kapcsolódni, beszélgetni, együtt lenni más nőkkel, anyákkal, lányokkal, feleségekkel. Corena így összegezte - magam helyett hadd idézzem kicsit őt, mert szépen summázza, miért is érdemes hinni a nők erejében:


"Nekem a jóga - ami az életemnek nagyon fontos része - a kapcsolódást is jelenti, nemcsak a szó szerinti jelentés miatt, nemcsak saját magammal, hanem a családommal, a barátokkal, a környezetemmel. Ma pedig rácsodálkoztam a kapcsolódásnak erre az új aspektusára: a nőkkel, akikkel ugyanazokat a terheket cipeljük, ugyanabban a sorsban osztozunk, és néha elég egy ilyen beszélgetés, és az ember tudja: nincs egyedül. És máris könnyebb, máris viselhetőbb az asszonysors..."




Hogy vagy? - beszélgetés az Anyaklikk olvasóival (2017. szeptember 24., Pilates Másképp Stúdió)


Ha te is összeszednéd néhány barátnődet, munkatársadat, nőtársadat,


keresd fel a projekt weboldalát: itt tudsz jelentkezni, és a csapat elmegy hozzátok is beszélgetni.


 

2017. szeptember 15., péntek

Így ne tegyél tönkre kölcsönbe kapott babaruhát...

A babaruha nem olcsó biznisz, nem véletlen, hogy az első pár hónapra szükséges ruhatárat simán kölcsön lehet kérni ismerős anyukáktól, mert ezek a méretek ahogy jönnek, úgy mennek is. A gyerek hízik, nő, mint a gomba, bizonyos mennyiségű ruha felett egy-egy darab egyszer-kétszer ha megfordul a purdén, már sokat mondunk. Egyes barátaim szerint egyébként kb. oviig el lehet lenni kölcsönruhával, bár tapasztalatom szerint a járni tudás után (1-1,5 éves kortól) már több veszély fenyegeti a göncöket a barackfoltok és a kirobbanó babakakis éra után, vagyis ezekre a nagyobb gyerekekre inkább örökbe adott ruhákat érdemes elfogadni.


A kölcsön ruhákkal kapcsolatban van pár trendi tennivaló, amit már az elején el kell végezni. 



  1. Fotózz le mindent, amit mástól szereztetek: az utolsó body-t is dokumentáld, az újszülöttre való kesztyűt, babazoknikat is. Vannak anyukák, akik tényleg mindent számon tudnak tartani (mondjuk ezt csodáltam mindig, de sosem tudtam a nyomdokaikba lépni), így simán lehet, hogy amit te elfelejtesz visszaadni, méret, szín, egyéb azonosító szerint képesek lesznek számon kérni. Amúgy, az ilyen anyatárstól óvjon az ég...

  2. Tudd meg, van-e köztük olyan ruhadarab, amit mindenképpen várnak vissza, mert a keresztanya hozta Tahitiről, Józsika ebben tanult meg járni, Pirike ebben ette az első falat barackját stb. Ezeket egyébként én nem szoktam elfogadni eleve, vagy már akkor félreteszem, amikor hazahozom őket, és soha, de soha nem adom a gyerekre. Egyszer tettem kivételt... De ne szaladjunk ennyire előre, mindjárt elmesélem azt is. 

  3. Vértezd fel magadat mindenféle folttisztítási praktikával, mert a kölcsönruhák valami Murphy-szabályrendszer alatt működnek: tuti, hogy azt fogja kimoshatatlan folttal ellátni a gyereked,  abban fog nagyot taknyolni a játszótéren vagy ez lesz az a ruhácska, amit valami SOS-es játszótérről való hazasietés közben kint fogtok felejteni a padon.

  4. Legyen külön gyűjtőhelye az egyes helyekről kölcsönkapott ruháknak, akár csak egy felcímkézett zacskó, amibe folyamatosan gyűjtheted, ami már nem fog kelleni, vissza lehet juttatni az eredeti tulajnak.


Na, és most térjünk vissza a kettes pontra. Volt nekünk egy szuper fiús szettünk, amit egy baráti házaspár második szülött fiától örököltünk meg. Jelezték előre, hogy bár nem terveznek több gyermeket vállalni, kölcsön adják nekünk, de várják vissza, ha az enyém kinőtte. Ők ezt szeretnék majd eltenni a padlásra emlékül. Tudjátok, a kórházi karszalag, az első levágott hajtincs és az első ovis rajz mellé. Hát jó, gondoltam, mi is csak egy családi fotózás erejéig fogjuk igénybe venni a göncöt, nagy baj nem lehet. Tévedtem.


Az ominózus fotózás remekül indult, amikor felapplikáltam a gyerekre a ruhát. Ügyesen, csak a műteremben adtam rá, hogy út közben nehogy kekszmorzsa vagy anyatejes bukás rondítson bele a patyolat szett szépségébe. A családi képeken jól mutatott a csemete, majd - amikor már mondta a fotós, hogy készen vagyunk - a gyerek a dizájnelemként szolgáló (szülinapi fotózás) erdei gyümölcsös tortába egy óvatlan pillanatban beletenyerelt, majd szétkente az amúgy fehér alapon mintás szetten az egészet. Áfonya, szeder, málna - megvan? Hadd ne ecseteljem.


Tudtam, mire mosógéphez jutok vele, meg folttisztítóhoz, már rég késő. Próbáltam még a műterem szűk wc-jében menteni a menthetőt, a férjem a tortát próbálta eltakarítani, ami a fotókon még szintén remekül mutatott, de megenni így már nemigen tudtuk. Kuka az is. Szóval küzdöttem a ruhával, aztán a nyűgös gyerekek miatt zacsiba be, hazaautóztunk. Otthon szembesültem vele, hogy ez a folt makacsabb, mint hittem (gondolom, némi ételfesték is volt a zselében): próbáltam mindennel, hasztalan. Pánikgomb bekapcs: akkor nekem most szereznem kell egy ilyen szettet, újonnan, mert engem a barátnőm ki fog nyírni. Hajjaj, a pánik még magasabb szintre kapcsolt: ugyanis emlékeztem, hogy mesélte, Londonból kapták, nem is mostanság.


Beléptem minden létező csoportba Facebookon, ahol ezzel a márkával kereskednek az anyukák, akár használtan, akár újonnan, közben fél szemem az örökké száradó és aztán örökké csalódást okozó, foltosan visszanéző szetten volt. Naponta órákat töltöttem azzal, hogy kerestem, honnan lehetne ilyet vadászni, több találkozó végződött aztán csalódással, mert bár sikerült olyat, vagy nagyon-nagyon hasonlót találni, mégsem volt pont ugyanolyan, mint a tönkre vágott példány.


A nagynénémnek is elmeséltem a hercehurcát,  amikor eljött hozzánk a nyári szünetben gyerekezni kicsit, meg hogy képzeletben már látom, ahogy a barátnőm haragja végez velem, őszre ígértem vissza a kölcsöncuccokat. Nagynéném nagyon nagyot nevetett, amikor megmutattam neki az ominózus gyerekruhát, és csak annyit kérdezett, hogy miért nem mondtam ezt neki előbb? Hát, még tudott is volna hozni abból a szerből, ami neki hónapok óta nagy kedvence a kisunokája miatt, aki aztán termeli a kimoshatatlannak hitt ruhákat. Több se kellett, rohantam a drogériába, megvettem az utolsó reménységem, és applikáltam az utasítás szerint, majd még éjjel indítottam egy mosást, nem érdekelt már, hogy az alattunk lakó mit gondol, annyira vártam a megváltást, mint még soha semmit. 21 órakor nyitottam ki a mosógépet, lámpafénynél silabizáltam a foltot. Vagyis a folt hűlt helyét. A szívemről leesett kő hatalmasabbat koppanhatott, mint a centrifugám 600-as fordulaton előtte 10 percen át.


Fellélegeztem. Missön komplítid.


A nagynénémmel koccintottunk gyorsan a nagy örömre, a ruhácskát hímes tojásként teregettem ki, nehogy a gyerekek még le tudják rántani és összekoszolni. Még a férjemet is felhívtam, hogy tudósítsam, vége a hercehurcának, mégsem kell kiutaznunk Londonba SOS kutatni tovább. Vagy mégsem kell a sírhelyet foglalni nekem a városi temetőben, megoldódott.


Soha többet "visszavárós", "ez a ruha nagyon fontos nekünk" kölcsönruhát!


 


[caption id="attachment_2214" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Sarah Joy (Flickr, innen)[/caption]

 

2017. szeptember 10., vasárnap

„Az anyaság nem egy térítő vallás” – interjú két pszichológussal a Hogy vagy? projekt kapcsán

Formabontó női beszélgetéssorozat indult nyáron az útjára: a „Hogy vagy?”. Egy tucat agilis szakember fogott össze, hogy megtudja, milyen kihívásokkal küzdenek ma a nők Magyarországon. A projekt egy olyan kutatás része, amelyre eddig még nem volt példa itthon.


A Hogy vagy? csapata sokszínű: szociológusok, pszichológusok, trénerek, újságírók, filozófusok, társadalomtörténészek, nőjogi aktivisták alkotják. Pándi Borbála, pszichológus és Salgó Ella, végzett bölcsész, ötödéves pszichológus hallgató is a csapat tagja, mindketten kisgyermekes édesanyák. Velük ültem le beszélgetni egy kávé mellé. A két, harmincas éveiben járó szakember mesélt a kutatás céljáról, a Hogy vagy? beszélgetések eddigi tapasztalatairól, valamint arról, hogy ők milyennek látják a nők és anyák helyzetét.


 


[caption id="attachment_2250" align="aligncenter" width="191"] Pándi Borbála (kép: hogy-vagy.hu)[/caption]

 


[caption id="attachment_2251" align="aligncenter" width="172"] Salgó Ella (kép: hogy-vagy.hu)[/caption]

 


Szufi: A Hogy vagy? beszélgetések egy kutatás alapját képezik. Mit lehet erről tudni? Mi a kutatás célja? Hogy néz ki egy beszélgetés?


Pándi Bori: Anna [Réz Anna, az Üvegplafon blog egyik szerzője és a Hogy vagy? projekt szellemi „anyja” – a szerk.] nagyon ért többek között ahhoz is, hogy tudja, ki mihez ért, ki mit csinálna szívesen. A csapat egy része a beszélgetésekben, másik része a kutatásban dolgozik. Én beszélgetéseket vezetek. A Hogy vagyos beszélgetéseket mindig felvesszük, természetesen engedéllyel és név nélkül. Ebből nyernek majd ki a kutatás során egyfajta tartalom elemzéses módszerrel adatot. Az a cél, hogy kapjunk valamilyen képet arról, milyen típusú problémáik vannak ma Magyarországon a nőknek, mivel kell foglalkozni. A beszélgetésben több panel van: lényegében vezetett keretek között mindenki elmondhatja, hogy milyen problémával küzd ebben a pillanatban.



Nem feltétlenül arról van szó, hogy az egész életednek mondd el a leges-legnagyobb kihívását, hanem arról, hogy mi most a problémád, aktuálisan. A beszélgetés során van úgynevezett „kapcsolódás” is, amikor el lehet mondani a saját élményeimet a másik csoporttárs problémájával kapcsolatban, az esetleges megoldásokat, tapasztalatokat.



Adott esetben már az is nagy segítség, hogy az ember hall olyan megélési módokat, megoldásokat, amelyek eszébe se jutottak volna. Ez az alapszerkezet, és attól függően, hogy az adott csoportban mi történik, sok minden mással is színesítjük a beszélgetést. Vannak pszichodrámás gyakorlatok is például.


 


Szufi: Milyen tapasztalataitok vannak az eddigi beszélgetések alapján? Milyen típusú problémákkal küzdenek a nők? Mitől lehet fontos ez a projekt?


Bori : Nagyon sokféle tapasztalat van, bár még nagyon az elején vagyunk. Amikor ott ülök a csoportban, akkor én nagyon egyéninek látom az élethelyzeteket. Nem feltétlenül azt látom, hogy miben egyeznek, hanem, hogy miben sajátok. Viszont ami rengetegszer visszatér, az a bűntudat. Bűntudat a családdal szemben, vagy a munkahellyel szemben, vagy a barátokkal szemben. Mindenhol helyt kell állni, és sokszor ez nagyon nehéz.


 


Szufi: Ez vajon nő-specifikus?


Salgó Ella: Nem feltétlenül, de ez egy női beszélgetés, és az is a célunk, hogy ezeket a problémákat feltérképezzük. Ez jött ki eddig.


Bori: Talán az a nagyon jellemzően női, hogy azt gondolják, mindenhol száz százalékosan kell teljesíteni. Otthon szuper anyukának kell lenni, a férj szuper feleségének kell lenni, a munkahelyen szuper agilis és asszertív karrieristának kell lenni, és közben legalább hetente kétszer le kell ülni a barátokkal dumálni. A nők úgy érezhetik, ők a hibásak, hogy ezt nem tudják megfelelően teljesíteni.


Ella: Nagyon fontos kiemelni, hogy három évre terveztük ezt az egész beszélgetéssorozatot. Most még a teszt fázisban vagyunk, és eddig csak Budapesten volt ilyen esemény. De hosszú távon az a terv, hogy vidékre is elmenjünk. Nyilván, ahogy haladunk előre, csiszolódni fog ez a problémakör is.


Bori: Igazából én sem szeretném megmondani, hogy melyek a nők problémái ma, Magyarországon. Pont az a lényeg, hogy mindenki mondja el maga, mivel küzd.


Ella: Érdekes egyébként, hogy az egyik beszélgetésen, amin részt vettem az öregedés volt egy vissza-visszatérő kérdés. Ez mellesleg célja is az egész beszélgetéssorozatnak, hogy ne csak a harmincas, fiatal anyuka korosztályra fókuszáljunk, hanem a magyar nőkre, és abban legyen benne minden generáció.


 


[caption id="attachment_2254" align="aligncenter" width="600"] (Kép: Ged Carroll, Flickr)[/caption]

 


Szufi: Hogy látjátok, hova fog kifutni ez a projekt? Egy vagy két év múlva, mit láttok a lelki szemeitek előtt, mi az a jó dolog, ami ebből kisülhet?


Bori: Én abban reménykedem egyrészt, hogy divatot teremt. Hogy majd más is, máskor, más helyen, más szövegkörnyezetben tart olyan beszélgetéseket, ahol az ember megoszthatja a problémáit. Nemcsak nőknek, nemcsak ilyen módon. Abban is reménykedem, hogy lesz majd egyfajta közösség – nem is egy, akár több – , ahol ezt lehet folytatni, ahová rendszeresen el lehet majd járni.


Ella: Ha egy év alatt lefolytatunk harminc beszélgetést az egész országban, abból iszonyatos mennyiségű információ gyűlik össze.



A kutatásnak az a célja, hogy ez nyilvános és hozzáférhető legyen, a közbeszéd tárgyává váljon. A projekt eredeti célja is az, hogy a politikusok, közszereplők körében és a média felületein is változzon az a mód, ahogyan a női problémák tematizálva vannak. Sokkal specifikusabbnak kell lennie.



Bori: Azért annak más a létjogosultsága, ha azt tudjuk mondani, hogy azért gyűjtünk aláírásokat több bölcsődére, kevesebb bölcsődére, több gyesre stb., azért kampányolunk, mert körbejártuk, megkérdeztük, kiszámoltuk. Tehát nem csak az a „benyomásunk, hogy…”, hanem egy igazi, releváns, valid kutatást csináltunk, aminek az a vége, hogy például kevés a bölcsi. Azért a bölcsődét hozom példának, mert engem most ez izgat, de lehet, hogy egészen más problémákkal kell majd foglalkozni. A projekt lényege, hogy minél objektívebb képet kapjunk.


 


Szufi: Mindketten kisgyermekes anyák vagytok. Milyen fajta kihívásokkal küzdötök? Van olyasmi, amiről azt érzitek, hogy ez most nem jó?


Ella: Én azt gondolom magamról, hogy egy privilegizált csoport tagja vagyok, és rengeteg segítségem van. Viszont az én örökösen visszatérő problémám az az „elég jó” anyaság. Elég jó anya vagyok-e akkor, hogyha olyan dolgokkal is foglalkozom, amelyek úgymond csak nekem jók. Iskolába járok, vagy dolgozni akarok, vagy sportolni akarok. Önző vagyok-e akkor, ha egy csomó más dolgot is szeretnék csinálni most is a gyerekezés mellett, amikor még ennyire picik.


Bori: Ami engem nyomaszt már egy ideje az az, hogy ugyan vissza szeretnék menni dolgozni, csak nem vagyok benne biztos, hogy elég eladható vagyok-e két év kiesés után. Jó vagyok-e? Mennyire vagyok jó? Én egyrészt tökre élvezem, hogy otthon vagyok, de persze unom is, hullafáradt vagyok (nevet). Ugyanakkor azt érzem, hogy az anyaság nekem nagyon jól megy, kényelmesen érzem magam ebben a helyzetben, és ez rendben van. Engem az zavar, hogy amikor nemsokára visszamegyek dolgozni, nem tudom, ott hogyan fogom megállni a helyem. Vagyok-e még jó valamire?


 


[caption id="attachment_2255" align="aligncenter" width="589"] (Kép: Seth Drum, Flickr)[/caption]

 


Szufi: Ha megoszthatok egy személyes élményt, számomra a szülést követő pár nap volt olyan, amikor totális tanácstalanságban voltam. Biztosan kórházfüggő is, de ahol én szültem, ott alig jöttek a csecsemősök, nem volt idejük, egy laktációs tanácsadó volt szerencsére, de ő is túlterhelt volt. Azt éreztem, hogy itt állok nőként, anyaként és mégsem tudom, hogy most mi van, pedig nekem azt mondták, hogy majd tudni fogom ösztönösen, hogy mit csináljak a gyerekkel.


Bori: Szerintem a magyar állami egészségügy előállítja azt az állapotot, ami majd otthon fog várni (nevet). Ezt elkezdik már a kórházban, hogy ne lepődjél meg, ha iszonyatosan be leszel tojva.


Ella: Egyébként ez tényleg egyéni is, mert ahol mi szültünk a Borival, ott nagyon rendesek voltak a csecsemősök. Sok csecsemős volt, kevés nőre.


Bori: Persze ott is voltak aranyos, középkori viszonyok. Az alapítványi szobában például – amiért ugye fizetsz –, apuka ugyan végig bent lehet veled, de ágy már nincs neki külön; a fal penészes, csak lefestették; van tévé, ám adás nélkül; és van WC vécépapír nélkül. És ez a szuper jó hely! Bájos magyar vircsaft.


 


Szufi: A blogon szoktunk interjút készíteni külföldön élő anyákkal, akik beszámolnak arról, hogy az adott országban hogyan szültek, hogyan nevelik a gyerekeket, milyen szokások vannak stb. Volt például egy anyuka, aki azt mesélte, hogy Belgiumban már a kórházban jött a gyógytornász, hogy a gáttornát elmagyarázza, gyakoroltassa. Erre ott nagyon odafigyelnek.


Bori: Nyilvánvalóan ezt még százszor lehetne élhetőbbre meg jobbra csinálni. A szülésről nem is beszélve. Azt gondolom, hogy már mindenki reszket attól, milyen szörnyű élmények fogják érni a szülés alatt. Nem biztos, hogy mindenkinek borzalmas lesz a szülése. Rengeteg rémtörténet van, ezek nyilván mind igazak, de a reszketéstől különben még rosszabb.



Ha az ember úgy megy be, hogy itt mindenre fel kell készülni, mert itt mindenki ellenség, sajnos  - javarészt jogosan - nem mer támaszkodni azokra akiknek ez lenne a dolguk. Mindeközben szerintem a szülésznők és az orvosok semmilyen módon nincsenek arra kiképezve, hogy az a konkrét nő, aki éppen ott vajúdik, szül, az mit él meg.



Nem csak a fájdalomról beszélek, hanem az egész folyamat lelki részéről. Kiborult: határozottnak kell lenni, vigasztalni kell? Pánikba esett? Esetenként kéne nézni, egyedileg viselkedni, mert mindenkire más hat. És ebben nem jók.


 


Szufi: Most hogy ez a téma felmerült, szerintetek a Hogy vagy? projekt segíthetne a szülésznőknek, orvosoknak is? Be lehetne-e őket vonni a diskurzusba?


Bori: Lehetne. De nyilván őket is az ág is húzza. Biztos vagyok benne, hogyha itt ülnének, órákon keresztül sorolnák, hogy milyen lehetetlen körülmények között dolgoznak. Ők meg attól frusztráltak, hogy folyton megjelennek mindenféle nők, akik mindenhez értenek, mindent jobban tudnak és okoskodnak. Amit szintén megértek, mert az ő szakmájuk, szeretnék, ha rájuk hallgatnának, amikor helyzet van. Nekik nem azért kéne tanulni, mert ők rosszak, hanem azért, hogy kevesebb konfliktusuk legyen, hogy értsék, hogy éppen min megy keresztül az a nő, aki ott van a szülőszobán. A szülőcsatorna két végén valójában nem ellenérdekelt felek állnak. Az ő életük lenne könnyebb, hogyha nem ellenséges nőkkel kellene a szülést végig csinálni, hanem rájuk támaszkodó nőkre. Úgyhogy igen, én azt gondolom, hogy lehetséges lenne akár őket is bevonni valahogyan.


Ella: Egy olyan túlterhelt állapotban, amelyben a magyar egészségügy van, ez persze egy elég távoli álom. De ott van a Másállapotot a szülészetben csoport, akik ezzel már foglalkoznak. Nyilvánvalóan a Hogy vagy?-nak is lehetne ez az egyik feladata: a nők érdekeit képviselve hangot adjon annak, hogy ne a kórházi protokoll legyen az egyetlen fontos szempont, hanem az a nő, aki ott van, és éppen szül.


 


Szufi: Néha olyan érzésem van, hogy két csoport van, orvosok kontra természetes szülést propagálók, és mintha nem lenne híd a kettő között, mintha elbeszélnének egymás mellett.


Bori: Pedig szerintem abszolút tudna a kettő egymás mellett működni. Én azért szoktam haragudni az ilyen szüléssel kapcsolatos írásokra is sokszor, mert vannak konkrét élmények, amit egyik-másik nő rémesen rosszul él meg. Mondjuk egy császárt, vagy egy természetes szülést, vagy a szülésznőt, vagy az utána következő három napot a kórházban. Kicsit úgy érzem, mintha ez kötelező lenne. Nem kötelező rosszul megélni ezt az egészet. Attól nem tűnik jobbnak a magyar egészségügy, ha rémes körülmények ellenére valaki élvezi az egészet, vagy csak nem borul ki teljesen. Megy a rémisztgetés. Ha például császárral szülsz, akkor utána éveken keresztül súlyos gyászfolyamattal kell feldolgozni azt, hogy nem tudtál kitolni egy gyereket. De lehet, hogy nem! Hanem lehet, hogy angyali mosollyal az arcodon örülsz, hogy végre kint van a baba és egészséges. Természetesen, akinek tönkreteszik ezt az élményét, azt harcos amazonként védeném meg.


 


[caption id="attachment_2256" align="aligncenter" width="565"] (Kép: Julie, Flickr)[/caption]

 


Szufi: Jó is, hogy ezt felhozod. Amikor én a császárom után feküdtem éjszaka az ágyban, és próbáltam kiheverni a szülést, akkor az a gondolat nyugtatott meg, hogy „de jó, ha lesz második, akkor nagy eséllyel az is császár lesz az első miatt”. Aztán hetekkel később pedig beindult bennem az, hogy ha lesz kis tesó, mégis csak hüvelyi úton kéne megszülni, mert ez a trendi, mindenhol erről lehet olvasni. És bűntudatom lett.


Bori (bólogat): Mert ugye a rendes anyukák rendesen kiszülik a gyereket…


Ella: Ez abszolút kijön a beszélgetésekből is. A társadalmi nyomások, elvárások nagyon bensővé vállnak.


Bori: Szoktunk ilyeneket hallani, hogy „én még nem tartok ott, ahol ti, mert még nincs gyerekem”. Miért, ez egy feladat? Ha megcsinálod, kapsz 10 pontot, és előrébb jutottál?


Ella: Ez nagy feladata a Hogy vagy?-nak, hogy megtudja mi az, amiről a nők úgy érzik, hogy elvárják tőlük.



Mi az ebből, amit ők valóban szeretnének, mi az, amitől félnek? Mi az, ami már annyira belső, internalizált, hogy meg sem tudják különböztetni, hogy ezt most ők akarják, vagy a családjuk akarja, vagy a norma.



Bori: És ha véletlenül azt csinálod, amit szeretnél, és jól érzed magad, akkor nem muszáj szörnyű bűntudatot érezni állandóan és elnézést kérni a világtól. Ez az egész anyaság meg nőség nem egy térítő vallás. Ez nem úgy megy, hogy én eldöntöm, hogy császárral akarok szülni, ezért addig meg nem állok, amíg mindenki úgy nem gondolja, hogy csak császárral normális szülni… Nem. Ez mindenkinek a privát ügye.


Ella: Igen, de valószínűleg azért van az, hogy mindenki az egyéni tapasztalatait próbálja általánossá tenni és megmagyarázni – „hogy az úgy van jól, vagy úgy van rosszul” -, mert a nők folyamatosan érzik a kényszert a külső validálásra. Őrület, hogy mennyire keressük a külső elismerést, jóváhagyást! A nagyon intim és nagyon személyes ügyekben a jóváhagyásra való igény eléggé jellemző a nőkre.


Bori: Ez azért is lehet így, mert a nőknek a társadalomba beágyazódva kell élniük. Meg kell beszélni a dolgaikat, és akkor viszont kell a többi nő részéről az elismerés, jóváhagyás. Vegyünk egy példát: rettentő bűntudatom van, hogy császárral szültem, én nem vagyok elég stramm, tökös csaj. Kell valami visszaigazolás; valaki írja már le valami cikkben, hogy császárral szülni sokkal egészségesebb, mert hosszabb lesz a gyerekem lába. Akkor megveregetem a vállam, hogy akkor ez így jó. Holott az történt, hogy a feje nem így állt, hanem amúgy, és ezért ki kellette szedni, ennyi.


 


Szufi: A végén még egy dologról osszátok meg velünk a véleményeteket. Szerintetek ma, Magyarországon hogyan tudnak kisgyerek mellől visszatérni a nők a munkába? Van-e ezen javítani való?


Bori: Csak javítani való van ezen!


Ella: Iszonyat kevés részmunkaidős állás van, nagyon kevés munkahely támogatja a kismama munkavállalókat. Nekem szerencsém volt, mert visszavettek részmunkaidőbe az első gyerek után, de az egy nagyon emberbarát munkahely.


 


[caption id="attachment_2257" align="aligncenter" width="600"] (Kép: Pixabay)[/caption]

 


Bori: A részmunkaidővel azt is vállalod, hogy lehet, nem vesznek vissza teljes munkaidőbe, amikor már nagyon kellene a pénz. Ha nem vesznek vissza, ott állsz, és megszűnt a gyed vagy a gyes. Ilyenkor az az egyetlen megoldás, hogy szülsz még egy gyereket, és addig szülöd őket, amíg lehet… Ez így nem jó.



A rendszert úgy találták ki, hogy kétévente kell szülnöd egy gyereket. Neked így éri meg anyagilag, fizikailag, mindenféle módon. Én speciel szeretném kivárni azt, hogy kedvem legyen a második gyerekhez, és nem azért mert ez a „megfelelő” időpont.



Azt szeretném, ha a második is ugyanannyi szeretetet, gondoskodást kapna, és én ugyanannyira örüljek neki. Ne fogcsikorgatva csináljuk. Van egy csomó csaj, aki boldogan és örömmel szül kétévente, és feloldódik benne, ez tök jó, nem ellenük beszélek. De mindenkinek legyen ez a saját választása, ne a körülményektől függjön.


Ella: Nekem nagyon jót tett, hogy visszamentem dolgozni a két gyerek között. Az, hogy eltelt négy év megerősítette a vágyat a kistesóra, és lehet, hogy két év után még szenvedés lett volna. Hogy akkor megint pelenkázás, megint szoptatás stb.


Bori: Arra pedig szintén nincs megoldás, hogy, aki 4-5-6 év után megy vissza dolgozni, az hogyan illeszkedik vissza. Mert akkor végképp csak a szaros pelenkák és a családi, háztartási logisztika van egész nap. Hogyan menjen vissza az anya csillogó szemmel dolgozni ennyi idő után? Még ha sok segítség van, akkor is.


 


Szufi: Érdekes, én is a „segítség” kifejezést szoktam használni. Azt mondom, hogy „sokat segít a férjem”. Pedig az ő gyereke is, ez nem csak besegítés.


Bori: Igen, ez egy nagyon rossz szó. Az én férjem egy teljes értékű apuka, de azért mert van ideje és élvezi csinálni. Nem kell tizenkét óráznia a munkahelyén. Ott tudott lenni az összes helyzetnél, amikor nem tudtuk, hogy most kell-e pelenkázni, nem kell pelenkázni, most altassuk, most rázzuk, most hagyjuk sírni, vagy ne hagyjuk sírni stb. Ezekben ő döntést hozott, a sajátjának érzi és teljes értékű szülőként funkcionál.


 


 


Ha kedvet kaptál részt venni a kutatásban, és eljönnél egy beszélgetésre, szeretettel várunk az AnyaKlikk által szervezett kiscsoportos eseményre szeptember 24-én. Az alábbi linken tudsz jelentkezni (a részvétel ingyenes): JELENTKEZÉS


 


Ha éppen nem jó ez az időpont és helyszín, vagy összeszednéd néhány barátnődet, munkatársadat, nőtársadat keresd fel a projekt weboldalát, ahol tudsz jelentkezni, és a csapat elmegy hozzátok: Hogy vagy?