Hahó, anyucik, vigyázzatok a privát szférátokra!

Van az úgy, hogy az ember büszke szülő, és meg is akarja osztani a külvilággal büszkeségének tárgyát. Hol lelhetne szélesebb befogadó közönségre, ha nem az internetes közösségi oldalakon?  De nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb módja a kitárulkozásnak.

Kismamaként több várandós és anyukás csoporthoz is csatlakoztam a Facebookon. Megrökönyödve tapasztalom azonban, hogy milyen sok személyes információt, képet osztanak meg az anyukák vadidegenekkel, ráadásul az interneten. Sokan nem tudják, de ami egyszer felkerül a világhálóra, az ott is marad. Hiába a zárt csoport, hiába a biztonsági beállítás, hiába az utólagos törlés. De ez még csak egy szelete a dolognak. Még ha nem is tartunk attól, hogy Zuckerbergék mindent megkaparintanak, gondoljuk azért át kivel és hogyan osztunk meg adatokat a családunkról és jó magunkról.

Az egyik csoportból a minap azért kényszerültem kilépni, mert KÖTELEZŐ volt kitölteni egy nyilvános Google fájlt a baba nevével, várható születési idejével és helyével. Aki ezt nem tette meg a kitűzött határidőig, azt törölték a csoportból... mert hogy néz az ki kérem szépen, hogy vannak bujkálók is a tagok között.

Világos, hogy az alapötlet hasznos: a kismamák egymásnak akartak segíteni azzal, hogy létrehoznak egy fájlt, amelyben könnyen megtalálhatják az egymáshoz közel lakókat, egy kórházban szülőket. Csakhogy a Google Sheet így nyilvános lett. Bárki, aki hozzájut a linkhez, láthatja ezeket az információkat - amelyek azonban erősen személyes adatnak minősülnek. Nem tudhatjuk előre ki és hogyan fog visszaélni ezzel. Természetesen kicsi rá az esély, de az ördög nem alszik.

 

[caption id="attachment_293" align="aligncenter" width="656"] Az internetnek hála sokkal több tagja lehet egy női körnek, mint régebben. De a virtuális ismeretség önmagában nem elég a bizalomhoz (Kép: simpleinsomnia, Flickr)[/caption]

 

A fényképek internetes megosztásával kapcsolatban hasonlóképpen felmerülnek kérdések. Múltkor egy kisebb háború tört ki az egyik csoportban, ahol az admin beállította borítóképnek a többi édesanya által feltöltött gyerekfotókat. Mint kiderült, ő csak azokat akarta kitenni, amikre előzetesen engedélyt kapott, de valamit összekutyult és más, az édesanyák által előzőleg megosztott képek is kikerültek. Ebből lett a perpatvar. Jót akart az admin, mégsem sült el jól.

Eleve aggályosnak tartom, hogy - zárt csoportban ugyan, de - gyerekfotókat osszanak meg egymással ismeretlen emberek. A saját gyerekeik saját privát fényképeit. Egy átlagos anyukás Facebook csoportnak kb. 200-500 tagja van. Kismamaként, anyukaként lehetetlen, hogy mindegyikőjüket ismerd, és kiszűrd a pszichopatákat. 

Megint csak: nem tudhatod előre, hogy ki és mire fogja felhasználni a feltöltött képet. Esetleg egy másik csoportban rakja ki borítóképnek. Vagy ne adj'isten tovább viszi más felületre az interneten. Eltelik pár hét és a Google keresőben látod vissza a kisfiad homokozós fotóját. 

Egy hete a Kismama magazin a közösségi oldalán hívta fel a figyelmet egy sajnálatos esetre. Egy Baba Mama Magazin nevű Facebook oldal fotópályázatot hirdetett azt ígérvén a szülőknek, hogy a nyertes kikerül a Kismama magazin címlapjára. Szerencsére szemfülesebb felhasználók felkeresték a magazint is, hogy valóban van-e ilyen nyeremény náluk. Így derült ki, hogy az oldal maga teljes egészében kamu. Sosem álltak kapcsolatban a Kismama szerkesztőségével.

Hogy kik és mire szerették volna felhasználni a több száz beküldött képet, arról csak találgatni lehet. Jobb esetben csak ezzel próbáltak lájkokat vádaszni az oldaluk számára, rosszabb esetben ezeket a képeket tovább viszik majd máshova, egyéb reklámokhoz (hogy a pedofil oldalakat ne is említsem...).

 

Itt látható a Kismama felhívása az üggyel kapcsolatban:

 

Fontos észben tartani, hogy nem csak a név, a születési idő vagy a lakcím, de a fénykép is személyes adat. Amikor a várandós nők pocakos képeket posztolnak magukról, ők maguk döntenek a saját képeik fölött.  A gyerekek esetében viszont más a helyzet. Ők nagy valószínűséggel nem járultak hozzá, hogy közösségi felületre felkerüljön a képmásuk. Lehetnek ők bármennyire szépek, cukik, aranyosak, viccesek, a róluk készült fotók a magánszférájuk részét képezik.

Nyilvánvalóan kevés szülő tudja megállni, hogy ne dicsekedjen el a csemetéjével a barátai előtt. Ez alól valószínűleg én sem leszek kivétel. Vannak azonban olyan lehetőségek, amelyek biztosítják, hogy csak bizonyos emberek lássák Facebookon is a képeket.

Először is alapvetőnek tartom, hogy az ember úgy állítja be a profilját, hogy semmi sem nyilvános rajta: vagyis, aki nem az ismerőse, az nem látja fényképeit valamint az idővonalán megosztott tartalmakat. Másodsorban bátran javaslom felosztani az ismerősöket úgynevezett "körökre": pl. család, közeli barátok, kollégák stb. Ezzel könnyedén be lehet állítani, hogy kikhez érjen el az adott bejegyzés vagy fénykép (egyébként sem biztos, hogy a főnököd mindennap kíváncsi arra, hogy Lilike mit reggelizett...).

 

[caption id="attachment_294" align="aligncenter" width="684"] A kicsik és az internet: szövevényes szálak. (Kép: Aikawa Ke, Flickr)[/caption]

 

Pár éve történt, hogy egy osztálytársnőm apukája beszkennelt egy rakat képet a húsz évvel ezelőtti általános iskolai táborozásunkról, és szépen fel is töltötte őket Facebookra. Naná, hogy a hiúságomat bántotta a dolog, hiszen az egyik képen, amin megjelölt, úgy néztem ki, mint egy boszorkány: kócos haj, rákvörös fej. Akkor állítottam be, hogy mindig jöjjön engedély a tagelésről, így csak az jut fel az idővonalamra és csak ott jelenik meg a nevem, ahol én akarom. Ez egyfelől persze hiúsági kérdés, másfelől viszont biztonsági is. 

Észre sem vesszük, de hatalmas digitális lábnyomot hagyunk magunk mögött. Lehet, hogy ártatlan dolgoknak tűnnek ezek, de én azt mondom, nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, kinek és miért lesz érdekes majd tíz év múlva egy osztályfotó.

Kedves anyukák, apukák, vigyázzunk magunkra és a gyermekeinkre! Ne csak a játszótéren, hanem a világhálón is.

 

Jóga terhesség alatti fájdalmakra

Bár nem szeretem a "terhesség" szót, hiszen az új élet csodája gyakran feledteti a kényelmetlenségeket, ami mindezzel együtt jár, de azért adódnak olyan pillanatok, amikor valóban érzi az ember lánya annak a nehézségeit, hogy mit is jelent nemcsak "megteremteni", hanem mindennap táplálni, hordozni, növeszteni a bennünk fejlődő kis testet-lelket. 

És most nemcsak az állandó mosdóba rohangálásra, a gyakori fejfájásokra, a gyomorégésre és az érzelmi hullámvasútra gondolok, konkrét mozgásszervi panaszok is gyakran sújtják a kismamatestet: hátfájás, csípő körüli feszültség érzése, lábdagadás és társai. Nem kérdés, hogy ebben az időszakban  a testünk-lelkünk különös gondoskodást, törődést igényel - és mi lenne ennél jobb eszköz erre, mint a jóga?!

A jógagyakorlás ebben az időszakban is ellazítja a testet, segít helyet teremteni a babának, enyhíti a felső háti szakasz feszültségét, nyitja a csípőt, oldja a szüléssel kapcsolatos félelmeket, csökkenti a vízvisszatartást, és erősíti-felkészíti a a lábakat a szülés megpróbáltatásaira. 

[caption id="attachment_268" align="aligncenter" width="450"] kép: pinterest.com[/caption]

 

Ha jógáról van szó, 

mit KERÜLJ várandósan?

• Hot vagy Bikram jóga


• Hátrahajlítások


• Erőteljes csavarások


• Túl sok hasizommunka, a haspréssel járó gyakorlatok tilosak!


• Hasonfekvő ászanák


• Túl hosszú ideig tartó háton fekvés


• Túlnyújtás – a tested a várandósság időszakában egy olyan hormont teremel, amely lazítja a szöveteket és ínszalagokat a medencefenék területén (ez persze rendkívül hasznos lesz majd a nagy napon), de nyújtásnál fennáll a veszélye, hogy meghúzod valamely izmodat, ha a szokásosnál erőteljesebben nyújtasz


• Légzés visszatartása (kumbakha)

...és mit TEGYÉL várandósan?

• Tájékozódj! Beszéld meg az orvosoddal, szülésznőddel, hogy javasolja-e a jógázást, és azon belül is mit ne gyakorolj


• Légy jelen a testedben, mindig figyelj a babára (a gyakorlás megkezdése előtt megkérheted, hogy jógázzon veled, segítse a gyakorlást)


• Légy óvatos, bánj finoman a testeddel


• Hallgass a belső hangodra

A következőkben pedig mutatok néhány jógapózt, ami nekem sokat segített bizonyos fájdalmak enyhítésben:

 

Pillangótartás

Ahogy egyre nőtt a hasam, ezt a csípő körüli izmok is megérezték, és gyakran erős feszültséget tapasztaltam ezen a tájékon. 5-10 légzésig maradtam benne, és utána oldódott a fájdalom. Kivitelezése: 

Helyezkedj el ülésben (próbálj az ülőcsontok elejére ülni), nyújtsd a gerinced, nyújtózz fejtetővel felfelé. Érintsd össze a két talpad, fogd meg a lábujjakat vagy a bokákat. Ha ebben a a helyzetben nem tudsz rendesen megnyújtózni, támaszkodj inkább a hátad mögött. Belégzésre nyújtózz, nyisd a mellkast, a medencéd billentsd előre. Kilégzésre lazítsd el a csípőd, engedd a térdeket a talaj felé süllyedni. Ha nagyon kényelmetlen, feszültséget érzel, a térdek alá párnát, jógatéglát is betehetsz, ami megtámaszt. Maradj benne ameddig kényelmes, kb. 5-10 légzésig! Próbáld úgy felvenni a pózt, mintha nagyon hosszú időt szeretnél eltölteni benne. A kezek segítségével bontsd a tartást, és mozgasd át kicsit nyújtott lábakkal a lábfejeket! Ezt a pózt a várandósság végéig gyakorolhatod. 

[caption id="attachment_264" align="aligncenter" width="596"] kép: aww.com.au[/caption]

 

Macskapóz

A baba növekedésével a gerincünk is egyre nagyobb terhelést kap, így térdelőtámaszban elhelyezkedve valamennyire tehermentesíted a hátad. Mindemellett ez a póz arra ösztönzi a babát, hogy a megfelelő pozícióba forduljon. Vajúdás alatt is sokan alkalmazzák, enyhíti az összehúzódások okozta fájdalmat. Kivitelezése: 

térdelőtámaszból indítsd, és győződj meg róla, hogy a térdek a csípőcsontok alatt, a tenyerek pontosan a vállak alatt helyezkedjenek el, a csukló és könyök egy vonalban legyenek, a karokat tartsd merőlegesek a talajra. A fejed maradjon semleges helyzetben, tekinteted a talajon. Füleket távolítsd a vállaktól, ne essen be a fejed a két váll közé, medencét billentsd hátra. Kilégzéssel kezdj el domborítani egészen az alsó csigolyáktól (a farokcsonttól kezdődően) és tekinteted vezesd lefelé. Belégzésre pedig gyere vissza a kiinduló, semleges térdelőtámaszos helyzetbe. 
Ha az alsó háti szakaszon éreztem kellemetlenséget, nekem az is segített még, hogy térdelőtámaszban, a gerincet neutrális helyzetében tartva nyolcasokat rajzoltam a levegőbe a medencémmel, kb. 10-12 ismétlést mindkét oldalra kezdve. 

[caption id="attachment_263" align="aligncenter" width="600"] kép: sharecare.com[/caption]

 

Füzértartás

Nagyon jó csípőnyitó ászana, ideális kismamáknak, mert amellett, hogy még a lábat-hátat is nyújtja, az emésztésre is jó hatással van. Kivitelezése:

amennyire csak zárva tudod tartani a lábakat, olyan alapállásból guggolj le fal mellett (ez lehet csípő- vagy vállszéles terpesz is) – hajlítsd addig a térdedet, amíg a feneked közel nem kerül - vagy le nem ér - a padlóra. A combokat és térdeket úgy nyisd szét, hogy a törzsed elférjen közöttük, és ne zárd el a hasad. A sarkaid valószínű már nem fogod tudni lenn tartani, tehetsz alájuk összehajtogatott takarót!  Próbálj egyenesen, magasan ülni ebben a guggolásban, zárd a tenyereket a mellkasod előtt, a könyökökkel nyomd a combokat, ez segít nyújtva tartani a törzsed elülső részét. Maradj benne legalább 30 másodpercig (de akár 1 percig is). A 30. hét után már ne végezd!

[caption id="attachment_262" align="aligncenter" width="568"] kép: babygaga.com[/caption]

 

Kapupóz

Ezzel a pózzal, így a has oldalsó részének óvatos nyújtásával enyhíthetők a kellemetlenségek, amiket az összetorlódó belső szervek okozhatnak, és az egyre növekvő babának is nagyobb tere lesz.  Emellett fokozza a gerinc rugalmasságát, az emésztést segíti, és a keringést is serkenti, ami várandósan szintén jól jön. Kivitelezése:

térdelő helyzetből (térdek csípőszélességben) lépj ki oldalra, talpad tartsd a talajon, lábujjak oldalra néznek. A bal térded közvetlenül a bal csípő alatt maradjon, így a bal combod merőleges a talajra. A jobb sarkad hozd egy vonalba a bal térddel.
Belégzésre emeld a bal karod, nyújtózz felfelé, a jobb kezed a jobb lábon tartsd, kézhátad támaszthatod a lábszáron, vagy fogj rá a lábadra. Kilégzésre a bal karral óvatosan nyújtózz át jobbra a fül vonalában tartva a kart, a jobb karral pedig a lábujjak irányába nyújtózz. Tartsd végig nyújtottan a karokat!
Tekintettel előre nézz (vagy ha a nyakadnak nem kellemetlen, fordíthatod a tekinteted a plafon felé), az állat tartsd el a mellkastól, ne engedd ráesni, a bal csípőt pedig told előre. Tartsd ki 3-8 hosszú, nyugodt légzésig. Kijövetelkor belégzésre emeld nyújtózz fel a bal karral, és lépj vissza középre a jobb térddel. Ismételd meg a másik oldalra is! Ha nem tudod leszorítani a talpad a talajra, akkor végezd fal mellett, és a falon támaszd meg a talpad, vagy tegyél a talpad alá egy jógatéglát! Ha a térdednek sok, tegyél alá összehajtogatott takarót vagy párnát. 

[caption id="attachment_260" align="aligncenter" width="600"] kép: littlelotusyoga.ca[/caption]

 

Hullapóz variáció

Szinte minden "kismama irodalom" írja, hogy mennyire fontos a relaxáció, a lazítás. A jóga klasszikus pihenő pozícióját kismamásra szabva, kényelmesen az oldaladra fekve, párnával a fejed alatt gyakorold, és tehetsz párnát a lábak közé is (szerintem sokan már az éjszakai pihenésénél is alkalmazzák ezt). Itt jegyezném meg, hogy a háton fekvő pozíciók a 25. héttől már nem javasoltak. Próbáld ellazítani magad módszeresen a lábujjaidtól egészen a fejtetőig, a legapróbb arcizmodat is beleértve. 

[caption id="attachment_259" align="aligncenter" width="600"] kép: 90monkeys.com[/caption]

 

Nem mindenki viseli egyformán a várandósságot, ezért mielőtt jógagyakorlásba, vagy más, kismamáknak ajánlott mozgásforma gyakorlásába kezdesz, feltétlenül konzultálj a kezelőorvosoddal! 

 

Kiemelt kép: healthline.com

A bejegyzés megírásához a doyou és a Yoga Pop blog posztjaiból merítettem. 

 

 

Görcsölés terhesség alatt: amikor a test jelez

A várandósságom felén túl jártam már, amikor erős alhasi görcsök miatt orvoshoz kellett rohannom. Megijedtem, mert a szülés még igencsak korai lett volna, azonban elképzelésem sem volt miért tört rám olyan hevesen a fájdalom.

A 24. hétben jártam, amikor egyik éjszaka arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Pont mint régebben menstruációkor. Gondoltam, csak növekszik a méhem, valami alakul bennem, ez normális, pár perc múlva el is múlt. Visszaaludtam. Majd picivel később újra a fájdalomra ébredtem, de megint hamar elmúlt, így nem aggódtam.

Aztán hajnali fél 6-kor megint egy erős görcs ébresztett. Kimentem a vécére, hátha csak a beleimből próbálna valami nagyon szabadulni. Ám nem volt semmi természetellenes produktum. Visszafeküdtem az ágyba, de lassacskán egy újabb görcshullám jött rám. Semmi másra nem tudtam koncentrálni csak a fájdalomra. Fél perc, egy perc volt talán mire elmúlt. De pár perc múlva újra jelentkezett.

 

[caption id="attachment_246" align="aligncenter" width="556"] (Kép: Gabriela Camerotti, Flickr)[/caption]

 

Lélegeztem mélyeket, kimentem a nappaliban, hátha az üléstől jobb lesz. A görcs csak tovább feszítette a hasamat.

6-kor szólt a vekker, a férjem felébredt, mondtam neki, hogy valami nem stimmel, görcsöl a hasam már órák óta. Megmasszírozta a derekamat, picit jobb lett tőle. A görcsölés azonban újra és újra jelentkezett. Pisilnem is kellett nagyon, egy idő után már azt éreztem, hogy szétfeszülök alul.

Hét órakor gondoltam, telefonálok a nőgyógyászomnak. Ha alszik, úgyis ki van kapcsolva. Szerencsém volt, mert két csöngés után felvette, éppen ügyeletes volt. Elmondtam neki mi a helyzet, ő extra adag magnézium bevételét javasolta. Azt mondta, ha továbbra sem múlik, hívjam vissza.

Bekapkodtam a gyógyszert, próbáltam reggelizni, de alig ment le valami, úgy fájt a hasam. Másfél óra után kénytelen voltam visszahívni az orvost: a görcsölés bizony nem múlik. Közben kalimpált a szívem, éreztem, hogy megy fel a pulzusom, kiver a víz. A doki kérte, hogy menjek be a kórházba, megvizsgálnak. 

Egyetlenegy dolog tartotta bennem a lelket, két görcs között ugyanis éreztem a pici mozgását bentről. Olyan nagy baj csak nem lehet, ha mocorog, gondoltam magamban.

Berobogtunk hát az orvoshoz, aki kívül-belül megvizsgált. A méhszáj zárt, a méhlepény jól tapad, a köldökzsinórban jól áramlik a vér, a magzatvíz is rendben és a baba is normálisan mozog. Ekkora természetesen már elmúltak a görcseim, mintha nem is lettek volna. 

Az orvos azt javasolta, hogy ezentúl napi 1500 mg magnéziumot szedjek, 2-3 liter folyadékot igyak (egyébként is nyár van meg meleg), és ha lehet most pihenjek kicsit. Néztem nagy szemekkel rá: ezt most hogy érti? Úgy, hogy ha lehetséges legalább a mai napon ne dolgozzak. Csak menjek haza, rakjam fel a lábam, ne is főzzek, takarítsak, inkább olvassak vagy tévézzek. Így érti.

Kényszerpihenőre fogtak hát.

Jó, hát végül is épp ideje volt. Alig vettem ki szabadságot tél óta. Még az émelygések ellenére is időben bent voltam minden reggel a munkahelyemen; és még azt is kibírtam az első trimeszter során, hogy ne aludjak be a monitor előtt - noha nagy volt a késztetés. Mert én fain csaj vagyok, simán lehet dolgozni végig a terhesség alatt. Mit nekem növekvő has, tomboló hormonok, megváltozott teherbírás?

 

[caption id="attachment_247" align="aligncenter" width="317"] (Kép: Lennart Takanen, Flickr)[/caption]

 

A helyzetet egyébként még tovább bonyolította, hogy történt egy-pár változás a munkahelyemen is. Kollégák jöttek-mentek, minden átalakulóban volt.

Őszintén szólva, azt hiszem, nagy lelki nyomás nehezedett rám, mert úgy éreztem, nekem kell egyben tartanom a széthullóban lévő csapatot, és biztosítani az elvégzett munka minőségének színvonalát. Mert ha én nem csinálom meg, akkor senki. Amúgy sem lehetek gyenge, a terhesség nem betegség.

Be kellett látnom a kényszerpihenő és az ijedelem miatt, hogy a várandósságot nem véletlenül nevezik másállapotnak. Vannak dolgok, amik egész egyszerűen nem úgy mennek, mint előtte. Fáradtabb az ember, szétszórtabb, nem bír már annyit, mint előtte.

Egyébként is egy új élet növekszik benne. Muszáj lassítani a tempón. Muszáj elengedni dolgokat. Muszáj visszavenni a maximalizmusból. 

Nagy mumusom nekem az életben a görcs és a teljesítménykényszer. Sokat dolgoztam már rajta. Azt gondolom az sem véletlen, hogy a baba sem jött össze pikk-pakk. A meddőséggel való küzdelem megtanított arra, hogy bizonyos dolgokat lehetetlen kontrollálni az életben. Hagyni kell folyni a folyót a maga medrében.

Ez a mostani görcsölés is rávilágított, hogy nincs a kezemben a teljes hatalom a testem, és különösen nincs a gyerekem fölött. Ha már valami nem jó, akkor jelezni fog. Arra pedig nincs mese, hallgatni kell.

 

Nagymamám és anyukám sem tudott szoptatni - genetikai örökség?

Nem egyszer szaladok olyan kommentbe, vitába a neten, ahol a tápszeres babák anyukái a genetika hatalmát okolják a szoptatás sikertelenségéért (hiszen ők is ezt hallották felmenőiktől), és mint kiderül, emiatt nem is mindig tesznek (megfelelő és valóban hatékony) lépéseket azért, hogy elkerüljék a tápszert, inkább belenyugszanak az örökségbe néhány küzdelmes nap után. Ilyenkor csak a családi példánk jut eszembe, hátha másnak is erőt ad.

Le kell hogy szögezzem, az én családomban tényleg senki, de senki nem tudott szoptatni anyai ágon, és minden lányunoka azzal az örökséggel lett traktálva már kislányként, hogy nekünk ez nem megy, mert

• kicsi a mellünk,


• befelé fordul a mellbimbónk,


• senki nem tudott szoptatni a nagymama óta, és


• a sok nagy császáros unoka nem is fogja beindítani a tejet.

Ezeket a panelmondatokat tényleg elhittem egészen sokáig, ahogy az anyukám és a nagynénéim is. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a nővérem - engem évekkel megelőzve a gyermekvállalással - szinte csont nélkül, igény szerint szoptatta a lányát, egészen másfél éves koráig, majd évekkel később a fiát is, őt pedig a bölcsi végéig. Az már hab a tortán, hogy úgy alakult, mindkét gyermek császáros volt, ami pedig a negyedik tételmondatot is vígan megcáfolta a családi örökségből.

De ne szaladjunk ennyire előre, elmesélem, honnan indultak nálunk az édesanyák 70 évvel ezelőtt.

 

Rossz tanácsok, rossz körülmények

A nagymamám a világháború után hozott világra ikreket, két nagyobb lány után, nagy szegénységben, nélkülözésben, úgy, hogy a babák mellett is ugyanúgy dolgoznia kellett, hogy egyáltalán minimális szinten el tudja tartani a családját - alkoholista férje mellett. Az egyik iker az édesanyám volt, a testvére még csecsemőkorában meghalt. Anyám egészen konkrétan rántott levesen nőtt fel (zsír, liszt és egy kis kömény, piros paprika jobb esetben, szóval csupa olyan hozzávaló, ami a legkevésbé sem való babapocakba), mert se tápszer nem volt, se anyatej. Ha jól sejtem, nagymamám is inkább a gyermekeknek adta, amije volt, nem nagyon étkezhetett szoptatásbarát módon abban az időben. Ráadásul folyamatos stressz volt az élete ilyen pengeélen táncoló egzisztenciális helyzetben - örült, hogy túléltek. Ez nem kedvezett a tejtermelésnek. Nem is volt teje, hamar elapadt.

Aztán édesanyám ezzel a nagyanyai örökséggel szintén sikertelennek számított szoptatásügyileg. Sem a gyermekorvos, sem a védőnő nem adott neki épkézláb tanácsot azidőtájt, hogy mit is kéne tennie, hogy működjön a dolog. Nagyon korai hozzátáplálás volt azokban az időkben a divat, és bár mindkétszer jól indult az anyatejes karrierje, a három-, majd négyóránként kötelezően előírt szoptatós tanácsoknak, illetve a cumiadásnak, cumisüveges pótlásnak “hála”, illetve az éjszakai alvástréninges parancsok miatt (ti. éjjel nem kell szoptatni, hagyja a gyerekeket ordítani, majd alszanak) a második hónapban nagyjából be is került a babanaplónkba a következő mondat: “A mai nappal elapadt a tejem.”

[caption id="attachment_195" align="aligncenter" width="300"] Az egyetlen fotóm édesanyámmal, amin szoptat - 8 hetes koromig sikerült így táplálnia, akkor elapadt a teje és megkezdődött a hozzátáplálásom is az akkori ajánlások szerint...[/caption]

Utóbb azt mesélte, kérdezett ő fűt-fát, hogy mit tegyen, hogy szoptasson, hogy ezt a folyamatot meggátolja, de az akkori tanácsok még csak ennyire futották. Szó sem volt arról, hogy az éjszakai szoptatás például kulcsfontosságú lehet a tejtermelés fenntartásában, vagy hogy a szabályozott etetéseknek rövid úton megissza a levét, netán a korai hozzátáplálás és a szoptatások kiváltása szintén az anyatejes táplálás végét jelenthetik. Nagyon bánta az egészet - erről még sokszor mesélt nekünk.

[caption id="attachment_222" align="aligncenter" width="300"] Tesóm édesanyámmal -egy tápszeres vacsora a hetvenes évekből[/caption]

 

Tanultunk ebből: a megfelelő információ kincs

Emlékszem, a nővérem is úgy indult neki a gyermekvállalásnak, hogy mindenképpen szoptatni szeretne (a magyar nők 95%-a így van ezzel a felmérések szerint), és anyánktól azt is megtanulta, hogy ehhez neki kell eljutnia a megfelelő tanácsadókig a témában. Azokig a szakemberekig, akiknek papírja van arról, hogy a legkorszerűbb szoptatási ismeretek birtokában vannak (az IBCLC- és LLL-tanácsadókról van szó). Akik nemcsak néhány kósza előadást hallgattak meg 20-30 éve az egyetemen/főiskolán/szakközépben erről, hanem ebből vizsgáztak, ebben a témában igyekeznek naprakészen tartani a tudásukat. Így, ha kezdő anyukaként problémája volt, csak tárcsázta az adott szoptatási tanácsadót, vagy írt neki az éjszaka közepén e-mailt (a kétezres évek közepén járunk amúgy ekkor), és jött is a segítség, és sikerült neki tápszer és korai hozzátáplálás nélkül hurkásra hizlalni gyermekeit, fenntartani a tejtermelést. Bónuszként még egy unokatesó kisfiának is félre-félre tudott tenni a kincset érő anyatejből a fagyasztóba, így táplálva a tejtesót.

 

Amikor aztán én lettem várandós, megkaptam az egyetlen és legfontosabb tippet a nővéremtől: bármi kérdésem van a szoptatással kapcsolatban, ne hallgassak a családi “huhogó kórusra”, az esetlegesen elavult gyermekorvosi és védőnői tanácsokra, az interneten fellelhető felemás információkra, hanem idejében vessem bele magam a La Leche Liga olvasmányaiba. Hozzátette bölcs “öregként” azt is, hogy mindig tartsam szárazon a puskaport is. Olvasatában ez utóbbi annyit tett, hogy legyen olyan szopis tanácsadó, akit meg tudok kérdezni, ha baj van.

Baj persze volt, mert nálam, nálunk is volt gigantikus hasfájássorozat, tejkő-hegyek, mellgyulladások dögivel, harapás a szoptatások alatt, szopisztrájk, elutasított cici, sebes mellbimbó és még sorolhatnám, az idegbajom olykor a tetőfokára hágott - nem tagadom. Ahogy azt sem, hogy a tápszer azért be volt készítve, naná. De tudtam, az anyatej mellett kitartok, míg nekünk jó, illetve egészségem, lelkierőm és kitartásom engedi, és addig is, míg mártírba át nem megyek ezen  a téren - annak ugyanis nem sok értelmét láttam volna, ha szenvedek a szoptatástól.

A nagytestvér tanácsát megfogadva aztán mindig azonnal kértem és kaptam szakmai segítséget a szakértők által moderált, legnagyobb szoptatós csoportból a Facebookon (itt tudsz csatlakozni), vagy személyesen szoptatási tanácsadót felkeresve. Szinte mindig az volt az első javaslat egyébként, hogy relaxáljak, ne feszüljek rá a problémára, bízzak a testemben (a "fejben dől el" tipikus esete), bújjak össze a fiammal, ahányszor és amilyen hosszan csak tudok, a melleimet szabaddá téve, és hangolódjunk egymásra. Tejet csak a szoptatás fog generálni és szaporítani, fájdalmas csomót csak szopival fog a gyerek a mellemből eltüntetni. Nem kell szaporító tea, nem kell homeós bogyó, nem kell sör, csak legyünk együtt, és felejtsem el az órához igazodást. Ez mindig működött, és ehhez jöttek az aktuális kiegészítő tanácsok. Megjegyzem, mindig ott volt a férjem is, aki bár rengeteget dolgozott, de minden szoptatással kapcsolatos kérdésben maximálisan támogató volt az elmúlt 28 hónapban, mióta szoptatom a nagyfiam.

 

Generációváltás

Édesanyám a kétezres évek közepén még megélte első unokája születését, és sosem szólt bele abba, hogy a nővérem miként, hányszor és hogyan eteti. Nem jött az ő idejében divatos táplálási tanácsokkal, látta, hogy már más szelek fújnak. Hogy nem kell szigorú szabályok szerint, ugyanabban a pózban, kanapén, hintaszékben szoptatni, hanem úgy és akkor, amikor arra és ahol szükség van. Nem kell méregetni folyton, mennyit evett, és ezzel stresszelni az édesanyát, hanem azt figyelni, elegendő pisis és kakis pelusa van-e a csecsemőnek. Ott és akkor talán a nagyi is érezte, hogy lánya nem csinál mást, mint a belső hangokra és a babája igényeire hallgat. Nem utolsósorban nagy csoda volt ez: hát megtört a családi átok, mégis tud valaki szoptatni ebben a családban!

Aztán a nagyit, édesanyámat elvesztettük, mellrákja volt, éppen 9 éve. Amikor felvették a kórházban az anamnézist - én ültem mellette az orvossal szemben, az első kérdések között hangzott el, hogy mennyi ideig táplálta két gyermekét anyatejjel. Emlékszem, anyám csak felsóhajtott, bediktálta, hogy összesen nagyjából 2-3 hónapnyi része volt ebből a csodából. Az orvos hümmögött, felírta. Nem túl sok.

És ez a pillanatkép jutott eszembe, ez a borzasztó kórházi, amikor a féloldalt elapadt tejtermelésemre próbáltam megoldást találni egy éve. Azonnal felkutattam minden információt akkor is a témában. Akkor az IBCLC- tanácsadó megnyugtatott, hogy egy cici is bőven kiszolgálja totyogó, immár hozzátáplált fiam igényeit (az inkább viccfaktor, hogy teljesen más méretű voltam a két oldalon), de tudjam, hogy innentől “felemás” lesz a melleim védettsége a mellrákkal szemben, hiszen a nem működőt nem védi a szoptatás. Hidegzuhanyként ért a mondat, a “mellrák” szó is, ahogy visszhangzott a fejemben. Mindent meg akartam tenni a melleim védelmében és a tej visszahozataláért.

Persze akkor is többen biztattak, hogy itt az idő elválasztani az egyévest (ahogy nagyjából 5 hónapos koráról folyamatosan), ez a féloldali apadás egy jel (persze, arra, hogy az éjszakai együttalvás olyannyira működött, hogy arra sem keltem fel, hogy a fiam mindig ugyanarról az oldalról szopizik, szépen kihagyva a másikat). Inkább belülre figyeltem - én még szoptatni szerettem volna, nagyon, teljes meggyőződésből, lehetőleg mindkét mellemből. És az ekkor kapott tanácsokat betartottam, megfogadtam, de aztán nagyon hamar megoldotta az aggodalmaimat a természet is: újra várandós lettem, és az elapadt oldal ismét működni kezdett. Ennek pedig én jártam a csodájára...

[caption id="attachment_226" align="aligncenter" width="209"] Szoptatás várandósan - újabb "csoda" a családban, hosszú évtizedek után :)[/caption]

 

Tájékozódni, tájékozódni, tájékozódni

Ha látna most édesanyám, talán boldogan simogatna és biztatna engem is, ahogy annak idején a nővéremet, én pedig hálás szívvel gondolok arra, amit ránk hagyott. Talán hülyén hangzik, de köszönöm neki azokat a bénító gondolatokat, amiket ideje volt felülírnunk. Elhinni, hogy ez nem genetika, ez hosszú évtizedeken át görgetett tévhitrengeteg volt csupán, amit a mi generációnk volt hivatott lebontani.

És köszönöm, hogy ezáltal megtapasztalhatta végre az első generáció (anyák és babák is) a családban, milyen is a hosszan tartó szoptatás, milyen örömforrás ez a mindennapokban, micsoda csodás indulás és lelki muníció ez az egészségük szempontjából, és hogy milyen erős köteléket biztosít a szülő(k) és gyermekek között.

És ezt fogom átadni a gyermekeimnek is, történetünkkel pedig azt tanítom nekik, hogy az információ, a naprakész tudás kincs, csak tudni kell, hol jutunk hozzá. Nem kell elfogadni a készen kapott hiedelmeket - semmilyen téren.

A folytonos információkutatás a mi családi örökségünk, nem a szoptatási kudarc.

(A poszt kiemelt képe: м Ħ ж, Flickr)

Hasznos, hiteles oldalak, csoportok a témában:

• http://www.lll.hu/


• http://www.ibclc.hu/


• http://hellobaby.hu/?s=szoptat%C3%A1s


• http://www.babaszoba.hu/tags/szoptatas/28188


• Szoptatási ambulanciák listája


• La Leche Liga baba-mama csoportok


• Szoptatási tanácsadás - kérdezz felelek (Facebook-csoport)


• Hosszan szoptatunk- beszélgetős csoport (Facebook-csoport)

A legfontosabb - ténylegesen szoptatáspárti - szakirodalom:

• W. Ungváry Renáta: A szoptatás kézikönyve


• A szoptatás női művészete


• 
  
  William Sears: Éjszakai gondoskodás
  
  


• 
  
  Sheila Kitzinger: Miért sír a baba?
  
  


• Jean Liedloff:  Az elveszett boldogság  nyomában – A kontinuum-elv

Negyvenesen terhesen - miért jó ez nekem?

Bár óvodás koromban nem így terveztem, de 39 éves lettem, mire megfogant a kisbabánk. Annak idején úgy számolgattam, hogy mint anyukám, 26 évesen már két gyerekem lesz és egy férjem, aki minden nap megy szépen a dolgozóba és boldogan élünk. Aztán persze nem így alakult.

Nem is hibáztatok érte senkit és semmit, sem a rosszul alakult párkapcsolatokat, sem az időről-időre hullámvasútként alakuló anyagi helyzetemet, sem saját magamat, sőt,  lehet egyszerűen csak arról van szó, hogy későn érő típus vagyok.
Ehhez viszont sikerült találnom egy hasonló beállítottságú, szintén későn érő férjet 7 évvel ezelőtt. Abban sohasem kételkedtem, hogy lesz gyerekünk, és valami belső hang azt súgta, hogy természetes úton fog megfoganni - úgyhogy a hangnak igaza volt, azóta is igyekszem figyelni rá, ha elbizonytalanodom valamilyen anyai témában. Annak ellenére, hogy megrémültem, mikor a korom miatt beírták a terhességi kiskönyvembe, hogy "magas rizikófaktor", és az egészségügyi személyzet néha furán méreget, amikor azt mondom a vizsgálatokon, vérvételeken, hogy ennyi idősen "első baba", na meg az ijesztő nevű "genetikai ultrahangoktól" is frászt kaptam, mégis vannak dolgok, amik miatt örülök, hogy most, talán kicsit érettebben várom a kisbaba megszületését.

Hogy miért?

kép: freepik.com

Fiatalabbnak érzem magam

 - és remélem, hogy a kisfiam is fiatalon, fitten tart majd :-) Egyesek szerint a várandósság nagyon jót tett nekem külsőleg is, például a hajam sokkal szebb és több, mint volt, és gyakran inkább 34-35-nek tippelnek. Bár nekem nem esik nehezemre vállalni és viselni a koromat, azért ez nagyon jól tud esni, főleg olyan reggeleken gondolok rá, amikor én sem nagyon ismerem fel a tükörből magam.  

Nem aggódom szét magam a súlyom miatt
Néhány éve nagyon odafigyelek magamra, hogy mit eszem-iszom, mennyit sportolok rendszeresen, ennek hatásait most is érzem, és a mozgást sem hagytam abba várandósan (a munkám mellett jógát oktattam, és bár ezt az 5. hónapban felfüggesztettem, a saját gyakorlásomat igyekszem szinten tartani, csak stílust váltottam) . Huszonévesen nem voltam ennyire tudatos mozgás-étkezés-életmód kérdésekben, most azt hiszem, egy kicsit idősebb, de egészségesebb testben "nevelgetem" a babát. És hogy mennyit szedek fel a terhesség alatt és hogy fogom ezt a leadni? 10 évvel ezelőtt még krízis volt a bikini-body,  biztos jobban aggódtam volna, és gondolom lesznek nehéz pillanatok, de negyvenévesen már nem akarom felvenni a versenyt a huszonévesekkel. Persze azt nem mondom, hogy más miatt nem aggódom, de annak nem sok köze van a sziluettemhez: hogy minden rendben menjen majd a szülésnél, hogy egészségesek legyünk, hogy végig ilyen jó kondiban maradjunk és a többi terhespara. 

 

Nem érzem úgy, hogy a várandósság miatt kimaradok/lemaradok valamiről
Hát, idén már biztos nem megyek ki a Szigetre...és ez nem borít ki túlságosan, ahogy az sem, hogy hosszabb utakra sem indulunk már, a tengerparti nyaralás így idén kimarad. Ehelyett elmerülhetek a hazai turizmus minden szépségében, annyi minden felfedezni való van még itthon is! 

Nem kell sokat költenem a bébicuccokra
Mostanra már a legtöbb barátnőmnek van legalább egy, vagy két gyereke, és a szűkebb családon belül is akadnak kisgyerekesek, így pl. rácsos ágyról, babamérlegről, pelenkázóról, babaülésről már nem kell gondoskodnunk - ráadásul úgy örülnek nekünk, mint az éves lomtalanításnak. A "bébi iparágnak" is kevesebb esélye maradt így arra, hogy teljesen beszippantson. (A kismamaruhákra is igaz mindez, van néhány darab, aminek nem tudtam ellenállni, de rengeteg holmit kaptam a barátnőktől, amiknek nagyon jó hasznát vettem.) Az így megspórolt pénzen remélem tudunk tartani egy óriási keresztelő-bulit jövőre. 

Hosszú távon gondolkodom
A kisfiam miatt szeretném úgy alakítani az életünket, hogy még sokáig együtt lehessünk. Amellett, hogy most jópár évig elsősorban rá vigyázok; magamra, magunkra is ügyelnem kell: az egészségünkre, a házasságunkra, egyáltalán: a családunk egységére. Azt hiszem, jobban látom a helyem a világban. Nemrég egyik távolibb családtagunk hosszasan kifejtette, ők a feleségével miért nem szeretnének gyereket: egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy a hétvége nem a pihenésé; és, hogy a gyerek ahogy nő, egyre több feladatot ad, sokba is kerül, felelősség is, nem tudnak utazgatni annyit...
Annyi bizonyos, egy nő lehet teljes az anyaság nélkül is: sokaknak egy hivatás, egy vállalkozás is lehet a saját gyermeke, önmegvalósításának csúcspontja, nem kell mindenkinek szülni, csak azért, mert ezt várják tőlünk. És bár sosem voltam egy ősanya típus, aki elsírja magát egy újszülött láttán, de azt hiszem, az előbb felsoroltakon mi a férjemmel már mind túl vagyunk: voltak  szürke vasárnap délutánok otthon, vagy csodálatos napok fantasztikus helyeken távoli országokban, de az utóbbi években ezekből egyre jobban elkezdett hiányozni valami, vagy inkább valaki.
Most meg már csak októberig kell várni rá.

 

Köszönöm, hogy olvasol.

Ha tetszett, bátran oszd meg a posztot másokkal!

Hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről és a mindennapjaimról, kövess Facebookon és Instagramon is! 

A második trimeszter

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, a 12. hét után a kezdeti terhességi tünetek szépen tovatűntek, és az energiaszintem is visszatért. 

A pocakomon még sokáig nemigen látszott, hogy babát várok, így még a 4. hónapban is csodálkoztak az ismerősök, hogy terhes vagyok. Az elején ez persze kicsit zavart, hiszen én már réges-régen tudtam, hogy növekszik egy élet a szívem alatt, mégsem tudtam mutogatni a külvilág felé. Aztán rájöttem, hogy nem olyan rossz dolog az, ha az embernek nincs már a várandósság elején nagy hasa, amely egyre csak nagyobb lesz. Gyakorlatilag a második trimeszter közepéig-végéig kényelmesen tudtam mozogni, jönni-menni, lépcsőzni és aludni. Még a Balatonba is bátran bemerészkedtem.

[caption id="attachment_157" align="aligncenter" width="542"] (Kép: il-young ko, Flickr)[/caption]

 

Egyébként a kis has azt is jelentette, hogy a tömegközlekedésen is alig-alig adták át a helyet - mondjuk ezen a helyzeten már a nagyobb has sem igen változtatott (ezt a anyatársak történetei is alátámasztják). Pedig a nagyobb melegekben és nyomorgásban jól esett volna, ha nem a metrókapaszkodón kell egyensúlyoznom. A kis növekedés ellenére ugyanis a méhtartó szalagok és a körülötte lévő izmok (meg tudom is én mik) már húzódtak rendesen. 

Azt hiszem a 21. vagy 22. héten járhattam, amikor a legnagyobb meglepetésemre egy férfi átadta a helyét a villamoson. Először történt velem ilyesmi. Szerintem amúgy a terhespóló kelthette fel a figyelmét, nyilván a feleségének is ugyanolyan sztenderd H&M-es volt, mint nekem... De aztán hétről-hétre egyre gyakoribbá vált, hogy átadják az emberek a helyüket. Na, azért nem kell nagyon örömködni, az esetek 80%-ban még így is álltam, nem sokan hatódtak meg az orruk elé dugott terhespocaktól. A férfiak különösen nem.

A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy az esetek túlnyomó többségében a 30 és 50 közötti nők adták át a helyüket. Igen, a nők. Miközben a fiatalabb férfiak a mobiljukat bújva ücsörögtek nagy vígan a tömött BKV-n. Volt olyan, hogy egy pár két tagja közül a velem egyidős lány ugrott fel, és erősködött, hogy üljek le, míg a vele lévő pasi kényelmesen terpeszkedett tovább. Gondoltam rá, hogy biztosan gerinc- vagy térdproblémái vannak, azért marad ülve és elnézi, hogy a barátnője álljon még öt megállón keresztül mellette, de aztán különösebb gond nélkül pattant fel az ülésről és szállt le le a villamosról a magas lépcsőkön ugrándozva.

Egyébiránt azt az esetet is igen különösnek találtam, amikor egy 45 év körüli anyuka állt fel és hagyta, hogy a vele utazó két kamasz fia tovább üldögéljen. Úgyhogy azt a következtetést kellett levonnom, hogy már megint mi nők vagyunk a hibásak. 

Szóval kedves fiúk, férfiak, elmesélem - ha már az anyukátok vagy feleségetek nem teszi meg -, hogy miért esik jól a kismamáknak, ha átadjátok a helyeteket nekik. Nem azért mert nem bírjuk el a "terhet", amit a hasunk jelent (egyébként egy bizonyos terhességi hónapot elérve de, azért is, mert tényleg nehéz a pocakunk), hanem mert a mozgó járművön, tömegben nehéz kapaszkodni. Ugyan nem látszik, de ilyenkor tényleg húzódhat a hasunk, fájhat a lábunk. Arról nem is beszélve, hogy tartunk a hirtelen jövő rántástól, amit egy erősebb fékezés jelent. Védjük a pocakunkat és a benne lévő gyereket. Ülve kisebb eséllyel történik baleset. Ilyen egyszerű. Azt már meg sem említem, hogy vannak olyan várandósok is, akik vérnyomás-ingadozással küzdenek, ájulósak lesznek. Nekik különösen jó, ha leülhetnek az utazás alatt. Tényleg nem nagy ördöngösség.

Egyébként nem ez volt az egyetlen meglepetés, ami eddig ért a terhességem alatt. Ugyanis még soha ennyi időt nem töltöttem egészségügyi intézményekben, mint most.

Bizony sokat kell orvoshoz, védőnőhöz járni. Azt hiszem, ebben Európában kimagaslóak vagyunk. Ami egyfelől megnyugtató, hiszen biztosan rád néznek minden hónapban, másrészről pedig nem mindig egyszerű ezeket a viziteket összeegyeztetni a munkával. Az első tizenkét hétben 2-3 hetente volt jelenésem valahol: nőgyógyász, ultrahang, védőnő, háziorvos, labor. Ez a második trimeszterre kissé mérséklődött, de igencsak logisztikázni kell a napi 8 óra munka mellett.

Én még meg is bolondítottam a helyzetemet azzal, hogy a 16. hét környékén nőgyógyászt váltottam. Ezer éve jártam egy idősebb dokihoz, nehéz szívvel hagytam őt ott, de muszáj volt, mert nemigen tudott nyilatkozni, hogy akkor ő most ősszel rá fog-e érni a szülésemre vagy sem.

[caption id="attachment_158" align="aligncenter" width="513"] (Kép: Pixabay)[/caption]

Jó pár napig civódtam magammal, hogy váltsak-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, szükségem van egy olyan szakemberre, aki biztonságot nyújt. Tudom, hogy mikor mire számíthatok tőle.

Mind ez idáig nem is csalódtam az új választásomban. Ajánlás alapján sikerült egy fiatal, dinamikus orvost találnom, akivel egyből megtaláltam a hangot.

Nekem fontos, hogy egy húron pendüljünk az orvossal. Nem arról van szó, hogy én akarok diktálni, hiszen nem én töltöttem el majd' egy évtizedet az orvosin. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a páciensnek nem szabad kiszolgáltatottnak éreznie magát a doktorral szemben. Igenis merhet kérdezni, érdeklődni, ad absurdum szülési tervet felállítani, elmondani, hogy mit, hogyan szeretne együttműködve az orvossal és a szülésznővel. A kulcsszó persze az együttműködés. Ezt pedig egy alá-fölé rendelt viszonyban nem lehet csinálni. Mellesleg mindkét félnek jobb, ha egy nyelvet beszélnek. 

Az orvosokkal és ápolókkal, valamint a védőnőmmel is szerencsére jó tapasztalataim vannak, úgyhogy nem panaszkodom. A választott orvosom mellett a magánrendelős, genetikai ultrahangot végző dokival is nagyon meg voltunk elégedve.

Hivatalosan a 12. héten van egy genetikai ultrahang, majd a 18. és 20. között még egy. Mi mindkétszer ugyanott voltunk, ugyanannál az orvosnál. Egész egyszerűen azért kötöttünk ott ki, mert a kórházi ultrahangoknál jóval modernebbek vannak a magánintézményekben. Szóval nem a nagyzolás miatt, hanem, mert ezt a tippet kaptuk: ha jót akarunk magunknak, oda megyünk. És valóban kész csoda volt látni a szipi-szupi gépen a gyönyörű felbontást és rengeteg feature-t: például a képernyőn kiszíneződő véráramlást, a kis kezecskéket, lábacskákat,  a 3D-s profilfotót már a 19. héten. Megnyugtató is volt, hogy az orvos mindent látott, amit ilyenkor látni kell.

A kisbabánk egyébként már a 12. héten is vígan ficánkolt a hasamban - némi csokis ráhatással -, alig bírta lekövetni az orvos az ultrahangfejjel. Persze ekkor én ezeket még nem érzékeltem, olyan pici volt.

A magzatmozgásokat csak a 18. héten kezdtem tétován érezni. Legelőször apró, ismétlődő buborékolásra lettem figyelmes (éppen a Parlament előtt ültem a villamoson, nem tudom jelent-e ez bármit is a gyerek jövőjét illetően :-)). Aztán egyre többször jelentkeztek ezek a "buborékok", majd egyik hétről a másikra már konkrét bokszolást, rúgást is éreztem. 

[caption id="attachment_159" align="aligncenter" width="495"] (Kép: Pixabay)[/caption]

Itt jegyezném meg, hogy nagyon jófej a kicsi Zs., ugyanis hagy aludni. Többnyire akkor kezdi meg a mocorgást, amikor én is felébredek. Ritkán esett meg eddig, hogy ő ébresztett. Napközben is vannak nagyjából kiszámítható etapok, amikor mozog. Általában délelőtt egy kicsit, majd ebéd után, aztán este lefekvés környékén. Persze amikor éppen be van keményedve a hasam, akkor szerintem ő sem igen akar mozogni; vagy én nem érzem a betonkemény hasfalamtól. Másnap aztán duplán aktív. Az is tisztán látszik, hogy nem bírja a nagy hangokat. Új környezetben is általában csak megfigyel - a strandon is csak a második napra lett mozgékonyabb. Kell neki egy kis idő míg feloldódik, pont mint az anyjának...

Írtam már, hogy az első trimeszter szerencsére viszonylag eseménytelenül telt, ez az azt követő időszakban sem volt másként, mígnem a 25. héten jött egy kis ijedelem. Nem mondhatnám, hogy a baba okozta, sokkal inkább én, mert nem figyeltem eléggé magamra. 

Egyik hajnalban erős alhasi görcsre keltem. Olyan volt, mint menzeszkor. Vártam, hogy múljon, de hullámokban jött rám, és órákon keresztül tartott. Orvosi javaslatra gyorsan bekaptam egy nagy adag magnéziumot, de attól sem lett jobb. Így hát lélekszakadva rohantunk be a kórházba. 

Szerencsére kiderült, hogy nincsen gond: méhszáj kívül-belül zárt, a magzat élénk, a magzatvíz is rendben van, a méhlepény is jól tapad. Valószínűleg annyi történt, hogy nem szedtem elegendő magnéziumot, nem ittam meg a napi 2-3 liter vízpenzumot, meg még kánikula is volt - ezek mind fokozták a görcskészséget. Ja, és mellesleg azt hiszem kicsit stresszelgettem is munkahelyi változások miatt.

Így esett, hogy pár napot pihennem kellett, és azóta is tolom a hatalmas adag magnéziumot. No meg a folyadékot.

Viszont valóban látom - és ezt sok barátnőm mondta is -, hogy a második trimeszter végére újra egyre fáradékonyabb leszek. Nyilván a meleg meg a hülye frontok sem segítenek a helyzeten. Emellett kezdem azt érezni, hogy bár végigpörögtem a 13. héttől tizensok hetet, most már inkább begubóznék, lelassulnék.  Csak magamra és a magzatra koncentrálnék.

Szépen lassan befordulunk a finisbe, már ésszel is felfogom, hogy nemsokára a kezemben tarthatom a gyerekünket. Ideje elkezdeni kicsinosítani a babaszobát, összekészíteni a kórházi pakkot, megvenni a szükséges gyerekholmikat. Szép és izgalmas időszak vár ránk.

A folytatással immár heti, kétheti bontásban jelentkezem majd.

 

Adhatok egy tippet? - Így kezeld a kéretlen jótanácsokat

A terhesség, a kismamaság, aztán a gyereknevelés tipikusan olyan témakörök, amiről minden nőnek van véleménye, sőt nemcsak véleménye, hanem minden problémára, nehézségre valami tuti tippje - és nem fél veled megosztani.

Még gyakran a hozzád legközelebb állók is elhalmoznak olyan jótanácsokkal, amiket nem kértél, és amikre semmi szükséged nincs. Persze, mindenkit a jószándék vezérel, de sokszor azt érzed, hogy némelyek már túl tolakodóak (helló, barátnők!), vagy néha teljesen hibásak (bocs, nagyszülők) vagy egyszerűen totál őrültségek (internetes fórumozók, szevasztok!). Meg aztán ott vannak azok az önkéntes világmegváltók, akik azt hiszik, az ő javaslatuktól fog a földön minden egyes embernek jobbra fordulni a sorsa. Gyakran az ő tanácsaik azok, amelyekben semmilyen logika nincs, nem támasztja alá tudományos kutatás, sőt, időnként a józan észnek is teljesen ellentmondanak. Talán sikerült eddig tuti tippek nélkül elevickélnünk valahogy a szülővé válásig, ám amikor a környezetünk ezzel szembesül, a rengeteg kéretlen jótanács sokkolóan tud hatni.

És mégis hogyan kezeljük ezeket?

Ha a tanácsot adó udvarias, akkor 

• Hallgasd végig! Lehet, hogy kiderül, igazából tényleg jó és hasznos a tanács :-) És bár senki nem tökéletes, sem te, sem a tanácsadó, gyümölcsöző párbeszéd alakulhat ki. 


• Ha nem győz meg, higgadtan tegyél fel kérdéseket, és nyugodtan fejtsd ki a véleményedet! Sokan csak úgy olvastak valamit valahol, vagy pusztán a saját tapasztalatukra hagyatkozva mondanak mindenfélét, és ez nem kell, hogy feltétlenül általános érvényű legyen. Az egyet nem értés még nem jelent vitát, nyugodtan zárjátok le azzal, hogy nem kell mindenben feltétlenül azonos véleményen lenni.


• Te vagy a saját bőrödben - tehát senki nem tudhatja nálad jobban, mit érzel, hogyan élsz meg bizonyos szituációkat, hogyan alakítottad a kapcsolatodat a babáddal. Bízz ebben a tapasztalásban, és nem biztos, hogy szuperanya vagy, de a te gyerekedhez nálad jobban senki nem ért. 

 

[caption id="attachment_119" align="aligncenter" width="600"] kép: The Huffington Post[/caption]

 

Ha agresszív, akkor

• Nem éri meg idegeskedni, úgyhogy csak mosolyogj, bólints és imádkozz átmeneti süketségért! Belemenni egy meddő vitába - rád is rossz hatással lesz. 


• Nevess rajta! Ez sokszor annyira sokkoló, hogy teljesen kizökkenti a másikat.


• Add vissza! Szakítsd félbe a tolakodó tanácsadót, és kezdj el te is tanácsokat osztani pl. az illető szexuális életével kapcsolatban. Gyorsan vége lesz a beszélgetésnek. 

És végül, te ne legyél kéretlen tanácsadó. Saját tapasztalat, hogy mások sem mindig azért azért mesélnek nekem a problémáikról, mert azt várják, hogy megoldjam őket. Sokszor csak jólesik elmondani, kibeszélni valakinek, úgyhogy legyél jó hallgatóság, de tanácsot csak akkor adj, ha kérik. 

Mi volt eddig a legőrültebb "jótanács", amit a várandóssággal, gyerekneveléssel kapcsolatban kaptatok? Írjátok meg bátran kommentben!

 

A bejegyzés megírásához innen merítettem 
kiemelt kép: birthandbeyondmagazine

 

Elhagyott egy másik terhes nőért - ő lányt szül neki

Kiegyensúlyozott volt a házasságom

Sosem voltam féltékeny a férjemre, a bizalom adott volt a kapcsolatunk elejétől. Talán azért is volt fontos ez mindkettőnknek, mert neki egy újrakezdés volt a velem való találkozása egy korábbi házasság romjain, nekem pedig egy új remény, hogy féltékenységi jelenetek nélkül is van szerelem, együttélés.

Hatodik évünket kezdtük együtt, amikor a múlt héten bejelentette, hogy ő nagyon boldog - de nem velem, hanem egy volt kolléganőnkkel... Hidegzuhany. Lepillantottam a hasamra - magasra szaladt szemöldökkel -, mert hát mégis októberre várjuk a második fiúnkat. Vagyis ezek szerint csak várom... Nem kertelt, tovább is tudta fokozni a hangulatot ezen kora esti beszélgetésünk alkalmával, bevallotta, hogy a hölggyel - nevezzük Rékának  - előrehaladottabbak a dolgok, legalábbis, ami a kapcsolatuk mélységét illeti. Nem elég, hogy rátalált a szerelem, de Réka már várandós is tőle, ami pedig az ultraszuper pluszpont, hogy kislányt hord a szíve alatt, ez most derült ki a 12 hetes ultrahangon. "Érted? Lány!" - mondja csillogó szemmel, én pedig azt számolgatom fejben villámgyorsan, hogy 13 hét van köztünk összesen.

Valaki csípjen meg, hogy ez kamu, hogy csak viccel, ilyen a világon nincs! Nem térek magamhoz, de a nagyobbikat mégis meg kell valakinek fürdetni, altatni kell, most előtte nem csinálok jelenetet, mert akkor senki nem alszik éjjel, legalább őt leteszem és folytatjuk ezt az épületes beszélgetést, amiből nem tudom, mi fog még kisülni, egyelőre tényleg várom, hogy felbukkanjon Jáksó a "Kész átverés"-feliratú pezsgővel.

Zakatol a fejemben, hogy most mi lesz, hogy akkor biztos fizeti majd a gyerektartást, engem nem fog elhagyni. Hiszen megígérte, hogy másodszor már csak bombabiztos alapokra köt házasságot. Elvonulok a fiammal, a férjem boldogan kíván még neki is jó éjszakát, és engem is úgy bocsát be a szobába a kicsivel, mint bármelyik másik este, megsimítja a hátam. Nonszensz az egész.

[caption id="attachment_100" align="aligncenter" width="300"] Fotó: Robert Eiserloh, Flickr (innen)[/caption]

Vége, tényleg kidob

Csörren a kulcs a zárban - még hallom még félálomból, ahogy kattan a biztonsági ajtó, én pedig még hosszan altatom a kétévest. Nem alszik ma itthon? Vagy csak levegőzni megy, meg egy csokor virágért, aztán a nyakamba borul, hogy hülye volt?

Néhány óra virrasztás után választ kapok a kérdésemre telefonon, kijózanító. Világossá válik, Rékához ment, még azt is közli, hogy elhagy, ez már biztos, őt annyira boldoggá tette, hogy ez a nő három fiú (az előző házasságából is született egy srác) után képes volt neki lányt növeszteni a méhében. Még végigfut az agyamon, hogy biológiailag csak ő "tehet" a baba neméről a kromoszómáival, de nem kezdem el telefonon magyarázni, felnőtt, diplomás férfi, az én terhességeim alatt is mindig hangoztatta, hogy neki csak fiú megy, vagy ahogy ő mondja "egy szerszámmal egyfélét."

Leteszem vele a telefont, és meredten nézek magam elé, szerencsére a fiam alszik már, a pocakomban pedig most kezd vad rugdalózásba a kisebbik. Elsírom magam, és a mobilomon pörgetem magam előtt a közös google-naptárunkat, hogy vajon melyik programja lehetett az, amit behazudott nekem elfoglaltságként, de közben a másik nővel hetyegett. Pokoli érzés, soha nem éreztem hasonlót. Elhagynak, magamra leszek utalva. Megcsaltak, és bár azt hittem, nekem egy ilyen fel fog tűnni, most be kell látom, tévedtem. És előttem van a csillogó tekintete, ahogy arról beszél, lánya lesz. Patakokban hullik a könnyem.

----------

Aztán hirtelen felriadok, a kukásautók miatt irtózatos zaj van az utcán. A férjem épp a kánikula miatt nyitva hagyott ablakokat próbálja gyorsan becsukni, hogy senki ne ébredjen fel. "Olyan vagy, hallod?" - morranok rá. - "Álmomban Réka lánnyal volt terhes, és elhagytál miatta!" Néz rám álmosan, hogy meghibbantam nyilván, a szeme pedig beszédes: nehogy már egy álom miatt haragudjak rá... Feküdjek vissza, már a feltételezés is sértő, hogy ő és Réka, akiről már többször megbeszéltük az elmúlt években, hogy akkor sem kellene neki, ha az utolsó nő lenne a Földön.

Még kell két óra, mire felocsúdom, már mindenki ébren, a férjem még viccelődik kicsit ezzel az egésszel, de én mentem elsírom magam. Nagyon mélyen megérintettek az álombéli történések. Nagyon valószerű volt. Még annál is valószerűbb. És még két-három napon át dolgozik a torkomban, a gyomromban az érzés, ami megcsapott. Persze magamnak is csináltam ezt az egészet - az első nagy ultrahangon ugyanis, ahol Ember kijelentette, hogy "sebaj, a negyedik majd lány lesz", amikor a doki ismét fiút látott a monitoron, azt találtam mondani, hogy majd a harmadik felesége szül neki lányt... És tessék. Hát, álmomban le is gyártottam a szitut.

Amikor a terhes nő álmodik...

Azt hittem, másodszorra már megúszom, de minden jel arra utal, hogy elkezdődtek a terhességemmel járó "terhes parás" álmaim. Férj már jól tudja, hogy az első gyermekemmel való várandósságom alatt is dolgozott a tudatalattim, bár ott jobbára a gyerekkel kapcsolatos félelmeim ütköztek ki éjjelente. Hogy elhagyom a születendő csecsemőt valahol véletlenül, hogy nem gondoskodom róla, hogy nem tudom bepelenkázni, hogy nem viszem orvoshoz, hogy leejtem, vagy hogy egyenesen valamilyen furcsa lényt hozok világra embergyerek helyett - elég széles volt a spektrum. (Nem mellesleg az uramnak is voltak pont ilyen álmai velem párhuzamosan.).

Minden szakember, akit csak ismerek, ezúttal is megnyugtat, hogy teljesen helyénvaló lélektanilag, ha a terhesség alatt dolgozza fel az édesanya a félelmeit (egy ma is élő, Alan Siegel nevű pszichológus például egyenesen azt állítja, ezekkel az álmokkal a magzathoz való kötődés is elkezdődik, erősödik, mások pedig azt is bizonyították, hogy aki sok terhesálmot tud le várandósan, kisebb eséllyel esik gyermekágyi depresszióba aztán), de azért ez most kicsit több volt ennél.

Világéletemben jó kis indikátornak számítottak az álmaim, üzentek sokszor, bátran bele tudtam mindegyikbe kapaszkodni, meríteni belőlük. Tanulság volt ez is, az elme hatalmáról ezúttal, és arra kellett rájönnöm, hogy komolyan kell venni magam és a kósza kijelentéseimet, mert mindennel teremt az ember lánya. Én pedig a hosszú, közös energiabefektetésekkel teli házasságra tettem fel mindent. Akkor semmi keresnivalója az elmémben az ilyen félelmeknek, de első körben a gyökerét kell megkeresnem a valóságban, hogy még egyszer ne tudjon kicsírázni odabent, váratlan helyzetekben. Adott a feladat - álmomban sem gondoltam volna, hogy a második gyerekkel való várandósságom még ilyen feladatok elé fog állítani - hát mégsem fog rutinból menni ez az egész...

(További írásaimat keresd a Második feleség blogon, ha tetszett :))

Az első trimeszter

Be kell vallanom, mi már nagyon készültünk a babára. Mondhatni "babaprojektben" voltunk már másfél éve, mire végre pozitív lett egy szépséges februári reggelen az a bizonyos teszt.

Sok hullámvölgyön és hullámhegyen voltunk már addigra túl, voltaképpen a meglepetés erejével csapott le ránk a két csík. Pont aznap volt jelenésünk a dokinál, hogy megbeszéljük az első inszemináció menetét. A beszélgetésre azonban már nem került sor.

Egyébként butaságokat beszélek, mert nem is két csík volt azon a teszten, hanem egy plusz jel - merthogy egy szipi-szupi, méregdrága tesztet vettem, és azon bizony a két egymást párhuzamosan metsző vonal jelezte a babát. No, hát én már itt elakadtam. Ugyanis a plusz jel elég haloványka volt, a függőleges csík pedig alig látszott. Vállamat vonogatva adtam oda a férjemnek, hogy szerintem ez negatív. Mire ő - a pasi, aki gondolkodik is - összevetette a használati útmutatóval, és hosszas fejvakarás után közölte, hogy ez bizony nagyon is pozitív. Kiderült, hogy negatív jel esetén csak egy bazi nagy függőleges csík van; az én tesztemen meg pont az volt halovány, a vízszintes csík pedig tagadhatatlanul ott virított, erősen. Nem volt kérdés: ez a terhességi teszt pozitív lett! A biztonság kedvéért azért még este is csináltam egy, immáron pár száz forintos két csíkos tesztet, amelyen aztán igen egyértelmű volt az eredmény.

 

[caption id="attachment_76" align="aligncenter" width="336"] (Kép: Ryan, Flickr)[/caption]

 

Ez volt a terhességem 4. hete, akkor tértünk éppen vissza a síelésből - igazából még örültem is, hogy késik a menzeszem, és nem a sípályán kell cserélgetnem a tampont. És igen: mindez azt jelenti, hogy én terhesen síeltem, estem-keltem. Esténként boroztam és degeszre tömtem magam szénhidráttal. Azt hiszem, ez a gyerek nem lesz az önmegtartóztatás híve...

Ahogy felocsúdtam a kábulatból, hívtam is pár nappal később a nőgyógyászomat, hogy akkor én már meg is jelennék nála, amint lehet. Az asszisztense persze kissé lehűtött, mondván a 7. hétre ad időpontot, addig nem tud mit nézegetni rajtam a doki. 

Három hosszú hét következett hát. Tudtam, hogy valóban nincs sok értelme előbb menni. Sem tapintással nem érezni semmit, sem az ultrahangon nem látnak semmi biztosat, amíg pici az embrió. De azért természetesen végigolvastam minden cikket a neten, és rettegtem a méhen kívüli terhességtől. Meg azt hiszem, még egy csomó minden mástól is...

A villamoson az összes antipatikus emberre gorombán néztem és minél messzebb húzódtam tőlük, félvén, hogy az életemre akarnak törni. Biztosan valami evolúciós izé lehet ez: a várandós nőstény ugrásra készen vár és vizslat, ki jelenthet veszélyt rá és az utódjára. Ezzel egy időben egyébként rájöttem arra is, hogy nincs időm a hülyeségekre meg a sziszifuszi dolgokra. Többnyire békés természet vagyok, de volt olyan nap az irodában, amikor legszívesebben mindenkit a búsba küldtem volna, és minden apróság miatt leharaptam volna a fejét. Bár jobban belegondolva, nem megfelelő a feltételes mód: volt olyan, akinek tényleg leharaptam a fejét. Bocsika. 

A legmeglepőbb egyébként az volt, hogy nem kívántam az édességet, pedig mindig is imádtam. A férjem szülinapi tortájára például rá sem bírtam nézni, olyan émelygés fogott el még a csoki gondolatára is (ez az undor egyébként sajnos a 12. hétre elmúlt...).

Szép lassan végül eljutottunk a 7. héthez, majd az első ultrahangra is, ahol megállapították a terhesség tényét. Egy hét milliméteres embriócska látszódott a képernyőn. Gyorsan letisztáztuk azt is, hogy egyedül vagy többen vannak-e, de a szonográfus közölte, hogy "megnyugodhatunk", csak egyet lát - mi egyébként azok közé tartozunk, akik nem estek volna annyira kétségbe az ikrek hírére, bár tény, hogy nem kis kihívás lett volna egyszerre két gyermek születése.

 

[caption id="attachment_78" align="aligncenter" width="600"] (Kép: Crysta Marie, Flickr)[/caption]

 

Szóval túl voltunk ezen is: papírom is volt már arról, hogy várandós vagyok. Ennek ellenére bennem még mindig volt egy kis félsz, hogy biztosan megmarad-e a baba. Minden apró görcsre ijedten szaladtam a mosdóba csekkolni, nincs-e vérzés. Ilyenkor persze az enyhébb hasi fájdalmak és menstruációszerű, pár percig tartó enyhe görcsök normálisnak számítanak, hiszen alakul, növekszik az anyaméh. De pont olyan érzés ez, mint, amikor meg akar jönni.

Igazándiból a 12. heti ultrahangnál nyugodtam meg tartósabban. Egyrészt mert már szépen látszott a kis emberformájú magzat, másrészt pedig már a nagyobb genetikai rendellenességeket is ki lehetett szűrni.

Őszintén szólva, ez volt a másik félelmem: mi van, ha valami baja van a picinek? Az anyai szívem nem tudta volna eldönteni, megtartsuk vagy elvetessük-e. Hallottam már olyan nőt, aki simán kijelentette, hogy beteg gyermeket nem hoz a világra, és abortusznak veti alá magát, ha kiderül valami probléma. Én azonban nem tudtam volna ilyen egyszerűen eldönteni ezt. Szerencsére nem is kellett, így már jóval nyugodtabban tekintettem a jövőbe.

Az első trimeszterben jött a baba neve is. Ugyan még nem tudtuk, hogy fiú lesz-e vagy lány, de már elkezdtük nézegetni a neveket. Valahogy egyik sem tetszett igazán, és kevés volt, ami passzolt a családnévhez. Aztán egyik éjszaka félálomban egy lánynév ugrott be, a lelki szemeim előtt aranyos csillogással jelent meg. Másnap reggel elő is hozakodtam a férjemnek a névvel, aki kicsit ízlelgette, majd azt mondta, hogy oké, ez jó lesz. Fiúnevünk viszont nem igazán volt, csupán egy-két kényszeredett próbálkozás. Nem hiába üzent azonban a gyerek: a 12. héttől kezdve az összes ultrahang egyértelműen lányt látott. Így maradtunk a Zs.-nél, annál, ami félálomban jött üzenetként az éteri postán. Az érdekessége ennek egyébként az, hogy ezt a nevet a terhességem előtt biztosan nem említettem volna a potenciális nevek között. Hajlok tehát afelé, hogy a gyerek választotta magának.

 

[caption id="attachment_75" align="aligncenter" width="600"] (Kép: Pixabay)[/caption]

 

Hál'istennek az első trimeszterem viszonylag eseménytelenül telt. Apróbb émelygésem és gyomorégésem volt csak, de arra kiváló enyhítéssel szolgált a friss citrom leve (bátran tudom ajánlani a kismamáknak, nem csinál savat, ellentétben azzal, amit gondolnánk). Jelentkezett még persze a gyakran emlegetett ólmos fáradtság is. Bár semmilyen extrém megerőltetés nem ért napközben, hazaérvén a munkából azon nyomban el tudtam volna aludni. Egyetlen tévésorozatot sem tudtam végignézni, mert öt perc után bealudtam, és nem egyszer fordult elő, hogy szokásommal ellentétben, fél tízkor már ágyban voltam. Érdekes módon ezt a jelenséget a 13. hét környékén mintha elvágták volna. Volt fáradtság, nincs fáradtság. Egy teljesen más időszak köszöntött be.

Az első 12 hét tehát a határtalan boldogság mellett a megmaradásról és a felkészülésről szólt. Hittem is meg nem is, hogy valóban gyermeket hordok a szívem alatt. Persze bennem volt már az elején a bizonyosság, mégis óvatosan éltem bele magam. Azonban amikor a 12. héten láttam a ficánkoló magzatomat az ultrahangon, majd az orvos közölte, hogy nagy bizonyossággal kislány (és elmorzsoltam egy könnycseppet meghatódottságomban), akkor tudatosult igazán bennem, hogy tényleg gyerekünk lesz.

 

Vajúdás és szülés: tudod mi vár rád?

"A szülőszobára hozandó csomagban mindenféleképpen legyen benne egy jól mosható papucs," - világosított fel a szülésznőm a minap - "arra ugyanis kerül majd minden a vajúdás és a szülés alatt." Nos, nincs mit szépíteni: a szülés a maga csodája ellenére egy nagyon is prózai esemény. Pont mint a szex.

Nemrég egy barátnőmmel limonádéztunk, beszélgettünk a terhességről, babázásról meg a szülésről. Ő maga ugyan még csak nagynéni, de már sok mindent hallott a barátnőktől és a testvérétől. Az anyukájától - aki több gyermeknek adott életet - azonban nagyjából semmit. Egyszer amikor a nővére készült szülni, felderengett neki, hogy ja igen, majd betétet ne felejtsen el bevinni a kórházba, mert szükség lesz rá...

 

[caption id="attachment_32" align="aligncenter" width="462"] (Kép: Pixabay)[/caption]

 

Jómagam sem hallottam sok mindent a születésemet övező kevésbé rózsaszín dolgokról. Bár valószínűleg már így is jóval többet, mint egy átlagos 30-40 éves magyar nő. Persze az évek múlásával az emlékek megfakulnak, megszépülnek, és nagy valószínűséggel én is csak a cuki vagy maradandó élményt okozó emlékeket mesélem majd el a lányomnak.

A beöntést, a vajúdás alatt kikacsintgató testi exkrétumokat, a gátmetszést és gátszakadást, a varratokat és a napokig, hetekig tartó vérzést kihagyom majd a történetből. Arra fogok csak emlékezni, hogy apa milyen aranyosan fogta a kezemet, masszírozta a hátamat, csepegtette vizet a számba és biztatott a vajúdás meg a kitolás alatt. Meg, hogy milyen ügyesen vágta el a köldökzsinórt.

Valóban, nem is az esti mese része, hogy a különböző váladékokról meg az elviselhetetlen fájdalomról tartsunk kiselőadást a gyereknek. Különben bűnösnek érezné magát, amiért a világra jövetelekor anyát ilyen atrocitások érték. Ő maga pedig úgy döntene, nem teszi ki magát vagy a leendő párját ennek a borzalomnak.

De miért is kezeljük az ilyesmit atrocitásnak? Az a rossz hírem van, hogy mindannyian hasonlóképpen láttuk meg a napvilágot: vérben és mázban úszva.

Egy barátunk mesélte, hogy császáros szülés miatt az ő mellkasára került a fia a kiemelést követően, úgy, ahogy volt a maga természetességében. Ő maga is meglepődött, hogy a magzatmázos újszülött milyen büdös  - mint egy jó kis erjedt kolbász. Gondolom, apuka a bepúderezett bababőr illatra számított. 

Ha már az apáknál és a prüdériánál tartunk. Számomra teljesen természetes volt, hogy már a legelső, 8. heti ultrahangon is jelen legyen a férjem. Neki sem volt ez kérdés. Igen ám, de ilyenkor még olyan picike az embrió, hogy csak hüvelyi ultrahanggal látszik.

A pasiknak mondom: a hüvelyi ultrahang keretében egy rudacskát dugnak fel a nőbe. Igen, pontosan ODA. Szerencsére az én férjem nem szívbajos, nem zavarta egyáltalán a művelet, amúgy is a képernyőre koncentrált. Viszont hallottam olyan intézményről, orvosról, aki nem engedi be ilyenkor az apát a vizsgálatra. És olyan pasikról is jócskán hallottam, akik a férfiúi hiúságra hivatkozva kihagyták ezt az élményt. Az én drága férjem erre azt szokta mondani, hogy "most miért, ha nem látom, akkor nem történik meg?".

Pedig tényleg nagyszerű dolog, amikor legelőször megpillantod azt a kis babszemet és hallod a szívverését! Én sajnáltam volna kihagyni ebből a gyerekem apját. 

De vissza a szüléshez! Hallottam már régebben is a beöntésről, a gátmetszésről meg az "összevarrásról", no de szégyen ide vagy oda, a méhlepény megszületéséről csak pár hónapja szereztem tudomást egy szülésfelkészítőn. Valahogy eddig le sem esett, hogy a placentának is kell jönnie a baba után, az nem szívódik fel magától.

Dúlák szerint akár háromnegyed órába is telhet a placenta megszületése, amennyiben természetes ütemben folyik a dolog, az orvosok és szülésznők szerint azonban ez 10-15 perc. Igen, ez utóbbiak bizony kihúzzák az anyából, nem teketóriáznak - bár tény, hogy az újszülött kitolása után ez már szinte alig fáj. Feltételezem, azért sem hallhattam erről az anyukámtól, mert ő maga sem vette észre a nagy  fáradtságban örömben, hogy időközben a szülésznő a méhlepénytől is megszabadította.

Volt egyáltalán méhlepény?

 

[caption id="attachment_31" align="aligncenter" width="600"] (Kép: Tabitha Blue, Flickr)[/caption]

 

Egyébként halkan jegyzem meg, hogy a placentát haza lehet vinni. Van aki elássa a kertjében és fát ültet fölé. Az USA-ban pedig állítólag az dívik, hogy mivel a méhlepény telis-tele van vassal és más fontos vitaminnal, az édesanyák kapszulát csináltatnak belőle: aszaltatják, ledaráltatják és összepréseltetik. Ezt szedik a gyermekágy idején, így hamarabb regenerálódnak. Mondjuk ez már kicsit nekem is fura, de végül is az állatok is megeszik a placentát az utódok születését követően. Szóval ez is evolúciósan kódolt, nincs min fennakadni.

Bevallom őszintén, amikor néhány hete körbevezetett minket a szülésznő a szülőszobán, kissé megrémültem.

Olyan meglepő tárgyak és eszközök voltak ott! Aztán elkezdte taglalni a szülés menetét. Tisztára mintha egy gyártósor lenne. Egyes számú szoba: megérkezés, átöltözés, borotválás, beöntés, fürdőszoba. Kettes számú szoba: szülőszoba, labda, kád, bordásfal, Forma 1-es ágy (minden szögben állítható). Aztán kitért arra is, hogy enni nem szabad a szülőszobán - mert mi van, ha császár lesz a vége -, és lehetőleg ne nadrágos pizsamát hozzak, hanem hálóinget - mert sokkal egyszerűbb nekem is az ürítés, meg a méhszáj vizsgálatánál sem kell le- és felhuzigálni a nacit. Bizony, ezek ilyen dolgok. Prózaiak.

Eddig sem voltak kétségeim afelől, hogy honnét és hogyan jön ki a gyerek. De örülök, hogy a szülésznő ilyen részletesen elmondta, megmutatta, amit csak tudott. Mert ha még csak elméletileg is, de nagyjából tudom, mi vár rám.

És a papucsomra kerülő testnedvektől sem riadok majd meg.

 

 

Az AnyaKlikk elindul!

Az élet nagy rendező. Foghatjuk persze az Univerzumra meg a sorsra, és lehet akár véletlen is, mégis úgy alakult az életünk, hogy - közelebbi és távolabbi ismerősként - hárman hasonló időpontra várjuk a babáinkat. Még a végén az is lehet, hogy egy napon szülünk, kart karba öltve (ha nem is fizikailag, de lelkileg biztosan).

Néhány dologban hasonlítunk egymásra, néhány dologban másként gondolkozunk. A babához vezető utunk is különböző volt, a terhességünket is másként éljük meg. Viszont mindhárman nyitottan és várakozással telve állunk az előttünk álló esemény előtt. Ketten még csak most fogjuk belevetni magunkat az anyaságba, egyikőnk pedig már maga is kisgyermekes anyuka pár éve.

Reményeink szerint foglalkozunk majd a terhességünk alakulásával, testi és lelki fejlődésünkkel, kismama- és babajógával, a szüléssel és a családi lét színes-szagos mindennapjaival.

Az AnyaKlikk elindult! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is: https://www.facebook.com/anyaklikk/

 

[caption id="attachment_12" align="aligncenter" width="600"] (Kép: Pixabay)[/caption]