Bátran ki merem jelenteni, hogy a második gyereknek megvan az a privilégiuma, hogy az anyukája már nem gyakorlatozik rajta. Vele már nem kell megtanulni pelenkázni, kitalálni, hogy hogy kényelmes a szoptatás, miként alakuljon ki egy nagyjábóli napirend. És vele már jobb esetben világossá válik az is, hogy hogy működik egy baba. Mondom még egyenesebben: mi az, ami ellen érdemes küzdeni, amin érdemes akár egy kicsit is puffogni, kiakadni, dolgozni, és mi az, ami a panaszkodástól, öt tubus hasfájás elleni szertől, anyaméh-hangot sugárzó plüssállattól és mindenféle babatréningezős módszertől is pont úgy marad (vagy még rosszabb lesz)…
Az első és a második gyermekemet sokszor hasonlítgatom, pedig igazán felesleges, hiszen két tök más egyéniség, entitás, közük génállományukban van egymáshoz, no meg abból a szempontból, hogy mindkettőnek én vagyok az anyja, a férjem az apja. Na de milyen… Az elsővel sok kérdésem volt, sok kételyem, sok megörökölt gyereknevelési gondolattal, családi tanáccsal és mintával álltam neki a nevelésének, amik aztán szépen átalakultak a fejemben, ahogy faltam a szakirodalmat és érdeklődtem a legfrissebb irányelvek után. Finomodtak, a mi életünkhöz alkalmazkodtak, vagyis én és a férjem csiszoltam olyanra az eszköztárat és alakítottuk a hozzáállásunkat úgy, hogy nekünk kényelmes legyen babával az élet - a kötődő szemlélet jegyében.
Sokszor kérdőjeleztem meg magam, a kompetenciáim, próbáltam külső nézőpontból kritizálni magam, és mindig elégedetlen voltam. Magammal és a gyerekkel is. Hogy én miért nem vagyok türelmesebb, ő miért nem alszik jobban? Én miért nem vagyok ügyesebb, ő miért igényli ennyire a testközelségemet? Miért nem merek vele sehova elmenni, ő miért nem fogadja el a cumit, cumisüveget? A kérdéseket sorolhatnám. Abban az időben sokat panaszkodtam a szűk családomnak, kerestem a válaszokat a neten, görcsösen megoldást mindenre, ami problémának TŰNT akkor. De igaziból nem volt megoldás…
[caption id="attachment_1051" align="alignnone" width="600"] Fotó: Jason Rust, Flickr - innen[/caption]
Ám egyszer csak elmúlt minden “bajnak” kikiáltott jelenség - mármint elmúlt a maga idejében. Ezzel párhuzamosan én pedig rájöttem, hogy addigra rengeteget tanultam magamról, váltam sokkal türelmesebbé, elfogadóbbá, és visszatekintve egyértelmű lett a diagnózis, ki is mondtam magamnak: a kicsi gyermekem legtöbb megnyilvánulása inkább az én feszültségem tünete volt. Lehet ezen vitatkozni, de ténylegesen akkor lett békésebb a mi anya-fia szimbiózisunk, amikor komoly belső munkába kezdtem (szakembert kerestem fel), amikor rendszeressé vált a sport az életemben, amikor mertem a családom és a barátok segítségét is kérni, hogy olykor egyedül lehessek, amikor mertem olykor főzés helyett menüt rendelni házhoz, hogy ne csavarodjak be a rám nehezedő ezer szereptől. Akkor, amikor elfogadtam, hogy a fiam ilyen, és vannak dolgok, amik ellen kár küzdeni. És elmúltak. Vagy nem múltak el, de nem idegesítettek, mert én kapcsoltam át a fejemben az “ennek nem így KÉNE” lennie belső monológjaimat. És a kényszeres gondolatoktól való szabadulás hatalmas változást hozott. Második gyermekemet már ezen tudás birtokában vártam.
A minap kérdezte anyósom, hogy hogy alszik a kicsi, három hónaposom éjjel. Végiggondoltam, és tulajdonképpen - a közvélemény megítélése szerint - talán ő a “jó baba” (bár ettől a tipológiától frászt kapok). Kétszer-háromszor ébred, de csak az etetés erejéig, pelenkázni nem kell éjjel. Hát ez szuper - kommentálta a nagymama, és azt hiszem, itt világosodtam meg. A változás az én fejemben következett be. Nem problémázom már hosszan a második gyerekkel kapcsolatos jelenségeken. Hogy a kicsi velem egy ágyban a legnyugodtabb, hogy esze ágában sincs a kiságyában megmaradni. Nem morcogok amiatt, hogy elalvás után, ha a háta megérinti az ágyikóját, kipattan a szeme és sírni kezd. És attól sem rándult görcsbe a gyomrom, hogy a férjem átmenetileg külön aludt, míg beállt egy nagyjábóli ritmus. Nem pörögtem én sem, a férjem sem azon, hogy erre rámegy a házasságunk, mert az első, hosszan velünk alvó gyermek igazolt minket, köszönjük, rendben vagyunk (a gyerek kétévesen külön szobába került gond nélkül aztán), és most is közös döntés, hogy az éjszakákat így töltjük. Vállaljuk. Idegbaj, szorongás, a “jaj-mit-szólnak-mások” szorítása, kényszere nélkül - saját felelősségre, ahogy mondani szokták.
Olykor kialvatlanul is klasszisokkal kiegyensúlyozottabb vagyok az első felvonásos gyeses éveimhez képest ebben a második körben. Fejben van nagyobb rend nálam. Tudom, mi ellen lehet küzdeni, és mi ellen nem. Természetes szimbiózisban élek a kicsivel, és ebbe a jól működő kis világba nem taknyolok bele felesleges elvárásokat, amik felesleges frusztrációkat szülnének csak bennem. És a gyerekben...
A második gyermekem nem hasfájós, nem nyűgös, nem ordítós, nem sírós. Tudom, ez habitusbeli különbség is, de nagyon erős belső megérzésem szerint ez az én hozzáállásomon is áll vagy bukik. Nem reprezentatív felmérésem és a gyermekorvosom tapasztalatai alapján abszolút áll az összefüggés.
Száz szónak is egy a vége, tulajdonképpen érdemes fejben rendben lenni, és ha nem is magadért, a kölykökért. És ha megvan a központ, a belső béke, ahova vissza tudsz kanyarodni, amihez nyúlni tudsz a legnagyobb sikítófrász idején is (igen, nekem is van, számtalanszor, tényleg!), sokkal kevésbé hangos-fájdalmas a kisülése a problémának, és sokkal kisebb eséllyel ragad át a hangulatod, ziziséged a gyermekedre is…
Az elméletemet igazolja egyébként a decemberi kórházi kalandunk is a kisebbikkel, amikor épp történelmi mélyponton voltam (nagyon beteg, kruppos nagyobbik, költözés, egyéb problémák stb.). Kórház lett belőle, együttlét, koncentrált figyelem rá, én pedig ott és akkor megráztam és összeszedtem magam, és a kicsi nagyon rövid időn belül teljesen tünetmentes lett. Sokat agyaltam ott is azon, hogy az én állapotom mennyire fontos. Nektek is ezt tudom útravalóul adni. Az anya az origó, ha tetszik, ha nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése