A második trimeszter

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, a 12. hét után a kezdeti terhességi tünetek szépen tovatűntek, és az energiaszintem is visszatért. 

A pocakomon még sokáig nemigen látszott, hogy babát várok, így még a 4. hónapban is csodálkoztak az ismerősök, hogy terhes vagyok. Az elején ez persze kicsit zavart, hiszen én már réges-régen tudtam, hogy növekszik egy élet a szívem alatt, mégsem tudtam mutogatni a külvilág felé. Aztán rájöttem, hogy nem olyan rossz dolog az, ha az embernek nincs már a várandósság elején nagy hasa, amely egyre csak nagyobb lesz. Gyakorlatilag a második trimeszter közepéig-végéig kényelmesen tudtam mozogni, jönni-menni, lépcsőzni és aludni. Még a Balatonba is bátran bemerészkedtem.

[caption id="attachment_157" align="aligncenter" width="542"] (Kép: il-young ko, Flickr)[/caption]

 

Egyébként a kis has azt is jelentette, hogy a tömegközlekedésen is alig-alig adták át a helyet - mondjuk ezen a helyzeten már a nagyobb has sem igen változtatott (ezt a anyatársak történetei is alátámasztják). Pedig a nagyobb melegekben és nyomorgásban jól esett volna, ha nem a metrókapaszkodón kell egyensúlyoznom. A kis növekedés ellenére ugyanis a méhtartó szalagok és a körülötte lévő izmok (meg tudom is én mik) már húzódtak rendesen. 

Azt hiszem a 21. vagy 22. héten járhattam, amikor a legnagyobb meglepetésemre egy férfi átadta a helyét a villamoson. Először történt velem ilyesmi. Szerintem amúgy a terhespóló kelthette fel a figyelmét, nyilván a feleségének is ugyanolyan sztenderd H&M-es volt, mint nekem... De aztán hétről-hétre egyre gyakoribbá vált, hogy átadják az emberek a helyüket. Na, azért nem kell nagyon örömködni, az esetek 80%-ban még így is álltam, nem sokan hatódtak meg az orruk elé dugott terhespocaktól. A férfiak különösen nem.

A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy az esetek túlnyomó többségében a 30 és 50 közötti nők adták át a helyüket. Igen, a nők. Miközben a fiatalabb férfiak a mobiljukat bújva ücsörögtek nagy vígan a tömött BKV-n. Volt olyan, hogy egy pár két tagja közül a velem egyidős lány ugrott fel, és erősködött, hogy üljek le, míg a vele lévő pasi kényelmesen terpeszkedett tovább. Gondoltam rá, hogy biztosan gerinc- vagy térdproblémái vannak, azért marad ülve és elnézi, hogy a barátnője álljon még öt megállón keresztül mellette, de aztán különösebb gond nélkül pattant fel az ülésről és szállt le le a villamosról a magas lépcsőkön ugrándozva.

Egyébiránt azt az esetet is igen különösnek találtam, amikor egy 45 év körüli anyuka állt fel és hagyta, hogy a vele utazó két kamasz fia tovább üldögéljen. Úgyhogy azt a következtetést kellett levonnom, hogy már megint mi nők vagyunk a hibásak. 

Szóval kedves fiúk, férfiak, elmesélem - ha már az anyukátok vagy feleségetek nem teszi meg -, hogy miért esik jól a kismamáknak, ha átadjátok a helyeteket nekik. Nem azért mert nem bírjuk el a "terhet", amit a hasunk jelent (egyébként egy bizonyos terhességi hónapot elérve de, azért is, mert tényleg nehéz a pocakunk), hanem mert a mozgó járművön, tömegben nehéz kapaszkodni. Ugyan nem látszik, de ilyenkor tényleg húzódhat a hasunk, fájhat a lábunk. Arról nem is beszélve, hogy tartunk a hirtelen jövő rántástól, amit egy erősebb fékezés jelent. Védjük a pocakunkat és a benne lévő gyereket. Ülve kisebb eséllyel történik baleset. Ilyen egyszerű. Azt már meg sem említem, hogy vannak olyan várandósok is, akik vérnyomás-ingadozással küzdenek, ájulósak lesznek. Nekik különösen jó, ha leülhetnek az utazás alatt. Tényleg nem nagy ördöngösség.

Egyébként nem ez volt az egyetlen meglepetés, ami eddig ért a terhességem alatt. Ugyanis még soha ennyi időt nem töltöttem egészségügyi intézményekben, mint most.

Bizony sokat kell orvoshoz, védőnőhöz járni. Azt hiszem, ebben Európában kimagaslóak vagyunk. Ami egyfelől megnyugtató, hiszen biztosan rád néznek minden hónapban, másrészről pedig nem mindig egyszerű ezeket a viziteket összeegyeztetni a munkával. Az első tizenkét hétben 2-3 hetente volt jelenésem valahol: nőgyógyász, ultrahang, védőnő, háziorvos, labor. Ez a második trimeszterre kissé mérséklődött, de igencsak logisztikázni kell a napi 8 óra munka mellett.

Én még meg is bolondítottam a helyzetemet azzal, hogy a 16. hét környékén nőgyógyászt váltottam. Ezer éve jártam egy idősebb dokihoz, nehéz szívvel hagytam őt ott, de muszáj volt, mert nemigen tudott nyilatkozni, hogy akkor ő most ősszel rá fog-e érni a szülésemre vagy sem.

[caption id="attachment_158" align="aligncenter" width="513"] (Kép: Pixabay)[/caption]

Jó pár napig civódtam magammal, hogy váltsak-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, szükségem van egy olyan szakemberre, aki biztonságot nyújt. Tudom, hogy mikor mire számíthatok tőle.

Mind ez idáig nem is csalódtam az új választásomban. Ajánlás alapján sikerült egy fiatal, dinamikus orvost találnom, akivel egyből megtaláltam a hangot.

Nekem fontos, hogy egy húron pendüljünk az orvossal. Nem arról van szó, hogy én akarok diktálni, hiszen nem én töltöttem el majd' egy évtizedet az orvosin. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a páciensnek nem szabad kiszolgáltatottnak éreznie magát a doktorral szemben. Igenis merhet kérdezni, érdeklődni, ad absurdum szülési tervet felállítani, elmondani, hogy mit, hogyan szeretne együttműködve az orvossal és a szülésznővel. A kulcsszó persze az együttműködés. Ezt pedig egy alá-fölé rendelt viszonyban nem lehet csinálni. Mellesleg mindkét félnek jobb, ha egy nyelvet beszélnek. 

Az orvosokkal és ápolókkal, valamint a védőnőmmel is szerencsére jó tapasztalataim vannak, úgyhogy nem panaszkodom. A választott orvosom mellett a magánrendelős, genetikai ultrahangot végző dokival is nagyon meg voltunk elégedve.

Hivatalosan a 12. héten van egy genetikai ultrahang, majd a 18. és 20. között még egy. Mi mindkétszer ugyanott voltunk, ugyanannál az orvosnál. Egész egyszerűen azért kötöttünk ott ki, mert a kórházi ultrahangoknál jóval modernebbek vannak a magánintézményekben. Szóval nem a nagyzolás miatt, hanem, mert ezt a tippet kaptuk: ha jót akarunk magunknak, oda megyünk. És valóban kész csoda volt látni a szipi-szupi gépen a gyönyörű felbontást és rengeteg feature-t: például a képernyőn kiszíneződő véráramlást, a kis kezecskéket, lábacskákat,  a 3D-s profilfotót már a 19. héten. Megnyugtató is volt, hogy az orvos mindent látott, amit ilyenkor látni kell.

A kisbabánk egyébként már a 12. héten is vígan ficánkolt a hasamban - némi csokis ráhatással -, alig bírta lekövetni az orvos az ultrahangfejjel. Persze ekkor én ezeket még nem érzékeltem, olyan pici volt.

A magzatmozgásokat csak a 18. héten kezdtem tétován érezni. Legelőször apró, ismétlődő buborékolásra lettem figyelmes (éppen a Parlament előtt ültem a villamoson, nem tudom jelent-e ez bármit is a gyerek jövőjét illetően :-)). Aztán egyre többször jelentkeztek ezek a "buborékok", majd egyik hétről a másikra már konkrét bokszolást, rúgást is éreztem. 

[caption id="attachment_159" align="aligncenter" width="495"] (Kép: Pixabay)[/caption]

Itt jegyezném meg, hogy nagyon jófej a kicsi Zs., ugyanis hagy aludni. Többnyire akkor kezdi meg a mocorgást, amikor én is felébredek. Ritkán esett meg eddig, hogy ő ébresztett. Napközben is vannak nagyjából kiszámítható etapok, amikor mozog. Általában délelőtt egy kicsit, majd ebéd után, aztán este lefekvés környékén. Persze amikor éppen be van keményedve a hasam, akkor szerintem ő sem igen akar mozogni; vagy én nem érzem a betonkemény hasfalamtól. Másnap aztán duplán aktív. Az is tisztán látszik, hogy nem bírja a nagy hangokat. Új környezetben is általában csak megfigyel - a strandon is csak a második napra lett mozgékonyabb. Kell neki egy kis idő míg feloldódik, pont mint az anyjának...

Írtam már, hogy az első trimeszter szerencsére viszonylag eseménytelenül telt, ez az azt követő időszakban sem volt másként, mígnem a 25. héten jött egy kis ijedelem. Nem mondhatnám, hogy a baba okozta, sokkal inkább én, mert nem figyeltem eléggé magamra. 

Egyik hajnalban erős alhasi görcsre keltem. Olyan volt, mint menzeszkor. Vártam, hogy múljon, de hullámokban jött rám, és órákon keresztül tartott. Orvosi javaslatra gyorsan bekaptam egy nagy adag magnéziumot, de attól sem lett jobb. Így hát lélekszakadva rohantunk be a kórházba. 

Szerencsére kiderült, hogy nincsen gond: méhszáj kívül-belül zárt, a magzat élénk, a magzatvíz is rendben van, a méhlepény is jól tapad. Valószínűleg annyi történt, hogy nem szedtem elegendő magnéziumot, nem ittam meg a napi 2-3 liter vízpenzumot, meg még kánikula is volt - ezek mind fokozták a görcskészséget. Ja, és mellesleg azt hiszem kicsit stresszelgettem is munkahelyi változások miatt.

Így esett, hogy pár napot pihennem kellett, és azóta is tolom a hatalmas adag magnéziumot. No meg a folyadékot.

Viszont valóban látom - és ezt sok barátnőm mondta is -, hogy a második trimeszter végére újra egyre fáradékonyabb leszek. Nyilván a meleg meg a hülye frontok sem segítenek a helyzeten. Emellett kezdem azt érezni, hogy bár végigpörögtem a 13. héttől tizensok hetet, most már inkább begubóznék, lelassulnék.  Csak magamra és a magzatra koncentrálnék.

Szépen lassan befordulunk a finisbe, már ésszel is felfogom, hogy nemsokára a kezemben tarthatom a gyerekünket. Ideje elkezdeni kicsinosítani a babaszobát, összekészíteni a kórházi pakkot, megvenni a szükséges gyerekholmikat. Szép és izgalmas időszak vár ránk.

A folytatással immár heti, kétheti bontásban jelentkezem majd.