Hupsz, olyan lettem, mint anyám!

Mint minden kamaszlány, én is megfogadtam, hogy énbezzegnemleszekolyanmintanyám. Most, hogy anya lettem, úgy tűnik mégis ragadt rám valami belőle.

 

Mióta megszületett a lányom, a reggeleket már én is tejeskávéval indítom. Éhgyomorra! Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy a kávé és a reggeli között akár egy-két óra is elteljen, egyből tápolnom kellett, ahogy felébredtem és megmosakodtam. Most az első a kávé, utána a gyerek, majd valamikor a reggeli.

 

 

Folyton mosok, teregetek, pakolok a szekrénybe ki és be. Anyukám annak idején gyakran mondogatta, hogy beindult Mosó Masa Mosodája. Most már én is beléptem a klubba. Két fajta szennyes tartó létezik: az egyik megtelt, a másik pedig mindjárt meg fog telni. Üres nincs. Soha!

 

 

A fentihez kapcsolódik a fertőtlenítés is. Mindennek csillogni-villognia kell, ami a gyerek közelébe kerül, nehogy ráragadjon valami kórság. 

 

Túlöltöztetem a gyereket. Téli gyerek lévén, a lányom egy sarkköri expedíció tagjait is lepipálja, annyira bebugyolálom, amikor sétálni megyünk. Sapka, kapucni, anorák, bundazsák, takaró, minden van a gyereken. Ki se lát a ruhák mögül. Férjem szerint puhány, panelgyerek lesz, ha így folytatom.

 

 

Izgulok azon, hogy eleget eszik-e. Éppenséggel van tejem, és nem is méregetem minden evésnél mániákusan, de azért mindig aggódom, hogy vajon tényleg jutott-e elég tápanyag a szervezetébe. Már látom lelki szemeim előtt, ahogy majd 5 éves korában traktálom a kajával és szomorú kutyaszemeket meresztek rá, hogy "miért nem eszel, nem ízlik?".

 

 

Te miben hasonlítasz anyukádra? Oszd meg velünk kommentben vagy a Facebookon!

 

(Gifek forrása: giphy.com)

Ezeket olvastam, olvasom - könyvek nemcsak kismamáknak

Kevés olyan nőt ismerek, aki ne kezdte volna el azonnal a szakirodalmat bújni, amikor a várandóssága tényére fény derült: akár az internetről, akár könyvekből mindenképpen tudni akarjuk, hogy jól mennek-e a dolgok, jól csináljuk-e, és mégis mire számítsunk a terhesség alatt - és persze miután megszületik a baba.

Velem sem volt ez másként, és ha nem is vásároltam fel azonnal az összes kismamás-babás könyvet, azért volt néhány, amit vagy ajánlásra, vagy csak impulzus alapján mindenképp el akartam olvasni a szülés előtt, mutatom először ezeket:

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

Indiánok vs mi, civilizált emberek -nagyjából erről szól, ha nagyon sarkítani akarok. A szerző több évig élt egy venezuelai törzzsel, azt kutatva, miért is boldogabbak ők, mint mi, mennyivel természetesebben nevelik a gyerekeket, pusztán ösztöneikre hagyatkozva, már egészen csecsemő koruktól kezdve. Ugyan nem volt könnyű olvasmány, de megérte átverekedni magam rajta. Bár úgy terveztem, bizonyos részeit átültetem majd a gyakorlatba, de ez nem sikerült maradéktalanul. Rá kellett jönnöm, hogy sajnos az ösztöneim nem minden esetben működnek ilyen jól, talán mégsem vagyok ennyire ősanya.Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, mert tanultam belőle, nem az a tipikus baba-mama könyv, és talán mégis segít felébreszteni valamit az ősi ösztönökből. 

 

Raffai Jenő, Hidas György, Vollner Judit: Lelki köldökzsinór

Az anya-magzat kapcsolatanalízis, mint módszer bemutató könyve. Bár az eleje inkább tudományos, kicsit nehezebben olvasható, a második részben anyák írják le a konkrét tapasztalataikat, hogyan sikerült felvenniük a kapcsolatot babájukkal akkor, amikor azok még a pocakban voltak, és később az analízisben átéltek hogyan köszöntek vissza a baba születése után, és hogyan készítették elő a terepet a szüléshez, születéshez.  Részletesen leírja a magyar pszichoanalitikusok által kidolgozott módszer mibenlétét (ez a nehezebben olvasható rész), de az igazán érdekesek az anyai élménybeszámolók, amelyek a kötet 2. részét képezik. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy minden anyuka egyetértett abban, hogy a babájuk felkészültebben érkezett, mintha már tudták volna, pontosan mi várja őket a "kinti" világban, és a fejlődésük is gyorsabb, látványosabb volt. Engem nagyon meggyőzött a könyv, és a gyakorlatban is kipróbáltam az analízist, de erről majd egy másik posztban...

John C. Carr: Apa születik

Ezt a könyvet ugyan a férjemnek vettem meg, amikor kb a 15. héten jártam, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy aztán ő is alaposan készüljön ám fel, és ha lehet, még jobban is tudjon mindent a terhességről, mint én :-) Komolyra fordítva, ezt a könyvet én is olvasgattam, mert remekül összefoglalja a terhesség alatti tudnivalókat, és a férfiak számára is emészthetően tálalja, minden nyál nélkül. Nemcsak a várandósság időszakára készíti fel az apukákat, de a kisgyerekes létre is. Az ebben leírt kórházi-szülési gyakorlat nem feltétlenül egyezik ugyan a magyar rendszerrel, de ettől eltekintve jó és olvasmányos, a lényeg pedig ugyanaz: az apuka segítse, támogassa teljes mellszélességgel a párját, legyen ott és akkor, amikor szükség van rá...

 

Margit Dahlke, Rüdiger Dahlke, Volker Zahn: Út az életbe

Ezt egy barátnőmtől kaptam kölcsön, de Dahlkénak több könyvét olvastam már, tehát ez a fajta holisztikus szemlélet nem volt idegen. Teljes más dimenzióból láttatja a fogantatást-várandósságot-szülést/születést, mint a tipikus babás-mamás könyvek, és most nem feltétlenül elszállt ezo-dolgokra gondolok. Persze helye van a könyvben a spiritualitásnak, de gyakorlati tudnivalókkal, tanácsokkal is szolgál (pl. ajánl természetes szereket a szülés megkönnyítésére, trükköket a szülés beindítására). Ez sem a könnyed olvasmányok egyike, de aki fogékony erre a szemléletre, annak feltétlenül ajánlom.

 

Jónás Anna: Kicsivel könnyebben

Amikor a kisfiam 3 hetes volt, akkor lapoztam bele először: igazi felüdülés volt, mert rég találkoztam már ilyen kismamáknak szóló könyvvel, ami ennyire viccesen és jó adag (ön)iróniával mutatja be a kisgyerekes létet. Miután könnyesre nevettem magam az első pár fejezeten, a második gondolatom az volt: úristen, ez mindig ilyen nehéz lesz?! Még csak néhány hetes a bébi, ő meg itt már pár évesekről (is) ír, nekem ezt az aprót is nehéz még ellátnom, mi lesz, majd ha beszél-jár-és "mindig lesz a kezében egy kifli?!" Amellett, hogy praktikus tanácsokat ad (pl. mi mindenre jó egy nejlon zuhanysapka és hogyan állítsunk össze gyermekünknek "rohamcsomagot", valamint hogyan tartsuk valahogy egyben a lakást kisgyerekek mellett is stb.), ki is kapcsol, mert hiába ugyanaz a téma, ami jelenleg nekünk is életünk központi kérdése, olyan humorral ragadja meg, hogy arra a pár percre, amíg gyermekünk olvasni hagy, el is felejthetjük minden gondunkat. 

 

És amit most forgatunk:

Nagy Diána: Könnyű-nehéz 

Ez egy nagyon cuki kis könyv, ajándékba kaptuk, nem lehet elég korán kezdeni a könyvekkel való ismerkedést, ugye. Az ellentéteket mutatja be rajzokon keresztül, és valószínűleg kell még néhány hónap, hogy a kisfiam értékelni tudja, de a kontrasztos képeket azért már most mutogatom neki. 

kiemelt kép:unsplash

Köszönöm, hogy olvasol.

Ha tetszett, bátran oszd meg a posztot másokkal!

Hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről és a mindennapjaimról, kövess Facebookon és Instagramon is! 

Amikor végre elkezdtem élvezni az anyaságot...

Megszületik a csöppség, az anyában abban a pillanatban beindul a gondozási ösztön, jön a a túláradó, feltétlen szeretet. Anyuka rózsaszín ködben lebeg és földöntúli mosollyal pelenkáz, szoptat és altat... Ja, hogy ez nem mindenkinél működik egyből?

Másfél hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyik éjszaka azzal a gondolattal ébredjek, végre élvezem az anyaságot. Végre anyának tekintettem magamat, és alig vártam, hogy a hajnali szoptatásnál rám mosolyogjon a kislányom.

Végre már nem csak a kötelező körök vannak. Nem érzem már nyűgnek, nehéznek az utódom gondozását, nevelgetését. Már nem csak egy robot vagyok, aki automatikusan hajtja végre a gyerek körüli teendőket.

Már nem akarok minél gyorsabban túlesni a szoptatáson. Már nem zavar a sok bukás, az, hogy olykor szinte sugárban jön vissza a tej. Vettünk egy fotelt  a gyerekszobába, abban zajlik az etetés. Most már mindig ott szoptatok: nem a kanapén tévénézés közben, nem az ágyunk szélén éjszaka (valahogy minden igyekezetem ellenére a fekve szoptatás nekünk nem megy, kiesik a ded szájából a mellem, folyik szanaszét mindenhova az áru). Nem görnyedek már kényelmetlenül, tudom rendesen tartani a babót, nyugalom van körülöttünk, nem mászkál senki, nincsenek felesleges zajok. Ez a mi kis kuckónk - este még a hangulatvilágítást is felkapcsolom. Nem mobilnetezek már szopi közben, csak és kizárólag a gyerekre figyelek, vagy a színes, állatkás szőnyeget tanulmányozom elmélyülten. Mellesleg kevesebbet is bukik kicsi Zs. mióta megvan ez a fotel...

Már nem találom nyűgnek a pelenkázást és az öltözést. Egyre kevesebbet ordít vetkőzés, tisztába tétel alatt a gyermek. Élvezem, hogy magyarázhatok neki közben, hogy ő gagyog és gurgulászik, vagy megbabonázva bámulja a zenélő plüsst a feje mellett.

Már nem akarom minél hamarabb ágyba dugni napközben. Hagyom, hadd jelezze, amikor álmos. Mert ha nem az, akkor inkább hordozgatom, eljátszogatok vele, neki szentelem a százszázalékos figyelmemet. A kedvence most az ábécé magánhangzóinak ismételgetése. Hatalmasakat tud mosolyogni és nevetni miközben végigmondom neki, hogy: a,á,e,é,i,o,ö,u,ü (az é-t és az i-t különösen kedveli). Közben gagyog és tátja a száját, mint, aki utánozni akar.

Már nem zavar, hogy nem tudok mellette mindent elintézni. Nem akarom minél hamarabb lerázni, csak azért mert ki kell teregetnem, vagy meg kell írnom egy e-mailt, vissza kell hívnom valakit. Ezeket mindig alvás időre hagyom.

 

[caption id="attachment_997" align="aligncenter" width="364"] Kicsi Zs. édesen alszik, miközben meglátogatja a Mikulás.[/caption]

 

Most kezdem kereknek érezni az anyaságomat.

Mostanra tudtam feldolgozni a szülésélményemet is. Kellett hozzá pár jótékony álom.

Többször álmodtam, hogy újra a szülőszobán vagyok. Volt egy álmom, amelyben a szülésznőmmel beszélgettem a szülésem körülményeiről, arról, hogy mennyire szerettem volna, ha természetes módon fejeződik be. Nem emlékszem ő mit mondott, csak azt tudom, hogy beszélgettünk és megnyugtatott.

Aztán egyik alkalommal azt álmodtam, hogy masszőrnél vagyok, annál, akihez szoktunk járni. Iszonyat erősen kezdte el nyomogatni a csípőmet. Annyira fájt medencetájt mindenem, mint, amikor szültem. Rimánkodtam, hogy fejezze be, mert megőrülök. De ő nem hagyta abba, azt mondta, muszáj kimasszírozni a görcsöt belőle. Felébredtem és patakokban folyt rólam az izzadság, pont mint a szülőszobán.

Azóta viszont könnyebbnek érzem a testem. És ma már bármikor újra szülnék, a fájdalom már nem tartana vissza. Pedig pontosan emlékszem a vajúdás alatti gondolataimra: volt egy pont (nem is egy!), amikor azt kívántam, hogy bárcsak ne kellene ezt így végig csinálni, és hogy soha többé nem szülök még egyszer. Hát, bizony elszállt ez az érzés.

Kezdek "oké"-ban lenni magammal és a gyerekkel.

Nem ment minden egyből. Nem volt már az elejétől fogva rózsaszín köd.

De mostanra kezdem kapiskálni, milyen az anyai szeretet, milyen büszkén viselni az anyaságot. Sokat segít, hogy van már a gyerek részéről is visszajelzés, hogy már mosolyog rám, hogy már tudunk játszani együtt (igaz, ez még nagyon kezdetleges), hogy elégedetten hátrahajtja a fejét, amikor jóllakott a szoptatás után.

Nem vagyok ősanya, nem is leszek, csak szimplán ANYA vagyok. Jól van ez így.

 

(A főoldalon kiemelt kép innét: Thomas Hawk, Flickr)