Meddig dolgozzon a kismama?

Miután bejelentettem a főnökömnek, hogy babát várok, a gratuláció utáni első kérdése az volt, hogy meddig akarok dolgozni. A második pedig az, hogy mikor jövök vissza. Egyikre sem tudtam a pontos választ.

Alapjaiban véve kevéssé stresszes a munkám, és fizikailag sem megterhelő. Mindig is csodálkoztam azokon a várandós nőkön, akik már a terhesség felétől kiíratták magukat (mégis mi a fészkes fenét csinálnak négy-öt hónapig otthon?). Úgy voltam vele, hogy egy-másfél hónappal a kiírt időpont előttig vígan dolgozom majd. Aztán, ahogy az lenni szokott, az élet megmutatta, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű.

 

[caption id="attachment_646" align="aligncenter" width="541"] (Kép: Thomas van de Weerd, Flickr)[/caption]

Az idei év rengeteg változást hozott az életünkbe, minden szinten. Az eddigi nyugodt pocsolya is, amely a munkahelyemet jellemezte, teljesen felkavarodott. Már a 6. hetében kénytelen voltam a főnökeimnek bejelenteni, hogy várandós vagyok: létszámleépítésre készült ugyanis a cég. Jóllehet a kismamát védi a törvény - még akkor is, ha a kirúgásakor jelenti csak be a terhesség tényét -, mégsem akartam kockáztatni. Tavasszal aztán felgyorsultak az események, mozgásba lendültek a dolgok, a kollégáim felbolydultak, minden hétre jutott egy-egy hír kirúgásról, felmondásról, pozícióváltásról. Olykor elveszve éreztem magam, a babámra szerettem volna koncentrálni, arra, hogy az első három-négy hónapon  legyünk túl nyugalomban, de teljesen máshol volt a fókuszom. 

Hatalmas szerencsémre a főnökeim igen humánusak voltak, próbáltak kímélni. Persze kemény dió volt ez. Ha mindenki fel akar állni körülötted, és új emberek jönnek, akkor szükség van rád. A lelkivilágomra a bizonytalanság sokkal jobban hatott, mint maga stressz, ami a munkával járt. Utáltam, hogy minden változik, és utáltam, hogy össze-vissza mennek a pletykák. Az 5. hónap tájékán volt is egy kis görcsölésem, amely orvost és pár nap kényszerpihenőt kívánt. Nyilván helyre kellett tennem magamban bizonyos dolgokat.

 

[caption id="attachment_649" align="aligncenter" width="520"] (Kép: Emil Athanasiou, Flickr)[/caption]

Egyébként óriási mázli, hogy ezt leszámítva, a terhességem viszonylag problémamentesen zajlik már az elejétől fogva. Ha fizikailag is keményebb lett volna a dolog, hamarabb bedobom a törölközőt. Így végül csak a 32. héten jöttem el. 

Komoly dilemma volt ez nekem, többször átbeszéltük a férjemmel is. Mondanom sem kell, hogy az anyagiak tekintetében nagyon nem mindegy, mennyi ideig vagyok táppénzen. Végül arra jutottunk, hogy nem minden a pénz, a lelki egyensúly és az egészség többet ér.

A férjem egyébként egy kicsit attól is tartott, hogyha már 2-3 hónappal a szülés előtt kiíratom magam, akkor unatkozni fogok otthon. Feltételezem, az is megfogalmazódott benne, hogy aztán majd mindenféle programot kitalálok neki, amihez neki munka után, hétvégén semmi kedve. Meg majd amúgy is begyöpösödött leszek... Ettől speciel én is féltem. Hat év munkaviszony és a 40 órás munkahetek után mit fogok én otthon kezdeni magammal? Jelentem, csuda jól lefoglalom magam, a férjem agyára sem megyek. Van bőven tennivaló, felkészülni való (még így is elkap néha a pánik, hogy semmivel sem leszünk készen).

Ugyanakkor nem akarok álszent lenni: élvezem, hogy végre lazíthatok egy picit, jut időm magamra, a mozgásra, jógára, a babára is jobban oda tudok figyelni. Most már tényleg az elmélyülés van, egyébként is egyre nehezebben tudok koncentrálni, elfelejtek dolgokat, rosszabbul alszom, fáradékonyabb vagyok. Őszintén, ha most nyolc órát kéne bent ülnöm az irodában, megőrülnék. Két óra után fájna a hátam (ahogy fájt is már a 26. héttől kezdve a sok görnyedéstől), és idegesítene a sok ember meg a sok kavarás.

No de miért is érzem szükségét annak, hogy magyarázkodjak? 

Sok helyütt előkerül a kérdés: ki meddig dolgozik a várandóssága alatt. Mintha két tábor lenne, az egyik arra pikkel, aki már a kétcsíkos teszt után kiíratja magát, a másik pedig arra, aki látástól-vakulásig dolgozik, és csak pár héttel szülés előtt megy betegállományba. 

Azért lenne ez, mert mindkét tábor irigy a másikra? A kérdés persze álnaiv. 

Az örök érvényű tézis itt is megállja a helyét: ne méregessük magunkat a másikhoz. Tudom, lehetetlen, de mégis a kiindulópontnak mindig saját magunknak kell lenni. Tudni kell szembenézni magunkkal és felmérni, hogy mi fér bele az életünkbe és mi nem.

 

[caption id="attachment_650" align="aligncenter" width="530"] (Kép: Marius Boatca, Flickr)[/caption]

Az én saját magamról alkotott képembe nem fért bele az, hogy jóval idő előtt táppénzre menjek, csak azért mert "jól esik". Emellett nem is volt indokolt, hogy az orvos kiírjon. 

De így is ki kellett jelölnöm a határt. Közös nevezőre kellett hoznom azt, hogy én mit gondolok magamról, hogy mit vár el a környezetem tőlem és, hogy mit szeretnék valójában a szívem mélyén. Én azt gondoltam magamról, hogy strapabíró vagyok, karrierépítő. És azt is gondoltam, hogy a környezetem elvárja, hogy amíg csak tudok, dolgozzak (a cégünknél amúgy is inkább az a szokás, hogy a 1-2 hónappal szülés előtt mennek el a kismamák szabira). Mindezek mellett, ahogy haladtak előre a hónapok, a szívem mélyén éreztem, hogy valójában lazításra van szükségem. A terhesség ugyan valóban nem betegség, de bárki bármit mond, egy várandós asszonynak szépen lassan áttevődik a fókusza a magánéletére, és ott is marad egy ideig. Teljesen természetes, hogy sokkal jobban foglalkoztatja a jövő, és hogy nem most akar maga körül bizonytalanságot.

Az apákkal is hasonló dolog történik, csak ők a macsó, férfiak uralta világban nem engedhetik meg maguknak, hogy ezt kimutassák. Pedig a férjemen is látom, hogy fáradtabb, ingerlékenyebb, hogy őt is foglalkoztatja, milyen lesz majd az életünk az új jövevénnyel, hogy ő is legszívesebben táppénzen lenne, lazítana egy kicsit, felkészülne.

Majd, ha én leszek a miniszterelnöknő, akkor az apáknak is engedélyezem a szülési előtti betegállományt. Mert megérdemlik.

Mindenesetre a kérdésre a válasz: döntse el mindenki maga, hogy meddig akar és tud dolgozni. A kételyeket pedig beszélje ki magából, és legfőképp beszélje meg a gyermeke apjával és a főnökeivel.