Nekünk bevált: három "hisztikivezető" módszer

A dac- és hisztikorszak beköszöntével megfigyeled, hogy a hajad naponta többször égnek áll, az idegeid olykor (jogosan) felmondják a szolgálatot, és úgy érzed, soha többet másik gyereket, többet nem szülsz, nem is vállalsz, vagy inkább visszaküldenéd oda, ahonnan jött. Ki-ki vérmérséklete szerint kalandozik el agyban, de ez most részletkérdés. Szóval a hiszti. Nekem hatalmas feladat volt kitapasztalni, mi az, ami igazán segít, ami beválik, de arra kellett rájönnöm, hogy a megörökölt szülői minták cseppet sem. Sem a kiabálás, sem a fenyegetőzés, sem a büntetés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem szolgálják a gyerek rossz érzésének, a pillanatnyi frusztrációjának a felszámolását, nem segítik a hozzá való anyai kapcsolódást, a büntetésnek meg többnyire az égvilágon semmi köze a tetthez, amihez kötjük. Nem mondom, hogy velem sosem fordul elő, hogy számolok háromig (deee, sőt a fiam mondja is dühből olykor, hogy "anyaaaa, akkor számolj!"), hogy olykor nem fenyítem be, hogy nem lesz almacsipsz/gumicukor, de leginkább az alábbi három módszert alkalmazom, ha van elég lélekjelenlétem. Tudom, hogy a hiszti kötelező fejlődés-lélektani lépcsőfok, ha nem lenne, baj lenne. Ilyenkor keresi a határait, tanulja kezelni az érzelmeit, és ahogy mi viselkedünk ilyenkor, az lesz számára a minta. Ezért igyekeztem én is olyan módszereket kitenyészteni, amelyek ezekkel az elvekkel egyeznek. Bemutatom őket, hátha másnál is beválik!

Jön a Hiszti Manó!

Karácsonyra kértük a nagyi Jézuskájától Berg Judit "Hisztimesék" című könyvét, amiben van egy bájos sztori Hiszti Manóról. A sztori röviden egy Zsófi nevű kislányról szól, aki szeret hisztizni és mellé kiabálni, és egy napon megjelenik náluk egy nagyon csúfosan nevető kis lény, aki a kislányt hisztire biztatja. A kislánynak persze nem szimpatikus, és az lesz a célja, hogy mindenáron elzavarja. Ehhez azonban el kell hagyni a hisztiket...

No, ezt a mesét a mindjárt háromévesem mindennap felolvastatja, nem véletlen, hogy az ő drámái során is be szoktam hát dobni, hogy "na, megjött ide is a Hiszti Manó, ott ül a karnison/kanapén/kád szélén stb." A fiam ettől átkapcsol, kizökken, mintha kívülről kezdené magát látni, egy meseszereplőként: szeretné, hogy menjen innen a lény, és a képzeletbeli figura nálunk való megjelenése okán igyekszik lassan-lassan felhagyni a hisztivel, miközben biztosítom arról, itt vagyok, nálam megnyugodhat, átölelem. Most látom csak, ez a mese itt elérhető, bár a kötet többi története is cuki ám, érdemes beszerezni! (Kiegészítés a poszt megjelenése után: érzésem szerint a gyerkőc nincs megfélemlítve a mese és a figura által, nem retteg, nem ezzel a manóval kell fenyegetni, hogy elviszi, bántja stb., hanem a mesét felidézni a kérdéses szituációban, érzelmi biztonságban. Az én fiam legalábbis érti, hogy ezt a manót a hiszti táplálja.).

 

Kisimogatom a hisztit, gyere!

Sokszor van, hogy csak annyira üvölt, toporzékol a fiam, hogy azért még meghallja, ha empatikusan közelítek felé. Hagyom tombolni, de fel-felajánlom neki bizonyos időközönként, hogy ha idejön, megölelgetem és kisimogatom a hisztit belőle. Nem szokott azonnal odasündörögni mellém, de ha jön hüppögve, akkor nagyon hálás a szeánszért.

Olyankor az ölembe veszem, és elkezdem simogatni a lábától felfelé: "Most kisimogatom a hiszit a lábfejedből, a vádlidból, a combodból, a pocakodból, a hátadból, a karjaidból, az arcodból, a fülecskédből! (ha nagyon hüppög, még aprólékosabban aprózom a testrészeket). Nagyon fontos a simogató elem ebben a szeánszban - én extra módon hiszek a testi kontaktus nyugtató erejében ilyenkor is. Megjegyzem, ezt a teljes testet átható módszert az autogén tréninges és relaxációs tapasztalataim ihlették, és tényleg "hipnotikusan" hat rá.

 

 

Megértelek, várlak egy puszira!

Amikor látom a gyermekemen, hogy semmi nem hat, ezeknek a hisztis energiáknak ki kell sülniük, akkor hagyom (olykor bepisil, annyira beszippantják ezek a körök). Biztosítom, hogy én itt vagyok és leszek, ha úgy érzi, ölelésre vágyik, akkor jöjjön. Az adott helyzetben próbálom megtudakolni (általában magamtól is tudom nyilván), mi váltotta ki nála a dacos érzelemdömpinget, ha megvan, akkor ezt szavakba öntöm, biztosítom a megértésemről is, így: "Gondolom, nagyon rossz, hogy játszani szerettél volna, de én kértelek, hogy gyere enni!/Megértem, hogy rosszul esik, hogy nem kaphatsz most még egy sütit!" Elképesztő, de tényleg elég, ha érzik, megérted az érzéseiket, elfogadod őket. És egy idő után jön hüppögve, bújik, megnyugszik.

[caption id="attachment_1362" align="aligncenter" width="600"] Az anyai ölelés ereje (Fotó:  Francisco Osorio, Flickr, innen)[/caption]

 

Esténként mindig megbeszéljük a fiammal, milyen napunk volt. És egyre többször mondja azt, hogy jó napunk volt. A "miért?" kérdésemre pedig azt válaszolja, hogy azért, mert nem volt hiszti, vagy ha volt, anya nem kiabált, hanem megbeszéltük, mi a baj. Ha így zárjuk a napot, tudom, nem hiába próbálkozom egyre jobb anya lenni, van értelme fejlődni, erőt venni magamon nekem is, és felülírni a régi mintákat magamban. Mert bennem ez a legközpontibb, legfájdalmasabb pont, hogy nem vagyok elég jó, hogy olykor én vagyok a "kiabálós", a "türelmetlen", a "morcos" és a "nem mosolygós". Ezeket a címkéket mind a fiam aggatja rám, és ő a legnagyobb tükröm. Talán nem véletlen, hogy ha én higgadt vagyok, ő sem húzza a végletekig az érzelmi kirohanásait. Jaj, de nagy leckék ezek vele...

 

 

Nosztalgiázunk - egy év telt el a kétcsíkos teszt óta

Pont egy éve annak, hogy ülök a fürdőszobában, várom, hogy a terhességi teszt mutatóablakjában vagy hogyishívjákjában megjelenjen egy csík, vagy kettő, mérem az időt, egy perc, két perc... ránézek a kis műanyag applikátorra, egy már van, és hoppá, egy másik izé is, olyan csíkszerű, vagy nem, nem is tudom eldönteni. Hívom a férjem, gyere, nézd már meg, ez szerinted is az?! Hát, nem pont így gondoltam bejelenteni, mindegy, már késő, csak nézzük a tesztet, de már az sem kell, hogy tudjuk: kisbabánk lesz. 

Ijedtséggel vegyes boldogság, úristen, most mi lesz, az egész életünk meg fog változni, máris el kell kezdeni a felkészülést? Nem vagyunk már húszévesek, de nem is a korom érdekel, sőt, inkább felmerül a kérdés: érettek vagyunk-e egyáltalán a szülői szerepre? Mi, akiket alig néhányan mertek megkérdezni a baráti körből, hogy akarunk-e egyáltalán gyereket, mert ugyan már három éve házasok voltunk, és azon kívül, hogy dolgoztunk, világot láttunk, szórakoztunk, új sportokat űztünk, nem nagyon csináltunk mást. 

 

[caption id="attachment_1176" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Andrew Branch[/caption]

Így egy év távlatából azt mondom, nagyon próbálkoztam, de nem tudtam teljesen felkészülni az anyaságra. 
A konstans nemalvásra, a folyamatos aggódásra (amúgy ez már így marad?!), arra, hogy már nem is emlékszem, hogy volt valaha egy munkahelyem, ahova bejártam rendes utcai ruhában meg nappali sminkben, agymunkával járó feladataim voltak, és emellett a szabadidőmben még jógát is oktattam; na meg arra, hogy a szülés utáni hetekben a nőiességemből mindössze annyi maradt, hogy naponta egyszer bekrémeztem az arcomat. Bár a már anyukaként is funkcionáló barátnőim közül többen állították, mégis meglepetésként ért az is, hogy a drogériába járás üdítő program lesz, és hogy ha beszabadulok egy plázába fél órára, már nem magamnak vásárolok cuccokat, hanem a gyerekruha-boltokat fosztogatom. 

Várandósként elsősorban még nem az anyaságra, hanem magára a szülésre készültem, de hogy utána mi lesz, azt valahogy elfelejtettem megtervezni. Így aztán napról-napra, néha keserves leckéken keresztül tanultam-tanultunk meg mindent:
az alvást-altatást (ezért írom előre ezt, mert nekünk talán ez volt a legnehezebb), a napirend mibenlétét, a szoptatás aranyszabályait, a babakaki állagának összefüggését a gyerek egészségi állapotával, a levegőztetés fontosságát, a babaruhák méretének megállapítását címke nélkül és még sorolhatnám.
Nem állítom, hogy mindenben profi vagyok (a férjem bizonyos dolgokra hamarabb jött rá, és van olyasmi a babaápolás körül, amit jobban is csinál, mint én).
A tökéletességre való törekvést, illetve azt a gondolatot, hogy mintababát faragjak a gyerekemből, már rég elengedtem, de ahogy telik az idő, és egyre inkább tapasztaltabbá válok, leszek egyre inkább "anyább".

 

[caption id="attachment_1175" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Janko Ferlic[/caption]

Egy kicsit ebbe is bele kellett nőni, mármint az anyaszerepbe, meg kellett és továbbra is tanulni kell a saját gyerekemet, a szükségleteit, a kommunikációját, mert igenis minden baba más. Azonban azt is be kellett látnom, hogy hiába olvasunk el egy tonna szakkönyvet, vagy követjük az anyukás facebook-csoportokat (megvallom, némelyikbe csak azért nézek bele időnként, hogy megvigasztaljam magam, van az én babámnál is rosszabb alvó), össze kell reszelődni, időt adni erre magunknak, és nem feltétlenül bűntudatot érezni, ha néha elveszítjük a türelmünket és néha szerintem kötelező sírni is egy kicsit. 
Mindezek mellett, mióta megszületett a kisbabám, az egyik legfontosabb dolog, amit az anyaságról tanultam, hogy csak az itt és most van, és más nem számít. Felesleges arra várni, hogy majd akkor fogom igazán élvezni a kisbabás létet, ha majd átalussza az éjszakát, ha majd kilábal ebből vagy abból a kórságból, ha majd elmúlik a tél és kiszabadulunk a 4 fal közül...
Mert minden nap megismételhetetlen (jó, az extra nyűgösöket nem is kérjük még egyszer), a baba minden új produkciója ajándék, amire jó újra és újra  rácsodálkozni. Az első mosolyra, az első olyan fürdetésre, amit már ő is élvez, az első olyan öltöztetésre, amikor már kooperatív, és a vidámságra, amivel szinte minden reggel ébred. Ennél pedig csak még jobb lesz, ha majd átalussza az éjszakát, ha majd kilábal ebből vagy abból a kórságból, ha majd elmúlik a tél és kiszabadulunk a 4 fal közül...

 

[caption id="attachment_1179" align="aligncenter" width="600"] kép: unsplash.com / Lubomirkin[/caption]

 

kiemelt kép: unsplash.com / Daiga Ellaby