A császárom után öt órával már dolgoztam

Érzem, provokatív a cím, pedig igazán önazonosra sikerült a szülésem. Elmesélem az elejétől, hogy értsétek, milyen is az, amikor olyasvalaki vállal babát, akinek örökké ott van a zabszem a fenekében, amolyan Duracell-nyusziként. :) Minden hencegés nélkül, inkább csak a jelenséget kicsit belülről is ismertetve - hogy nem feltétlen hibbant asszonyság az, aki mondjuk dolgozik akár egészen pici baba mellől... (Minden sztereotípiát szeretnék már az elején szétbombázni: nem vagyok csitti-fitti üzletasszonyos alkat, nem hordok körömcipőt, nem sminkelek, fésülködni időm se nagyon akad, nemhogy frizurát készíteni, és a másik tábort sem erősítem, szőrös lábú, zsíros hajú ősanya sem vagyok. Csak egy végtelen energiával megáldott fiatal nő, aki utálja a semmittevést. Akkor is, ha terhes, akkor is, ha szül.)

Utolsó percig a laptopommal

Az első terhességemet végigdolgoztam, a szülés beindulása előtt néhány órával még adtam le projekteket a főnökömnek, aki már eleve úgy osztotta rám a 38. hét végén a dolgokat, hogy tudja, nem biztos, hogy megleszek vele, de ha vállalom, szívesen bízza rám. Naná, bevállaltam.

Nos, az utolsó munkáimmal éppen becsúsztam két és fél éve a rajtvonalon, aztán mentünk a férjemmel a szülőszobára, soha jobb időzítést! Aztán alig telt el két hét az első császárom után, összerázódtam a fiammal, minden klappolt, vissza is tértem a munka világába, szabadúszóként, olykor éjjel, olykor hajnalban dolgozgatva, csakis annyit, amennyi jól esik. Általában akkor tudtam erre időt szakítani, amikor a fiam és a férjem édesen aludt, szóval senki nem sínylette meg ezt a kötelesség (vagy hivatás?)tudatot, ami bennem dolgozott. Nekem pedig nagyon jól esett, hogy számítanak rám a cégemnél, nem merülök feledésbe addig sem, míg babázom. Két szoptatás, kendőkötési bénázás, pelenkabaleset rendezése között igazán felüdülés volt a hivatásomnak is hódolni, minden mártírság nélkül, örömmel. (Érzem, ezen a ponton mindenkit meg kell nyugtatnom, a fiam abszolút kötődően nevelt, hordozott és a mai napig szoptatott kis egyed, akivel úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt munka és babázás között. És nem, nem bébiszitter nevelte, de még csak nem is nagymama. Én erre akartam időt áldozni, nem a sorozat-/filmnézésre vagy bármi másra, ami meg más anyukának esik jól. Pont.)

Szerencsére mindig hosszú határidőkkel számolhattam, mert az összes főnököm több gyermekes anyuka, aki pontosan ugyanígy akart benne maradni a vérkeringésben gyes/gyed/tgyás/csed (ahogy éppen nevezték) alatt, amikor ő vállalt babát. Vagy hogy idézzem egyiküket: "mi nem hiszünk abban, hogy csak szüjjé', oszt kussojjá' otthon!" És ez nagyon nagy önbizalmat ad egy anyukának, aki nem jár be napi szinten az amúgy viharos tempóban változó munkahelyére.

Ketteske a pocakomban vs. munka

Aztán most jött a második terhességem, aminek a vége napokon át tartó, 10 perces fájásokkal tarkított várakozás volt, elég kimerítően, éjjel-nappal. Sokat sírtam, nagyon fájt. Eleve nyűgösebb volt ez a babavárás, a munkáim nagyját is tudatosan leadtam már a kiírt időpont előtt két-három héttel, nem is volt már kedvem, erőm bevállalni mást. És bevallom, már koncentrálni se tudtam - nemhogy bármilyen céges projektre, de a be-beeső céges levelekre sem nagyon. A terhességem 33-34. hetében eleve vészesen korai jóslófájásokkal parancsolt ágynyugalmat az orvosom, és azt is hozzátette, olyan gyógyszert fog írni, amitől nem mozognak az ujjaim, ha az kell ahhoz, hogy tényleg lecsituljon a bennem nyüzsgő sajtkukac énem.

Végül nem csituló fájásokkal szédültem be a kórházba, ahonnan már haza sem engedtek egy dimbes-dombos CTG után, és bár tényleg napokig vajúdtam itthon szó szerint, megint császár lett a dolog vége.

[caption id="attachment_842" align="aligncenter" width="403"] A kép csak illusztráció (Flickr, Salim Fadhley, innen)[/caption]

Már tudtam, mi vár rám, félni sem volt időm, azon kaptam magam, hogy a műtét gyorsan megvolt, és már ott is fekszem kiterítve, deréktól lefelé érzéstelenedve a szülészeten egy kórteremben, és már hozzák a babámat szoptatni. Pihenni nem tudtam, kattogott az agyam, vártam, hogy leteljen a 6 óra, hogy felállhassak és aztán ellássam a ketteskét. Közben már záporoztak a gratulációk Facebookon, sms-ben, e-mailben - ezekre simán tudtam fekve válaszolni, és remekül el tudtam vele ütni az időt, ilyen kiszolgáltatott pozícióban.

Aztán egy órával a tervezett lábra állításom előtt hívást kaptam a főnökömtől, akinek gyorsan sms-ben válaszoltam, hogy éppen megszültem, békapózban fekszem, mindenféle cső lóg ki belőlem, úgyhogy írjon inkább, ha valami sürgős van. Itt már röhögtem nagyon, hogy megint hű vagyok magamhoz: még csorog az infúzió, még a homokzsák a hasamon, de én már intézkedem és igyekszem felvenni a fonalat. Végül még fekve lezavartam pár telefont a szobatársak engedélyét kikérve (egyszerűbb és gyorsabb volt így, és ők is telefonálgattak, bár ők barátnőkkel és családtagokkal), írtam pár céges e-mailt, hiszen egy olyan projekttel akadt probléma, ami a terhességem alatt bevállalt legnagyobb munkám volt, és tényleg csak én tudtam elhárítani a hirtelen felmerült akadályokat. Az utolsó telefon után röhögve húztam fel térdben a lábaimat, konstatáltam, hogy legalább hasznosan töltöttem az utolsó érzéstelenítős órát, a szobatársaim pedig csak néztek rám kérdőn, hogy ez mi a bánat volt. Hangosan röhögtem volna, ha nem fájt volna piszkosul a műtét helye, de csak annyit mondtam, hogy ez nálam szokásos. És a felettesemnél is - többek között ezért értjük meg jól egymást.

Este hatkor aztán bejött a szülésznőm, pikk-pakk lefürdetett, összeszedtem magam (jóval könnyebbnek tűnt, mint az első után), megérkezett hozzám a nagyfiam és a férjem, kikértem az újszülöttet a csecsemősöktől, és késő estig le sem ültem már akkor. Éjszakára nem adtam be a babámat (bár mindenki erre biztatott), és jó döntés volt, egy (eddig) jól alvó kisdedet kaptam ezúttal, akivel hamar összerázódtunk.

[caption id="attachment_838" align="aligncenter" width="344"] Második szülöttem[/caption]

Híre ment a kórházban

Másnap jött be hozzám az orvosom, hogy hallja, nem bírok a véremmel - egy nővérke fültanúja lehetett a műtét utáni dolgozós jelenetemnek, és elmesélte neki, hogy mit alkottam friss műtöttként  - gyorsan kötést cserélt, megveregette a vállam, hogy szinte nem is várt mást tőlem, ennél csak az lett volna jobb, ha műtét közben csinálom ugyanezt. Összenevettünk.

Láblóga? Az nem én vagyok

Most egyhetes a babám, lassan megszokom, hogy milyen is két gyerekkel lavírozni, napi 2-3 órás alvásokkal számolni, tandemben szoptatni, együtt aludni családilag, az összes pulyával, mert hát ilyenkor a nagyobbik is visszaesik, nyilván. És már kezd be-bekúszni a fejembe a gondolat, hogy miképpen fogom tudni befűzni a napirendünkbe a kisebb munkákat. Bemelegítésképpen tegnap sütöttem egy tál szalagos fánkot a családnak, mostam egy csomót és teregettem. Én már három nap itthonlét után sem bírom ezt a "semmittevést", na...