Mióta megszületett, a leggyönyörűbb kislánynak látom. Már akkor tudtam, hogy különleges, amikor először megpillantottam, a halványrózsaszínű, finom bőrét, nevető szemeit, apró kezeit, picike babahurkáit.
Ahogy növekszik, mindig kicsit valaki másra hasonlít a családból, hol az egyik, hol a másik nagymamát látjuk benne, néha pont úgy grimaszol, mint apai nagypapája, aki már nincs köztünk. Ha morcos, akkor tiszta apja, a fényképeken pedig a bátyjára hasonlít.
Sokan azt mondják, az én szemeimet örökölte, és rám hasonlít a leginkább - na nem tudom még, hogy ez jó vagy rossz lesz neki 😀
De komolyra fordítva, persze, hogy minden szülőnek a saját kis drágasága a legcukibb, legaranyosabb, legszebb. Főleg, amikor mosolyog, önfeledten nevet, kacarászik - vagyis BOLDOG.
Olyankor én is elfelejtek mindent, a hosszú, álmatlan éjszakákat, az első fogacskákkal járó küzdelmet, a kis érzékeny bőre miatti folyamatos aggodalmat. Meg azt, hogy fele annyit nem tudunk kimozdulni, mint annak idején a bátyjával, hogy sokkal ritkábban láthatja a nagyikat, unokatesókat, barátokat, mint ahogy az normális lenne. Hogy az élete kb. fele eddig a távolságtartásról, a pandémiáról szólt.
A mosolyát, a huncut kacagását legszívesebben becsomagolnám, hogy mindig emlékezzek rá, milyen volt másfél évesen, mennyi fényt hozott a napjainkba. És hogy bármikor elővehessem, amikor picit szomorú vagyok.
És neki is elmondom, hogy mindig emlékezzen rá:
Akkor vagy a legszebb, amikor boldog vagy!
 |
| Kiemelt kép: freepik.com |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése