anyaklikk: Nagymamám és anyukám sem tudott szoptatni

Nem egyszer szaladok olyan kommentbe, vitába a neten, ahol a tápszeres babák anyukái a genetika hatalmát okolják a szoptatás sikertelenségéért (hiszen ők is ezt hallották felmenőiktől), és mint kiderül, emiatt nem is mindig tesznek (megfelelő és valóban hatékony) lépéseket azért, hogy elkerüljék a tápszert, inkább belenyugszanak az örökségbe néhány küzdelmes nap után. Ilyenkor csak a családi példánk jut eszembe, hátha másnak is erőt ad.

Le kell hogy szögezzem, az én családomban tényleg senki, de senki nem tudott szoptatni anyai ágon, és minden lányunoka azzal az örökséggel lett traktálva már kislányként, hogy nekünk ez nem megy, mert

kicsi a mellünk,

befelé fordul a mellbimbónk,

senki nem tudott szoptatni a nagymama óta, és

a sok nagy császáros unoka nem is fogja beindítani a tejet.

Ezeket a panelmondatokat tényleg elhittem egészen sokáig, ahogy az anyukám és a nagynénéim is. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a nővérem - engem évekkel megelőzve a gyermekvállalással - szinte csont nélkül, igény szerint szoptatta a lányát, egészen másfél éves koráig, majd évekkel később a fiát is, őt pedig a bölcsi végéig. Az már hab a tortán, hogy úgy alakult, mindkét gyermek császáros volt, ami pedig a negyedik tételmondatot is vígan megcáfolta a családi örökségből.

De ne szaladjunk ennyire előre, elmesélem, honnan indultak nálunk az édesanyák 70 évvel ezelőtt.

Rossz tanácsok, rossz körülmények

A nagymamám a világháború után hozott világra ikreket, két nagyobb lány után, nagy szegénységben, nélkülözésben, úgy, hogy a babák mellett is ugyanúgy dolgoznia kellett, hogy egyáltalán minimális szinten el tudja tartani a családját - alkoholista férje mellett. Az egyik iker az édesanyám volt, a testvére még csecsemőkorában meghalt. Anyám egészen konkrétan rántott levesen nőtt fel (zsír, liszt és egy kis kömény, piros paprika jobb esetben, szóval csupa olyan hozzávaló, ami a legkevésbé sem való babapocakba), mert se tápszer nem volt, se anyatej. Ha jól sejtem, nagymamám is inkább a gyermekeknek adta, amije volt, nem nagyon étkezhetett szoptatásbarát módon abban az időben. Ráadásul folyamatos stressz volt az élete ilyen pengeélen táncoló egzisztenciális helyzetben - örült, hogy túléltek. Ez nem kedvezett a tejtermelésnek. Nem is volt teje, hamar elapadt.

Aztán édesanyám ezzel a nagyanyai örökséggel szintén sikertelennek számított szoptatásügyileg. Sem a gyermekorvos, sem a védőnő nem adott neki épkézláb tanácsot azidőtájt, hogy mit is kéne tennie, hogy működjön a dolog. Nagyon korai hozzátáplálás volt azokban az időkben a divat, és bár mindkétszer jól indult az anyatejes karrierje, a három-, majd négyóránként kötelezően előírt szoptatós tanácsoknak, illetve a cumiadásnak, cumisüveges pótlásnak “hála”, illetve az éjszakai alvástréninges parancsok miatt (ti. éjjel nem kell szoptatni, hagyja a gyerekeket ordítani, majd alszanak) a második hónapban nagyjából be is került a babanaplónkba a következő mondat: “A mai nappal elapadt a tejem.”

[caption id="attachment_195" align="aligncenter" width="300"] anyaszopi

Az egyetlen fotóm édesanyámmal, amin szoptat - 8 hetes koromig sikerült így táplálnia, akkor elapadt a teje és megkezdődött a hozzátáplálásom is az akkori ajánlások szerint...[/caption]

Utóbb azt mesélte, kérdezett ő fűt-fát, hogy mit tegyen, hogy szoptasson, hogy ezt a folyamatot meggátolja, de az akkori tanácsok még csak ennyire futották. Szó sem volt arról, hogy az éjszakai szoptatás például kulcsfontosságú lehet a tejtermelés fenntartásában, vagy hogy a szabályozott etetéseknek rövid úton megissza a levét, netán a korai hozzátáplálás és a szoptatások kiváltása szintén az anyatejes táplálás végét jelenthetik. Nagyon bánta az egészet - erről még sokszor mesélt nekünk.

[caption id="attachment_222" align="aligncenter" width="300"] tapszeres

Tesóm édesanyámmal -egy tápszeres vacsora a hetvenes évekből[/caption]

Tanultunk ebből: a megfelelő információ kincs

Emlékszem, a nővérem is úgy indult neki a gyermekvállalásnak, hogy mindenképpen szoptatni szeretne (a magyar nők 95%-a így van ezzel a felmérések szerint), és anyánktól azt is megtanulta, hogy ehhez neki kell eljutnia a megfelelő tanácsadókig a témában. Azokig a szakemberekig, akiknek papírja van arról, hogy a legkorszerűbb szoptatási ismeretek birtokában vannak (az IBCLC- és LLL-tanácsadókról van szó). Akik nemcsak néhány kósza előadást hallgattak meg 20-30 éve az egyetemen/főiskolán/szakközépben erről, hanem ebből vizsgáztak, ebben a témában igyekeznek naprakészen tartani a tudásukat. Így, ha kezdő anyukaként problémája volt, csak tárcsázta az adott szoptatási tanácsadót, vagy írt neki az éjszaka közepén e-mailt (a kétezres évek közepén járunk amúgy ekkor), és jött is a segítség, és sikerült neki tápszer és korai hozzátáplálás nélkül hurkásra hizlalni gyermekeit, fenntartani a tejtermelést. Bónuszként még egy unokatesó kisfiának is félre-félre tudott tenni a kincset érő anyatejből a fagyasztóba, így táplálva a tejtesót.

Amikor aztán én lettem várandós, megkaptam az egyetlen és legfontosabb tippet a nővéremtől: bármi kérdésem van a szoptatással kapcsolatban, ne hallgassak a családi “huhogó kórusra”, az esetlegesen elavult gyermekorvosi és védőnői tanácsokra, az interneten fellelhető felemás információkra, hanem idejében vessem bele magam a La Leche Liga olvasmányaiba. Hozzátette bölcs “öregként” azt is, hogy mindig tartsam szárazon a puskaport is. Olvasatában ez utóbbi annyit tett, hogy legyen olyan szopis tanácsadó, akit meg tudok kérdezni, ha baj van.

Baj persze volt, mert nálam, nálunk is volt gigantikus hasfájássorozat, tejkő-hegyek, mellgyulladások dögivel, harapás a szoptatások alatt, szopisztrájk, elutasított cici, sebes mellbimbó és még sorolhatnám, az idegbajom olykor a tetőfokára hágott - nem tagadom. Ahogy azt sem, hogy a tápszer azért be volt készítve, naná. De tudtam, az anyatej mellett kitartok, míg nekünk jó, illetve egészségem, lelkierőm és kitartásom engedi, és addig is, míg mártírba át nem megyek ezen a téren - annak ugyanis nem sok értelmét láttam volna, ha szenvedek a szoptatástól.

A nagytestvér tanácsát megfogadva aztán mindig azonnal kértem és kaptam szakmai segítséget a szakértők által moderált, legnagyobb szoptatós csoportból a Facebookon (itt tudsz csatlakozni), vagy személyesen szoptatási tanácsadót felkeresve. Szinte mindig az volt az első javaslat egyébként, hogy relaxáljak, ne feszüljek rá a problémára, bízzak a testemben (a "fejben dől el" tipikus esete), bújjak össze a fiammal, ahányszor és amilyen hosszan csak tudok, a melleimet szabaddá téve, és hangolódjunk egymásra. Tejet csak a szoptatás fog generálni és szaporítani, fájdalmas csomót csak szopival fog a gyerek a mellemből eltüntetni. Nem kell szaporító tea, nem kell homeós bogyó, nem kell sör, csak legyünk együtt, és felejtsem el az órához igazodást. Ez mindig működött, és ehhez jöttek az aktuális kiegészítő tanácsok. Megjegyzem, mindig ott volt a férjem is, aki bár rengeteget dolgozott, de minden szoptatással kapcsolatos kérdésben maximálisan támogató volt az elmúlt 28 hónapban, mióta szoptatom a nagyfiam.

Generációváltás

Édesanyám a kétezres évek közepén még megélte első unokája születését, és sosem szólt bele abba, hogy a nővérem miként, hányszor és hogyan eteti. Nem jött az ő idejében divatos táplálási tanácsokkal, látta, hogy már más szelek fújnak. Hogy nem kell szigorú szabályok szerint, ugyanabban a pózban, kanapén, hintaszékben szoptatni, hanem úgy és akkor, amikor arra és ahol szükség van. Nem kell méregetni folyton, mennyit evett, és ezzel stresszelni az édesanyát, hanem azt figyelni, elegendő pisis és kakis pelusa van-e a csecsemőnek. Ott és akkor talán a nagyi is érezte, hogy lánya nem csinál mást, mint a belső hangokra és a babája igényeire hallgat. Nem utolsósorban nagy csoda volt ez: hát megtört a családi átok, mégis tud valaki szoptatni ebben a családban!

Aztán a nagyit, édesanyámat elvesztettük, mellrákja volt, éppen 9 éve. Amikor felvették a kórházban az anamnézist - én ültem mellette az orvossal szemben, az első kérdések között hangzott el, hogy mennyi ideig táplálta két gyermekét anyatejjel. Emlékszem, anyám csak felsóhajtott, bediktálta, hogy összesen nagyjából 2-3 hónapnyi része volt ebből a csodából. Az orvos hümmögött, felírta. Nem túl sok.

És ez a pillanatkép jutott eszembe, ez a borzasztó kórházi, amikor a féloldalt elapadt tejtermelésemre próbáltam megoldást találni egy éve. Azonnal felkutattam minden információt akkor is a témában. Akkor az IBCLC- tanácsadó megnyugtatott, hogy egy cici is bőven kiszolgálja totyogó, immár hozzátáplált fiam igényeit (az inkább viccfaktor, hogy teljesen más méretű voltam a két oldalon), de tudjam, hogy innentől “felemás” lesz a melleim védettsége a mellrákkal szemben, hiszen a nem működőt nem védi a szoptatás. Hidegzuhanyként ért a mondat, a “mellrák” szó is, ahogy visszhangzott a fejemben. Mindent meg akartam tenni a melleim védelmében és a tej visszahozataláért.

Persze akkor is többen biztattak, hogy itt az idő elválasztani az egyévest (ahogy nagyjából 5 hónapos koráról folyamatosan), ez a féloldali apadás egy jel (persze, arra, hogy az éjszakai együttalvás olyannyira működött, hogy arra sem keltem fel, hogy a fiam mindig ugyanarról az oldalról szopizik, szépen kihagyva a másikat). Inkább belülre figyeltem - én még szoptatni szerettem volna, nagyon, teljes meggyőződésből, lehetőleg mindkét mellemből. És az ekkor kapott tanácsokat betartottam, megfogadtam, de aztán nagyon hamar megoldotta az aggodalmaimat a természet is: újra várandós lettem, és az elapadt oldal ismét működni kezdett. Ennek pedig én jártam a csodájára...

[caption id="attachment_226" align="aligncenter" width="209"] szopikozben

Szoptatás várandósan - újabb "csoda" a családban, hosszú évtizedek után :)[/caption]

Tájékozódni, tájékozódni, tájékozódni

Ha látna most édesanyám, talán boldogan simogatna és biztatna engem is, ahogy annak idején a nővéremet, én pedig hálás szívvel gondolok arra, amit ránk hagyott. Talán hülyén hangzik, de köszönöm neki azokat a bénító gondolatokat, amiket ideje volt felülírnunk. Elhinni, hogy ez nem genetika, ez hosszú évtizedeken át görgetett tévhitrengeteg volt csupán, amit a mi generációnk volt hivatott lebontani.

És köszönöm, hogy ezáltal megtapasztalhatta végre az első generáció (anyák és babák is) a családban, milyen is a hosszan tartó szoptatás, milyen örömforrás ez a mindennapokban, micsoda csodás indulás és lelki muníció ez az egészségük szempontjából, és hogy milyen erős köteléket biztosít a szülő(k) és gyermekek között.

És ezt fogom átadni a gyermekeimnek is, történetünkkel pedig azt tanítom nekik, hogy az információ, a naprakész tudás kincs, csak tudni kell, hol jutunk hozzá. Nem kell elfogadni a készen kapott hiedelmeket - semmilyen téren.

A folytonos információkutatás a mi családi örökségünk, nem a szoptatási kudarc.

(A poszt kiemelt képe: м Ħ ж, Flickr)

Hasznos, hiteles oldalak, csoportok a témában: