Mostanában a csapból is az folyik, hogy ne stresszeld túl a karácsonyt, ne főzzél ötfélét, ne takaríts két hétig, ne vásárolj túl sokat, ne csináld ezt, ne csináld azt, mert az nem ünnep.
Nem vagyok egy mazochista típus, de szerintem meg pont attól ünnep az ünnep, hogy készülünk (és néha persze kikészülünk). Hogy kicsit azért belehalunk a főzésbe. Hogy szívünk-lelkünk-vérünk benne a negyedik adag sajtos pogácsában, vagy mézeskrémesben, vagy a hólabdában (amit anyukám szerint csak azért sütöttünk, mert én szerettem, aztán a családban rajtam kívül senki). Nem azt mondom, hogy mártírként kell a halászlébe szánt ponty mellett végezni a fürdőkádban, de azért a saját elvárásainknak megfelelve jó készülődni. Kicsit azért stresszelni, lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem ez amolyan "jó" stressz, édes teher. A hatvankettedik töltött káposztát odacsapni a falhoz, aztán kinyitni egy üveg vöröset (na jó, vagy fehéret), és koccintani. Az ünnepre.
[caption id="attachment_2579" align="aligncenter" width="600"]
kép: Chris Montgomery -Unsplash[/caption]
Velem is előfordult már azért, hogy a kedvenc halas étteremből rendeltem a vacsorát szentestére, mert másnap elutaztunk, és nem volt értelme díszmenüt kreálni. Vagy segítséget kértem az ünnep előtti takarításhoz, mert úgy éreztem, egyedül nem fog menni. Vagy mindenki ajándékát online rendeltem meg, októberben.
Minden karácsonynak van valami tanulsága, és igyekszem minden évben egy kicsit jobban csinálni. Valamivel okosabban beosztani az időt. Előre gondolkodni. Aztán vagy összejön, vagy nem.
Mióta anyuka vagyok, a legfontosabb talán mégis az, hogy a kedvenc karácsonyi családi hagyományokat (hólabda!) ne felejtsem el, próbáljam meg életben tartani, és valahogy beépíteni a mi rutinunkba, és amennyire gyerekként vártuk, meg izgultunk előtte minden évben, annyira várja majd, meg izguljon az én kisfiam is. Most még alig múlt egy éves, úgyhogy idén örülni fogok, ha épp a fát nem bontja le, de nagyon kíváncsi vagyok, később neki majd mi lesz a legkedvesebb ünnepi fogása. Szeretni fogja-e majd bejglit, amit anyukám annak idején mindig ipari mennyiségben állított elő, a szomszéd Ilonka néni receptje alapján (és megjegyzem, hogy a fél falu ugyanezt a receptet használja, sőt, a szélesebb családban is futótűzként terjedt el a szétnemnyíló, kéthétmúlvaisomlós diós-mákos elkészítési módja). Fog-e vicces kérdéseket feltenni majd az apukájának, ahogy mi tettük annak idején arról, hogy miért volt kötelező szenteste előtt sétálni menni, és miért nem akkor hozzák az angyalkák a fát, amikor mi is otthon vagyunk, és a többi.
[caption id="attachment_2581" align="aligncenter" width="600"]
kép: rawpixel.com - Unsplash[/caption]
Nekem ugyanis ehhez kapcsolódnak a legszebb emlékeim, ha a gyerek-majd kamasz és később a felnőttkori karácsonyokra gondolok: a készülődéshez. Már kislányként is szerettem besegíteni otthon az előkészületekbe, felnőttként pedig arra mindig nagyon ügyeltem, hogy úgy osszam be a szabadságaimat, hogy pár nappal szenteste előtt már otthon tudjak lenni, és el tudjuk kezdeni anyukámmal a sütés-főzést, dekorálást, ajándékcsomagolást. És közben nagyokat beszélgettünk, nevetgéltünk...
És igen, volt olyan, hogy éjfélig sütöttünk, hogy meglegyenek a hagyományos finomságok, amiket csak karácsonykor szoktunk enni. Vagy egy egész délután dobozokat dekupázsoltunk, mindenkinek személyre-ajándékra szabottan. Hogy elfáradtunk. Mégsem éreztem azt, hogy ez hálátlan feladat, és a kitesszük a lelkünket és elvész az ünnep szelleme, mert ötfélét főztünk, és nyolcfélét sütöttünk.
Azt gondolom, mindenki vállaljon annyit, amennyit tud, karácsonykor is. Ha meg nem megy egyedül, mert túl nagy a család, még nagyobb igényekkel, ne szégyelljen segítséget kérni, és akkor lehet egy picit együtt belerokkanni - közben pedig akár borozni, sütiket végigkóstolni, nagyokat nevetni, együtt lenni. És a hagyományainkat megőrizni.
kiemelt kép: Drew Coffman - Unsplash
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése