Nem egyforma utak vezetnek az anyasághoz, míg én későn érő típus vagyok, és mindkét gyermekem 40 éves korom után született, Ági, a Csak csináld! blog szerzője tudatosan készült rá, és "lőtte be", hogy mikor szeretne kisbabát. Imádom Ági magával ragadó stílusát, ezért is kértem meg most, hogy írja meg az ő történetüket.
Vendégposzt következik:
"Mindig úgy képzeltem, hogy 28-29 évesen szeretnék gyereket. Ma is azt gondolom, jó döntés volt, hogy akkor vágtunk bele, amikor már igazán szerettük volna, na és persze szerencsések is voltunk, hogy minden jól alakult.
Férjemmel a kapcsolatunk egy középiskolás szerelemmel indult. 18 évesek voltunk, úgyhogy hamarosan főiskola-választásról kellett döntenünk. Budapestet választottuk. Vidékről költöztünk fel, és eszünkbe sem jutott a kollégium, ha már nyakunkba vesszük a fővárost, akkor úgy gondoltuk, kiveszünk egy albérletet. Ujjongva vágtunk bele, alig vártuk, hogy együtt fekhessünk le esténként és egymás mellett ébredhessünk reggelente.
Saját lakást azért egyből nem akartunk, én legalábbis tisztán emlékszem, hogy azon az állásponton voltam, hogy bár minden nap találkoztunk, de „lakva ismerni meg a másikat”… Igazából még egészen rövid ideje voltunk csak együtt, kevesebb mint egy év után összeköltöztünk. Bátrak voltunk.
Meg lelkesek és szerelmesek. Minden jól alakult, jártunk ugyan fősulis bulikra, de nem ez volt az elsődleges, élveztük az együtt töltött időt. Aztán eljött a pillanat, amikor beszélgettünk az eljegyzésről, esküvőről. Én nem akartam még…
Valahogy csak jól van az kitalálva, számomra legalábbis logikus, és szerettem volna ennél maradni:
suli-munka-esküvő-baba. Csak utólag látom, mennyire tudatosak voltunk, mert így is tettünk. Az eljegyzés után nem akartam rögtön a következő évben esküvőt, és babát sem azonnal az esküvő után.
Mindig az volt a válaszom – mert persze mindig megkérdezték, ki tudja, miért- hogy majd 28-29 évesen szeretnék gyereket. 1 gyereket.
Igen, itt már határozottak voltunk és teljesen tudatosak. Terveztük a babát. Aztán eléggé megijedtünk, amikor 5 hetes terhesen már a kórházban kötöttem ki, ugyanis a gyógyszertárban, ahol a homeopátiás gyógyszert vettem éppen, felvilágosítottak, hogy azért az nem normális, hogy minden kijön belőlem… Mikor már egy pohár vizet sem tudtam meginni, mert rohanni kellett a fürdőszobába, akkor beláttuk, nincs mese, irány a kórház. Zöldalmán és joghurton éltem pár napig, aztán kórházban töltöttem néhány napot és infúziót meg gyógyszert kaptam.
Így történt, hogy a főnöknőm hamarabb tudta meg, hogy terhes vagyok, mint a saját szüleim… Mert anyukámnak-apukámnak nem telefonon akartam elmondani, a munkahelyemet viszont fel kellett világosítanom, hogy hol vagyok éppen.
A kórházban megnyugtattak, hogy a rosszullét azt jelenti, hogy erős a magzat. Azért nagyon vártam a 13. hetet, amikorra úgy tudtam, hogy ez elmúlik... Sajnos volt továbbra is, reggel is, délben is, este is. Minden jól alakult egyébként és szerettem kismama lenni – a rengeteg rosszullétet leszámítva, ami egészen a 17.!! hétig eltartott nálam.
 |
| Cuki poci |
Dolgoztam, bevittem az utazási irodába egy hatalmas felfújható labdát, azon csücsültem és válaszolgattam az e-mailekre, szerveztem a külföldi csoportok budapesti vagy éppen vidéki programjait, sőt még kis pocakkal, télen egy rendezvényen is részt vettem. (nem győzte dicsérni az ügyfél: so cute belly , azaz olyan cuki poci )
Imádtam a munkámat, az ajánlatokat gyártani, kreatívkodni, a lányokkal ötletelni, új helyszíneket megtekinteni, elsőket értesülni új programokról, az idegenvezetőkkel együtt dolgozni és szervezni, így egészen az utolsó hónapig, július elejéig dolgoztam. Augusztus 12 -re voltam kiírva, de ahogy számítottam is rá, hamarabb, július végén született meg a kisfiunk. Igen, kisfiút vártunk és borzasztóan örültünk neki.
Az első ultrahang után, amikor megmutatta magát nekünk, hívtuk azonnal a szüleinket, és érdekes módon ők mindannyian kislányt vártak... Mi, a férjem és én valahogy biztosak voltunk benne, hogy kisfiunk lesz. Mindig szerettem volna egy édes, bújós, de eleven és picit rosszcsont kisfiút, aki imádja az anyukáját…
Vásárolgattam a kék színű babaholmikat meg kis farmert, kis inget (utóbbiakat szinte teljesen feleslegesen), de leginkább egyedül jártam az üzleteket. Ugyan a tőlem három évvel fiatalabb unokatestvéremmel nagyjából egyszerre vártuk első gyermekünket, a távolság miatt csak egyszer tudtunk találkozni. Akkor készítettünk is pár cuki, közös pocakfotós képet, egyébként pedig gyakran telefonáltunk és meséltünk egymásnak lelkesen. Megbeszéltük a vizsgálatokat, megosztottuk egymással részletesen a szülésélményt (öt héttel hamarabb született meg az ő kislányuk), majd később sok-sok kérdést feltettünk egymásnak a pár hónapos babáinkkal kapcsolatban. Nem volt olyan barátnőm, akit szintén éppen a baba-téma foglalkoztatna. Persze jöttek babalátogatóba, egyszer, esetleg kétszer, de eléggé megszűntek a beszélgetések. Azt vettem észre, hogy nincs közös téma. Pontosabban ez így nem teljesen igaz, egy barátnőm gyakran keresett, beszéltünk, találkoztunk és mindig lelkesen követte Domi babanaplóját, hiszen ekkor vágtam bele és kezdtem el blogot írni. A babanaplót csak a családnak, barátoknak készült, rengeteg fotóval és beszámolóval, milyen ügyes már a picúr. Aztán volt még kirándulós blogom is, majd az egyik játszóterezés után megszületett az ötlet, a Csak csináld blog gondolata a fejemben.
Nem találtam a közös hangot a játszótéri anyukákkal, sőt részt sem vettem a beszélgetésekben. Panaszkodásnak hangzott minden szavuk, illetve ment a tanácsosztogatás, leginkább dicsekvés formájában, hogy ők már hol tartanak, és hogyan csinálják. Csak mondták és mondták egymásnak, én pedig legszívesebben megrángattam volna egy-két anyukát és azt mondtam volna: Csak csináld! Csak csináljátok - úgy, ahogy Nektek jó!
Annyira nehéz belátni az elején, de igazából ennyi a lényeg: el kell hinni, hogy jól csinálod! Hiszen ott vagy vele, megöleled, szereted a babádat, és neki erre van leginkább szüksége. Persze még sok mindenre, de például egy szál bodyban, vagy egy szál pelusban is teljesen jól elvolt a kisfiam a nyári hőségben.
Én is sokat sírtam, amikor nem ment valami, amikor nagyon fáradt voltam vagy csak szimplán bármi miatt. Azóta már tudom, tudatosítottam magamban és elhiszem, hogy így vagyok jó, ahogy vagyok, legalábbis a gyermekem számára biztosan.
A kezdeti bizonytalanság, kételkedés, - ami azért még mindig előfordul, hiszen ha gyermeke lesz az embernek onnantól kezdve folyamatos az aggódás is valamilyen szinten...- valószínűleg nem lett volna másként akkor sem, ha más időszakban, életkorban érkezik a gyermekünk.
 |
| ezer és ezer történet van... |
Fiatalabban, 20 év körül nem szerettem volna még gyermeket szülni. Ha pedig idősebbek lettünk volna, amikor vállaljuk a babát, akkor a fenti „nehézségeken” túl még számtalan vizsgálatra kellett volna járnunk, valahogy azt gondolom, még több aggodalommal járt volna az a bizonyos 9 hónap. Tapasztaltabb nem lettem volna, hiszen az első gyermek bármely életkorú szülő számára első gyermek. Tudatosabb és türelmesebb sem lettem volna vagy lennék, bár ezekben azért sokat fejlődtem.
Örülök, hogy most, harminchat évesen már iskolás a gyermekem, nekem pedig van energiám és készleteim humorból és kreativitásból, mert ezek is rettentő fontosak egy anya számára. Azt hiszem egyébként, hogy hozzáállás kérdése. Mindenkinek van rosszabb és jobb napja. A rágódás, aggódás, agyalás helyett túl kell lendülnünk az előbbieken minél hamarabb, mert akkor tudunk mosolyt adni, ha mi magunk is mosolygósak vagyunk.
Azt gondolom, ezer és ezer történet van, mindenkinek megvan a saját sztorija, a saját válaszai a miértekre, de biztos vagyok benne, hogy nem az életkor számít, hanem az, hogy elhatározzuk magunkat, aztán ne adjuk fel, várjuk, hogy megérkezzen a gyermek, akit aztán mindennél jobban szeretünk."
Ha szeretitek a lendületes, pozitív hangvételű írásokat, kövessétek Ági blogját a facebookon is:
A blogot pedig IDE KATTINTVA éred el.
(a képek a szerző saját tulajdonában vannak, kérlek engedély nélkül ne másold!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése