...és nézném, ahogy a gyerekek önfeledten játszanak a társasházi belső kis játszótéren a közel két és fél hónap után.
Mi betartottuk a játékszabályokat, minimalizáltuk a kontaktust, kerültük a nagyszülőket, a gyerektársaságot is. Bennem kicsit ott a félsz, bevallom, én paramami vagyok, és ez valószínűleg jobb már nem lesz, de igyekszem pozitívan a jövőbe tekinteni és bízni a jobb sorsunkban.
Nekem ha nem is korai, de túl hirtelen volt a nyitás, úgyhogy óvatosan, kis lépésekkel haladok előre, szokom a korlátozások enyhyítését. Egyelőre csak a szomszéd gyerekekkel és pár közeli ismerőssel engedtem össze a fiamat, leginkább szabad levegőn. Nem mondom, hogy az elmúlt időszakban minden nap örültem neki, hogy dejóvégreegyüttacsalád, egy 9 hóssal, egy kiscsoportossal és egy home officeban dolgoz(ni próbál)ó férjjel együtt 0-24-ben nem volt mindig könnyű az élet.
Akadt olyan nap, hogy az ébrenléti időben valaki mindig ordított (néha én), többször elhangzott a gyere le onnan, mert ha leesel, nem tudlak orvoshoz vinni,
de azért az összes nehézség ellenére sok vidám percünk volt, annak dacára, hogy esténként néha már vigyorogni sem maradt erőnk a férjemmel, amikor épp a napi történéseket elevenítettük fel egy pohár bor mellett...
Szóval megállítanám az időt, mert egyrészt örülök, hogy végre újra van társasága a kisfiamnak (bár külsős játszóra még nem mentünk), és mert kutya baja - az elmúlt hetek egyik legnagyobb ajándéka az, hogy nem voltak betegek a gyerekek, nem zúgott naponta az orrsziporszi, nem volt antibiotikum-kúra ki tudja hányadszor, nem ébredtem anyaaaa, fáj a fülem-re reggel és a fájdalomcsillapítót is akkor vettem elő, amikor a kisebb kínlódott a fogzással.
Megállítanám, mert nincs még június 2-a, van még pici időm, amíg eldöntöm, mi legyen az ovival, vigyem, ne vigyem. A kisfiam rendkívül szociális, imádja a társaságot, a gyerekeket, most van abban a korban, amikor nagyon fogékony mindenre, szívja magába a tudást, és én a kisebb mellett közel nem tudok vele annyit foglalkozni, mint azt az óvodában tennék. És ezalatt a pár hónap alatt az is kiderült, hogy csapnivaló lennék óvónőnek...
Másrészt óvnám, félteném, a lelkiismeretem is dolgozik, mikor azt mondja, megtehetem, hogy itthon tartsam, hiszen egyébként is itthon lennék a kicsivel. De azzal, hogy nem megy oviba, vajon nem vadítom-e el teljesen a közösségtől? Nem hátráltatom-e ezzel a fejlődését? És meddig tartsam a négy fal között? A vakcináig? És ha nem lesz csak egy év múlva? És akkor sem tömegesen? Ne akarok ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, még nem.
Szeretném még egy picit élvezni velük a májust, a frissen készített bodzaszörpöt, esténként, fürdetés után beszívni a hajuk illatát, a lusta vasárnapi reggeleket... és dönteni majd akkor, amikor majd tényleg muszáj.
kiemelt kép: Jordan Rowland -Unsplash
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése