Hát én már sosem szülök meg?!

Komolyan azt hittem a 38. héten, hogy már csak napok vannak hátra a szülésig. De két héttel később még mindig itt állok terhesen, gyerek a pocakban, én meg kezdek hisztis frusztrált lenni.

Egyébként köszönöm szépen, jól vagyok, éppen hogy betöltöttem a terminust. A gyereknek semmi baja, jó a szívfrekvenciája, nem kakilt bele a magzatvízbe, és alapvetően a nehezített, bálnaszerű mozgáson kívül nekem is pöpec a fizikai állapotom (na jó, azért 25 lépcső megmászása után kifulladok és bármikor elalszok a kanapén, amint vízszintbe kerülök...).

Csak ez a határidő-mizéria ne lenne!

Nem is tudom, melyik a frusztrálóbb: a barátok, rokonok folytonos hívogatása vagy az orvosi protokoll, amely a 36-37. héttől heti CTG-t és rendszeres vizsgálatokat ír elő, a 40. héttől meg egyenesen úgy kezeli a helyzetet, mintha anomália, "túlhordás" lenne?

 

[caption id="attachment_857" align="aligncenter" width="542"] (Kép: Dafne Cholet, Flickr)[/caption]

 

Kezdjük az ismerősökkel. Imádom őket és igen szívmelengető, hogy izgulnak értem, értünk. Mégis elgondolkodtam, hogy legközelebb, ha lesz második baba, inkább két héttel későbbi időpontot mondok majd be nekik. Már több, mint egy hete úgy veszem fel a telefont és válaszolok a "mi újság veled" -kezdetű üzenetekre, hogy "még egyben vagyok". Baromi fárasztó ám egy idő után. 

Jó persze, tudom, ez is belőlem jön. Ha én oké lennék a szituációval, akkor nem zavarna, hogy folyton érdeklődnek, kipottyantottam-e már a babát. A dolog viszont úgy áll, hogy én már hetek óta szeretnék megszülni. 

Amikor a 36. héten a doki konstatálta, hogy nyílik a méhszáj, valamint két héttel később egy ujjnyi tágulást tapasztalt, baromira megörültem, hogy lám, lám, milyen szépen megy nekem az elengedés, és milyen jól készül fel a szervezetem a gyermek világra hozatalára. A szülésznő is megerősített:  milyen jó ez így, mert órákat nyerek majd a vajúdásból. Na mármost, én, a kis tapasztalatlan azt hittem, hogy akkor már tényleg csak pár nap, maximum egy hét van vissza. Jóslófájásaim már régóta voltak, valami nyákdugó-féleség is távozott belőlem egyik reggel fürdés közben.

Azt hittem, sínen vagyunk.

Voltaképpen még mindig azon vagyunk, de ahogy telnek a napok és a hetek, úgy leszek egyre feszültebb. Már mindent előkészítettünk a babának, másfél hónapja a kórházi pakk is készen áll, ragyogó tisztaság van a lakásban, kínomban már a hűtőt és a sütőt is kisuvickoltam. Még a sütésre is rávetemedtem, pedig nem vagyok egy nagy cukrászfenomén. 

Közben a kismamás Facebook csoporttársak is tolják fel az újszülött fotókat, no meg a két szerzőtársam babái is világra jöttek nemrég - aminek fantasztikusan örülök és innét is hatalmas ölelés nekik még egyszer!

Én azonban még mindig várok. Néha elkap a pánik, hogy ez a gyerek nem akar megszületni. Ugyanaz az érzés tör elő bennem mint, amikor a fogantatási gondokkal küzdöttünk. Hogy ebből már soha nem lesz semmi. Amely érzés ez esetben tökéletesen abszurd, hiszen itt van a kislányom a pocakomban, vígan lubickol a magzatvízben, és még csak elkésve sincs. Minden oké - mondogatom magamban -, közben meg türelmetlenül várom, hogy elfolyjon a magzatvíz vagy elkezdődjenek az igazi fájások (ez is milyen hülyeség már, hogy az ember lánya azt várja, hogy fájdalmai legyenek, eh...).

 

[caption id="attachment_858" align="aligncenter" width="581"] (Kép: Joanna Sweeny, Flickr)[/caption]

 

Nem elég, hogy én idegesítem magamat, erre még rátesznek egy lapáttal a magyar kórházi szokások is. Az egyik külföldön élő barátnőm mesélte, hogy az ő amerikai tapasztalata az, hogy szinte alig törődnek a várandós anyukákkal. Nos, ehhez képest itthon hímes tojásként bánnak velünk. Ami egyfelől megnyugtató, másfelől pedig olykor felesleges stresszt okoz. Őszintén - és ezt szerintem bármelyik szülész alátámasztja - a heti szintű CTG-knek a magzat szívfrekvenciájának figyelésén kívül sok értelme nincs. A méhösszehúzódásokról adott pillanatnyi kép bolhafingnyit sem ér. Hány olyan sztorit hallottam, ahol a kismama vígan baktatott haza a CTG-ről, amely alapján nulla volt a fájástevékenysége, majd pár órával később a szülőszobán volt. És fordítva is, nekem is volt már dimbes-dombos, enyhe méhösszehúzódásokat jelző papírkám, mégsem szültem meg azóta sem. 

Azonban a heti vizsgálatok még hagyján, az igazi feketeleves a 40. héten jön: ettől kezdve minden áldott nap jelenés van a kórházban CTG-n és rendszeresen végeznek amnioszkópiát is. Ez utóbbival a magzatvíz tisztaságát nézik egy speciális cső segítségével. Nem mondom, hogy repesek az örömtől, amiért közvetlenül a méhburok elé világítanak be minden második nap. Az az őrült nagy szerencsém, hogy esetemben nyitott a méhszáj, így ez a beavatkozás számomra nem jár különösebb fájdalommal. Ellenben el tudom képzelni milyen pokoli kínt él át az a kismama, aki még zárt. De a protokoll az protokoll, meg kell róla győződni, hogy nincsen baj, mert úristen, a szülés még nem indult meg...

Nos, ezek után ne érezzem magam frusztráltnak? Orvosi szempontból már kint vagyok féllábbal a nagykönyvből. 

Egyébként meg könyörgöm, miért lenne baj, ha a kiírt időponthoz képest pár nappal, ne adj'isten egy-két héttel később születne meg a baba? Nem olvasnak ezek a gyerekek statisztikát meg orvosi könyveket, nem tudják, hogy legkésőbb a 40. hétig ki kell pottyanniuk az anyaméhből.

Nem akarok pálcát törni az orvosok felett. A sajátom felett meg különösen nem, hiszen ő legalább volt olyan értelmes, és sosem prognosztizált a vizsgálatok alkalmával időpontot a szülésre, nagyon diplomatikusan csak annyit mondott mindig, hogy várakozó állásponton vagyunk. Viszont nem tartom túl szerencsésnek, hogy szegény kismamákat a 40. hét betöltése után ilyen módon egzecíroztatják. Nagy lelki nyomás ez, folyamatosan azt éreztetik, hogy "szüljél már meg, mert akár még bajod is lehet". Ez pedig nemigen hat serkentőleg a vajúdás megindulására.

És ha a szülés nem indul meg magától, akkor jön az indítás. Orvos- és intézményfüggő, hogy mikor: általában plusz egy hetet szoktak csak várni, tovább nem akarnak, nem mernek. Kicsit szomorú a helyzet, hiszen szoros ellenőrzés alatt mégis mi baja lehetne a babának? Lehet egyedül vagyok vele, de én úgy érzem, a szülésbeindítás elvesz egy kicsit a nőiességemből, megfoszt attól a képességemtől, hogy magamtól vajúdjak, hogy a testem diktáljon és induljon be egy természetes folyamat. De ez már egy másik történet.

 

Lábjegyzet: egyébként pedig jól tudom, ez is, mint minden ezen a világon, értem van. Türelmet kell tanulnom, nem siettetni a dolgokat, várni, kivárni. Minden a maga idejében történik meg. Ha még nem vagyok készen teljesen, nem jön el a nagy pillanat. A minap is, ahogy vártam a vizsgálatra a szülőszobán, egy vajúdó nő nyögései, kiabálása hallatszott át hozzám. Olyan ősi, elementáris erő és sistergő feszültség volt ezekben a kiáltásokban, hogy egyszerre öntött el az ijedtség, a segíteni akarás, a félelem és a megilletődöttség. Meg persze be is tojtam, de már nem lehet visszacsinálni. Azon gondolkodtam, hogy még nem biztos, hogy a szívem mélyén felkészültem a szüléssel, születéssel járó lelki megrázkódtatásra. Ekkor esett le igazán, hogy a szülőszobán nincsenek már gátak, maszkok, megjátszás. Csak a lecsupaszított ember van, és ez rémisztő. A kocsiban hazafelé azért sírtam egy sort. 

Ez is vajúdás része.