Franciska finn férjével már jó ideje Lappföldön él, az északi sarkkörön. Rovaniemiben hozta világra pár hete kisfiukat is. A magyar anyuka már régóta vezeti a Suomi blogot, ahol beszámol finnországi élményeiről, itt mesélt a várandósságáról és a szüléséről is. Az ő engedélyével közlünk részleteket az írásaiból.
[caption id="attachment_773" align="aligncenter" width="531"]
Fények az északi sarkkörön (kép: Rayann Elzein, Flickr)[/caption]
A finnek egyszerűen békén hagynak, ha terhes vagy
„Azt tudtam, hogy a finn egészségügyben viszonylag nagy mozgásteret engednek a természetes kiválasztódásnak. Kiderült, hogy ez az elv a terhesgondozás területén is érvényesül.
Január közepén derült ki, hogy kisbabát várok. Mivel több barátnőm is szült itt az elmúlt időszakban, azzal tisztában voltam, hogy nem kell kapkodni, mert az első három hónapban nagyjából semmi nem fog velem történni. Azért bejelentkeztem a neuvolába, vagyis a tanácsadóba. Mivel telefonálni csak akkor lehet, amikor én suliban vagyok, végül írtam nekik egy e-mailt.
Jó fejek voltak, mert egyből összekötöttek a területileg illetékes védőnővel, aki még aznap válaszolt is. Feltett néhány kérdést, majd amikor erre reagáltam, közölte, hogy akkor február 19-én vár szeretettel. Ha mód van rá, hozzam a Kispapát is. Ettől kicsit megnyúlt az arcom, mert azt jelentette, hogy még egy hónapig kell malmoznom otthon, mielőtt bármi is történne.
Eszembe jutott a román barátnőm, aki mesélte, hogy mivel az elején vele sem foglalkozott senki, néha olyan érzése volt, hogy ez az egész terhesség dolog csak a fejében létezik. Mintha csak kitalálta volna. Mivel hamarosan elkezdtem émelyegni és a farmeromat is pillanatok alatt kihíztam derékban, afelől kétségem sem volt, hogy valami történik. De voltak mélypontjaim, amikor azt gondoltam, hogy már egy sima vérvétellel is boldog lennék.
Csak csinálna már valaki valamit, hogy egy kicsit megnyugodjak és tudjam, hogy a babával minden rendben van. Persze, ezek csak pszichés dolgok, mert ha nem fáj semmi, akkor minden rendben van. Ha meg valami nincs rendben, akkor úgysem tudnak semmit csinálni. Az a néhány hét mindenesetre végtelenül hosszúnak tűnt.
Ahogy túljutottam az első trimeszter megpróbáltatásain, én annyira megnyugodtam, hogy szerintem sikerült teljesen belesimulnom ebbe a finn terhesgondozási rendszerbe. Ebben bizonyára nagy szerepe van annak is, hogy (lekopogom!), az ég világon semmi bajom nincsen.
Mikor kiderült, hogy kisbabánk lesz, azt hiszem, az egyetlen dolog, amitől nagyon tartottam, az a 12 hetes ultrahang volt. Pontosabban az, hogy majd nehogy elkezdjenek izélgetni a korom miatt és a magzatvíz-vizsgálat felé terelni pusztán csak azért, mert már ilyen “öreg” vagyok, egy két lábon járó rizikófaktor.
Ha jól emlékszem, még nem töltöttem be a harmincat, amikor a nőgyógyászom otthon nem is nagyon burkoltan célozgatott rá, hogy nem ártana már szülnöm.
Itt sok mindent kérdeztek tőlem az elmúlt hónapokban és sok adatot felírtak rólam, de az, hogy 38 éves leszek, mire megszülöm az első gyerekemet, soha, egyszer sem volt terítéken. Egyszer sem éreztették velem azt, hogy túlkoros lennék, és soha, senki nem próbált meg elbizonytalanítani csak azért, mert közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Egyszerűen békén hagynak.”
Van vizitdíj, de a kórházban még melltartót is adnak, ha kell
„Valószínűleg a mintaterhességem miatt azzal az eshetőséggel nem számoltam, hogy valami probléma adódik, és úgy leszek a kórházban, hogy még nem szülök. Természetesen szombat késő délután kezdődtek a gondok, mikor máskor? A szaunából rángattam ki Jolut és mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be a kórházba, mert fáj a hasam és szerintem valami nem stimmel.
Ahogy beértünk, kifaggattak, hogy pontosan mik a panaszaim, mit érzek és azonnal CTG-re raktak, hogy megnézzék, mi a helyzet Inarival. Aztán az eredményt megmutatták az orvosnak, aki úgy döntött, ultrahanggal is megvizsgál. Alaposan megnézett mindent, ő is kikérdezett és amikor végzett a vizsgálattal, közölte, hogy szeretné, ha itt maradnék éjszakára. Közölte, hogy mi a helyzet, nem titkolta el az esetleges kockázatokat, de igyekezett megnyugtatni, hogy egyelőre nem kell aggódni, és ami a legfontosabb: Inari tökéletesen jól van. A nővérekkel finnül beszéltünk, amikor kellett, Jolu fordított, de az orvosnál átváltottunk angolra. Nem csinált ügyet belőle.
Az éjszakát az őrzőben töltöttem, egy kétágyas szobában, ahol az éjszaka közepéig egyedül voltam, majd bekerült mellém valaki. Az ágyon már várt kikészítve a hálóing, bugyi, köntös és egy pár papucs. Végül csak a hálóinget vettem fel, úgy döntöttem, maradok a saját holmimnál.
[caption id="attachment_769" align="aligncenter" width="525"]
A kórházi bugyi (kép: Franciska, www.soumiblog.hu)[/caption]
Vasárnap reggelre jobban lettem, úgyhogy az őrzőből kitettek az osztályra egy szintén kétágyas szobába. A szobák két-háromágyasak. A babák az anyukákkal vannak egy szobában. Van egy családi szoba is az osztályon, ahol apuka is végig bent maradhat, miután megszületett a baba.
Az egészségügy Finnországban nem ingyenes, vizitdíjat, illetve kórházi napidíjat kell fizetni. A sima kórházi ellátás a szülészeten 40 euró naponta (12 200 Ft). A családi szobában pedig 60-70 euró per éjszakáért (18 300 - 21 400 Ft) lehet tartózkodni . Ez utóbbit lefoglalni nem lehet, szólni kell, ha szeretnéd és érkezési sorrendben lehet igénybe venni, ha felszabadul.
Úgy tudom, hogy problémamentes szülés esetén két-három nap után kiengednek, császárosoknak itt is öt nap. A szobák tiszták, az ágynemű rendes, tiszta. Minden szobában van tévé és saját fürdőszoba, WC. Az ágyakat függöny választja el egymástól. Lehet beszélgetni, de ha magányra vágysz vagy pihenni szeretnél, az is teljesen rendben van.
A nővérek normálisak, segítenek mindenben és egy ponton már szinte kényelmetlenül éreztem magam, hogy én csak itt fekszem, ők meg “körülugrálnak”. Mielőtt bejönnének a szobába, kivétel nélkül mindenki kopog. Akkor is, ha én nyomtam meg a nővérhívót.
Az első találkozáskor a nővér és az orvos is bemutatkozik, elmondja, hogy mi lesz a szerepe a kórházi tartózkodásod alatt és csak ezután fog bele a mondandójába. Nem beszélnek el a fejed fölött, nem néznek levegőnek és sosem mulasztják el megkérdezni, hogy értettél-e mindent és hogy van-e további kérdésed. Ha van, arra is nyugodtan válaszolnak.
A folyosón van egy polc az anyukáknak. Itt találsz magadnak hálóinget, köntöst, bugyit és melltartót is. A fürdőszobában nagy csomag Tena, szappan, tusfürdő. Egy másik polcon a babáknak van kikészítve ágynemű, mindenféle ruha, pelenka.
Az őrzőbe behozták a reggelimet, de amúgy az étkezés a folyosó végén az étkezőben zajlik. Olyan, mint egy amerikai konyha. Reggeli-ebéd-uzsonna és vacsora van, illetve ebéd után kávé keksszel. A konyha hűtője önkiszolgáló, fel van töltve különféle tejtermékekkel, aszalt gyümölcsökkel, felvágottakkal és kenyér is mindig van kitéve. Lényegében az étkezések között is annyit és akkor eszel, amennyit, amikor csak akarsz. Az asztalon egy tálban két-háromféle friss gyümölcs van. Mondták, hogy vigyek be magammal kaját, ha megéheznék a két étkezés között, de az én étvágyamat kielégítette a kórházi koszt.
Úgy vettem észre, hogy itt nem szokás a rokonoknak, barátoknak bejönni babanézőbe. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy nagy a kórház vonzáskörzete, illetve a családok sokszor távol élnek egymástól. A családi csoportban, ahová jártunk, öt párból csak egy volt helybeli. Az összes többinek ugyanúgy távol élt a családja, mint nekünk és hozzám hasonlóan arra készültek, hogy nem lesz a férjükön kívül segítségük a gyermekágyi időszakban vagy akár később.
A baráti-ismerősi körömben is az a tapasztalatom, hogy itt a szülés és az első napok főleg anyáról, apáról és a babáról szólnak. A családtagok csak később kerülnek a képbe. A szülészeten a látogatási rend is ebben a szellemben van kialakítva. Tesók, rokonok napi másfél-két órát látogathatnak, apukáknak viszont reggel tíztől este nyolcig szabad a bejárás.
Ahogyan ígérték, hétfőn megvizsgált az orvos és rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy hazamehetek. Mivel a panaszaim elmúltak, Inari már akkor is jól volt, mikor bejöttünk és azóta is, plusz közel lakunk a kórházhoz, nem látta értelmét annak, hogy tovább ott tartson.
Mivel itt nincs fogadott orvos, sem hálapénz, mindig más orvos vizsgál. Egyedül a védőnő állandó. Leleteket én még soha nem kaptam kézbe papíron. Bizonyos adatokat a kiskönyvembe írnak, minden mást egy számítógépes rendszerben rögzítenek. Így rögtön látták az összes vizsgálati eredményemet a terhességem alatt, a védőnő is meg tudja nézni, hogy mi történt velem a kórházban. Hiába más és más az orvos, de az információáramlás folyamatos, az ellátás ugyanolyan színvonalú és egyáltalán nem érzem hiányát annak, hogy legyen egy külön bejáratú orvosom vagy szülésznőm.
Bár csalódott voltam, hogy Inarit még mindig a pocakomban vittem haza a kórházból, összességében az egész ott tartózkodás jó élmény volt. Mondtam Jolunak, hogy fogjuk fel úgy, hogy leteszteltük a kórházat.”
Megindul a szülés: a másodikkal majd könnyebb lesz?
„Szeptember 6-án, kedden, 39 hetesen, egy héttel a kiírt időpont előtt, enyhe görcsökkel indultunk el a bevásárlóközpontba. Mivel arra rájöttem, hogy az autókázás segíti az összehúzódásokat, minden nap tettünk egy kört munka után Joluval. Hátha. Iszonyú elégedett voltam, mert végre elintéztünk egy csomó mindent, amit már ezer éve halogattunk. Például visszavittük a csillárt, amit a nappaliba szántunk, de nem passzolt a foglalatba. Aztán hoztunk egy bevásárlókocsit és elindultunk befelé, hogy vegyünk valami kaját vacsorára.
Abban a pillanatban, ahogy átléptünk a beléptető kapun, éreztem, ahogy valami forró végigfolyik a combomon. Megtorpantam: – Jolukám. Elfolyt a magzatvizem! Végre! Megyünk szülni!
A szülészeten már ismertük a járást és ők is minket. Mikor közöltük, hogy elfolyt a magzatvíz, azonnal kaptam egy ágyat, rátettek CTG-re, megvizsgáltak… aztán nem történt semmi. Fájásaim ugyanis nem voltak. Következett az, amiben már hatalmas gyakorlatunk volt. Vártunk.
Szerda délutánra kezdtem ideges lenni, mert senki nem mondott semmit, viszont a 24 óra a végéhez közeledett. Érdeklődésemre a nővér közölte, hogy telt ház van, nincs szabad szülőszobájuk és mivel mi szerencsére jól vagyunk, ezért várakozunk.
Mikor Jolu beért munka után, rászabadítottam a nővérre. Mondtam, hogy legyen határozott. Engem nem érdekel, hogyan oldják meg, de nem vagyok hajlandó tovább a hasamban tartogatni ezt a gyereket! Szülünk és kész! Láss csodát, tíz perccel később a nővér boldogan közölte, hogy éppen most szabadult fel egy hely. Mi következünk.
[caption id="attachment_770" align="aligncenter" width="283"]
A szülészet folyosóján egy táblán jelzik, hogy melyik hónapban mennyi baba született (kép: Franciska)[/caption]
A szülőszoba tágas volt és tiszta. Középen egy ágy, mellette monitor, a falon tv. A fal mellett hintaszék, labda és egy felgöngyölt matrac apukának, ha esetleg elfáradna. Rám kötötték az infúziót, a CTG-t, meg még a fene tudja mit. Az orvos megvizsgált kézzel, és ha jól emlékszem, egy kézi ultrahanggal is, mindent rendben talált. Szerda este 7-kor elindították az oxitocint, és ezzel kezdetét vette életünk egyik leghosszabb éjszakája.
Finnországban a szülést szülésznők vezetik. Orvost jobb nem látni, mert ha ő felbukkan, az mindig azt jelenti, hogy valami baj van. Egy fiatal szülésznő volt az éjszakásunk. Finnül-angolul beszélgettünk. Kértem, vázolja fel nagy vonalakban, hogy mi vár ránk. Beszéltünk a fájdalomcsillapításról is, mondtam neki, hogy arra biztosan szükségem lesz, de kérem, hogy segítsen, mikor mivel érdemes próbálkozni. Abban maradtunk, hogy nem megyünk verébre ágyúval, fokozatosan fogunk haladni, és ha már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, szóljak, mert kaphatok epidurális érzéstelenítést. Miután tisztáztuk a játékszabályokat és a kezem ügyébe helyezte a nővérhívót, magunkra hagyott minket. Hamarosan megérkeztek az első fájások, innentől egy kicsit ködös minden.
11 óra tájt aztán olyan fájdalmaim voltak, hogy szóltam, most már örülnék, ha kapnék valami ütősebbet. Ekkor jött az altatóorvos, még egy nővér és viszonylag zökkenőmentesen bekötötték az epit. Üröm volt az örömben, hogy később elzsibbadt a bal lábam, úgyhogy a wc-re többet nem tudtam kimenni.
A szülésznő mindig azonnal jött, ha hívtam. Határozott volt, de kedves, egyszerre volt jelen és maradt a háttérben. Hálás voltam érte, hogy amennyire lehetséges, elviselhetővé tette számomra a helyzetet és minden kérdésemre válaszolt.
Nem hitegetett, hogy mindjárt vége, de igyekezett megnyugtatni és mindig elmagyarázta, hogy mit miért csinál. Éjfél körül segített valamennyire kényelmesen elhelyezkedni, Jolunak leterítette a matracot és mondta, hogy próbáljunk meg aludni. Mást most úgysem tehetünk, várjuk, hogy táguljak.
A tolófájások reggel 7-kor, szinte percre pontosan a reggeli műszakváltáskor kezdődtek meg. Kétszer is becsöngettem a nővért. Mondtam neki, hogy tudom, hogy nekik ez most nem alkalmas, de értse meg, nyomnom kell. 39 hete plusz 12 órája várom, hogy elinduljon végre ez a gyerek kifelé. Ugye nem baj, ha nem próbálom meg visszatartani?
Az éjszaka bódultsága egy csapásra kitisztult a fejemből, amint megéreztem az első tolófájások erejét. A fájdalmat, ha lehet még fokozta, hogy előtte az epitől viszonylag jól éreztem magam. Ez a fájdalom a semmiből jött és egyből a magas cén kezdte.
Előkerült egy másik szülésznő, mindenáron rá akart venni, hogy térdeljek fel, mert hogy úgy könnyebb nyomni. Mondtam neki, hogy valamiért annyira fáj az alhasam meg a derekam – a tolófájástól függetlenül -, hogy egyelőre megmozdulni is nagy kihívás, nemhogy feltérdelni. Maximum a hátamra vagyok képes átkínlódni magam az oldalamról, de be kell érnie ennyivel. Kaptam helyi érzéstelenítést bőr alá, az valamit enyhített azon az alhasi fájdalmon, de sajnos nem tartott sokáig.
Na, előkerült az orvos, megvizsgált, ultrahangozott, tanakodtak, mi legyen, mert nem látták semmilyen okát a fájdalmamnak. A gyerek szerencsére jól volt, beállt irányba, csak ki kellett volna nyomni. Az meg nekem eleinte nem nagyon ment, mert a tolófájások között sem tudtam erőt gyűjteni. Míg ők tanácskoztak, nekem azon járt az eszem, van-e vajon valami mód rá, hogy ez a fájdalom valahogy mostazonnal megszűnjön. Egy hajszál választott el tőle, hogy rájuk szóljak: – Eleget vártunk már! Valaki vegye ki végre belőlem ezt a gyereket!!!
A doktornő régi motoros volt. Láttam a szemében, hogy mit gondol rólam, ez mondjuk engem rohadtul nem érdekelt, de volt annyi rutinja, hogy ne tegyen rám megjegyzést. Végül a következő kompromisszumos megoldást javasolta: ha nyomom még egy kicsit, megsegít a végén vákummal. Na, ez többet ért minden fájdalomcsillapítónál, végre felderengett a fény az alagút végén. A szülésznő állt az egyik oldalamon, Jolukám támasztotta a hátam és fogott a másik oldalról, aztán együttes erővel nekiálltunk nyomni.
A vákuumról én mindig azt képzeltem, hogy olyan, mint egy erős porszívó. Hogy kiszippantja belőled a gyereket. Ehhez képest egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Inari mind az ötven centije végigcsúszott bennem, éreztem a könyökét, minden kiálló és kevésbé gömbölyű porcikáját.
Na, de aztán kint volt végre! Szeptember 8-án csütörtök reggel 10.33-kor felsírt a fiunk. 4105 g volt a súlya és 50 cm a hossza. Makkegészséges, sima bőrű, sötét hajú baba.
[caption id="attachment_771" align="aligncenter" width="273"]
Inari (aki végül Misha lett) pár órával a születése után a kórházi "csomagolásban" (kép: Franciska)[/caption]
A szülés után a nővérek rutinosan tették a dolgukat. Kaptunk kávét, reggelit és készítettek rólunk családi fotót is. Később, ahogy kicsit összeszedtem magam, a szülésznő arról faggatott, milyen élmény volt, hogy éltem át a szülést. Nem tudom, hogy ez a rutin része-e, kicsit szürreálisnak hatott abban a pillanatban. Mondtam neki, hogy nem ez volt életem legkönnyebb 16 órája, de örülök, hogy minden rendben ment, hogy a fiam egészséges és hogy végre itt van velünk. Együtt érzőn rám nézett és ennyit fűzött hozzá: – Nem baj, a másodikkal már könnyebb lesz!
Nekem elkerekedett a szemem, mert az utolsó dolog, amire ebben a pillanatban gondolni szerettem volna, az egy újabb szülés volt. Elütöttem a dolgot valamivel, aztán hagytam, hogy kitámogasson a wc-re. Itt rögtön megállapítottam, hogy ez egy igazán termékeny nap, mert a “zseniális dolgok, amik könnyebbé teszik az életünket” listámra azonnal felvehettem még egy dolgot, a kézi zuhanyt is. Finnországban a legutolsó kocsmában is van kézi zuhany a wc mellett. Én idáig nem sokszor használtam, de azonnal megtapasztaltam, mennyivel könnyebb egy friss gátsebbel wc-re menni, ha közben tudom magamra folyatni a vizet. Mikor ezzel megvoltunk, a szülésznő szabadkozva kérte, hogy csomagoljunk össze, átkísér bennünket az osztályra. Nagyüzem van, ugyebár, jönnének a helyünkre mások is szülni.
Még mindig hihetetlen a számomra, hogy minden különösebb probléma nélkül képes voltam világra hozni ezt a hatalmas gyereket. Olyan ez nekem, mint egy újjászületés, egy második születésnap. Megszültem egy óriásbébit és még élek! Valószínűleg ez az energia lendít át a kialvatlanságon azóta is. Akárhányszor a fiamra nézek, mindig elönt a boldogság: Megcsináltuk! Itt vagy végre!
Egészséges, nyugodt, mint az apja és gyönyörű. Ennél többet nem is kívánhatnék.”
Olvass még többet Franciskáék lappföldi életéről:
Finnország felé félúton a Facebookon is
FELHÍVÁS! Ha te is külföldön szültél vagy nevelsz gyereket, és szeretnéd velünk valamint az olvasókkal megosztani a tapasztalataidat, írj nekünk az anyaklikk@gmail.com-ra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése