Nemrégiben egy kedves ismerős felháborodottan vont kérdőre: hogyan kaphatott a kislányom hét hónaposan fülbevalót, miért nem vártam meg, hogy maga döntsön róla, szeretne-e viselni vagy sem?
Nem tartom terrorban a gyerekeimet, és nem is okozok nekik direktim fájdalmat, távol áll tőlem a Münchhausen szindróma. A füllyukasztást, főleg, ha megfelelően képzett és rutinos szakember végzi, teljesen ártatlan dolognak tartottam és tartom most is, úgy érzem, ez is egy döntés, amit meghoztam most helyette (a sírás, amivel a manőver járt, kb. 3 percig tartott, a csendes megnyugtatást segítségül hívva. Ennél jóval többet sírt anno esténként, amikor még hasfájással szenvedett, ez meg egy egyszeri alkalom volt). Ahogy arról is én döntök, miután őt megkérdezni nem tudom még, hogy milyen oltást kapjon a kötelezőkön túl, beírassam-e két éves kora körül bölcsődébe és egyrészes vagy kétrészes overallt vegyek-e neki. És hány ilyen lesz még!
Féltem, óvom, és természetesen mindig az ő érdekeit szem előtt tartva hozok döntéseket.
Aztán, hogy ezek a döntések megalapozottak vagy helyesek voltak-e, majd idővel kiderül, gondolom. Nem könnyű feladat szülőnek lenni, és igen, az elején főleg ezek miatt a napi DÖNTÉSEK miatt is. Én egyébként saját ügyekben is gyakran nehezen jutok dűlőre, van, hogy egy papírra írom a pro és kontrákat, mire kitalálom, mi is legyen. De ez a fülbevaló-ügy, ez valahogy soha nem volt kérdés, tudtam, hogy pici korában kap majd, ezt már a születése előtt elhatároztam, és ebben családilag egyet is értettünk.
Nyilván árnyalták a helyzetet a korábbi, saját tapasztalataim, hogy például anyukámnak sosem volt igazi fülbevalója, mert a szülei féltették megcsináltatni baba korában, egész életében klipszeket hordott (emlékszik még valaki a műfajra?). Én már születésem után nem sokkal megkaptam az enyémet, és hiába volt kis piros kövesem, a rövid hajam miatt gyakran kérdezték meg anyukámat: "és hogy hívják a kis legényt?!" Természetesen szerettem volna a kislányomat kislányosnak, még szebbnek látni, az esetleges stresszt, amivel a füllyukasztás járna már tinédzser korban, megspórolni neki, és pesrze a kis legény című szituációt is elkerülni. És vállalom, ha 10 év múlva azt mondja, "ez hülyeség volt, anya, én ezt sose akartam." Akkor majd szépen kiveszi a füléből a kis rózsaszín kövest, én elmondom, hogy akkor ezt így tartottam jónak, és megyünk tovább.
Szóval nem, nem érzem magam rossz anyának, amiért ezt a dolgot eldöntöttem helyette, és tiszteletben tartom azoknak az édesanyáknak a döntését is, akik ezt másképp gondolják.
Lesz még számtalan kérdés, amiben meghagyom majd neki a választás szabadságát.
Kiemelt kép: Unsplash
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése