Nosztalgiázunk - egy év telt el a kétcsíkos teszt óta

Pont egy éve annak, hogy ülök a fürdőszobában, várom, hogy a terhességi teszt mutatóablakjában vagy hogyishívjákjában megjelenjen egy csík, vagy kettő, mérem az időt, egy perc, két perc... ránézek a kis műanyag applikátorra, egy már van, és hoppá, egy másik izé is, olyan csíkszerű, vagy nem, nem is tudom eldönteni. Hívom a férjem, gyere, nézd már meg, ez szerinted is az?! Hát, nem pont így gondoltam bejelenteni, mindegy, már késő, csak nézzük a tesztet, de már az sem kell, hogy tudjuk: kisbabánk lesz. 

Ijedtséggel vegyes boldogság, úristen, most mi lesz, az egész életünk meg fog változni, máris el kell kezdeni a felkészülést? Nem vagyunk már húszévesek, de nem is a korom érdekel, sőt, inkább felmerül a kérdés: érettek vagyunk-e egyáltalán a szülői szerepre? Mi, akiket alig néhányan mertek megkérdezni a baráti körből, hogy akarunk-e egyáltalán gyereket, mert ugyan már három éve házasok voltunk, és azon kívül, hogy dolgoztunk, világot láttunk, szórakoztunk, új sportokat űztünk, nem nagyon csináltunk mást. 

 

[caption id="attachment_1176" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Andrew Branch[/caption]

Így egy év távlatából azt mondom, nagyon próbálkoztam, de nem tudtam teljesen felkészülni az anyaságra. 
A konstans nemalvásra, a folyamatos aggódásra (amúgy ez már így marad?!), arra, hogy már nem is emlékszem, hogy volt valaha egy munkahelyem, ahova bejártam rendes utcai ruhában meg nappali sminkben, agymunkával járó feladataim voltak, és emellett a szabadidőmben még jógát is oktattam; na meg arra, hogy a szülés utáni hetekben a nőiességemből mindössze annyi maradt, hogy naponta egyszer bekrémeztem az arcomat. Bár a már anyukaként is funkcionáló barátnőim közül többen állították, mégis meglepetésként ért az is, hogy a drogériába járás üdítő program lesz, és hogy ha beszabadulok egy plázába fél órára, már nem magamnak vásárolok cuccokat, hanem a gyerekruha-boltokat fosztogatom. 

Várandósként elsősorban még nem az anyaságra, hanem magára a szülésre készültem, de hogy utána mi lesz, azt valahogy elfelejtettem megtervezni. Így aztán napról-napra, néha keserves leckéken keresztül tanultam-tanultunk meg mindent:
az alvást-altatást (ezért írom előre ezt, mert nekünk talán ez volt a legnehezebb), a napirend mibenlétét, a szoptatás aranyszabályait, a babakaki állagának összefüggését a gyerek egészségi állapotával, a levegőztetés fontosságát, a babaruhák méretének megállapítását címke nélkül és még sorolhatnám.
Nem állítom, hogy mindenben profi vagyok (a férjem bizonyos dolgokra hamarabb jött rá, és van olyasmi a babaápolás körül, amit jobban is csinál, mint én).
A tökéletességre való törekvést, illetve azt a gondolatot, hogy mintababát faragjak a gyerekemből, már rég elengedtem, de ahogy telik az idő, és egyre inkább tapasztaltabbá válok, leszek egyre inkább "anyább".

 

[caption id="attachment_1175" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Janko Ferlic[/caption]

Egy kicsit ebbe is bele kellett nőni, mármint az anyaszerepbe, meg kellett és továbbra is tanulni kell a saját gyerekemet, a szükségleteit, a kommunikációját, mert igenis minden baba más. Azonban azt is be kellett látnom, hogy hiába olvasunk el egy tonna szakkönyvet, vagy követjük az anyukás facebook-csoportokat (megvallom, némelyikbe csak azért nézek bele időnként, hogy megvigasztaljam magam, van az én babámnál is rosszabb alvó), össze kell reszelődni, időt adni erre magunknak, és nem feltétlenül bűntudatot érezni, ha néha elveszítjük a türelmünket és néha szerintem kötelező sírni is egy kicsit. 
Mindezek mellett, mióta megszületett a kisbabám, az egyik legfontosabb dolog, amit az anyaságról tanultam, hogy csak az itt és most van, és más nem számít. Felesleges arra várni, hogy majd akkor fogom igazán élvezni a kisbabás létet, ha majd átalussza az éjszakát, ha majd kilábal ebből vagy abból a kórságból, ha majd elmúlik a tél és kiszabadulunk a 4 fal közül...
Mert minden nap megismételhetetlen (jó, az extra nyűgösöket nem is kérjük még egyszer), a baba minden új produkciója ajándék, amire jó újra és újra  rácsodálkozni. Az első mosolyra, az első olyan fürdetésre, amit már ő is élvez, az első olyan öltöztetésre, amikor már kooperatív, és a vidámságra, amivel szinte minden reggel ébred. Ennél pedig csak még jobb lesz, ha majd átalussza az éjszakát, ha majd kilábal ebből vagy abból a kórságból, ha majd elmúlik a tél és kiszabadulunk a 4 fal közül...

 

[caption id="attachment_1179" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Lubomirkin[/caption]

 

kiemelt kép: unsplash.com / Daiga Ellaby