"A tükörből nézhettem végig, ahogy megszületik a lányom" - szülés és gyermeknevelés Amerikában

Editet pár éve Chicagóba sodorta a sors amerikai férje mellé, idén év elején pedig megszületett kislányuk, Linda. Az újdonsült anyuka beszámolt az AnyaKlikknek arról, hogy milyen az Egyesült Államokban szülni és gyermeket nevelni. Sorra dőltek meg bennem az amerikai álomról szóló sztereotípiák, ahogy hallgattam őt az éteren keresztül. Gondolatébresztő  és tévhitoszlató beszélgetés következik.

 

Linda már 8 hónapos "nagylány". De kezdjük az elejéről: hogyan indult a várandósságod?

Láttam, hogy nagyon sok mindenki küzd meddőségi problémával: a barátaim körében is ezt tapasztaltam, és a családomban is előfordult már. Ezért én már a baba tervezésekor felkerestem a nőgyógyászomat, hogy nézze meg, hogy állnak nálam a dolgok. Ő azt mondta, szívesen felír már most hormont, ha gyorsabb eredményt szeretnék, de ennyire nem volt sürgős. Én viszont olyannyira meg voltam győződve róla, hogy nem fog elsőre sikerülni, hogy a terhességem híre valójában felkészületlenül ért.

Amikor azon a bizonyos reggelen megjelent a két csík a teszten, visszahívtam az orvosomat, tudatván vele, hogy helyzet van. Mire ő közölte, hogy terhesekkel már nem foglalkozik.

Ekkor kellett rádöbbenjek, hogy az Államokban nem minden szülész-nőgyógyász hajlandó várandós nővel szóba állni.

Ennek azon egyszerű oka van, hogy rengeteg a per, és csak azok az orvosok végeznek terhesgondozást, akik elég magas biztosítást kötöttek magukra és a praxisukra. Öt-hat orvost is felhívtam, mire találtam egyet, akihez el tudtam menni.

 

[caption id="attachment_514" align="aligncenter" width="505"] Érkezik a baba, de ki foglalkozik a terhesgondozással? (A kép illusztráció: Pixabay)[/caption]

 

Milyen kötelező vizsgálatok vannak Amerikában a terhesség alatt?

Három darab ultrahang van. Egy az 5. héten, hogy megállapítsák a terhesség tényét. Aztán még egy a 10. hét környékén, ilyenkor szűrnek Down-kórra is, valamint vért is vesznek, amelynek segítségével több száz genetikai betegséget térképeznek fel. Majd az utolsó, kötelező – úgynevezett anatómia - ultrahang a 18. héten van.

Azt kell tudni, hogy a biztosító kettő darab ultrahangot fizet, a többit zsebből kell megoldani. Nálam végül a harmadikat is kifizették, mert meg lehetett orvosilag indokolni, hogy szükséges volt.

Egyébként nagyon érdekes tendencia van folyamatban. A legújabb nézetek szerint minél természetesebbnek kell lennie a terhesség és a szülés lefolyásának. Ami viszont azt jelenti, hogy minden beavatkozást mellőznek, kivéve az életmentő műtéteket.

Szinte semmilyen gyógyszert nem adnak a kismamáknak - legyen bármilyen panaszuk -, még hüvelyi ultrahangot vagy vizsgálatot sem csinálnak, mert az ártalmasnak tartják. Az ultrahangról vagy a fájdalomcsillapítókról azt vélik például, hogy autizmushoz vezet. Egyébként bizonyos anyakörök az oltásról is hasonlóképpen vélekednek - ezt nem is kommentálnám...

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a betegek is nagyon agresszívek, mindenért perelnek, az orvosok így alig mernek bármibe is beavatkozni. Megtörténhet az, hogy valaki pert indít, mert az orvos négy ultrahangra elküldte a várandósság alatt. Nonszensz az egész.

Az én orvosom is csak a terhességem vége felé vizsgálta meg a méhszájamat, mert sokat görcsöltem, és nagy nehezen rávettem, hogy nézzen már meg. De amúgy eszébe sem jutott volna.

 

Érdekes, amit mondasz a természetes lefolyású terhességről és szülésről. Hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy mégis olyan magas a császármetszések száma az Államokban?

Valóban nagyon magas. Sok anyuka kéri, hogy bizonyos időpontban császározzák meg a munkájuk miatt. Például mert tanár és pont jól jönne neki, ha a téli szünidőben már otthon lehetne a babájával, mert így kap extra két hetet, és nem hat hanem nyolc hét múlva áll csak újra munkába. 

Aztán meg ott van az is, hogy bizonyos típusú szüléseket nem tanulnak meg levezetni az orvosok, és inkább császároznak, mint hogy kockáztassák a hüvelyi úton való szülést. De amennyire én tudom, a kórházakat büntetik a sok császár miatt, így, amint látják, hogy valakinél végig lehet vinni a természetes szülést - még ha hosszan is tart a vajúdás, mint nálam -, akkor ezt erőltetik, mert muszáj levinni a statisztikát.

Persze ez kórházról kórházra és államról államról is változik.

 

Vissza a te történetedhez: hogyan zajlott le nálad a szülés?

Itt, Amerikában kötelező szülési tervet írni. Én azonban azt gondolom, hogy semmi racionalitása ennek: úgysem az fog történni, amit szeretnél, teljesen légből kapott dolgokat ír le az ember ilyenkor, és aztán pedig csak csalódik, hogy nem az „álom-szülés” következett be. Persze nem teljesen haszontalan. De sokkal inkább arra való, hogy a nő átgondolja a szülést és felkészüljön lelkileg rá, vagy esetleg a partnere tudja, hogy mire számítson.

 

[caption id="attachment_515" align="aligncenter" width="549"] Vajúdás a kórházban: vajon olyan lesz, amilyennek elképzeli az ember? (A kép illusztráció: Pixabay)[/caption]

 

Nincsen választott orvos, annál szülsz, aki éppen bent van. A természetesség jegyében pedig úgy tartják, hogy addig kell vajúdnod otthon, amíg csak lehet.

Én rengeteget görcsöltem a terhességem vége felé, így már nem is számoltam a fájásokat, azt hittem majd egyértelmű lesz, ha beindul a szülés. Végül is az volt, mert egyik hajnalban pár másodpercig erős fájdalmat éreztem. Mi a manó? – gondoltam magamban, felkeltem, és mint a filmekben, ömlött ki belőlem a magzatvíz, és utána is csak bugyogott hosszan.

Felhívtam a kórházat, de azt mondták, hogy maradjak még szépen otthon 5-6 órát. Igen ám csak, hogy rögtön 3 perces fájások jelentkeztek. Reggel fél 7-kor ment el a magzatvíz, és 11 óra felé mondtam a férjemnek, hogy induljunk. Még négy emeletet kellett lefelé lépcsőznöm; 3 perces fájásokkal ez nem könnyű mutatvány. Úgy voltam vele, hogy ha már ilyen közeliek a fájások csak nem fordítanak vissza a kórházból.

Amikor beértünk a kórházba, felvettek az úgynevezett „triage” szobába (elosztó vizsgáló), ahol megnéztek és mivel csak 1 centire voltam kitágulva, mégis csak felajánlották, hogy menjek szépen haza vajúdni. Én viszont közöltem, hogy azt már nem.

Nem tartottam normálisnak, hogy 3 perces fájásaim vannak már az elején, éreztem, hogy valami nem stimmel. Így hát maradtam, ugyanabban a triage szobában, jó pár másik kismamával, akik különböző panaszok miatt jöttek be a szülészetre. Én pedig ott vajúdtam nekik kicsit premier plánban...

Sejtettem, hogy valami gáz van, de ez az orvosokat nem érdekelte. Semmit sem változott két és fél óra után sem a méhszáj, a fájások meg csak jöttek folyamatosan. Ekkor kértem az epidurált, amit ilyen „hamar” nem adnak be, ahhoz 3 cm-es tágulást kell produkálni. Végül is az orvos, akivel addig egyáltalán nem találkoztam, engedélyezte, de először nem hatott, később is csak féloldalasan. Aztán pedig ugyanúgy éreztem a fájásokat, a lábamat viszont egyáltalán nem.

 

Sokáig vajúdtál?

Összesen 24 órát vajúdtam. Igazából komplikáció volt a szülés alatt, de erre csak a végén derült fény. Linda ugyanis egy nagyon ritka, fura pozícióban helyezkedett el. Fejvégű volt ugyan, de míg más magzat a mellkasára hajtja a fejét és összegömbölyödik, addig neki a keze és a lába kifelé nézett, a feje pedig felfelé, félrefordítva.

Ezért nem volt elég nyomás a méhszájon, ezért nem tágultam. 9 és fél centinél teljesen beragadt: hat órán keresztül vártunk így. Végül nem bírtam és megbeszéltem Lindával, hogy most már nincs mese, nem maradhat tovább, ki kell jönnie. Úgy tűnik csak erre várt, mert ezek után nem teketóriázott, villámgyorsan megszületett.

Érdekes módon, a gyerek nem szenvedte meg a vajúdást, egyből szeretett volna szopizni. Semmi baja nem volt, nem is aludt el a születése után sem, mint a legtöbb baba. Azóta is érdeklődő, felfedező kicsi lány, hatalmas energiával megáldva.

Én viszont rettenetesen kifáradtam. Ráadásul a nehezített szülés miatt gyakorlatilag szétvált a szeméremcsontom, sokáig alig tudtam rendesen járni. Hogy hazajussunk valahogy kaptam botot, felírtak ópiumot, de mivel szoptattam, ezért azt nem vettem be.

 

A szétvált medencecsonton és hosszú vajúdáson túl milyen emlékeket őrzöl még a szülésről?

Alapvetően fantasztikus emléket őrzök Linda születéséről. Nem tudom Magyarországon van-e ilyen, de itt van lehetőség arra, hogy tükörből nézd végig a gyermek születését.

Amikor a szülésznő látta, hogy már mindjárt itt az ideje a lányom világra jövetelének, akkor kérdezte, hogy akarom-e nézni tükörből. Én rábólintottam. Ezen kívül pedig odatették a kezemet Linda feje búbjára, amikor már majdnem kijött : sosem felejtem el ezeket a pillanatokat. A nővér a szülés után azt is megmutatta egészen pontosan, hogy hol érintettem meg a fejecskéjét.

Gyönyörű volt! A férjemnek is, aki végig ott volt mellettem: ő ráadásul premier plánból látta az eseményeket. Tényleg egészen felemelő érzés látni, ahogy megszületik a gyermeked. Ez valami csodálatos!

Viszont a kórházban eltöltött két nap borzasztóan kimerítő volt. Az ápolók kétóránként jöttek, és akár fel is keltettek, mert szoptatnom kellett. Én csak „szoptatás-náciknak” hívtam őket. Pedig nem ellenkeztem, eleve úgy készültem, hogy szoptatni akarok, és szerencsére Linda is egyből megtalálta a cicit, már születésekor. Azonban ez a két óránkénti keltés és erőltetés durva volt. Egész egyszerűen nem tudtam 3 óránál többet aludni két nap alatt.

A kórházból egyébként úgy jöttem el, hogy a vérzésig kisebesedett a mellem, mert ugyan ment egyből a dolog, a csecsemős nővérek nem adtak tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell szoptatni. Csak egy oldalon mutatták meg és csak ülő pozícióban. Szerencsére a szomszéd nénink gyakran átjárt hozzánk a gyermekágyas időszak alatt, ő mondta, hogy masszírozzam a mellemet és tegyek rá meleget. Így kerültem el a mellgyulladást. Védőnő nincsen, ezért az anyuka ilyen kérdésben teljesen magára van hagyva.

Vannak persze laktációs tanácsadók, de el sem tudom képzelni, hogy a chicagói nagy télben, méteres hóban hogyan jutottam volna el hozzájuk a babámmal. Itt senki nem jön házhoz.

 

[caption id="attachment_516" align="aligncenter" width="531"] Amerikában a magyar viszonylathoz képest kevés segítséget kap az anyuka a szakmabeliektől (A kép illusztráció: Flickr, Maggie Winters)[/caption]

 

Mi a helyzet a munkával? Hamar vissza kellett menned a munkahelyedre?

Itt nem létezik olyan, hogy szülési szabadság. Egyáltalán betegszabadság sincs. Tíz nap rendes szabadságod van törvényileg, esetleg a céged hozzáad még két napot, ha jófej.

Sokan gyakorlatilag a vajúdásig dolgoznak, és 6-7 héttel a szülés után már mennek vissza dolgozni. Egyszerűen muszáj az anyagiak miatt.

Én két héttel a kiírt időpontig dolgoztam, aztán otthagytam a munkahelyemet. Mivel nem tudjuk és nem is akarjuk Lindát „bölcsődébe” adni, ezért inkább online távmunkát vállaltam. Ebből persze nem fogunk meggazdagodni, de legalább van keresetem és itthon tudok lenni a lányommal.

 

Miért nem opció a bölcsi?

Ennek két oka is van. Az egyik, hogy itt úgynevezett „daycare center-ek” vannak (hasonló, mint a családi napközi Magyarországon – a szerk.). Azonban sosem lehet tudni, hogy jó-e az a hely vagy sem, mert a gondozóknak nincsen komoly képesítésük. Gyakorlatilag bárki nyithat ilyen bölcsit, csak egy gyorstalpalót kell elvégeznie, valamint megfelelnie bizonyos biztonsági előírásoknak.

Ebből következik egyébként a második ok, ami miatt nem adjuk Lindát „daycare”-be. Azok a bizonyos biztonsági előírások ugyanis nagyon szigorúak: ha nem felel meg a hely, akkor simán beperelhetik. És mivel ilyen könnyű őket beperelni, ezért magasak a költségeik is. Ez azt jelenti, hogy egy hónapnyi bölcsi díja 2200 dollárra rúg (kb. 620 000 ft). Viszonyításképpen, egy átlagos irodai munkás keresete 2500 dollár.

Létezik persze bébiszitter szolgáltatás is, de az még drágább. Olyan magas a dadák órabére, hogy elviszi a fizetésedet.

 

Tényleg nem túl rózsás a helyzet…

Igen, és ami a legszörnyűbb, hogy két pártra szakadt az anyatársadalom. Két „parenting style” (nevelési stílus) csap össze az online világban valamint a játszótereken. Szerintem Magyarországra is emiatt gyűrűzött be a „szaranyázás” fogalma. Hiszen az amerikai médiában megjelenő cikkek könnyen fordíthatóak magyarra is, de valójában nagyon más itt a helyzet, mint otthon.

Vannak, azok az anyák, akik szülés után egyből visszamennek dolgozni: vagy az anyagiak miatt, vagy pedig mert el akarják kerülni a hosszabb kiesés miatti hátrányos megkülönböztetést. Vannak, akik otthon maradnak, és a férjük tartja el őket, vagy egyéb alkalmi munkákból élnek meg. Minden azon múlik, hogy mennyi a szülés előtti és az az utáni várható kereseted, és hogy van-e ingyenes gyerekfelvigyázási lehetőséged, például nagymamák személyében.

 

[caption id="attachment_517" align="aligncenter" width="552"] Maradsz otthon babakocsit tologatni vagy visszamész 1,5 hónap után dolgozni? Nem könnyű a kérdés (A kép illusztráció: Flickr, Valentina Yachichurova)[/caption]

 

Igazából háromfajta nő van, most Amerikában. Az első keserű, mert hamar vissza kellett térnie dolgozni  a szülés után - lelkileg ez szerintem fáj neki, hogy muszáj dolgozni a hitelek miatt. A második fajta szintén keserű, mert hiába tanult évekig, otthon kell ülnie a gyerekkel, ugyanis a férjével a fizetésük mellett nem tudják magunknak megengedni a bébiszittert vagy a bölcsit.

Aztán ott van a harmadik csoport, akik a „childfree” ideológiát követik, vagyis tudatosan választják a gyermektelenséget, hiszen a fent említett körülmények miatt a gyerekvállalás itt nem egy magától értetődő döntés a nők részéről.

Ismerőseink körében sok a 35 év körüli, és ebből csak egy-kettőnek van gyereke. Azért ez sokat elmond.

Tulajdonképpen a feminizmus elhozta magával az egyenlőséget. De ezt úgy értelmezték, hogy ugyanannyit kell dolgozni a nőnek, mint a férfinak, és ebbe nem fér bele a gyereknevelés, valamint minden, ami ezzel jár. Mostanra felnőtt egy generáció, akinek így éltek a szülei. Ezek a harmincasok, a millenárisok, azonban nem akarják kitenni ennek a saját gyerekeiket. Ezért inkább nem vállalnak gyereket.

Vagy vállalnának, de anyagi okokból nem teszik. Jó egyetemekre járó nők, jó diplomával ott tartanak, hogy nem szeretnének gyereket, különben annyi a karrierjüknek. Hiszen nem ezért vették fel a hatalmas diákhitelt.

Ez persze a magasan képzett réteg tendenciája, nekem erről vannak tapasztalataim, erről tudok beszámolni.

Az a gond, hogy Amerikában az égvilágon semmi sem segíti a családokat és a gyereknevelést. Egyszerűen nincs benne a kultúrában. Európához képest például itt egyáltalán nem alapvető, hogy legyen pelenkázó vagy etetőszék az étteremben vagy a reptéren.

Egyébként is minden az egyénen múlik, és a gyereknevelés elsősorban az anya dolga. Ezt a fajta „totális anyaságot” viszont egyre kevesebben kívánják felvállalni. Az egyén kultusza itt igen nagyra tartott. A gyerekeknek már kiskorukban azt szajkózzák, hogy találják meg a saját hivatásukat, kövessék a vágyaikat.

A kislányokból hamar jogászok, orvosok válnak, hatalmas anyagi és egyéni áldozatokat hozva ezzel. És ezek után kérnék tőlük, hogy „sicc! menj vissza a tűzhely mellé, ha gyereket akarsz”? Vagy esetleg folytathatják a heti 60 órás munkahetet, nulla szabadsággal, sosem látva a gyereküket és a párjukat. Ez egyre kevesebb embernek tetszik.

Többek között, erről is szól az elnökválasztási kampány, hogy történjen végre valami, hiszen a rendszert egyáltalán nem a modern igényekre találták ki. De sajnos nem egyértelmű, hogy lesz-e radikális változás a millenáris generáció reproduktív évei során.

 

 

Ha te is külföldön szültél vagy nevelsz gyereket, és szeretnéd velünk valamint az olvasókkal megosztani a tapasztalataidat, írj nekünk az anyaklikk@gmail.com-ra.