Amikor egy férfi és egy nő összeházasodik, már az esküvőn megindul a kérdések áradata az utódnemzés kérdését illetően: mikor szeretnének gyereket és hányat? A család és a barátok jóindulatú (olykor pletykaéhes) érdeklődése persze nem feltétlenül alaptalan, azonban a folytonos kérdezősködés nyomasztóvá is válhat, különösen, ha a pár meddőségi problémákkal küzd.
Mikor pár éve átadtam az esküvői meghívót a közeli kollégáimnak, a főnököm kifejezte köszönetét, majd viccesen hozzátette, hogy csak azért nem örül ennek az eseménynek, mert - még nem akarván megválni tőlem - ez azt is jelenti, hogy pár hónap múlva jön a következő bejelentés, ezúttal majd arról, hogy babát várok.
Nos, nem lett igaza.
[caption id="attachment_473" align="aligncenter" width="555"]
(Kép: Vincent Miao, Flickr)[/caption]
Az élet úgy hozta, hogy bármennyire is próbálkoztunk, sokáig nem sikerült teherbe esnem. Sőt minél jobban próbálkoztunk, és minél jobban rápörögtünk a "projektre", annál kevésbé. Szánalmasnak éreztem magamat. Ahogy teltek a hónapok, úgy vált egyre kényelmetlenebbé a kíváncsiskodók érdeklődése, célozgatása a gyermek jövetelével kapcsolatban.
Fél év elteltével már egy szimpla baráti összejövetelre is félve mentem el. Előre készítettem magamban a hárító sablonválaszokat a "na és mikor jön a baba?" kérdésre. Sokszor nem is kellett, hogy feltegyék a kérdést, már attól ideges lettem, hogy úgy éreztem, a hasamat vizslatják vagy lapos pillantásokat vetnek egymásra, amikor alkoholt kérek inni.
Utáltam, hogy rákérdez a témára a fodrászom, a kozmetikusom, a masszőröm (ez utóbbi persze csak azért érdeklődött, mert nem mindegy, hogyan nyúl hozzám, ha terhes vagyok, mindenesetre egy idő után abban maradtunk, hogy szólok, ha itt a baba).
Egyszer, az ünnepekkor felhívott egy idősebb hölgy, egy távoli ismerősünk, hogy boldog új évet kívánjon, és egyben nem mulasztotta el megjegyezni, hogy milyen csodálatos dolog a gyermek és reméli, hogy nekünk is hamarosan bőséges gyermekáldásban lesz részünk. Könnyek között tettem le a telefont.
Jóllehet, ez sokban rajtam is múlott, rengeteg mindent kivetítettem ugyanis a saját érzéseimből. Már az első hónap után síkideg voltam, hogy nem jött össze a baba, ez aztán csak fokozódott. Mintha csak előre éreztem volna, hogy nem lesz könnyű menet (vagy éppen azért nem volt az, mert ennyire ráparáztam...). Végül nem bírtam, és blogot indítottam, nem kifejezetten meddőség témakörében, ámbár ez volt a fő irányvonal; aztán kibővült sok minden mással. Szóval kitettem magam a közvéleménynek, de jólesett kiírni magamból a gondolataimat, máskülönben becsavarodtam volna.
[caption id="attachment_474" align="aligncenter" width="565"]
(Kép: Silvia Sala, Flickr)[/caption]
A nem-virtuális világban azonban mélyen hallgattam a problémáról. Csak pár közeli jó barát tudott róla meg a szüleim. Egyébként a családommal viszonylag szerencsém volt, a férjem nagyapján kívül ugyanis soha nem szegezte nekem egyetlen rokon sem a kérdést, miszerint mikor méltóztatok már gyereket szülni. Biztosan sustorogtak a hátam mögött, kérdezgették anyukámat, de elég tapintatosak voltak velem szemtől szembe. Talán azért is, mert végiggondolták, hogy a gyerekvállalás két ember legintimebb magánügye. Ezzel persze nem mindenki volt így a környezetemben.
A falnak tudtam volna menni, amikor több ízben kacsintott rám sejtelmesen egy kisgyermekes kollégám, miközben a gyerekeiről mesélt, hozzátévén: majd te is meglátod... Még jó, hogy nem kellett terhességi tesztet bemutatnom neki minden hónapban.
Aztán jött a kormányzati kommunikáció, jött Kövér László és jött Ákos, akik szerint a nők legnagyobb önmegvalósítása a gyermekszülés és -nevelés. Jöttek a rádióreklámok és plakátok is, melyek azt harsogták, hogy egy gyerek nem gyerek, hiszen testvérben az erő.
Joggal vetődött fel bennem a kérdés, hogy vajon van-e bármiféle keresnivalója az államnak a hálószobámban. Szerintem nem sok. Annyi azonban biztos, hogy semmi estre sem azért szülök gyereket, hogy így teljesedjek ki (ez csak egy szelete a nőiességemnek), és azért sem, hogy bebiztosítsam magam öregkoromra.
De nem csak az állam és az ismerősök tartózkodtak képzeletben a hitvesi ágyunk mellett. Az orvosi nyomás sem volt elhanyagolható. Amikor már túl voltunk az egyéves próbálkozási időszakon, az egyik nőgyógyász, aki kivizsgáltatott (és nem talált semmit az alacsony D-vitamin-szinten kívül), határozottan az inszemináció irányába akart terelni. Miközben ő is tudta és én is tudtam, hogy pontosan ugyanannyi az esélye az ilyen típusú beavatkozásnak, mint a hagyományos közösülésnek egy év próbálkozás után: vagyis kb. 20 %. Ettől függetlenül már majdnem beadtam a derekam - hiszen az ember mindent megtesz a sikerért -, amikor végül spontán megfogant a gyermekünk.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem szabad beszélni a meddőségi gondokról. Az én lelkemen is enyhített, hogy elsírhattam olykor a bánatomat a barátnőimnek.
Jólesett a tapintatos érdeklődésük is, nekik zöld lámpát adtam ez ügyben. Álszent dolog lett volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem is akarnánk babát, miközben belül szenvedtem.
Ahogy egyre többet dolgoztam magamban a témán, úgy lett könnyebb a lelkemnek is. Egy idő után már nem zavart az utcán a várandós nők látványa sem. Nem fordítottam el a fejemet. Inkább magamban elmotyogtam egy boldogságot és egészséget hozó jókívánságcsokrot, amikor egy kismamára néztem. Meglepően jóleső energiák szabadultak fel bennem ilyenkor.
[caption id="attachment_476" align="aligncenter" width="553"]
(Kép: Nicole Pierce, Flickr)[/caption]
Végső soron azt hiszem, mint sok minden, ez is két emberen múlik. Nem csak a velem szemben állón, hanem rajtam is. Persze nem okos dolog folyton más magánéletében turkálni, de az emberek már csak ilyenek: kíváncsiak, pletykásak. Tudni kell helyén kezelni a dolgot, és elfojtások helyett őszintén szembe nézni magunkkal.
Arra a kérdésre pedig, hogy mikor jön a baba, egy tippem van csak: érdemes azt válaszolni, hogy mindennek megvan az ideje. Mert ez az igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése