Újabb olvasói levelet adunk közre: ismét egy nagypapa mesél, ezúttal a háborús karácsonyokról, a nélkülözés ellenére a meghitt családi ünnepekről - a légitámadások zajában.
"1943 őszén már négy éve zajlott a modern kor legpusztítóbb háborúja, a II. világháború. Túl voltunk már a sztálingrádi csatán, ami megfordította a dolgok menetét és látható volt, hogy Magyarországra is egyre nehezebb idők várnak. Az emberekben még jobban munkált az élet igenlése, így minden nehézség ellenére családot akartak alapítani - és gyereket szerettek volna.
Így éreztek szüleim is, és én 1943 október 25-én megszülettem.
Az első karácsonyomat Budapesten, a belvárosi lakásunkban éltem meg.
Édesanyám elbeszélése szerint koromhoz illő közönnyel viseltettem a (háborús körülmények miatt) kicsi és nem túl díszes karácsonyfa iránt. Szüleim dicséretére legyen mondva, hogy a fenyőről, a karácsony elmaradhatatlan jelképéről nem mondtak le. Igaz nem vették volna a szívükre, hogy életük legszebb ajándékát, azaz kicsiny, újszülött gyermeküket ne köszöntse a gyertyák fénye és a zöld fenyő.
Az egyre nehezedő utazási körülmények ellenére édesanyám szülei és testvére Szatmárnémetiből Pestre utaztak, hogy anyámmal együtt ünnepeljenek és vele örüljenek a család legifjabb tagjának. Ajándékokat is kaptam, persze főleg praktikus dolgokat, amik az akkoriban igen csak szerény szükségleteinket szolgálták. Volt köztük kis rugdalózó, partedlik, sőt egy csöpp kesztyű is. Én persze, valószínűleg jobban örültem a fából készült kis lovas huszárnak, amit nagyanyám szerint azonnal rágni kezdtem. Vagy a csörgőnek, amivel sikerült az összes áhítatos karácsonyi éneket megzavarni.
Az ünnepi menüt nem őrizte meg a családi legendárium, de szegény édesanyám az ellátási nehézségek miatt nem nagy sikerrel szerepelt volna egy nemzetközi szakácsversenyen. Persze nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy anyámnak van-e és meddig lesz elég teje? És, hogy én szopizom-e annyit, amennyit a gyerekorvos javasolt?
Szegényes, de boldog volt ez az első karácsony, ahogy nekem elmesélték, de mindenkiben ott lappangott már a félelem, vajon mi lesz jövőre?
Mi lesz egy év múlva és hogy zajlik majd második karácsonyom?
[caption id="attachment_2668" align="aligncenter" width="600"]
kép: Joanna Kosinska - Unsplash[/caption]
Bizony a félelem nem volt alaptalan: eljött 1944 ősze. Románia már augusztusban átállt az akkor már a győzelem felé haladó Szovjetunió oldalára és közös erővel visszafoglalták a bécsi döntésekkel hazánkhoz visszacsatolt területeket. Szatmárnémeti így újra román fennhatóság alá került, ezért nagyszüleim menekülni kényszerültek és jobb híján, abba a belvárosi lakásba költöztek, ahová én születtem és szüleimmel éltem.
Nyár eleje óta egyre gyakrabban jelentek meg Budapest felett az angol-amerikai bombázó kötelékek. Hozzájuk később a szovjet gépek is csatlakoztak. Anyám, ahogy a légitámadások rendszeressé váltak, csak azzal törődött, hogy a bombázók közeledtét jelző sziréna megszólalása és a gyilkos teher ledobása közti 10-15 perc alatt az akkorra már egy évesre cseperedett szemefényét a lehető legnagyobb biztonságba helyezze. Mivel anyai aggodalmát nem elégítette ki az öreg belvárosi ház pincéjének biztonsága, ezért apám munkahelyének Szabadság téri modern légó pincéjét célozta meg. Ez a két emelet mély óvóhely megállás nélküli futással épp a rendelkezésre álló tíz-tizenöt perc alatt volt elérhető.
Szegény anyám, ahányszor csak felsivított a sziréna, összekapta a már előre elkészített úti csomagot, amiben a pelenkákon, cumin és cumisüvegen kívül krémek, egy-két alma, apró gumijátékok, valamint egy mesekönyv is volt. Így felszerelkezve futott velem a biztonság, az életben maradás felé.
A hónapok óta tartó légi előkészítés mellett egyre nagyobb szovjet és román erőket vonultattak fel Budapest ellen, és folyt a főváros teljes körülzárása, ami 1944 december 24-ére, éppen karácsony szentestére fejeződött be.
A körülzárt városban mindenki érezte a feszültséget, mindenütt „vihar előtti csend" honolt. A városba hetek óta vidékről már nem szállítottak szinte semmit, így aztán először fordult elő, hogy nem volt karácsonyfánk. Helyette egy, a Szabadság tér valamely örökzöldjéről letépett gallyat állítottunk vázába. Díszítése néhány színes szalag és valahonnan előkerült sztaniol papír volt. Az ünnepi megjelenést a váza mellé helyezett két csenevész alma fokozta, amibe egy-egy félig égett gyertya volt beszúrva.
A szentestét a félelem uralta. A szokásos karácsonyi dalok mellett mindenki, így a családunk is azért imádkozott, hogy egészségben, baj nélkül vészelje át azt a szörnyűséget, ami a városra és ránk is várt.
[caption id="attachment_2671" align="aligncenter" width="600"]
A főváros bombázása Pesthidegkút felől nézve, 1944 (kép: FORTEPAN)[/caption]
1944 december 26-án, karácsony másnapján megindultak a tankok, dörögtek az ágyúk és robbantak a bombák. Hiába szólalt meg a sziréna, az utcára már nem lehetett kimenni. Édesanyám így nem tudott mást tenni, mint hogy három héten át, a pincénk egyik sarkában gubbasztva szorított magához és szoptatott, vagy imádkozott.
Az egész család éhezett, csak nekem volt meg a biztos táplálékom – anyatej formájában.
Mivel én mindig jól laktam, s az egészből semmit se értettem, ezért nem is féltem, sőt mosolygós arccal, a harci zajokat is túl harsogva kiabáltam, hogy „belő – belő”, meg azt, hogy „pú – pú – epülő”. Máskor meg gondtalanul gurítottam a karácsonyra kapott , piros pöttyös gumilabdámat, szegény kisírt szemű nagyanyámnak, aki minden félelmét és aggodalmát félretéve játszott velem, csak azért, hogy én, 14 hónapos gyerekként ne érezzek semmit a körülöttünk zajló földi pokolból.
Három hosszú hét után, végre vége lett a rettegésnek, és a karácsonyi imáink is meghallgatást nyertek. A házunk nem kapott bombatalálatot, és mindenki egészségben érte meg az ostrom, sőt a háború végét is.
Ezt a két szomorú, háborús karácsonyt mindenki igyekezett elfelejteni, de később is jöttek szegényes, ínséges évek és ünnepek, ám a szeretet és a családi összefogás mindig, minden bajon átsegített.
Ma már más, gazdagabb éveket élünk, több és szebb ajándék van a fa alatt, de nekem mégsem ez a fontos, hanem az, hogy békében és biztonságban ünnepelhetünk. Nagyon remélem, hogy gyermekeim és unokáim, sőt azok gyermekei sem fogják megismerni, hogy milyen egy „háborús karácsony”. És egyetlen kisgyermeknek se legyenek azok az első szavai, hogy: „belő – belő” meg az, hogy „pú – pú – epülő”
Áldott karácsonyt és boldog, békés ünnepeket kíván mindenkinek egy – a háborús karácsonyt kis gyerekként átélt – nagypapa."
kiemelt kép: Fortepan
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése