5 ok, amiért nem tudom felhőtlenül élvezni az anyaságot

Biztosan tapasztaltátok már, hogy mi hárman itt az Anyaklikken nemcsak megírjuk a küzdelmeinket, örömeinket, de meghallgatunk, együtt érzünk, nem ítélkezünk; és ha attól könnyebbülsz meg, nekünk bátran kiöntheted a szíved, elsírhatod küzdelmeidet, megoszthatod velünk örömeidet. Ezért is adjuk közre most szívesen Olvasónk gondolatait. Ugye nemcsak nekünk ismerősek?

"Lelkesen követlek titeket már a kezdetektől, nagyon sok írással tudtam eddig azonosulni és örülök, hogy nemcsak az anyaság cukormázas, habos-babos oldalát ecsetelitek, hanem igenis kőkemény, valóságszagú bejegyzésekkel mutatjátok meg, bizony van hova fejlődni ebben a szerepben. Ezért is gondoltam, hogy leírom nektek nagy vonalakban, mi is foglalkoztat mostanában, hogyan élem meg én kis csemetémmel e szép kihívás buktatóit. Hátha a képernyő előtt ülve ti is heves bólogatással fogadjátok ezeket a sorokat.

Mert anyának lenni... nem egyszerű. Csak nézem az instagramon a rózsaszín felhős, mosolygós baba-és mamaarcokat, és közben azon agyalok, vajon csak én vagyok úgy néha, hogy hiába szeretném magam átadni a mindent elsöprő anyai boldogságcunaminak, hát, ööö, nem mindig megy. Ha nagyon a mélyére nézek az okoknak, ezek jönnek elő: 

 

[caption id="attachment_3164" align="aligncenter" width="600"] kép:  Unsplash[/caption]

Itt kavarog bennem a felgyülemlett frusztráció, hogy mit nem tudok megcsinálni amíg a babával vagyok, és mi mindenről maradok le, amíg a babával vagyok (tudom, tudom, minekszülazilyen). 

Időnként rámtör a félelem az ismeretlentől, azaz attól tartok, hogy nem tudok felkészülni semmi mérvadó eseményre szemem fénye életében, ahol az én segítségemre lesz szüksége. Kezdve már a fogzási tünetektől, jaj, vajon jó, ha gélt adok rá? Vagy azt az izés nyakláncot aggassam a nyakába? Megvuduzzam a fogtündért? És akkor abba még bele sem merek gondolni, hogyan fogom megvigasztalni az első szerelmi csalódás után...

Nem kell messzire menni, elég belépni egy baba-mama facebook csoportba, hogy utolérjen a megfelelési kényszer. Ha a netes anyatársadalmakban nem kapok elég kioktatást egy ártatlan kérdésre, a barátok, vagy akár a család, esetleg a szomszéd néni megteszi helyette. Ugye nemcsak nekem ismerős: az "úristen, már nem/még szoptatod?!" vagy a "mikor fog már járni?" esetleg a "miért csak ennyit eszik?"

És igen, gyakran van az az érzésem, hogy a jövőnek élek, nem a mának: ergo mindig várunk valamit. Először, hogy tudjon önállóan ülni. Ha ez megvan, a "hurrá!" tart 2 percig és máris tűkön ülhetünk, hogy akkor járjon! Már totyog? Akkor most aztán beszéljen! Vagy legyen szobatiszta, de izibe'! 

És ha ez még nem lenne elég, akkor jöhet a para a sztenderdektől, vagyis a szakirodalommal nem összecsengő szokások biztos csak tönkreteszik az életét - na meg az enyémet... Tudom, egyre inkább terjed már a köztudatban is, hogy nem egyformák a fejlődési ütemek, minden baba más, és majd egyik napról a másikra behozza ezt vagy azt az elmaradást, de azért valljuk be: időnként mindenki vágyik egy kis Spock-bébire, aki időben ül, áll fel, kezd beszélni és szobatiszta lenni, és nem hozza a frászt az anyjára minden egyes fejlődési mérföldkőnél...

Persze ezek a gondolatok mindig akkor fogalmazódnak meg bennem, amikor épp egy hullámvölgyet próbálunk túlélni a babóval. Aztán mit ad Isten, jön egy mosoly, vagy az a nézés, amit csak nekem tartogat és huss, már vége is a borongós hangulatnak. Ismét én vagyok a legboldogabb a világon, és örülök, hogy bevállaltam, mert nélküle nem lenne az igazi. "

[caption id="attachment_3163" align="aligncenter" width="600"] kép: Unsplash[/caption]

 

És Nektek milyen para árnyékolja be időnként az anyaság vattacukros felhőcskéit? 

 

kiemelt kép: Unsplash