5+1 módszer, ami miatt mégsem megyek világgá kétgyermekes anyaként

Van egy kedves barátnőm, aki még az első várandósságom alatt megnyugtatásul közölte, hogy nem is anya az olyan, aki legalább egyszer nem vágná ki az ablakon a gyermekét ne borulna ki irgalmatlanul. Nyilván az értő anyafülek meghallják az iróniát mögötte, és nem kezdenek kígyót-békát kiabálni rögtön a barátnőmre és e sorok írójára, mert álságos lenne azt mondani, hogy a gyermeknevelés évei alatt legalább egyszer ne forduljon meg az ember fejében valami olyasmi gyermekével kapcsolatban, amire nem büszke. Aztán persze nem csinálja meg (nem szándékozom kitérni a ceglédi esetre, jóval árnyaltabb a dolog, mint amennyire itt lehetőségem lenne kifejteni a véleményem, és már megtették millióan előttem.)

Első gyermekemmel több olyan emlékem van, hogy zokogva várom haza a férjemet a kanapén, magzatpózba gömbölyödve, a kisfiam pedig bömböl. És élénken él bennem, hogy totálisan tehetetlennek és inkompetensnek érzem magam. Mert sikerült elsőre egy kétemberes, hasfájós gyermeket szülnöm, akire akárhogy is, de egyedül voltam az idő jó részében. Akivel a második születésnapja környékéig küzdelem volt minden: az alvástól az utazásig. Gyűlölte a babakocsit, az autós hordozót, éjjel többször ébredt, hosszú hónapokon át megtapasztaltuk vele a sikoltozós, krokodilkönnyekkel tarkított ébredéseket is. Letehetetlen volt, mással nem volt el. Így mindenhova jött velem, velünk, így kellett kitalálni magunkat, felépíteni az engem életben tartó hobbikat, sportolási lehetőségeket, baráti találkozók menetét.

Aztán elvágták: hirtelen lehetett másra bízni, kezdte átaludni az éjszakákat, önálló lett, és akkor már régen szobatiszta is volt magától. Ekkor lettünk biztosak abban, na most jöhet a második, már nem fogunk beleőrülni. Icipicit szusszantunk, elmentünk párszor színházba, moziba, nyaralni, feltöltődtünk, újra egymásra találtunk a férjemmel.

Jött hamar a kettes számú. Kicsit problémásabb várandósság és császármetszés után hirtelen négyen (olykor öten, hiszen a férjemnek van még egy fia) lettünk. Stressz a negyediken: a nemalvás, a nagy visszaesése az addig rutinnak számító dolgokban (szobatisztaság, alvás, evés stb.), a tomboló dackorszak és testvérféltékenység, a kicsivel való ismerkedés, az újraformálódó szülői és férfi-női szerepek és az abszolút (elég visszafordíthatatlannak tűnő módon) megváltozott testem mellett két hétig úgy éreztem, világvége, nem fog menni nekem. A felsorolás azóta is áll, mert embert próbáló egy kicsi és egy pici összehangolása. Most éjjel azonban rájöttem, miért is nem rohanok ki a világba immár, miért nem puffogok, miért nem szórom az anyukás fórumokat, csetablakokat tele panaszáradattal, miért nincs már (annyi) zokogós, totál kiláthatatlannak tűnő szituáció a napi rutiunkban, holott immár kettő gyereket kell gardíroznom.

Az alábbi gondolatmenet két etetés között gyűlt a fejemben, miután a férjem megjegyezte az éjszakai félhomályban, hogy úgy látja, nagyon fáradt vagyok, karikás a szemem, viszont ennek ellenére mosolygok. És tényleg. A dolog nyitja annyi, hogy van pár házi módszerem, amit kikísérleteztem kényszerből a túlélésre. Hátha másnak is hasznos :) Mert két gyerekkel a háztartásban nekem extra gondot a dackorszak, a testvérféltékenység, a különböző életritmusok, alvásproblémák jelentették.

Nem mondom, hogy ezek Nobel-díjat érdemlő megoldások, de én pl. sokkal kevéssé szorongtam volna a második terhességem alatt, ha valakitől ilyesmit olvasok: igenis menni fog kettővel, segítség hiányában is, akár mosolyogva is, faék egyszerűségű trükkökkel, mindemellett a napirend betartásával.

Nekünk bevált

1. A nagyfiam borzasztó tud lenni, ha bekapcsol a dac-gomb rajta, és úgy dönt, semmi és annak az ellenkezője sem ok, csak azért, mert én kérem. Toporzékol, szétszór mindent, dúl-fúl, dacol, nem lehet szót érteni vele (=a klasszikus dackorszak tankönyvi ismérvei). A hajamat tépem napi 30-60 percben átlagban miatta (jellemzően az esti órákban, amikor az apja még dolgozik).

[caption id="attachment_936" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Alexey Rubtsov, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Biztosítom a helyszínt (éles, nehéz, drága és törékeny, illetve szőnyegbe, bútorba kenhető tárgyak magasra pakolása), hogy nagy kárt semmiben ne tegyen. Elmondom, hogy baromira nem helyénvaló, amit csinál és bánt (ez akkor és ott általában olybá tűnik, hogy nem megy át, de bízom a hosszú távú edukáció erejében). Közben újra és újra végigfuttatom magamban, hogy a fiam abban a fejlődési szakaszban van, amikor a határokat jelöljük ki neki és tanulja meg ő maga, nekem kell erősnek lennem, de nem fölényeskedően, autokratikusan, hanem vele együttműködve. Ilyenkor biztosítom őt afelől, hogy ha úgy érzi, tárt karokkal várom egy ölelésre és puszira, addig pedig próbálok úrrá lenni magamon, a hangomat nem megemelni (ez még nem mindig megy). Rengeteg elterelő hadműveletem is van, a kedvenc mondókáktól az őt érdeklő dolgok felemlegetéséig. Ez utóbbiak varázslatos kizökkentő erővel bírnak. Csak én éljem túl, míg ellenáll... Ebben segítségemre volt egy szuper könyv, a Buddhizmus anyáknak, ami belső munkára kényszerít azóta is, itt olvashatsz róla!

2. A testvérféltékenység nem úgy jött ki a nagyból, hogy püföli a kicsit suttyomban vagy akár direktben, hanem irányomban lett erőszakosabb, agresszívebb. Úgy, hogy ugyanannyit szeretne belőlem, mint a kicsi, vagy legalábbis nagyon hasonló mennyiséget.

[caption id="attachment_937" align="aligncenter" width="600"] Fotó: David D, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Amikor megtudtam, hogy a másodikkal várandós vagyok, tudtam, hogy a nagy épp a dackorszak közepébe lép a szülés tájékán. Őt akkor is szoptattam, sőt a terhesség alatt végig, nagy kitartással, és már akkor azt vettem észre, hogy nagyon sokat enyhít a heves érzelmein a tudat, hogy nem zárom el előle magam és a testemet, jut neki így is anyatej. A testvérével való kapcsolaton is előre dolgoztunk azzal, hogy megbeszéltük, osztoznak majd. Így alakult, hogy kettőt egyszerre szoptatok, teljes békében, tandemben. Az egyik legjobb döntésem volt, és úgy látom a nagyon, hogy szerinte is. :)

A bölcsiből hazaérve a naggyal dedikált időt töltök. Valami kreatív elfoglaltsággal, közös sütéssel, duplózással, rajzolással, amikor igyekszem csak rá figyelni. A kocsiban hazafelé megbeszéljük, kb. mit szeretne játszani, megtervezzük a napot, amit - ha szerencsénk van - csak minimálisan zavar meg a kistesó (vagy az ölemben, karomon ülve részt vesz mindebben).

3. A két gyerek két külön ritmusban van ébren, illetve külön ritmusban is fürdik, alszik, bár egyre jobban közelítenek a napirendek. Namármost erre egyedül vagyok az esetek döntő többségében esténként.

[caption id="attachment_940" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Chris_Parfitt, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: A naggyal egészen egyszerűen igyekszem egy időben étkezni és fürdeni. Együtt ülünk le vacsorázni, együtt zuhanyzunk, ami megint anya-fia extra program az ő szemében, ezt már többször kifejtette, szóval újabb minőségi idő együtt, ha úgy tetszik, hiszen közben az öcsi alszik, vele nem kell foglalatoskodnunk. A meseolvasás - ha a férjem addig sem érne haza - megint csak a mi közös időnk. Elkezdtünk vele könyvtárba járni, olyan könyveket kivenni, amiket ő választ, így ez is csak róla szól. Így enyhül például az afölött érzett - olykor rám törő - bűntudatom, hogy bölcsiben van napközben. Ha az öcsi mégis ébren van ilyenkor, akkor hordozóban bejön velünk a fürdőbe és nézelődik, vagy a hintában ülve várja a sorát.

4. A nagy az elején a szobájában aludt, a kicsivel pedig együtt aludtunk, hogy az etetések között minimálisan kelljen felkelnem, minél többet tudjak pihenni. Ez óriási féltékenységet és alvajárásokat szült a nagy részéről, plusz be-bepisilt éjjelente.

[caption id="attachment_942" align="aligncenter" width="600"] Fotó: substanceneil, Flickr (innen)[/caption]

Kitenyésztett módszer a túlélésre: A nagy is befészkelt mellém, így most kettővel alszom együtt, mert különben bolondokháza volt az éjjelünk, senki nem aludt, lepedőmosás volt lepedőmosás hátán, a sok cserélendő pizsiről nem beszélve. Se mi, szülők, sem ők nem aludtak a fel-alá járkálások miatt. Mindkettő szenvedett, egyik a másiktól nem bírt aludni, apa és anya meg hiába próbált békét teremteni. Apa most kicsit egyedül alszik a hálóban, míg a kicsinek beáll nagyjából az éjszakai rutinja (pont így kezdtük, amikor még csak egy gyerek volt), aztán a küszöbön álló költözéssel újra megpróbáljuk az új otthonunkban a régi rendszer szerint altatni a nagyot, mi meg újra egy ágyba költözni a férjemmel. A bepisilést átmenetileg áthidaltuk egy éjfélkor megejtett, félálomban lezavart biliztetéssel, de közben megszűnt a probléma, már erre sincs szükség.

5. Szembesültem azzal, hogy sajnos nekem is csak két kezem van, és egyszerre egy helyiségben tudok lenni, egy gyereket tudok érdemben a karomban tartani, akármennyire is üvölt akár mindkettő.

Kitenyésztett módszer a túlélésre: Bevonom mindenbe a nagyot, és nagyon nagyfiús dolognak éli meg, hogy segít nekem a fürdetéskor, pelenkázáskor, öltöztetéskor, induláskor. Megbeszéltük az elején azt is, hogy közös érdekünk, hogy az öcsi elhallgasson, enni kapjon, tiszta pelenkába és ruhába bújjon. Mert ha ezek megvannak, következik ő. Ezért asszisztál örömmel mindenben, és ő az én "plusz két kezem" (ahogy ő mondja a bölcsis gondozóinak: "Én vagyok anya legnagyobb segítője"). Ez mondjuk nem esik nehezére, alapvető jellemvonása ez a segíteni akarós fontoskodás :)

[caption id="attachment_943" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Studio tdes, Flickr (innen)[/caption]

+1 : Az énidő szent! Három dolog van, amiből nem engedek. A napi két kávém és a napi sportolásom, mozgásom. Egy hónapja szültem, de arra már engedélyt kaptam a gyógytornászomtól, hogy elliptikus trénerre pattanva, fokozatosan növelve a napi penzumot, kezdjem visszanyerni a formámat. Közben olvasok, filmet nézek, kikapcsolok és biztos, ami biztos, betolok 500 mg magnéziumot az idegeim örömére ;) A kávé pedig szeánszosan kell reggel és délután, ez amolyan maradvány az egyetemista éveimből, nem tudok lemondani róla. A nőgyógyászom és háziorvosom szerint nem is kell, olyan kóválygósan alacsony a vérnyomásom. A felhatalmazás, engedély tehát erre is megvan ;)

 

Neked mik a trükkjeid, hogy ne bolondulj meg két kicsi gyerek mellett?

Kiemelt kép innen.