Azt is írhatnánk, hogy minden kezdet nehéz. Szerintünk nincs olyan várandós nő, akit ne gyötörnének kétségek, vajon neki való-e az anyaság, fogja-e bírni energiával, türelemmel a gyereknevelést. Mai történetünk főhőse, Réka épp csak ízlelgette a kismamaságot, amikor a rokon gyerekek rögtön a mélyvízbe dobták egy szép adventi délutánon. Köszönjük, hogy megosztotta a sztorit!
"Két éve történt, hogy 8 hetes kismama voltam, amikor férjemmel megbeszéltük, az adventi hangolódás jegyében ellátogatunk az egyik közeli vadasparkba, egy karácsonyváró programra. Velünk tartott egy baráti házaspár is, akikkel mindig együtt szerveztünk kirándulásokat, és azt terveztük, hogy bejelentjük nekik is az örömteli hírt, miszerint babát várunk.
Ha már egyszer advent, meg a Mikulás is a küszöbön, férjem felvetette azt a vakmerő ötletet, hogy vigyük magunkkal a 8 éves unokaöccsét, az én 8 éves unokahúgomat és a kisöccsét. Senki ne értsen félre, szeretem ezeket a kis apróságokat, de nem éreztem magamban túl nagy erőt, energiát, hogy 3 kiskölyökkel töltsem a délutánt, akiket majd kordában kell tartani, annál is inkább, hogy a várandósság velejárójaként akkor már folyamatosan erős hányingerrel küzdöttem, de beleegyeztem.
Aggodalmam már az odaúton, az autóban beigazolódni látszott. Nem győztem csitítgatni a hátsó ülésen sikongató, lökdösődő gyerekeket. A jegyek megváltásánál szanaszét széledtek és mindenre felmásztak, amire nem szabadott volna. Kétségbeesetten konstatáltam, hogy az ilyen felszólításoknak, mint: "Gyere ide!" vagy "Maradj mellettem!", semmi foganatja nincsen. Még csak a park bejáratát léptük át, de már háromszor megbántam, hogy belementem a gyerek-délutánba.
[caption id="attachment_2655" align="aligncenter" width="600"]
kép: Priscilla Du Preez - Unsplash[/caption]Bent csak még jobban elszabadult a pokol. Cikibbnél cikibb csínytevéseket találtak ki, a három apróság kontroll alatt tartása pedig lehetetlennek tűnt. Két grabancelkapás között kezdett úrrá lenni rajtam a félelem, hogy talán ez a jövőm....?! Vége a nyugis baráti programoknak, a hosszas, laza beszélgetéseknek, a kényelmes, beülős kajálgatásoknak... Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor életem párja megkérdezte, hogy mikor és mit együnk? A válaszom az volt lemondóan és dühösen, hogy annyira mindegy, hisz úgysem fogjuk tudni élvezni...
Barátnőmmel leültünk egy asztalhoz, míg a férjeink ennivaló után néztek. Elfáradva próbáltam szemmel tartani a 3 égedelmet, de fejben egészen máshol jártam: fog ez nekem menni? Valóban erre vágyom?
Egyre erősödő kétségbeesésemet és bizonytalanságomat a barátnőm csendet megtörő mondata sem oszlatta el, sőt... Nézegette a gyerekeket és így szólt:
"hát tudod, nekem még nincs gyerekem, de így 40 felé azt hiszem, nekem talán már ehhez nem is lenne erőm."
Fejemet az asztalon támasztva bambán néztem rá, és kedvem lett volna azt mondani: szívemből szóltál, de nem tehettem, nem volt képem, hiszen én már szívem alatt hordtam a babánkat. Egyet viszont biztosan tudtam, hogy nem ez a megfelelő, meghitt, boldog pillanat az "örömhír" bejelentésére. Éreztem, nem lenne őszinte a mosolyom, miközben azt mondom: "áldott állapotban vagyok!"
Azt sem szerettem volna, ha nekik pedig az első gondolatuk az lenne, hogy: húúúú ennek gyerek? Ennek, aki ennyire nem tudja kezelni őket!?
A gyerekek ráncba szedését a nap további részében a férjemre bíztam, ha már ez a jó ötlete támadt, hogy hozzunk rögtön hármat is magunkkal. A kocsiban hazafelé már folytak a könnyeim. A férjem szegény nem győzött nyugtatgatni, hogy minden rendben lesz, hogy milyen klassz lesz, és megoldunk mindent, és hogy biztosan élvezni fogjuk a szülőséget.
Meglehetősen csapzott lehettem, mikor férjem unokaöccsét kitettük az otthonában, mert az apukája megkérdezte:
"Na, Réka, meggondolod még, hogy szeretnél-e gyereket?!"
Erre a válaszom, amivel együtt a nagy hírt be is jelentettük, a következő volt:
"Ez, azt hiszem, már nem eldöntendő kérdés!"
[caption id="attachment_2654" align="aligncenter" width="600"]
kép: Priscilla Du Preez - Unsplash[/caption]
Idővel persze megnyugodtam, és a kétségbeesés, a félelem, a bizonytalanság helyét átvette az öröm, a várakozás. Azóta a kislányunk másfél éves. Valóban sok minden változott.
Már nem olyan könnyű, spontán és szabadon elugrani barátokkal egy étterembe, nem koktélozunk feltett lábbal, több szervezést-előkészületet igényel, ha el szeretnénk menni egy programra. Kevésbé tudunk magunkra koncentrálni, akár otthon, akár ha úton vagyunk valahol. Valóban kimerítő tud lenni egy-egy nap, de élvezzük, szeretjük, és így lett kerek az életünk."
kiemelt kép: boram kim - Unsplash
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése