"Anya, felvesz!"

Mióta bölcsődébe jár a kisfiam, a sétálásra való kedve mondhatni kissé alábbhagyott. Vagyis inkább nagyon. Nemcsak az utcán, a bölcsődébe jövet-menet kéri, hogy vegyem fel és cipeljem, hanem otthon is: teregetés, fogmosás, főzés közben is gyakran elhangzik az "Anya, felvesz!" gyengéd felszólítás, mindezt kitárt karokkal előadva.

Egészen pici kora óta imádom ölelgetni, puszilgatni, karba venni, hordozni, de mióta 12 kiló felett van, azért mindig felkapkodni, cipelni akár csak néhány száz méteren, fizikailag már megterhelő.

Sejtettem, hogy az állandóan karban lenni igény összefüggésben van azzal a változással, amit a közösségbe kerülés, és az együtt töltök órák csökkenése okoz. Úgyhogy igyekszem azért most is gyakran felvenni, biztosítani róla, hogy ha kér valamit, itt vagyok, továbbra is meg szeretném adni neki a fizikai közelséget is. Meg azért bevallom, nekem is jó, ha időnként magamhoz szoríthatom, most, amíg még engedi...

Épp a napokban olvastam egy nagyon jó kis bejegyzést arról, hogyan lehet az ilyenkor elbizonytalanodó, állandóan felkéredzkedő totyogók biztonságérzetét megerősíteni, megnyugtatni, és ezeket elkezdtem magam is alkalmazni: 

Napirend

ez mondhatni, pipa, a bölcsis napirend nagyjából egyezik az itthonival, úgyhogy ezt továbbra is tudjuk tartani. És erre ő is tud támaszkodni, biztonságérzetet ad. Ennek valamennyire része a

Reggeli rutin

a hétköznapok reggeli rutinja kicsit szigorúbb, mint a hétvégéé: felkelés, öltözés, reggeli, fogmosás, kicsi játék, aztán indulás. Minden reggel ugyanígy. Ez is jó kapaszkodó, és azt figyeltem meg, hogy nekem is könnyebb így. 

[caption id="attachment_3273" align="aligncenter" width="600"] kép: Kelly Sikkema - Unsplash[/caption]

Apróbb feladatok

Ha akkor szeretne felkéredzkedni, amikor épp a konyhában tevékenykedem, megpróbálom bevonni: dobd ki a kukába ezt, hozd ide a konyharuhát, pakold ki a zöldségeket stb. Ezzel el lehet terelni a figyelmét, és örül, hogy részt vehet felnőttes dolgokban. De teregetéskor is nagyszerűen tudja adogatni a ruhákat vagy a csipeszeket, amihez épp kedve van. És nem utolsósorban a közös tevékenységek közben ugyanúgy közel vagyunk egymáshoz, akár a konyhában, akár a fürdőszobában, csak éppen nincs a karomban. 

Önállóságra ösztönzés

Ez így kicsit komolyabban hangzik, mint amilyen valójában, én ezt  is egy kis figyelemeltereléssel oldom meg, vagyis egy kis saját cipelnivalóval. A bölcsibe menet ugyanis rendszeresítettünk egy kis hátizsákot, amibe reggel beletehet (szigorúan) 1 kisautót, ami bevihet magával, és a hátizsákot bizony neki kell hoznia. És annyira koncentrál erre a feladatra, hogy gyakran el is felejti, hogy épp nincs is kedve sétálni...

...és felvenni

És igen, néha meg egyszerűen csak felveszem. Az az igazság, hogy a szülői örömök között ez az egyik legnagyobb: hogy bújnak, és közben olyan édesek... Semmihez sem fogható az érzés, amikor valakinek mi jelentjük a világot. Különösen olyasvalakinek, akit nagyon szeretünk. Szóval ha a derekad bírja, vedd fel, ölelgesd, puszilgasd (az említett cikk írója bevallja, ő néha úgy csinálja, hogy felülteti a gyereket a konyhapultra, és úgy ölelik egymást).

A napok hosszúak, de az évek rövidek - mint minden időszak a gyerekek életében, ennek is vége lesz egyszer.

Szóval engedjetek, ha jön az "Anya, felvesz!"

 

[caption id="attachment_3272" align="aligncenter" width="600"] kép: Shari Murphy - Unsplash[/caption]

 

 

inspiráció

kiemelt kép:  Tim Trad - Unsplash