Van az a mondás anyakörökben, hogy "ha három hónapig életben tudod tartani, onnantól már nagy baj nem lehet!" Tény, hogy a kezdeti nehézségek már távolodni látszanak, és a gyerekággyal járó kellemetlenségeknek is búcsút intettünk, de valóban feltehetjük a lábunkat és élvezhetjük a babázást?
Bevallom, én is vártam kicsit a 3. hónapot, hogy erősödjön a kislányom immunrendszere, hogy bátrabban kelhessek vele útra, meg egyáltalán, hogy kicsit összecsiszolódjunk. A férjem ennél is tovább ment, ő legszívesebben az első évet ugraná át :-) én viszont szeretem újra megélni a pici babás időszakot: a nagy sétákat és a békés szundikat a babakocsiban, a kis karfiolos popsi pelenkázását, nézni, ahogy kacarászva, lábtempózgatva élvezi az esti fürdést, az apró, borsószemnyi lábujjacskákat puszilgatni...
de nem fogok mellébeszélni, két gyerekkel már gyakran extrém sportnak számítanak a hétköznapok is, főleg, ha a nagyobb sem tartózkodik épp az óvodában betegség okán. A kicsi is ad munkát egymaga még bőven, nálunk ezt tarkítják a nagyfiam "anya, pisilni kell! anya, kakilni kell! anya, éhes vagyok! anya, gyere játszani!" felkiáltásai. Nem mindig tudok minden kérésnek azonnal eleget tenni, főleg egy-egy durvább éjszaka után... vagy ha épp a kicsi rikoltozik, nehéz még megosztani magam köztük, ha épp mindkettőnek rám van szüksége, azonnal és halaszthatatlanul.
Az első három hónapban azonban nagyon sok mindent újratanultam, és ismét rutinná lettek azok a babaápolási dolgok, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem. Például, hogy
- a szabad levegőn alvásnak nincs párja, ha azt akarom, hogy nagyot aludjon, jól felöltözünk, és kiadós sétára indulunk,
- hogy az anyatej nemcsak táplálék,
- és már a pelenkázótáska ki-be pakolása is újra akár csukott szemmel megy,
- apropó, pelenkázás! az is gyorsabb, ha énekelek neki közben,
- és, hogy milyen cseppekkel tudok neki segíteni, ha a pocakja gyötri,
- milyen appot töltsek le, ha nehezen megy az elalvás,
- hordozókendő nélkül nem megyünk vendégségbe... és még sorolhatnám.
Biztos, hogy vannak előttünk még nehézségek, és valahol azt gondolom, hogy amikor az embernek már gyereke van, olyan nem lesz, hogy teljes, háborítatlan zen nyugalom... (főleg nem több gyerekkel). De nem ezekre koncentrálok, hanem a napi apró örömökre. A megismételhetetlen pillanatokra: a teli szájas mosolyokra, a gurgulázásra, ahogy napról-napra fejlődik, gyarapszik a kislányom, és ahogy a testvérek egymásra néznek. Ezek segítenek abban, hogy ne boruljak meg, ha épp nem túl jó napjaink vannak. Már nem akarom siettetni az időt, a problémák úgyis jönnek-mennek, valahogy csak megoldjuk őket, ki így, ki úgy. Aztán egy nap majd csak pislogunk, már hááááárom éves? De hiszen még csak tegnap született!
kiemelt kép: Sean Roy - Unsplash
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése