Megható, mire képes egy kétéves, ha baj van

Ember tervez - aztán másképp alakul. Valahogy így foglalnám össze azokat a fordulatokat, amelyek második várandósságomat tarkítják, tarkították.

Lassítani kell

Nem vagyok egy fenekemen ülő típus, tényleg nem bizonyítási kényszerből mozgok, nyüzsgök, pörgök, dolgozom, szervezkedem, ügyintézek folyvást olyankor is, amikor mások már a belüket húzzák vagy sírva fetrengenek. Egyszerűen így löktek be odaföntről születésemkor, hatalmas energiatartalékokkal, hivatástudattal és ki tudja még, mivel. Szóval így terveztem a második babámmal a hasamban is, aztán picit le kellett lassítanom. Jött néhány kegyetlen nap, ami a kanapéhoz szegezett szó szerint, és eljutottam odáig, hogy még a fogadott szülésznőmet, orvosomat is tárcsáztam (ez nálam a vég, ha segítséget kérek), hogy mitévő legyek. Sőt fel is kellett keresnem, hogy mindenki megbizonyosodjon, nem fenyeget koraszülés.

Szigorú pihenést írtak elő, lórúgásnyi magnéziumot, kaptam méhlazító gyógyszert. Az orvos még viccesen azt is megjegyezte, hogy amúgy ilyen görcsökkel és fájdalmakkal más anyuka már kórházba kérte volna magát, én ahhoz képest egész emberi benyomást keltek, minimális pánikkal. Meg, hogy látja, hogy nem bírok magammal, ír olyan gyógyszert, amitől nem tudok gépelni már a szülésig. Összenevettünk, értettem a célzást. Vissza is vettem a tempóból, így erre végül nem lett szükség, magamhoz képest tényleg igyekszem sokat pihenni, leheveredni, nem erőlködni.

 

Az orvosi javaslatok és a valóság

Kérdés persze, hogy mindez mennyire életszerű úgy, ha közben van egy kétéves gyermeked is (meg a lakás, a főzés, a mosás, a teregetés és a munka is vár rád, amit szülésig illene lezárni). Egy kisgyermek, aki éppen a dackorszak közepén jár - kicsit már levált, kicsit még anyafüggő. Már éppen átalussza az éjszakát és gond nélkül indul bölcsődébe reggel, de igényli a szeretgetést iszonyú mértékben, nyilván leginkább az édesanyjától, a legfixebb ponttól az életében. Aki éppen most tart ott, hogy bárhol leveti magát, ha úgy érzi, jobb lenne a pocakom tetején ülve maga mögött tudni a lépcsőzést a társasházban/a buszmegállóig vezető 500 métert megtenni. Vagy bármikor kirohan a boltból, miközben épp a bankkártyázás miatt ütöm a pinkódot (és szerencsétlenségemre fotocellás az ajtó, így nem is akad fenn). És még sorolhatnám.

[caption id="attachment_677" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Flickr, nikkicrockett (innen)[/caption]

Ez volt legalábbis addig, míg be nem ütött a krach, a "kíméljük anyát"- üzemmód. A gyerek ugyanis egyszerűen megtáltosodott. Olyannyira, hogy sokszor nem azért sírtam, mert verte szét a medencecsontomat a kisugárzó jóslófájás a 33-34. héten, hanem azért, mert a fiam a legnagyobb segítségem volt napközben. Elmagyaráztam neki, mi az ábra, hogy én most nem vagyok túl jól, nem tudok pattogni és pörögni, ahogy megszokta. Elsőre megértette. Olyan példákat hozok, amik vagy teljesen ellenkező módon működtek, vagy azért messze nem voltak ilyen önállósági fokon nála, csak hogy értésétek. Mostanában így állunk:

• Ha jelzi, hogy szomjas, kérem, oldja meg, ha nem bírok felkelni tényleg. Becsattog a wc-be a fellépőjéért, leveszi az asztalról a pohárkáját, bemegy mindezekkel a fürdőbe, enged magának vizet, óvatosan lemászik vele és iszik. Vagy a reggel általam bekészített, kancsós üdítőből tölt a székre felmászva magának.


• Ha almát támad kedve enni, kinyitja a hűtőt, kiveszi, elviszi megmosni a fürdőbe, leszedi róla a matricát, ha van rajta. Majd nekilát, engem is megkínál.


• Kitalálta, hogy be tud szállni egyedül is a kádba este, azt is kikísérletezte ügyesen, miképpen megy ez anélkül is, hogy akár csak a kezét kelljen fognom, balesetmentesen.


• Egyedül vetkőzik azóta, a szennyesbe megy minden, már csak a póló levétele okoz kisebb gondot neki.


• Cipőlevétel egyedül, pisiléshez kicsi közreműködést igényel.


• Ha az ágyon, kanapén fekszem, kéri, hadd feküdjön mellém és simogat. Ha sírok (mert van az úgy), hoz zsebkendőt, és elmondja, mennyire szeret, ne sírdogáljak, meg azt is hozzáteszi, hogy várja a tesót.


• Ha bepróbálkozik azzal, hogy menjünk ide vagy oda, csináljuk ezt vagy azt, de mondom neki, hogy most képtelenség, mondja alternatívaként, mit tud még elképzelni úgy, hogy én közben fekszem. Odahozza a játékát mellém a kanapéra, fekve építőzöm vele, fekve olvasunk mesét azokból, amiket bekészít.


• Ha este pakolni kell fürdés előtt, odajön, hogy segít (ez elég akadozós volt korábban…), mert “Anya, nekem nincs tesó a pocakomban, én tudok hajolgatni”.


• Ha leejtek valamit, rohan oda, hogy felvegye helyettem, néha kacagva mutatja, hogy én milyen nyögéssel vagy kényszermozdulatokkal szoktam ezeket kivitelezni.

Ez eddig szép, csak…

A múlt héten azzal fogadtak a gondozók a bölcsiben, hogy a fiam lógatja az orrát. Hogy úgy kell játékba hívni, mert  a napokban nem csatlakozik magától. Elmondta, azért szomorú, mert anyának fáj a hasa, sokat kell pihennie. És megkértek, hogy valamiképpen nyugtassam meg, hogy ne vegye ennyire magára. Nagyon kellett vigyáznom, hogy ne sírjam el ott magam ezen: mert hát ez az élet, így nőnek fel ezek a kicsik, ez a valóság, de mégis meghatott és meg is rémített, mennyire átveszi a rezgéseimet ez a csöpp.

[caption id="attachment_680" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Flickr, Eduardo Merille (innen)[/caption]

Több se kellett, az esti altatás alatt bevált “fejből meséinkbe” beleszőttem én mindent: hogy minden rendben lesz, legalábbis én mindent megteszek, apa is segít. Ne aggódjon értem, a pihenés megoldja a bajt, meg, hogy én kicsi vagyok, az öcsi a pocakban meg jó nagy (akár ő volt annak idején, fotókat is mutattam), ezért érzem magam sokszor rosszabbul. Megértette, úgy tűnt, bólogatott, simogatott.

Másnap már jelezték is a gondozók, amikor érte mentem, hogy jobb a helyzet, mondogatta, hogy nincs nagy baj anyával, ő is fel-feloldódott a játékban. De azért nagy odafigyelést kíván, és picit szorongok, hogy mi lesz vele, ha megszületik a kicsi.

Tudom, sokan túlélték már a tesó érkezését, de ilyen érzékeny fiúcskára még jobban kell majd figyelnem. Várom is, félek is, de bízom benne, hogy együtt kitaláljuk, hogyan lesz jó mindenkinek ebben a családban - lássuk be, szükségszerű - sérüléssel az új felállásban. Mert adott egy elsőszülött, akinek a radarjai elképesztőek, akinél most is pontosan látom, hogy az extra alkalmazkodás ellenére hol vannak a kitörési ("bepróbálkozási") pontjai (és hogy lesz később is visszaesés, regresszió borítékolhatóan), és minden erőmmel azon leszek, hogy érezze, hálás vagyok neki a segítségéért. Akkor is, ha a testvérét fogom szoptatni, altatni, ringatni, tisztába tenni, és rá kevesebb figyelem jut. Vagy másféle figyelem. De hogy ez hogy lesz, arról még fogalmam sincs.